Évösszegző 2022

Nagyon gyorsan eltelt a 2022-es év, mintha csak tegnap írtam volna a tavalyiról. (A 2021-es év összegzése itt olvasható.) 

Egy évvel ezelőtt egyszerre voltam pesszimista és optimista az új évet illetően és néhány dologtól eltekintve minden úgy alakult ebben az évben, ahogyan arra számítottam. Január elsején - ahogy egyébként minden évben szoktam - leültem az íróasztalomhoz és listát írtam a 2022-es terveimről. Ez a lista a következőképpen nézett ki:

• több minőségi idő eltöltése a szeretteimmel és a barátaimmal
• toxikus kapcsolatok felszámolása
• pénzügyi tudatosság
• több pihenés, torna és egészségesebb életmód
• elromlott dolgok megjavítása a lakásban
  
• új munkahely
• több olvasás és filmnézés
• legalább annyi programon részt venni, mint 2021-ben
• utazás

Szóval csak az ilyenkor szokásos dolgok, amiket minden év elején megfogad az ember. :) Ebben az évben viszont végre el is kezdtek megvalósulni a kitűzött célok. 

- A 2021-es évet jelentős túlsúllyal zártam. Nagyon stresszes időszakot tudhattam magam mögött, amire az ünnepi lakomázás csak rátett egy lapáttal. A 160 centis magasságomra jutó 64 kg nem tűnik drasztikusnak, de kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Fel voltam fúvódva, nehezebben mozogtam és kezdtek szűkek lenni a ruháim. Úgyhogy januárban belevágtam a Veganuárba, ami meghozta a várva várt eredményt. Elkezdtek lemenni a kilók és 30 nap elteltével már sokkal jobban éreztem magam, mint a hónap legelején. Az év folyamán a rendszeres mozgást is be tudtam iktatni a mindennapokba, ennek eredményeképpen a 2022-es évet 57 kg-mal tudom zárni. Nem sok ez a 7 kilónyi súlyleadás, én viszont elégedett vagyok vele. Évek óta nem éreztem magam ilyen jó formában, mint most. 

- Februárban átvettem a diplomámat. Az OKJ-hoz hasonlóan ezt a képzést is munka mellett végeztem el és nem bántam meg, hogy belevágtam. Olyan szemléletet és tudást kaptam, amit napi szinten tudtam/tudok kamatoztatni. Pár nappal később már a nyaralásomat kezdtem tervezni és Szlovénia volt az úticél, de aztán... 

- ...aztán február 24-én kitört a háború Ukrajnában. Napokig ennek a hírnek a hatása alatt voltam, fogalmam sem volt, hogy ez az egész milyen hatással lesz az életünkre, úgyhogy a teljes bizonytalanság miatt végül nem foglaltam le utazást a nyárra. Minden háború véget ér egyszer, az úticélok is megvárnak.

- Márciusban elkaptam a Covidot. Hetekig lappangott a szervezetemben, extrém magas lázzal és erős fájdalmakkal ment át rajtam, brutálisan legyengített, de szerencsére hamar felépültem belőle. És mostanra már az utótünetek is megszűntek.

- A tanév végeztével meghoztam egy olyan döntést, ami már régóta érlelődött bennem és sajnos időszerű volt: kilenc év tanítás után elhagytam a tanári pályát. Hogy mikor térek vissza a katedrára, azt majd az idő eldönti, de fél év távlatából sem tudom azt mondani, hogy megbántam a döntésemet. Mert a helyzet nem lett jobb, sőt.

- A nyár folyamán sajnos kevesebb programon tudtam részt venni, mint szerettem volna. Fárasztó és eseménydús volt az utolsó tanévem, volt mit kipihenni. Na meg rendszerezni. Az elmúlt években nem tartottam alapos szelektálást a tanári dolgaim között, úgyhogy most eljött ennek az ideje. Rengeteg papír gyűlt fel, úgyhogy szükség volt az átválogatásra. Ezzel párhuzamosan sikerült pontot tennem két ügy végére, amik már régóta húzódtak. Mindkét illetőben csalódtam, nem volt értelme tovább folytatni velük a barátságot. 

- Az ősz az új munkahellyel szürkévé tette a hétköznapokat, a tanításhoz képest 180 fokos fordulatot vettek a munkanapok. Két dolgot azért megtartottam a tanári életemből (mert teljesen nem tudok hátat fordítani ennyi évnek és mindannak, amit felépítettem): az egyik az emelt szintű érettségiztetés, a másik pedig a tanári kórus. A vizsgáztatás szellemi felfrissülés nekem, a kórussal pedig két év kihagyás után idén ismét felléptünk Karácsony előtt. 

- A blog tekintetében nagyon termékeny volt ez az év. Ezzel az évösszegző bejegyzéssel együtt 55 posztot írtam 2022-ben, amire legutóbb 2013-ban volt példa. A sorozatos és a filmes bejegyzések száma kissé megfogyatkozott, mert egyre nehezebben találok olyan alkotást, amire megéri rászánni az időt. Úgyhogy idén inkább a könyvek felé fordultam, amikor akadt néhány szabad órám. Kimondottan élvezem, hogy nem kötelező olvasmányokat és szakkönyveket kell olvasnom, hanem olyat, amit én választhatok ki. 

Az új évtől azt várom, hogy ne legyen rosszabb 2022-nél. Boldog, egészségben és sikerekben gazdag 2023-at kívánok minden olvasómnak! 

E. T. A. Hoffmann: Diótörő és Egérkirály

Fülszöveg: Szenteste nagy a sürgés-forgás a Stahlbaum-házban. A kis Marika és testvérei izgatottan várják a karácsonyt - leginkább az foglalkoztatja őket, vajon milyen meglepetésekre számíthatnak. Az ünnep fénypontjai mindig az ajándékok, és a sok becses kincs közül előbukkan egy furcsa fababa is, egy vitézt mintázó diótörő. Marikának egyből a kedvence lesz a színes figura, s miután az a nagy diótörésben megsérül, odaadó szeretettel ápolja. Éjjel aztán Diótörő és az üvegszekrényben lakó népes babasereg életre kel, és ezzel kezdetét veszi a kalandok sora. Elsőként a harc a gonosz, hétfejű Egérkirály és a bátor Diótörő között.
Marika képzelete szárnyain, Diótörő kíséretében beutazza Babaország csodás tájait, Diótörőnek pedig meg kell szabadulnia az átoktól, hogy életre kelhessen.
A Diótörő és Egérkirály a világ egyik leghíresebb karácsonyi meséje, a német romantika különleges alkotása, ami a gyerekek nyelvén szól a félelem legyőzéséről és az odaadó, áldozatkész szeretetről. 

A Diótörő figurája minden Karácsonykor kikerül a polcokra, nekem viszont mindig is ijesztőnek tűnt. A Diótörő története emiatt nem igazán vonzott, idén viszont a Libri gyönyörű díszkiadásban jelentette meg Hoffmann művét, ami kedvet csinált az olvasáshoz. A White Christmas mellett ez volt a másik olyan könyv, amit szerettem volna elolvasni Karácsonykor és a két könyv együtt maximálisan hozta is az ünnepi hangulatot. 

Ahogy a fülszöveg is írja, Hoffmann meséje a gyerekek világába repíti az olvasót, a szemünk előtt elevenednek meg a játékok. A csata már-már eposzi, de csak később derül ki, hogy miért is vívják. És mivel meséről van szó, természetesen a végén a jó győz és elnyeri jutalmát. A Diótörő mellett Marika ennek a történetnek a főszereplője, rajtuk kívül pedig Drosselmeier keresztapa alakja kap nagyobb hangsúlyt, a többiek (Marika szülei és testvérei) majdhogynem elhanyagolhatók. 

Hoffmanntól egyébként még középiskolában olvastam az Arany virágcserepet és a Diótörőben is látványosan összemosódik az álom és a valóság a történet folyamán. Nem lett a kedvencem a Diótörő,  de mivel eddig ismeretlen volt számomra ez a történet, egy régi hiányosságomat sikerült pótolni a könyv által. A díszkiadás gazdagon illusztrált, úgyhogy gyerekkönyvként is szuper, bár kisgyerekeknek lehet, hogy túl félelmetes ez a történet. Illetve nem tudom, hogy a többi fordítás milyen, ennél a kiadásnál régies a nyelvezet és több részt is újra el kellett olvasnom, mert elsőre túl kacifántosnak tűnt a szöveg. Szóval nagyon kis gyerekek nem biztos, hogy mindent meg fognak érteni a könyvből.

Karácsony

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok! 

Michelle Marly: White Christmas - A legszebb karácsonyi dal története

Fülszöveg: Egy elbűvölő szerelmi történet és minden idők legsikeresebb karácsonyi dalának története.
Irving Berlin, híres hollywoodi filmek és a Broadway ünnepelt zeneszerzője, az 1937. év decemberét a családjától távol kénytelen tölteni. A forró, napsütéses Kaliforniába utazik egy filmforgatásra, ahol hiába is várná a havas karácsony eljövetelét. A magány szenteste letaglózza, csakúgy, mint a fájdalom már hosszú évek óta. Egyetlen fiát évekkel ezelőtt ekkortájt veszítette el, és azóta a szép, meghitt ünnep csupán a gyász és a veszteség időszaka a számára. A szeretett felesége és a kislányai utáni vágyakozás ülteti le a zongorához, és egy olyan dalt álmodik meg a hóesés varázsolta fehér karácsonyról, amely karácsonyi csodaként vigaszul hat a bánatára. A nevét pedig világszerte híressé teszi. 

Az ünnepek közeledtével szerettem volna egy karácsonyi történetet olvasni, így amikor megláttam ezt a könyvet, úgy éreztem, hogy tökéletes lesz az ünnepre való ráhangolódáshoz. Ráadásul a White Christmas az egyik kedvenc karácsonyi dalom és érdekelt, hogy milyen körülmények között született. Szóval nem kevés várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet. 

Irving Berlin neve számomra teljesen ismeretlen volt, olvasás közben azonban nagyon sok dalával találkoztam, amiket már hallottam (pl. There's no business like show business, Puttin' on the Ritz), így nagyjából be tudtam lőni a hozzájuk kapcsolódó dallamvilágot. A '20-as és '30-as évek elképzelhetetlenek ezek nélkül a dalok nélkül, így könnyen el tudtam merülni a könyv idősíkjaiban. A könyv elején 1900 decemberében a kis Izzyt látjuk, ahogy átfagyva újságot árul az utcán és arról álmodozik, hogy egyszer híres énekes lesz. Ezután ugrunk az időben és hol az 1924-es év eseményeit látjuk, hol pedig 1937-ben találkozunk a zeneszerzővel. 

Ellin Mackay történetünk másik főszereplője és a könyv tulajdonképpen az Irvinggel való megismerkedését, majd szerelmét mutatja be. Persze a White Christmas és a karácsony is fel-felbukkan, de alapvetően nem ezeken van a hangsúly. Az ikonikus dal keletkezési körülményei sem annyira rendkívüliek, de ahhoz, hogy átérezzük Irving helyzetét, szükség van az előzmények ismeretére. Így tehát a könyv végére nemcsak a White Christmas szövege és dallama születik meg, hanem két ember egymásra találását és szerelmének alakulását is nyomon követhetjük. Cím alapján mást vártam ettől a könyvtől, de összességében tetszett ez a rövid történet.

Bár nem kifejezetten karácsonyi regény a White Christmas, Ellin és Irving szerelme és kitartása mégis ünnepélyessé teszi. Első olvasatra Ellin borzasztó naivnak tűnik, de hamar kiderül, hogy nincs könnyű helyzetben, ugyanis az apja mindent megtesz, hogy az Irvinggel való kapcsolata meghiúsuljon. Az áthidalhatatlan akadályok (korkülönbség, vallás és társadalmi rang) ellenére végül az idő mégis Ellint és Irvinget igazolja, az Utószóban pedig egészen a halálukig elkísérjük őket. 

Paola Peretti: Én és a cseresznyefa

Fülszöveg: Mafalda kilenc éves, nagy vastag, sárga keretes szemüveget visel, és kívülről fújja Italo Calvino művét, A fára mászó báró kalandjait. Elszökik a tanárai elől és felmászik az iskola bejáratánál álló cseresznyefára Ottimóval, hűséges, tarka macskájával együtt, aki mindenhová követi. Arról álmodozik, hogy egyszer majd felköltözik erre a fára, ám néhány hónap múlva nem fogja már látni, mert a szeme fénye napról napra kihunyóban van: lassacskán megvakul.
Kíváncsi kislány és megrémíti a gondolat, hogy sötétben fog maradni, ezért naplót vezet, amelyben feljegyzi azokat a dolgokat, amelyeket már nem fog tudni többé csinálni. De a családja és a barátai segítségével Mafalda azt is megérti, hogy másképpen is lehet látni és új lista írásába fog: feljegyzi azokat a dolgokat, amelyek fontosak neki és amelyeket továbbra is tud csinálni. 

Könnyedebb olvasmányra vágytam, ezért a már régóta elolvasásra váró Én és a cseresznyefa mellett döntöttem. Alapvetően gyerekeknek íródott Paola Peretti könyve, de felnőttként is nagyon különleges olvasmány volt. Főleg annak tudatában, hogy a cselekmény önéletrajzi ihletésű: a szerzőnő súlyos szembetegségtől szenved, ezért lényegében az ő történetét követhetjük nyomon egy kilenc éves kislány szemszögéből. 

Nagyon tetszett a gyermeki látásmód és azoknak a dolgoknak a fontossága, amik egy gyereknek a biztonságot jelentik a világban: család, barátok, macska, illatok, zene, álmok, szeretet, játék. Tárgyak szinte alig szerepelnek Mafalda listáin, hiszen vakként nem azok lesznek számára a legfontosabbak. Nem tudom, én hogyan reagálnék, ha hasonló helyzetben lennék, de szerintem az én listám is hasonló lenne. Bár Mafalda látásának romlása és fokozatos elvesztése sajnos visszafordíthatatlan, az egész regényt átszövi az optimizmus és az életigenlés.

Érzelmileg valóságos hullámvasút volt ez a könyv. Mafalda látásmódja sokszor kifejezetten vicces volt (pl. az úttest lávájában élő krokodilok), de néhány ponton a saját emlékeim is előjöttek. A sötétben ólálkodó szörnyektől például én is sokáig féltem, de Mafalda félelme egészen más. Sajnálatos, ha az ember elveszíti a látását, de még szomorúbb, ha ez egy olyan gyerekkel történik, akinek mindössze 9-10 év adatott meg, hogy a világ színeit és fényeit lássa. 

Bár szerető és odafigyelő környezet veszi körül a kislányt, nekem sokszor tűnt magányosnak, aki a macskáján és Cosimón kívül senkivel sem tudja megbeszélni a gondolatait és érzéseit. A szüleivel például nagyon keveset beszél, a költözésnél is kész tények elé kerül, pedig azért egy ennyi idős gyereket jobban is bele lehet avatni a folyamatokba. Szerencsére Filippo és Estella végig támogatják Mafaldát és utat mutatnak neki, ami nagy segítséget nyújt a kislánynak. Mindkét szereplőt kedveltem, de kettejük közül Estella lett a kedvencem. Nagyon tetszett, ahogy a kislány fantáziavilágához viszonyult és hogy "gyereknyelven" próbálta megmagyarázni Mafaldának a világ dolgait. A kislányhoz írt búcsúlevelét meg is könnyeztem, annyira szép és őszinte volt.

Guillaume Musso: A szajnai ismeretlen

Fülszöveg: Egy viharos decemberi éjszakán fiatal nőt húznak ki a Szajnából. Meztelen, a nevére sem emlékszik, de él. A Párizsi Rendőr-főkapitányság orvosi ügyeletére viszik, ahonnan néhány óra múlva megszökik. A DNS-tesztek és a fotók szerint nem lehet más, mint Milena Bergman, a híres zongoraművész. Csakhogy ez lehetetlen. Milena több mint egy éve repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt, holttestét azonosították és eltemették.
Raphaël, a lány egykori vőlegénye és Roxane, a nemrégiben félreállított rendőr szenvedélyesen veti bele magát a nyomozásba, elszántan próbálnak fényt deríteni a rejtélyre: ki játszik velük egyre ijesztőbb macska-egér harcot? A szálak messzire vezetnek, a párizsi művészvilág, egy radikális színház és a Dionüszosz-kultusz kulisszái mögé...

Nagyon vártam Musso legfrissebb regényének megjelenését, mert a fülszöveg alapján izgalmasnak ígérkezett és az író néhány művét olvasva is elég magasak voltak az elvárásaim. Ennek ellenére nekem ez a regény nem tetszett annyira. Nem olvastam még Musso összes könyvét, így nem mondanám, hogy a Szajnai ismeretlen a legrosszabbul sikerült, de tény, hogy nem a kedvenceim között fogom számon tartani. 

Pedig a történet biztatóan indult, Musso szépen felvázolta az alaphelyzetet és a szajnai ismeretlen megtalálásának körülményeit. Aztán a nyomozás is elkezdődik, gyakorlatilag Roxane-nal együtt ugrunk fejest a szálak felgöngyölítésébe. Egy darabig vittek előre az események és csak kapkodtam a fejem, ahogyan egymás után álltak össze a kirakós darabjai. Ekkor még viszonylag gyorsan haladtam az olvasással és úgy éreztem magam, mint a Brooklyni lány olvasása közben: kíváncsi voltam, ki, hogyan és miért követte el a dolgokat. 

Aztán egy ponton alábbhagyott a lelkesedésem és már csak azért pörgettem az oldalakat, hogy minél hamarabb a történet végére érjek. Kedvelem az ókori mitológiát és a görög színházat, de bevallom, ebben a regényben nagyon idegennek és erőltetettnek tűnt a Dionüszosz köré épített történetszál. Ráadásul a szajnai ismeretlen "eredettörténete" sem volt túl különleges, hiába érthető meg maximálisan Raphaël tette. 

A szereplőket sem sikerült megkedvelnem ebben a regényben, ami nagyban köszönhető annak, hogy kevés információt tudunk meg róluk. Vártam, hogy kiderüljön, miért állítják félre Roxane-t, de sajnos nem kaptunk rá magyarázatot. Valentine sokáig fontos szereplő, mégis olyan hirtelen eltűnt, hogy csak azt vettem észre, hogy már nem része az eseményeknek. Raphaëlről és családjáról már jóval több dolgot megtudunk, ugyanakkor Marc visszaemlékezéseit néha feleslegesnek éreztem, mert Roxane és Raphaël szemszögét követve is összerakhatók az események. Vera jelenléte mindvégig hangsúlyos volt, emiatt számomra egyértelmű volt, hová fut ki a történet. A váratlan csavart ezúttal nem hiányoltam, mégsem éreztem ezen a regényen azt az alaposságot és kidolgozottságot, mint amit Mussotól megszoktam. Azért persze fogok még olvasni a szerzőtől, de egy időre pihentetem a műveit.

C .J. Cooke: A világítótorony boszorkányai

Fülszöveg: Liv, a három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám nemsokkal a szigetre érkezés után lányai - Luna, Sapphire és Clover - közül kettőnek nyoma vész...
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan. Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított. Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye? 

Kedvelem a boszorkányos alkotásokat, anno ezért is lelkesedtem az Eastwick, majd a Salem c. sorozatok iránt. Erre a könyvre a fülszöveg miatt figyeltem fel és úgy gondoltam, hogy tökéletesen illik majd a ködös, esős, sötét és hideg novemberhez. A cselekmény összefoglalóját olvasva félelmetes olvasmányra számítottam, de néhány ijesztőbb részt leszámítva nem azt a hátborzongató élményt nyújtotta, mint amit előzetesen vártam. 

Ennek ellenére nem volt rossz olvasmány a Világítótorony boszorkányai, sőt. Három idősíkon zajlanak az események: 2021-ben, 1998-ban és az 1600-as évek végén. A váltakozó szemszögeknek köszönhetően folyamatosan kapjuk az információkat, így mindhárom idő érdekes tudott maradni. Kedvenc időm nem volt, az viszont nagyon tetszett, hogy az események összefüggtek és ami a regény elején furcsa volt, az szép lassan értelmet nyert. És persze az is kiderült, hogy a Saffy által olvasott könyv hogyan kapcsolódik a jelen eseményeihez. 

Múlt, jelen és jövő. Liv és a lányok életét ugyanúgy meghatározza ez a három idősík, mint Lón Haven lakóiét. Liv a múltja és a betegsége elől próbál menekülni és új életet kezdeni, a sziget lakói viszont még mindig hisznek a régi babonákban és hiedelmekben, emiatt egészen hajmeresztő dolgokra képesek. Még a 21. században is. A sziget közösségének összetartása és zártsága egyszerre jelent menedéket és veszélyt, Amy és Patrick szerelme pedig egyáltalán nem mondható mindennapinak. Érdekesség, hogy az 1662-es események valóban megtörténtek, a könyv utószavában az írónő külön kitér a regény hátteréül szolgáló történet kutatómunkájára és Amy Hynsmannre. 

A fő csattanóra és magyarázatra elég hamar rá lehetett jönni - főleg úgy, hogy a regény hasonlít Musso: Most! c. regényére - és a könyv zárásával sem volt különösebb bajom. Volt néhány dolog, ami az olvasottak tükrében erőltetettnek tűnik (pl. Clover fura cselekedetei a szálláshelyeken, a túl sok "véletlen"), de ha az egész művet nézzük, akkor el lehet siklani ezek felett. A boszorkányos vonal mellett egyébként kifejezetten "emberi" volt ez a regény, hiszen alapvetően egy család történetét követhettük nyomon. Liv nehézségeit könnyen át lehetett érezni, mint ahogy Saffy lázadását, vagy éppen a kisebb lánytestvérek félelmeit. 

Helyszínként a sziget is nagyon jól tudott működni, a regény során minden zegét-zugát megismerjük. Basil, az óriáscápa kifejezetten aranyos volt és tökéletesen illett a gyerekek világához. A borongós és rejtélyes hangulat maximálisan érvényesülni tudott C.J. Cooke könyvében és a történet is nagyon egyben volt.

Mörk Leonóra: Ködkirálynő

Fülszöveg: Mihez kezdjen egy nő, ha hamarosan ötvenéves lesz, a házassága tönkrement, a lánya felnőtt és külföldön él, az anyja érzelmi zsarolással tartja őt sakkban, és ráadásul még a munkahelye is megszűnt? Megpróbálja maga mögött hagyni a múltját, és új életet kezdeni. A tolmács és nyelvtanár Kriszta hátat fordít magányos hétköznapjainak, a világtól elvonulva beköltözik a Türingiai-erdő közepén álló kolostorba és ott fordítani kezd egy bő kétszáz évvel korábban született német mesekönyvet. Ám ahogy halad előre a munkával, egyre erősödik benne a meggyőződés, hogy a történetekben a szerző saját életének fájdalmas eseményeit rejtette el. 

A tavasszal olvasott Törött tulipánok nagyon tetszett, ezért az írónő más műveire is kíváncsi voltam. A Ködkirálynő a címe és a fülszövege miatt az őszt juttatta eszembe, ezért vettem le most a polcról. Érdekes módon pont az ősz nem szerepelt ebben a regényben, csak a másik három évszak. Na de sebaj. 

A Törött tulipánoktól eltérően ezt a regényt nem éreztem annyira zsúfoltnak, pedig most is sok témát érint az írónő. Először is a főszereplőn, Érsek Krisztán keresztül belelátunk egy zátonyra futott házasságba és a generációs problémákba - az idősebb, a fiatalabb és a kortárs nemzedék is képviselteti magát -, másrészt az utazásokon keresztül a szerelem különböző formáit is megismerhetjük. A feminizmus és a társadalomkritika ugyancsak megtalálható a regényben.

Két idősíkon haladnak az események: a jelenben (2018-ban) és a múltban (az 1700-as évek végén), Kriszta és Charlotte életének egy-egy szegmensébe nyerünk bepillantást. A váltott szemszögű elbeszélésben az idősíkok csak Charlotte mesekönyvén keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Időutazás nincs, a múlt történései nem változnak meg, igazából csak a 200 évvel korábbi eseményeket deríti ki Kriszta. Ennyire minimális a nyomozás a regényben, a fő hangsúly Kriszta és Charlotte sorsán van. Kriszta kap egy második esélyt az élettől és Paul mellett megtalálja a boldogságot, a 18. század végén pedig Charlotte és Friedrich egymásra találását és törékeny kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. 

Nagyon tetszett a remény és az életigenlés, ami átszövi ezt a történetet. Az ötvenéves Krisztát nem egy megkeseredett és a sorsába beletörődő nőként látjuk, hanem egy olyan embernek ismerjük meg, aki folyamatosan rácáfol arra, ami a reklámokból ránk ömlik. Nem esik kétségbe, amikor elveszti a munkáját, nem akar mindenáron megfelelni a környezetének, keresi és él a kínálkozó lehetőségekkel és mindenről megvan a véleménye. Charlotte legalább ilyen bátor, őt is kemény próbatételek elé állítja az élet. Mindkét idősík tetszett és bár számítottam rá, hogyan fognak alakulni az események, néhány fordulat igencsak meglepett. 

A leírások most is gyönyörűek, szinte láttam magam előtt a türingiai tájat és a szereplőket. Minden természetesnek tűnt, a 18. századot ugyanúgy el tudtam képzelni, mint a jelenkori eseményeket. Nem volt túlzó a romantika és a humor sem. Egyedül a sok kitekintés és mellékszál zavart. Kriszta ugyanis még egy csésze kávé elfogyasztásakor is órákig tartó anekdotázásba kezd valamelyik ismerőséről vagy családtagjáról. Ezt egy kicsit soknak éreztem, ettől eltekintve viszont nagyon jó élmény volt olvasni a Ködkirálynőt.

Valérie Perrin: Másodvirágzás

"A múlt megmérgezi a jelent. Ha túl sokat rágódik rajta az ember, szép lassan felemészti."

Fülszöveg: Violette egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza - ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, férje és a kislányuk történetét is. 

Dióhéjban így foglalható össze ennek a csodálatos könyvnek a tartalma, pedig elsőre nem is tűnt olyan érdekesnek Valérie Perrin regénye. A borító sokkal jobban vonzotta a szememet. Nagyon szeretem a tavasszal nyíló magnólia látványát, nem tudom elképzelni a kedvenc évszakomat nélküle. Miután hozzáolvastam a fülszöveget, kíváncsi lettem, vajon hogyan kapcsolódik ez a borító a történethez, van-e jelentősége annak, hogy ez a gyönyörű rózsaszín virág szinte leugrik a képről és ennyire uralja a sírkövekkel teli szürke hátteret. 

Nem egy vékonyka könyv Valérie Perrin regénye, a maga 600 oldalával jóval nagyobb terjedelmű, mint amit általában olvasni szoktam. Mégis amint belekezdtem, rögtön rá tudtam hangolódni a történetre és amikor a könyv utolsó mondatához értem, szomorúan konstatáltam, hogy elfogytak a betűk és el kell engednem a szereplőket. Annyira magával ragadott ugyanis ez a történet, hogy folyamatosan az olvasottak jártak a fejemben és alig vártam, hogy újra elmerülhessek benne. Ráadásul a hosszúsága és a hangulata miatt nyugodt körülmények között akartam elolvasni ezt a könyvet, nem akartam ide-oda cipelni. 

Bár a temető kiemelt helyszín a könyvben, egyáltalán nem a nyomasztó oldala van kihangsúlyozva. Sőt, a "lakóit" is úgy ábrázolja a szerző, mintha még mindig élnének. Vagy az életművükön, vagy a rájuk emlékező szereplőkön keresztül. Érdekesség, hogy a regény 94 fejezetének mindegyike egy-egy rövid idézettel kezdődik, amik akár sírfeliratként is megállják a helyüket. Néhány elhunytnak egész fejezeteket szentel az írónő, Iréne és Gabriel kapcsolata azonban különleges helyen áll. Julien Seul megjelenésével ugyanis olyan eseményláncolat indul el, aminek az eredete ebben a szerelemben keresendő.

A regény nagy része Violette élettörténetét mutatja be a gyermekkorától kezdve. Nem egy tündérmesébe illő sors az övé, mégis minden helyzetét át lehetett érezni. A kislánya iránt érzett szeretete szívmelengető és sok ponton (pl. esti meseolvasás, felfújható úszómedencében pancsolás) a saját gyerekkoromra emlékeztetett. Léonine a boldogságot és a fényt hozza Violette életébe, aki igyekszik mindent megadni a kislányának, amiből ő annak idején nem részesülhetett. Aztán a regényben eljön az a bizonyos pont, amire én nem voltam felkészülve... Nagyon finoman vezeti be az írónő, mégis nagyon megérintett. És itt kétfelé ágazik a történet: hogyan lehet egy ilyen eseményen túllépni és tovább folytatni az életet, illetve hogyan lehet magyarázatot találni a történtekre. 

Violette az előbbit választja és örömteli, hogy vannak segítői, akikre támaszkodhat. A férje, Philippe Toussaint viszont a másik oldalon indul el. Teljesen érthető, hogy melyikük miért dönt így, a regény végén mégis Philippe-t sajnáltam jobban. Az ő élettörténetét is nyomon követhetjük és az olvasottak tükrében nekem ő tűnt a valódi áldozatnak. 

A sok fájdalom ellenére a történet minden pontján érződik, hogy a boldogtalanság egy mulandó állapot és a jelen lehetőségeit kell megragadni. A regény utolsó szavai is ezt a reményt sugallják, így a bevezetőben felvetett kérdésem is megválaszolásra került: a borító tökéletes összhangban van az olvasottakkal. A címről nem is beszélve. Ennél tökéletesebben nem is lehetett volna átültetni magyarra az eredeti címet (Changer l'eau des fleurs = Másodvirágzás). 

Az egész könyv nyelvezete gyönyörű és tele van olyan gondolatokkal, amiket érdemes magunkkal vinni belőle. Olvasás közben jelölgettem ezeket és benne is hagyom a könyvben a post iteket. Az év legjobb könyve volt számomra a Másodvirágzás, illusztris helyre kerül a könyvespolcomon.

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Fülszöveg: 1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója és szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták között. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.
A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg... A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete. Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik. 

Zafón nevével már sokszor találkoztam és szerettem volna mielőbb megismerkedni a műveivel. A Marina a fülszöveg mellett a borítójával hívta fel magára a figyelmemet. Sötét, misztikus, titokzatos... pont illik a novemberhez. Zafón ráadásul már a bevezetőben bevallja, hogy ezt a regényét tartja a legnehezebben bekategorizálhatónak és a legszemélyesebbnek. Ez szintén növelte a kíváncsiságomat. 

Olvasás után azt kell mondanom, hogy ez a regény maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Már néhány oldal után beszippantott a történet, teljesen belemerültem az Óscarral történt eseményekbe és szinte együltő helyemben olvastam el az egész könyvet. Nem hosszú ez a regény - csupán 265 oldal -, mégis rengeteg réteget tudtam benne felfedezni. Tetszett az érzelmek finomsága, a Germán és Marina közötti szeretet, a visszaemlékezések, a fiatalok között kibontakozó szerelem és a rejtélyes szállal is elégedett voltam. A sztori abszolút filmre kívánkozik, Zafón nagyon jól lefesti a helyszíneket, a szereplőket és a tárgyakat. 

A temetői látogatóhoz kapcsolódó történetszál nagyon részletesen kidolgozott és néhány részletnél konkrétan libabőrös voltam olvasás közben. Az üvegház sötétben himbálózó tárgyai, a kísérteties lények és Mihail Kolvenik története egy thrillerben is megállná a helyét. Tényleg csak az eső kopogása és a villámlás hiányzott a tökéletes olvasmányélményhez. 

Rémtörténetként tehát nagyon jól tudott működni a regény, de alapvetően Óscar és Marina kapcsolata áll a középpontban. A Marina az ifjúsági regények sorába is beleillik, miközben a könyv gerincét képező kaland is izgalmas a maga nemében. Zafón tökéletesen egyensúlyoz a műfajok között, emiatt jóval terjedelmesebbnek és tartalmasabbnak éreztem a könyvet, mint amilyennek első látásra tűnt. A karakterek aprólékosan meg vannak rajzolva (a mellékszereplők is), így tényleg komplexnek éreztem ezt a művet. Tetszett az is, hogy Zafón minden történetszálat lezár, Eva és Mihail történeténél ugyanúgy nem volt hiányérzetem, mint Marina és Óscar történeténél. Folyamatos figyelmet igényelt a könyv, a legkisebb részlet is komoly jelentőséggel bírt, emellett a hangulat is nagyon jól átjött az oldalakon. Biztos, hogy fogok még olvasni Zafóntól, mert engem teljesen elvarázsolt ez az írásmód.

Scary Stories to tell in the Dark - Lidérces mesék éjszakája (2019)

Bár nem ünneplem a Halloweent, a tökfaragás és a horrorfilmnézés rendszeres program nálam október utolsó napján. Nem rajongok kifejezetten a horrorfilmekért, ezért próbálok a jobban sikerült alkotások közül válogatni. Idén a 2019-es Lidérces mesék éjszakája került terítékre. 

1968-at írunk, Amerikában járunk. Szinte mindenütt a változás szele fúj, a metropoliszokban zajló felfordulásoktól távol, Mill Valley kisvárosában azonban generációk óta a Bellows család árnyéka vetül a helyiek életére. A család városszéli kúriájában élt Sarah, egy fiatal lány szörnyű titkokkal, aki gyötrelmes életét félelmetes történetek sorozatává formálta, és ezeknek nagyon is valóságos következményei lesznek egy csapat kamasz számára, akik rábukkannak Sarah könyvére. 

Teljesen véletlenül Halloweenkor indul a film és minden olyan klisét felvonultat, ami a műfaj jellegzetessége: ódon házat, rejtély övezte családot, misztikus mesekönyvet, egy csapat kalandvágyó tizenévest, na és persze ijesztő szörnyeket. Igen, az eddig látott horrorfilmekhez képest ezúttal más-más lény végez az áldozatokkal, de természetesen a film során összeáll a kép és kiderül, hogy ki és hogyan mozgatja a szálakat. Sok elemében hasonlít ez a film az Evil deadre, így aki azt látta, annak nem sok újdonsággal szolgálnak az események.

A hangulat teljesen rendben van, bár nagyon félelmetes jelenetekre nem kell számítani. A szörnyek olyanok, mintha gyurmából lettek volna megformálva (a pufók és sápadt nőnél ez különösen látványos), esélytelen elmenekülni előlük és dolguk végeztével el is tűnnek. A pattanásos rész ellenben tényleg durva volt, konkrétan sokkolt, pedig számítottam rá, hogy nem lesz kellemes, amit látok. 

A történet '60-as évekbe való helyezése nagyon jót tett a filmnek. A zene rögtön berántott, tényleg olyan érzésem volt, mintha visszautaztam volna az időben. A számítógépek és mobiltelefonok hiánya miatt a szereplőknek csak az akkori kor eszközei állnak rendelkezésre a nyomozáshoz és a meneküléshez, emellett a vietnámi háború is fontos szerepet kap. A színészek között nincsenek nagy nevek és hozzák azt, amit a szerepük megkíván. Összességében tisztes iparosmunka a Lidérces mesék éjszakája, nem emelkedik ki a horrorfilmek sorából, egyszeri kikapcsolódásnak jó volt. 

Értékelés: 6/10

J.P. Delaney: Believe me - Játssz velem!

"Nincs párja annak az érzésnek, amikor őszinte lehet az ember olyasvalakihez, akiben megbízik." 

Fülszöveg: Claire Wright mindenre elszánt. Egy angol lány, aki New Yorkban tanul színjátszást, és nincsen zöldkártyája, de elfogadja az egyetlen állást, amelyet kaphat: beáll külsősnek egy válóperes ügyvédi irodához, ahol azt a feladatot kapja, hogy hotelek bárjaiban játssza a könnyűvérű nőcskét, hogy csapdába csalhassa a kikapós férjeket. Ám a játék egyszer csak komolyra fordul.
Amikor az egyik célszemély gyanúsítottja lesz egy gyilkosságnak, a rendőrség ráveszi Claire-t, hogy drámai tehetségét bedobva csalogassa ki a férfiból a vallomást. Claire az első perctől kételkedik saját szerepében. Valóban gyilkos Patrick Fogler? Vagy sokkal több van ebben a csapdában annál, amit neki mondtak? A lánynak hamarosan rá kell jönnie, hogy élete legveszélyesebb szerepét osztották rá. 

Wow, wow és wow! Pontosan azt hiányoltam a mostanában olvasott regényekből, amit ettől a könyvtől megkaptam. Már az első fejezet felkeltette a kíváncsiságomat és kisebb megszakításokkal, de szinte egy ültő helyemben kiolvastam J. P. Delaney krimijét/pszichológiai thrillerét. Abszolút letehetetlen könyv volt számomra.

Az eseményeket Claire szemszögéből látjuk és ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy ismerjük meg őt is egyre jobban. A történet végig izgalmas, amint egy picikét leülne a sztori, rögtön történik valami, ami aztán továbblendíti az eseményeket. Bár a fülszöveg alapján nagyjából számítottam rá, hogy mi vár rám és hová fut ki a történet, valójában azonban sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő lépés, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Szóval ez az elme játékának és a határok elmosódásának is a könyve.  

Tetszett az is, hogy a könyv Charles Baudelaire: A romlás virágai c. verseskötete köré lett szervezve. Annak idején nekem ezek a versek kimaradtak (legalábbis nem rémlik, hogy irodalomórán bármelyiket is olvastuk vagy elemeztük volna), úgyhogy most be tudtam pótolni őket. Azt nem mondom, hogy tetszettek (némelyik inkább ijesztő és groteszk), de tény, hogy mindegyik vers és idézet kulcsfontosságú szereppel bír, hiszen ez az egyetlen nyom, amit a gyilkos maga után hagy. 

Rengeteg utalást és kulisszatitkot kapunk a színház világából, a párbeszédek egy része is úgy van megírva, mintha egy forgatókönyvet olvasna az ember. Az egyébként többször is eszembe jutott, mennyire jól működne ez a történet filmen. A karakterek jól kidolgozottak és a cselekmény is pörög, de valójában az egy-két brutális részt leszámítva ez a krimi inkább a hangulatával tudott igazán hatni. A temetős jelenettől fogva konkrétan libabőrös volt a karom.

A szereplők közül senkit sem kedveltem meg igazán, de a fordulatos történet és a fokozatosan adagolt feszültség bőven kárpótolt ezért. Olvasás után jöttem rá, mennyire találó ennek a könyvnek a címe - az angol és a magyar egyaránt - és a borítója: tökéletes összhangban vannak J. P. Delaney regényének tartalmával és üzenetével.

Lynn Painter: Mr. Téves Szám

Fülszöveg: A balszerencse mindig is üldözte Olivia Marshallt..., vagy csak lehet, hogy ő tényleg az a csődtömeg, aminek a családja tartja. De amikor egy random telefonszámról érkező "Mi van rajtad?" üzenetből élete legérzékibb, legszórakoztatóbb - ámbár névtelen - kapcsolata lesz, azt hiszi, hogy a dolgok talán felívelőben vannak...
Colin Beck mindig is a legjobb barátja idegesítő kishúgának tartotta Oliviát, ám amikor a lány élete egyik legdurvább pechszériája után hozzájuk költözik, rájön, hogy átalakult egy egészen más és izgatóbb figyelemeltereléssé. Biztos benne, hogy meg tudja tartani a távolságot, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jön, hogy a lány az ellenállhatatlan Miss Félretárcsázás, akivel hetek óta afféle szextinget folytat - és most el kell döntenie, hogy felpörgeti-e a hangulatot, vagy megszakítja a virtuális kapcsolatot, mielőtt a dolgok összekuszálódnak. 

A Szellemek után teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, ami témájában hasonló, de sokkal könnyedebb hangvételű. Olyannyira, hogy ezt a regényt tipikus nyári olvasmánynak mondanám. Szórakoztatni akar, nem tartalmaz magvas gondolatokat vagy nehéz sorsokat, romantikát viszont annál többet. A cselekmény is kiszámítható, szóval ha ki akar kapcsolódni az ember, akkor Lynn Painter könyve tökéletesen megfelel ennek a célnak. 

Tetszett a regény indítása, az írónő rögtön belecsap a dolgok közepébe: Olivia lakása leégett, a barátja megcsalta és a munkáját is elvesztette, ezért kénytelen a bátyjához és annak lakótáráshoz költözni. Jó volt a váltott nézőpont (ahol nem ugyanazt a szituációt látjuk két különböző szemszögből), hiszen így mind Oliviát, mind Colint meg tudjuk ismerni. A szituációk sokszor reálisak és a két főszereplő mellett a családjaikat is megismerjük. A cselekmény pörgött, sehol nem volt üresjárat.

Mégsem tudok szuperlatívuszokban beszélni erről a regényről, mert számomra ez csak egyszer olvasós élményt nyújtott. Amit szeretett volna, azt el tudta érni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy én már kinőttem ezekből a történetekből. Számomra túl könnyed és "limonádé" volt ez a sztori. A humor nekem sajnos nem jött át, talán csak egyszer-kétszer tudtam elmosolyodni olvasás közben. Olivia szerencsétlenségei sem voltak annyira extrémek és Colin meg is fogalmazza, hogy mi a magyarázata a lány balszerencséjének. A két főszereplő közül számomra inkább Colin volt a szimpatikusabb és a tettei is racionálisabbak voltak. 

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, az a magyar fordítás minősége. Gyanítom, angolul sem túl bonyolult a könyv nyelvezete, mégis sok magyartalansággal és furcsa mondatszerkezettel találkoztam. A legjobban viszont a "szemforgatás" bosszantott, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a fordító minden értelmes szinonimát mellőz a "roll one's eyes" magyarra ültetésénél. És ezt nem kevés helyen tapasztaltam, hanem konkrétan a regény egyik leggyakoribb kifejezéséről van szó. Nem akarom bántani a fordítót, de ezek jócskán levontak nálam ennek a könyvnek az élvezhetőségéből.

Dolly Alderton: Szellemek

Fülszöveg: Nina Dean a harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.
Az új kapcsolat a legjobbkor jött - mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja új névvel, meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.
Tényleg Max lenne a megoldás?

Ritka az a könyv, ami már az első oldalával megfog, de a Szellemeknek sikerült. A főszereplő Nina ugyanis pont abban az évben született, mint én. Ez már egy jó kiindulópont volt, de gyakorlatilag a regény végéig folyamatosan azt éreztem, hogy ez a könyv rólam szól és Nina az én gondolataimat önti szavakba. Dolly Alderton könyve ugyanis rengeteg olyan helyzetet felsorakoztat, ami egy harmincas éveiben járó, egyedül élő nő életében előfordulhat: vágyódás a párkapcsolatra, a közeli barátok házassága, a gyermekvállalással járó nehézségek, idősödő szülők, mindennapok egy kiállhatatlan szomszéddal... Igazából azt mutatja meg ez a könyv, hogy nem vagyunk egyedül az efféle problémákkal.

Maga a történet Nina 32. születésnapjával indul és pontosan egy év eseményeit ismerjük meg. A társkeresés mellett fontos szerepet kapnak a baráti és a családi kapcsolatok, amelyek az idő előrehaladtával látványos változásokon mennek keresztül. Mindezt a szerző nagyon életszagúan mutatja be és számomra ez volt a regény legnagyobb húzóereje. Itt nincs finomkodás és szépítés, Nina kendőzetlenül és őszintén kimondja, amit gondol. Szóval ez a könyv nem egy rózsaszín álomvilágban játszódik, pont emiatt tudtam sokszor azonosulni a főszerelő helyzetével. Szerethető és nehezen letehető olvasmány volt Dolly Alderton regénye, sokkal többet kaptam tőle, mint azt előzetesen vártam.

Guillaume Musso: Visszajövök érted

Fülszöveg: A harmincas éveiben járó Ethan Whitaker gazdag, híres, jóképű pszichiáter. Keményen megdolgozott a sikerért. Boston szegénynegyedében nőtt fel, ahol kilátástalannak látta a jövőjét. Huszonharmadik születésnapján döntő lépésre szánta el magát: egy New York-i kiránduláson hátat fordított addigi életének, és egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől.
Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján egy ismeretlen, vörös hajú nővel az oldalán, és kezdetét veszi egy őrült, rejtélyekkel teli nap, amelynek végén egy ismeretlen férfi lelövi. És ezután... 

Nagyon vártam ezt a Musso kötetet, mert a fülszöveg alapján izgalmasnak ígérkezett a cselekmény. És nem is kellett csalódnom: egyszerűen sodortak magukkal az események, egymás után faltam az oldalakat és két nap alatt a könyv végére jutottam. Nem olvastam még Musso összes magyarul megjelent kötetét, így nem tudom rangsorolni őket, de a Visszajövök érted mindenképpen az élmezőnyben helyezkedne el. 

Szeretem Mussoban, hogy mindig olyan kérdéseket helyez a regényei középpontjába, amelyek elgondolkodtatják az embert. Ebben a könyvben Ethannek ugyanis arra kell választ találnia, hogy egy nap alatt jóvá lehet-e tenni az életben elkövetett hibákat. Merthogy a siker és gazdagság ellenére Ethan kiüresedett és boldogtalan, és bár a páciensei életét egyenesbe tudja hozni, a sajátja kezd kicsúszni a kezei közül. 2007. október 31-én aztán fenekestül felfordul az élete, amikor találkozik a végzettel és a karmával. Sors, végzet és karma: bár hasonló jelentéssel bírnak, egészen egyedi értelmet kapnak Musso regényében.

Meg is kezdődik ezzel az utazás Ethan lelkében, múltjában és jelenlegi életében. Számos váratlan helyzetet kell megoldania és közben levonni az esetleges tanulságokat. Sok szereplőt mozgat a regény, de mindegyikük sorsa érdekes. Minden arra fut ki, hogy Ethan megtanulja vállalni a felelősséget a tetteiért, vonatkozzanak azok a múltra vagy a jelenre. Három forgatókönyvet látunk - Ethan ugyanis egy időhurokba kerül - három, szinte egyforma végkifejlettel. Bár Ethan nem lett a kedvencem, végig drukkolni tudtam neki. A regényzárás is ezért lett számomra tökéletes a maga keserédességével. 

Nincs Musso könyv értékes és megfontolandó gondolatok nélkül, és ebben a regényben rendkívül sok ilyen található. Ahogy olvastam a könyvet, úgy éreztem, hogy a történet mellett rengeteg "tanácsot" is kaptam, amit magammal tudok vinni belőle. És ez nemcsak a fejezetek előtti idézetekre igaz.

"Meg kell tanulnunk, hogy a jelenben éljünk. Ha túl sokszor tekintünk a múltba, újra meg újra szembesülünk a lelkiismeret-furdalásainkkal és a fájdalmainkkal. És ha túl sokat remélünk a jövőtől, illúziókba ringatjuk magunkat. Az egyetlen élet, amely igazán megérdemli, hogy megéljük, a jelen pillanat."

"A szerelem váratlanul állít be hozzánk, mint egy besurranó tolvaj. Egy pillanat, és már nem létezik semmi más. Egy csapásra minden kívül kerül az időn és a normális világon. És többé nem félünk semmitől."

"Egyedül gyorsabban halad az ember, de kettesben messzebbre jut el."

"Amikor az ember még gyerek, azt hiszi, a szülei tökéletesek, és vakon imádja őket. Később azt hiszi, hogy gyűlöli őket, mert nem olyan tökéletesek, mint hitte, mert csalódnia kellett bennük. Még később az ember megtanulja elfogadni a hibáikat, mert ő maga sem hibátlan. Talán ez jelenti azt, hogy felnőttünk."

Ils étaient dix - 1. évad

Az idei ősz eddig különösen esős, így mivel a tervezett szabadtéri programjaim nagy részét el- vagy későbbre kellett halasztanom, arra gondoltam, hogy sorozatnézéssel töltöm a hétvégémet. A közelmúlt terméseiből szemezgetve végül az Ils étaient dix mellett döntöttem. 

A könnyebb hivatkozás végett rögtön azzal kezdeném, hogy Agatha Christie: Tíz kicsi néger c. krimijének adaptációjáról van szó. Néhány éve készült már egy brit feldolgozás, 2020-ban a franciák jöttek ki egy 6 epizódos minisorozattal. Az alapsztori ezúttal is követi a könyvet: tíz ember meghívást kap a Karib-tenger egyik paradicsomi szigetén található Green Paradise hotelba. Az öt férfi és az öt nő izgatottan érkezik, úgy gondolják, egy gondtalan nyaralásban lesz részük. Ám hamarosan csalódniuk kell: az igazgató nem jelenik meg, a hely elhanyagolt és hamarosan a térerő is megszűnik. Hamarosan rájönnek, hogy csapdába csalták őket, egy rejtélyes hang pedig közli velük, hogy mindannyiuknak lakolniuk kell a múltban elkövetett bűneik miatt. 

Alapvetően nem volt rossz ez a feldolgozás, hozta azokat a jegyeket, amikre előzetesen is számítottam. A két adaptáció közül viszont nekem egyértelműen a brit tetszett jobban, ez a sorozat inkább egy Survivor showra emlékeztetett. A sziget egyáltalán nem áraszt depresszív hangulatot, cserébe remekül ki tudták használni a természeti adottságokat: a hőséget, a víz- és élelmiszerhiányt, a tengert, az állat- és növényvilágot, valamint a trópusi betegségeket. Néhány extra csapdát el tudtam volna még viselni, de így is kihoztak mindent a helyszínből, amit lehetett. 

A hat epizódot először kevésnek éreztem, de összességében elégnek bizonyult. Sikerült megismerni a szereplőket és a gyilkos személyét és motivációját is hamar ki lehetett találni. Az események több idősíkon zajlanak: egyrészt flashbackeken keresztül mindegyik szereplőről megtudjuk, hogy milyen bűnt követett el, másrészt nyomon követhetjük, ahogy egymás után likvidálódnak, harmadrészt pedig egy rendőrségi nyomozópáros is vizsgálódni kezd a szigetre utazók után. Ez utóbbi miatt kapott némi modern színezetet a sorozat, de enélkül is működőképes volt az egész.  

Azt nem mondom, hogy minden szereplőt megkedveltem, az elején némelyik kifejezetten ellenszenves volt. A sok káromkodás is zavart, a bazmegelések nagy részét nem éreztem indokoltnak. A színészek hozták a kötelezőt, de egyiküknél sem éreztem kimagasló alakítást. A legidegesítőbb számomra Victoria volt, a sokadik bekattanása után már nagyon vártam, hogy végezzenek vele. Néhány szereplő viszont látványos jellemfejlődésen ment keresztül (pl. Kelly), úgyhogy emiatt nekem a Kockára is hasonlított ez a sorozat. 

A megvalósítással sem voltam maradéktalanul elégedett. A szigetet sokszor látjuk felülnézetből, de mindig úgy néz ki, mintha egy 20 évvel ezelőtti számítógépes játékban lennénk. A skorpiók, az ijesztgetések és néhány elhalálozás is igen érdekes technikával lett megcsinálva, nagyon kilógtak az adott jelenetben. Nem olyan látványvilágot vártam, mint egy nagy költségvetésű mozifilmnél, de ezek az apróságok is rontottak az összképen. 

Értékelés: 6.5/10

Conversations with Friends - 1. évad

Tavaly a Normal People kapcsán már megismertem Sally Rooney látásmódját és stílusát, ezért amikor elkészült az újabb regényének adaptációja, nem volt kérdés, hogy belenézek. Már csak azért is, mert a készítői gárda ennél a sorozatnál is ugyanaz. Csak az alapfelállás különbözik, ugyanis ezúttal egy szerelmi négyszög szereplőit ismerjük meg a 12 epizód alatt, akik egytől egyig kötődési zavarokkal küzdenek. 

A főszereplő Frances barátnőjével, Bobbival a Dublini Egyetemen tanul. Frances csendes és visszahúzódó, Bobbi viszont pont az ellentéte: harsány és szókimondó. Mindketten imádják az irodalmat és egy slam poetry esten megismerkednek Melissával, a sikeres íróval és színész férjével, Nickkel. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Frances és Nick titkos viszonyt kezd egymással. 

Nem tudok elvonatkoztatni az Affairtől, ami ugyancsak egy titkos szerelmi viszonyról szólt. Csakhogy míg az Affairben mély és tartalmas párbeszédek zajlottak a szereplők között, a Conversations with Friends a titkolózásra és hallgatásra épít. A szereplők alig kommunikálnak egymással, az évad nagy része felszínes és egyszavas "beszélgetésekből" áll. Vagyis a sorozat szöges ellentétben van azzal, mint amit a cím sugall. 

A sorozat másik furcsasága az érzelmek hiánya. Nem derül ki például, hogy Francest mi fogta meg Nickben (csak annyit tudunk meg, hogy a férfi jóképű és Franceshez hasonlóan introvertált) és azon is nagyon meglepődtem, hogy Frances teljesen rezignáltan veszi tudomásul, amikor közlik vele, hogy az endometriózisa miatt nem lehet gyereke (vagy csak nagyon nehezen oldható meg). Ebből fakadóan Frances és Nick kapcsolata zömmel a testiségre koncentrálódik, csak az utolsó epizódokban kezdenek normális és emberi módon beszélni egymással. 

Értem én, hogy a sorozat Francesen keresztül a fiatal huszonévesek útkeresését próbálja bemutatni, de Frances egyszerűen annyi értelmetlen dolgot tesz, hogy a sorozat végére sem sikerült megkedvelnem a karakterét. Bobbi sokkal rokonszenvesebb volt és a cselekedeteit is könnyebb volt megérteni. Nekem ez a sorozat inkább annak volt iskolapéldája, hogy hová vezet az, ha folyamatosan elfojtjuk az érzelmeinket, nem rendelkezünk kellő önbizalommal és nem gondolunk bele, hogy a tetteink milyen következményekkel járhatnak.  

A színészek játékával szerencsére nincs gond, senkit sem éreztem hiteltelennek. Alison Oliver Francisként igen nagy játékteret kapott és Sasha Lane-nek is izgalmas feladattal kellett megbirkóznia Bobbi megformálójaként. De hiába akartam én szeretni ezt a sorozatot, be kell látnom, hogy Sally Rooney alkotásai nem nekem valók. A harmadik regényét és/vagy annak filmes adaptációját (Hová lettél szép világ? a címe) pont emiatt messziről el fogom kerülni. 

Értékelés: 5/10

House of the Dragon - pilot

"A Sárkányok háza egyedül akkor bukhat el, ha saját maga okozza vesztét."

Nagyon rég volt pilokritika a blogon (ha minden igaz, akkor a 2015. márciusában indult Fortitude pilotjáról írtam utoljára, azóta csak teljes sorozatévadokat értékeltem), de mivel nagyon vártam a House of the Dragont, kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a nyitórész. Nem utolsósorban pedig 3 éve ért véget a Game of Thrones és már hiányzott Westeros. 

Kb. 200 évvel járunk a Trónok harca előtt és ahogyan a sorozat címéből is adódik, a Targaryen-ház van a középpontban. A nyitányban gyorsan felvázolják az alaphelyzetet és hogy ki, kit és hogyan követett Sárkánykő trónján. Már itt fontos információk hangzanak el, ugyanis bár I. Viserys ereje teljében levő uralkodó, napi szinten előkerül a trónutódlás kérdése. Viserysnek ugyanis nincs fia, csak egy lánya, Rhaenyra. Viszont a hagyományok szerint nők nem örökölhetik a trónt. 

Viserys ezt a sort töri meg, amikor nem az öccsét, Daemont teszi meg utódjául, hanem a lányát. Az okok elég egyértelműek, gyakorlatilag nem marad más választása. Hogy ebből hogyan lesz olyan konfliktus, ami majd az egész évadon végigvonul, azt én még nehezen látom. A Trónok harcához hasonlóan természetesen ez a sorozat is könyves alapra épül (nevezetesen George R.R. Martin: Tűz és vér c. kötetére), de a nyitórész alapján én egyelőre nem érzem olyan grandiózusnak ezt a sorozatot. Még. 

Pilotként viszont teljesen jól működött az epizód, szépen felvonultatta a fontosabb szereplőket és bemutatta a hatalmi viszonyokat. Elég lassú folyású volt a rész, és sok olyan jelenetet kaptunk, amik emlékeztettek a Trónok harcára. A legjobban a lovagi torna tetszett, főleg a közelharcok miatt. Daemon erőszakosságát kiválóan be tudták mutatni vele. Emellett nagyon látványos volt, egy ismeretterjesztő filmben is megállta volna a helyét. 

És persze kaptunk sárkányokat, akik ezidőtájt az emberek mindennapi életének szerves részei és nem misztikus lények, mint a GoT-ban. Királyvárat is teljes pompájában láttuk, hiszen jelenleg a Targaryenek uralják a Vastrónust, ez a helyszín vélhetően a folytatásban is fontos szerepet kap majd. A zárásban a Másokra és a télre is kapunk utalást Viserystől, ami majd a Trónok harca kiindulópontja lesz két évszázaddal később. A látvánnyal is elégedett voltam, ugyanazok a snittek és beállítások köszöntek vissza, mint amit korábban "megszoktam". 

Viszonylag kevés szereplőt ismertünk meg, de ez betudható annak, hogy itt most egy uralkodóház kap hangsúlyt. Ez egyfelől jó, mert könnyebb követni az eseményeket, másfelől viszont kevés teret hagy az intrikának. Aztán persze majd kiderül, hogy mit tudnak ebből a felállásból kihozni a sorozat készítői. A kezdés mindenesetre biztató.

Értékelés: 7/10 

Jean-Luc Bannalec: Halál Bretagne-ban

Fülszöveg: Egy rejtélyes gyilkosság, családi titkok és egy zavarba ejtő talány.
Georges Dupint, a zsémbes, párizsi születésű, koffeinfüggő felügyelőt egy reggel a croissant-ja és a kávéja mellől rángatják el egy furcsa gyilkossághoz. Az áldozat a kilencvenegy éves szállodatulajdonos, Pierre-Louis Pennec, akit az étterme padlóján találnak vérbe fagyva. A gyilkosság hatalmas port kavar a békés, bretagne-i kisvárosban, Pont-Avenben, ahol mindenki ismer mindenkit, és látszólag soha semmi sem történik. Ám amikor Dupin elkezdi felfejteni az ügy szálait, évtizedes titkok és elhallgatás szövevényes hálójára bukkan, és rájön, hogy az idilli városkában senki és semmi nem az, akinek és aminek látszik.
A Halál Bretagne-ban egy különleges hangulatú, kifinomult bűnügyi regény, tele a breton konyha ínycsiklandó különlegességeivel, az Atlanti-óceán felől fújó szél illatával, fanyar humorral és meglepő fordulatokkal. 

A csodaszép borító és a fülszöveg miatt rögtön felfigyeltem erre a könyvre és kíváncsi voltam, milyen olvasmányélményt ad majd. Ennek a regénynek három alapvető kritériumnak kellett megfelelnie: 1. krimiként szövevényes ügyet és izgalmas nyomozást vártam, 2. érdekes és jól kibontott karaktereket, 3. atmoszférateremtést és egy kis kóstolót Bretagne-ból. Nos, ez a krimi mindegyiket teljesíti, bár nem maradéktalanul. 

A központi ügy kellőképpen érdekes és a nyomozás során nagyon sok szálat igyekszik Dupin és csapata felgöngyölíteni. Bretagne és Pont-Aven kapcsán rendre előkerül a művészet és az ügy kulcsát is egy Paul Gauguin-festmény jelenti. Amíg a festmény nem került a képbe, addig nekem nagyon zavaros és egy helyben toporgó volt a cselekmény, utána viszont jobban a részese tudtam lenni a rendőri munkának és mind a gyilkos személyét, mind az indítékot ki tudtam találni. Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy alapjában véve nincs sok gyanúsított és szép lassan ki lehet zárni azokat, akik biztosan nem ölhették meg az öreg Pennecet.

A szereplőkről csak minimális jellemrajzot kapunk, ezen a ponton többre számítottam. Dupinnél csak az kap hangsúlyt, amit a fülszöveg alapján is tudunk: hogy erősen kávéfüggő, rendületlenül megy a saját feje után és szeret ad hoc intézkedéseket hozni különösebb magyarázat nélkül. Nem mondanám, hogy ezzel kilóg a rendőrnyomozók sorából, hiszen a legtöbb krimiben általában ilyennek ismerjük meg őket. A mellékszereplőket viszont már sokkal elnagyoltabbaknak látjuk, csak annyit tudunk meg róluk, amennyi az ügy szempontjából feltétlenül fontos. A két vizsgálótisztről - Kadeg és Riwal - például csak az derül ki, hogy azonnal végrehajtják azt, amire Dupin utasítja őket, valójában papírmasé karakterek. 

Bretagne-t ellenben alaposan megismerjük. A kulináris fogásokon át az időjáráson keresztül a városok legkisebb zugáig. Nagyon sok a tájleírás, szinte érezni lehet az óceán sós illatát és a szél fuvallatát. Maga a nyomozás nem halad gyorsan, de a négy nap alatt eljutunk oda, hogy sikerül pontot tenni az ügy végére. Érdekes, hogy Musso: A brooklyni lány is ugyanennyi időt ölel fel, de ott nem győztem kapkodni a fejemet, annyira pörögtek az események. A Halál Bretagne-ban sokkal kényelmesebb tempójú és a breton hangulat is fontos szerepet kap ebben a detektívsztoriban.

Marc Brackett: Érezni szabad! - Az érzelmi intelligencia mint a jóllét és a siker kulcsa

Fülszöveg: Napjainkban túl sok gyerek és felnőtt szenvedi meg a mindennapokban, hogy szégyelli megélni az érzelmeit, és nem rendelkezik a szükséges érzelmi kompetenciákkal. Pedig nem szükségszerű, hogy így legyen. Marc Brackett élethivatásának tekinti, hogy megfordítsa ezt a folyamatot, és ebben a könyvben megmutatja, hogyan lehetséges ez.

Az érzelmek kutatásával eltöltött huszonöt éve alatt Brackett kidolgozott egy hatékony módszert gyerekek és felnőttek életminőségének javítására: egy tudományos alapokon nyugvó programot, amelynek célja, hogy érzelmeink ne terhet jelentsenek, hanem a megértésük révén megszerzett információkat felhasználhassuk, elősegítve boldogulásunkat, jóllétünket.
Az érzelmi intelligencia fejlesztésére fókuszáló RULER program mélyreható változásokat hozott abban a több ezer iskolában, ahol bevezették. A tapasztalatok igazolták, hogy eredményes a stressz és a kiégés csökkentésében, az iskolák légkörének és a diákok teljesítményének javításában. A könyv betekintést ad a program alapjaiba, és megismertet azokkal a stratégiákkal, amelyek birtokában sikerrel küzdhetünk meg a mindennapi élet kihívásaival, boldogulhatunk társas kapcsolatainkban, és hatékonyabban oldhatjuk meg az ezekből fakadó problémákat. 

"Hogy vagy?" Annyira egyszerű ez a kérdés és olyan sokféle helyzetben használjuk! A legtöbbször csak egy udvariassági formula, amivel egy beszélgetést elkezd az ember, arra már ritkán vagyunk kíváncsiak, hogy az illető valójában hogyan is érzi magát. Ez a könyv is ebből az alapvetésből indul ki (a fejezetek kb. fele konkrétan ezzel a kérdéssel kezd) és szépen végigvezeti az olvasót az érzelmek felismerésének (recognizing), megértésének (understanding), megnevezésének (labeling), kifejezésének (expressing) és szabályozásának (regulating) módján. 

A tartalomjegyzéket átfutva először felszínesnek tűnt a könyv, de amint elkezdtem olvasni, hamar megváltozott a véleményem. Marc Brackett könyve igazából arra világít rá, hogy az érzelmek mennyire fontosak és életünk minden területére hatással vannak. A RULER program mindegyik része részletes bemutatást kap és a tudományos megközelítések mellett a szerző nem kevés személyes tapasztalattal is szolgál. Ily módon a program végére megértettem, hogy melyik lépés miért fontos és hogyan alkalmazható a mindennapokban. 

A RULER-kulcskészségek bemutatása után a szerző arra is kitér, hogy az érzelmek milyen formában vannak jelen a családban, az oktatásban (óvodától a felsőoktatásig) és a munkahelyen. Nekem ez a része tetszett igazán a könyvnek, mert a helyzetismertetések mellett konkrét gyakorlati tanácsokat is megfogalmaz a könyv. Egyik sem bonyolult vagy kivitelezhetetlen, de Marc Brackett szerint érdemes rászánni az időt és végiggondolni, hogy hogyan érezzük magunkat most, hogyan szeretnénk érezni magunkat és hogy ez hogyan érhető el. Mind a családban, mind az oktatásban, mind pedig a munkahelyi szféránál azt hangsúlyozza, hogy az érzelemtudatosság nagy mértékben hozzájárul a személyes életünk és környezetünk jobbá tételéhez. 

Bár könnyen olvasható a könyv, elég sokszor kellett szünetet tartanom, mert időre volt szükségem, hogy az információdömbinget fel tudjam dolgozni. Vaskos szakirodalom áll a könyv mögött, az utolsó 60 oldal lényegében a felhasznált forrásokat sorolja fel. Számomra mindenesetre nagyon hasznos volt ez a könyv és sok olyan gondolattal lettem gazdagabb, amiket érdemes megfogadni.

Tavaszi és nyári kedvenceim

Legutóbb márciusban gyűjtöttem össze azokat a szerzeményeket, amikkel gazdagodtam. Viszont a tavaszi dolgok összegyűjtésére júliusban jutottam el, ezért úgy voltam vele, hogy akkor már összevonom a nyáriakkal és egy posztban írok róluk. (A bejegyzés nem szponzorált.) 

 - Idén, huszonvalahány év után megváltam a neszesszeremtől, ezért szükségem volt egy újabb darabra. A Pepcoban találtam is olyat, ami minden szempontból megfelel. Tökéletes a mérete, az elosztása, masszív az anyaga, úgyhogy remélem, sokáig tudom majd használni. Az előtte levő kisebb darab hivatalosan sminktermékek utaztatásához használható, de a vitaminjaim is kényelmesen elférnek benne. 

- Ha már tárolók, akkor ezen a vonalon haladok tovább. Bár a nyaralás sajnos idén is kimaradt, biztosan lesz majd alkalom a jövőben, amikor ismét lehetőségem lesz utazni. Általában nem hordok sok ékszert a mindennapok során (és nyaraláskor sem), de mivel nem túl nagy ez a dobozka, sokkal kényelmesebb és praktikusabb fülbevaló vagy nyaklánc tárolásához, mint a ruhazseb. 

- Még tél végén fogyott el az arckrémem és hosszas keresgélés után egy tápláló nappali és egy éjszakai hidratálókrém mellett döntöttem. Mindkettő nagyon jó választás volt, az elmúlt fél év során nem is használtam mást az arcápoláshoz. A tápláló krémnek kellemes az illata és nagyon hamar beszívódik, gond nélkül lehet rá sminkelni. A hidratálókrém pedig a napégést is remekül orvosolja, úgyhogy ezzel a két krémmel nagyon jól jártam. 

- A zöld csomagolású krémet lábápoláshoz vettem meg és bár kicsit hígabb az állaga a kívánatosnál, összességében elégedett vagyok vele. 

- A szempillaspirál és a lakkok utánpótlásként szolgálnak, mert nyáron kifogytam ezekből a termékekből. 

Laura Barnett: Variációk egy párra

Fülszöveg: "Tizenkilenc éves koromban sétáltál be az életembe. Te voltál az egyetlen férfi, akit valaha szerettem - reményem sincs, hogy egyszer mást szeressek. Elvettél mindent, amit együtt csináltunk, mindent, amit egymásnak jelentettünk, és porig égetted, megsemmisítetted: nem maradt belőle más, csak hamufelhő."
Eva és Jim 19 évesek, a cambridge-i egyetemre járnak, amikor 1958-ban útjaik keresztezik egymást. Jim sétál. Eva biciklizik. És kis híján összeütköznek. Ami ezután történik, meghatározza a jövőjüket. Életútjuk három különböző variációját kísérhetjük végig egészen napjainkig, együtt és külön, ahogyan szerelmük története más-más fordulatot vesz. A Variációk egy párra nagyszerű regény arról, hogy döntéseink függvényében hányféle irányt vehet az életünk. 

A fülszöveg alapján ez a regény a "mi lett volna, ha..." gondolatsor köré épül. Három lehetséges alternatívát látunk, amelyek kezdőpontja azonos (ez Eva és Jim találkozása), de a folytatás már jelentősen eltér egymástól. Mindkettejük sorsa másképpen alakul, a későbbiekben mégis számtalanszor egymás mellé sodorja őket az élet, ami aztán szintén hatással lesz a további sorsukra. Az alapötlet alapján tehát már sejteni lehet, hogy ez a regény bizony több évtizedet is felölel.

A könyv elején még viszonylag egyszerű volt követni a történetszálakat, de kb. az első 70 oldal után elvesztettem a fonalat. Nem tudom, mennyire segített volna, ha egyhuzamban olvasom végig a könyvet (gyanítom, hogy semennyire), de nem mindig tudtam követni, hogy melyik variációban ki kivel van együtt, és melyik gyerek és rokon kihez köthető. Nagy dózisban és töményen kapjuk az információkat és mire elmerülnénk bennünk, addigra már egy másik variációba csöppenünk bele. Nehezítő tényező az is, hogy a különböző variációk sem mindig ugyanazokra az évekre és eseményekre fókuszálódnak. Szóval nem kevés figyelmet kíván a regény az olvasótól. 

A rohamtempó miatt nem igazán lehetett kötődni a szereplőkhöz, lényegében csak Eva és Jim sorsáért lehetett izgulni. Mivel a három variációban más és más események történnek velük, amik más-más következményeket eredményeznek, érdekes volt látni, mennyire apró dolgokon tudnak múlni az élet fordulatai. Hogy mi történik, ha x dolog mellett döntünk y helyett. És ha jobban belegondolunk, ez tényleg így van. Már csak emiatt is kíváncsi voltam, hogy vajon mikor jön el az a pont, amikor Eva és Jim mindhárom alternatívában egymás mellett, egy párként él. Mert az elmulasztott lehetőségek és a megélt élettapasztalatok mindegyik variációban erre futnak ki. 

Furcsa, de egyszerre untatott és tetszett is ez a regény. Egy idő után nekem túl sok volt az unalmas parti és a semmitmondó beszélgetés, a megcsalás és a szétköltözés. Ugyanakkor nagyon sok olyan témát felhoztak az egyes történetszálak, amikről ritkán lehet olvasni és tartalmassá tették a regényt. Ilyen például a siker(telenség) kezelése, az önazonosság kérdése, a gyász, a fájdalom, a boldogság (és annak hiánya), a párkapcsolati nehézségek, a betegségekhez való viszonyulás, a magánélet és a karrier egyensúlya, a gyereknevelés, a szülő-gyerek kapcsolat, valamint a szerelem különböző fázisainak, magasságainak és mélységeinek megélése. Ebből adódóan a három életút közül nekem az tetszett a legjobban, amelyikben Ted Eva férje. 

A nem szokványos szerkezeti felépítés, a komolyabb témák és a szépen kidolgozott befejezés miatt nem bánom, hogy elolvastam Laura Barnett regényét, mert tényleg egy kerek egész és életszerű történetet kaptam. Remek lett a magyar fordítás is, élveztem a gazdag és változatos szókincset, Komáromy Rudolf munkája nagyon sokat hozzátett a regény olvasásának élményéhez.