2012. július 30., hétfő

A vizsga (2011)

Eddig nem szerepelt magyar filmről kritika a blogon, úgyhogy ideje megtörni a sort. A vizsga ajánlója nem győzött meg teljesen, de mivel zömmel pozitív véleményeket olvastam a filmről, adtam neki egy esélyt, amit egyáltalán nem bántam meg. 

Meglehetősen rövid, mindössze 12 órás időtartamot ölel fel a film. 1957-ben vagyunk, amikor a zűrzavaros októberi események után az Államvédelmi Osztálynak meg kell győződnie arról, hogy ügynökei közül kiben bízhat meg a jövőben. Ezért egytől-egyig próbára teszi azok lojalitását a rendszerhez. A szép karrier előtt álló tartótisztnek, Jung Andrásnak (Nagy Zsolt) éppen a szenteste hozza el ezt a bizonyos vizsgát: nem is sejti, hogy a szemközti ház egyik ablakából többek között atyai tanítómestere, Markó Pál (Kulka János) figyeli, és értékeli minden tettét, minden mondatát... 


Mivel ahhoz a generációhoz tartozom, akik csak a történelemkönyvekből ismerik ezt a korszakot, egy kicsit dokumentumfilmként is szolgált ennek a vizsgának a bemutatása. Az atmoszférateremtés remek, az egész  filmet végigkíséri a feszültség, a félelem és a ridegség. A belső terek szűkek, a bérházak folyosóin pedig szinte érezni az omló vakolatot és a dohos szagot. Az látszik, hogy alacsony a film költségvetése, de ez semmit nem von le az értékéből. A vizsga ugyanis nem akar több lenni, mint ami: egy jól felépített és tisztességesen végigvitt korrajz a szocializmus ügynökeinek világáról. 


A rövid időív miatt nincs nagy lehetőség a jellemfejlődésre, de a színészek így is nagyszerű alakításokat nyújtottak. Kulka parádés, a Kulcsár Emilt megformáló Scherer Pétert pedig talán először láttam komoly (= nem vígjátéki) szerepben. Az is tetszett, hogy nemcsak a parancsokat teljesítő rendszolgákként, hanem civilekként is láthattuk ezeket az embereket, akik aggódnak a gyerekükért, vagy éppenséggel karácsonyi vacsorára igyekeznek. Jó volt a forgatókönyv és a kivitelezés, a csavarok és a "senki sem bízhat a másikban" légkör abszolút hitelesen hatottak.

Értékelés: 8.5/10

2012. július 28., szombat

Intouchables - Életrevalók (2011)

Mivel az idei amerikai blockbusterek hidegen hagynak, úgy döntöttem, hogy az öreg kontinens filmterméséből szemezgetek. Így akadt a választásom a francia Intouchablesre, ami tavaly mutatkozott be a mozikban és Európa szerte közönségkedvenc lett. 


Adott egy börtönviselt afrikai bevándorló (Driss), aki alapjában véve nem rossz ember, csak szerencsétlen környéken él. A zűrös múltja és cseppet sem bizalomgerjesztő külseje miatt nem kapkodnak érte a munkáltatók. Driss azzal is beéri, ha kap egy elutasító aláírást, amivel felveheti a havi segélyt. A siklóernyős baleset után tolószékbe kényszerülő gazdag arisztokrata, Philippe viszont lát benne fantáziát és felfogadja otthoni segítőnek. Két külön világ találkozik, amiből idővel barátság születik. 


Nem túl életszerű az alaptörténet (pedig megtörtént eseményen alapul), mégis annyira magával ragadó, hogy még jó ideig néztem volna a filmet. Nehéz volt elengedni a szereplőket, mert ez alatt a másfél óra alatt óhatatlanul is a néző szívéhez nőttek. Borzasztó lehet úgy élni, hogy az ember nyaktól lefelé nem tud mozogni és semmit nem érez, mégsem az önsajnálat dominál a filmben. Hatalmas életszeretet árad a filmből és külön tetszett az az optimista szemléletmód, ahogyan ezt a témát megragadták.


Driss mindent megtesz, hogy Philippe teljes életet élhessen, Philippe pedig az elit kultúrájába igyekszik bevezetni Drisst. Ez számtalan komikus helyzetet eredményez, mégsem megy át a film gagyiba, hanem végig igényes humorral operál. A humor mellett a zenéről is szót kell ejteni, mert nagyszerűen passzolt a filmhez és sokat hozzátett a hangulathoz. A történet kerek egész, semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. Az arányokat is sikerült tartani, sehol nem éreztem azt, hogy a drámai vonulatot vagy a humort eltúlozták volna. A sok hollywoodi szörnyűség és giccsparádé után felüdülés volt látni egy ilyen filmet. 

Értékelés: 9/10

2012. július 27., péntek

The Raven - A holló (2012)

Még valamikor télen láttam a Raven előzetesét és egyből megfogott a sötét, baljós hangulatával. Az is sokat lendített a várakozási faktoron, hogy szeretem Edgar Allen Poe műveit és a krimiket. A filmet egyébként Magyarországon forgatták, amit nemsokkal a bemutató előtt tudtam meg. Nagy várakozásokkal ültem le tehát a film elé, de sajnos csalódottan álltam fel utána. 

A történet Edgar Allen Poe utolsó napjait dolgozza fel fiktív megközelítésben. Egy kegyetlen sorozatgyilkos tartja rettegésben Baltimore-t, aki Poe művei alapján követi el a gyilkosságokat. Miután a nyomozást vezető Fields felügyelő rájön erre, magát Poe-t kéri fel az őrült megállításához. Amikor kiderül, hogy egy Poe-hoz közel álló személy lehet a következő áldozat, magasabb lesz a tét, és a detektívtörténet műfajának feltalálója élesíti saját okfejtő képességeit, hogy megoldja az ügyet, mielőtt túl késő lenne.


Az előzetesben látott darkos, misztikus atmoszféra szerencsére a film végéig megmarad, egy-két jelenet például egész hátborzongatóra sikerült. Ettől függetlenül nincs tele hatásvadász elemekkel a film, pedig kicsit tartottam tőle az elején. A középpontban végig Poe van és azok a művei, amik megihlették a gyilkost: A Morgue utcai kettős gyilkosság, Marie Roget titokzatos eltűnése, A vörös halál álarca és Az áruló szív. Természetesen a címben szereplő Holló sem maradhatott ki a feldolgozott írások sorából. Meglehetősen züllött, ugyanakkor zseniális elmének látjuk Poe-t, aki az írásból próbál megélni, de mindig le van égve és még alkotói válsággal is küzd.


Ennyiben viszont ki is merül a pozitívumok listája. Az egyik legszembetűnőbb negatívum az idővel való gazdálkodás. Hiába történik sok minden a Raven első felében, nagyon vontatottan halad a cselekmény. A film vége ugyan megmenti A hollót, de az első 30-40 percért így is kár. A másik zavaró tényező a krimis vonalhoz kapcsolódik. Maga a nyomozás érdekes volt, de amikor kiderült a gyilkos személye, akkor volt egy olyan érzésem, hogy azért oldották ezt így meg, mert normál esetben talán sosem jöttek volna rá, ki áll a gyilkosságok mögött. Ráadásul jó pár jelenetnél úgy esik a fény, hogy tisztán kivehető az illető hajszíne és alakja, így pedig oda a csattanó élménye, ami  egy kriminél alapkövetelmény. A gyilkosságok kivitelezésébe sem kapunk betekintést, pedig kíváncsi lettem volna rájuk.


Színészek tekintetében is elég vegyes a kép. A mellékszereplőkkel nincs gond, hozzák azt, amit a szerepük megkíván. A főszereplőket viszont nem tudom dicsérő szavakkal illetni. Sajnos a Raven is ugyanazon a ponton vérzik el, mint a My week with Marilyn: a címszereplőn. John Cusack egyszerűen túljátszotta a szerepét, emiatt nem is tudtam megkedvelni a karakterét. Poe személyiségének sokszínűségéből az iszákosságra került a hangsúly, így egy olyan költőt láttunk, aki  folyton balhézik, ennek ellenére mindig makulátlan a megjelenése és rendkívül kifinomult stílusban beszél.  Az Emilyt alakító Alice Eve sem volt túl meggyőző. Nem voltak őszinték a reakciói és a "kínzását" leszámítva végig súlytalan szereplő volt. Az egyedüli kivétel a Fields felügyelőt játszó Luke Evans, aki számomra a legjobb alakítást nyújtotta.


Úgy vagyok a Ravennel, hogy nem igazán tudom, mit akartak kihozni belőle a készítők. Thrillernek gyenge (főleg az elmaradt csattanó miatt), korrajznak kevés (napjainkban is ugyanúgy játszódhatott volna) és Poe-t sem sikerül közelebb hoznia a nézőhöz. Egyszer persze meg lehet nézni, de ebből a témából sokkal jobb filmet lehetett volna csinálni.

Értékelés: 5/10

2012. július 11., szerda

Spy - 1. évad

A Thorne után ismét egy brit sorozatra esett a választásom, a 2011 őszén futó Spyra. 6 epizódból áll az évad és mivel csak 20 percesek a részek, nagyon hamar végeztem a darával. Szerencsére a Sky 1 berendelte a 10 + 1 epizódos második évadot, úgyhogy nem maradunk folytatás nélkül.


A történet középpontjában Tim áll, aki feleségével és annak újdonsült barátjával a 9 éves fia felügyeleti jogáért harcol. A fia viszont ott tesz az apjának keresztbe, ahol csak tud. Egy nap Tim megelégeli, hogy a fia semmibe veszi, ezért otthagyja korábbi munkáját a Computer Galaxynél, ahol a haverjával eladóként dolgoztak és irodai állásra jelentkezik az MI5-nál. Az interjú viszont túl jól sikerül...


A pilot után azt hittem, hogy a Chuckhoz hasonlóan itt is heti bevetések lesznek és a főhős bénázásán fog alapulni a sorozat humora. Való igaz, hogy a Spy is kémkomédia, de inkább a családi események dominálnak. A sorozat humora helyenként abszurd, máshol viszont kiszámítható és tipikus elemeket vonultat fel, ennek ellenére remek szórakozást nyújtott ez a 6x20 perc. Már csak azért is, mert végig úgy éreztem, hogy egyben van a sorozat. A mellékszereplők ugyan karikatúraszerűek, mégsem lógnak ki a sorból és a filmes/könyves utalásokkal együtt simán elviszik a sorozatot a hátukon. 


A sorozat legnagyobb figurája kétségtelenül Marcus, a főszereplő fia. Egyszerre aranyos és aljas karakter, és a legjobb szövegeket is ő kapja. Jól mutatják a szereplő kettősségét azok a jelenetek, amikor Marcus művelt felnőttekre jellemző választékossággal megfogalmaz valamit, majd a végére becsempész egy Hannah Montana utalást. A másik remek karakter Tim főnöke, aki a kezdettől fogva a munkahelyi és a kémes humort erősíti. 

Értékelés: 7/10

2012. július 7., szombat

Thorne - 1. évad

Elég régóta a gépemen volt ez a 2010-es angol sorozat, de eddig valamiért kimaradt a néznivalók sorából. Most, hogy véget ért a 2011/12-es évad, elérkezettnek láttam az időt a pótlásra.

A sorozat könyvadaptáció, a 6 rész két Mark Billingham krimit dolgoz fel. Az első 3 epizód az Álomszuszék - Sleepyhead című könyvet, a második 3 epizód pedig a Riadtka - Scaredy Cat című könyvön alapul. Mindegyik könyvnek, ezáltal a sorozatnak is Tom Thorne a nyomozó a főszereplője. Bár mindkét történetben sorozatgyilkosok után folyik a nyomozás, két különálló történet lett megfilmesítve.
 

Az első etap felütése sokkoló és ez a feszült, hidegrázós hangulat a 3. rész végéig meg is marad. A külső tereknél a komor színek dominálnak, a belső terek ridegek; a nyomasztó légkör szinte kézzel tapintható. Ez pedig a szereplőkön is érződik. A David Morrissey által alakított Tom Thorne egy megkeseredett rendőr, akinek az arca fájdalmat és megtörtséget tükröz. Róla tudunk meg a legtöbbet, a többi szereplő kevesebb játékteret kap. Az ügy is érdekes és együtt lehet agyalni a gyilkos személyét illetően. A nyomozás a szemünk előtt zajlik és a múltról is egyre többet tudunk meg. Mindhárom rész jól felépített és a finálé is kellőképpen ütős lett. 


A második hármas azonban már nem sikerült ilyen jól. A fő ügy valamelyest gyengébb lett és mivel az Epitafios 2. évadában is hasonló típusú gyilkos szerepelt, nem okozott nagy meglepetést a fordulat. A hangulat kevésbé darkos, a külső jelenetek nagy része üde zöld környezetben játszódik. A szereplők ugyanazok maradtak, akiket az első 3 részben is láthattunk, a Sandra Oh által alakított Sarah Chen nyomozót viszont felesleges szereplőnek éreztem. Kilógott a többiek közül, néhány jelenetben pedig kifejezetten idegesítő volt a viselkedése. Ennek ellenére megérni végignézni a sorozatot, mert még így is kiemelkedik a tucatkrimik sorából. Atmoszférateremtésben és színészi játékban mindenképp.

Értékelés:
1x01-1x03: 8.5/10
1x04-1x06: 7/10