Szerb Antal: A Pendragon legenda

Fülszöveg: Dr. Bátky János, egy fiatal magyar tudós 18. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, hogy tanulmányozza a család könyvtárát. Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az Earlnek az ifjú tudóssal. A llanvygani kastélyba érkezése után azonban különös dolgok történnek.. Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázslatos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében. 

Szerb Antaltól korábban már olvastam az Utas és holdvilágot, és mivel az nagyon tetszett, kíváncsi voltam erre a regényre is. A fülszöveg alapján a Pendragon legenda egyszerre tűnt történelmi regénynek, kriminek és misztikus műnek. Az olvasottak tükrében tényleg nem lehet egy konkrét műfajba besorolni a regényt, de talán a kalandregény áll hozzá a legközelebb. Sokszor olyan érzésem volt, mintha a Rózsa nevének magyar verzióját olvasnám. Pedig Szerb Antal regénye jóval korábban íródott (1934-ben adták ki először), mint Umberto Eco műve (1980-ban jelent meg). 

Bár nekem az Utas és holdvilág jobban tetszett, a Pendragon legendát is jó volt olvasni. A műfajok keveredése mellett a szereplőkről is részletes ábrázolást kapunk, ugyanakkor az eseményeket nem mindig volt egyszerű követni. Például amikor Lene, Bátky, Osborne és Cynthia az Earl keresésére indulnak és Bátky fogságba esik, akkor elsőre nem volt egyértelmű, hogy amit átél, az éppen álom vagy valóság. Csak akkor váltak világossá a dolgok, amikor másodszorra is elolvastam ezt a fejezetet. Az idő sem lineáris: a jelen eseményeit sokszor megszakítja egy-egy múltbéli történet vagy visszaemlékezés. 

A fő cselekményszálnak tekinthető nyomozás megadja a kellő lendületet, de emellett a Rózsakeresztesek történetszála is érdekes. A kedvenc jeleneteim azok, ahol ez a két szál összefonódik. Imádtam a pendragoni felfedezőtúrát a rejtélyes termekkel és a vadregényes tájjal. A tudományok mellett a romantika is nagyon jól illett ebbe a regénybe és még a humor is teret tudott kapni. Mindez nagyon intelligens módon van tálalva, több részt is azért kellett újraolvasnom, mert elsőre a nyelvezete vagy a stílusa ragadta meg a figyelmemet. A regény végén kicsit sok volt nekem a misztikum, viszont örültem neki, hogy tisztességes és méltó lezárást kapott a mű.

The Snowman - Hóember (2017)

Amikor leesik az első hó és Harry Hole, az elit nyomozóosztag vezető detektívje egy eltűnt áldozatról értesül, arra gyanakszik, hogy egy rejtélyes sorozatgyilkos lépett újra akcióba. Egy éles elméjű újonc segítségével Harrynek több évtizedes régi ügyeket kell összekötnie ezzel a brutális új üggyel, ha túl akar járni a felfoghatatlanul gonosz gyilkos eszén a következő hóesés előtt. 

Kedvelem a skandináv krimiket, ezért örültem neki, hogy Jo Nesbø műve megfilmesítésre került. A könyvet ugyan nem olvastam, de az ajánló alapján rögtön kedvet kaptam a filmhez. Pár éve már láttam a Wind rivert és ennél a filmnél is hasonló élményre számítottam. Nos, nem akarom kerülgetni a forró kását, de a Hóember sajnos nagyon nem tetszett. 

A legnagyobb problémám az volt, hogy a Hóemberben nyoma sem volt annak a feszültségnek és izgalomnak, amit egy krimitől várna az ember. A gyilkos személyét már a film elején ki lehet találni, így a film egésze felér egy időhúzással. Különösen úgy, hogy közel 2 órás a játékidő. Emellett a gyilkos tettének indítékára csak részben kapunk magyarázatot: sokszor mutatják a gyerekkorát meghatározó traumát, azt viszont nem tudjuk meg, hogy miért éppen hóembert hagy a tett helyszínén. Lehet, hogy a könyvből kiderül, én arra tudtam gondolni, hogy a havas norvég tájon ez tűnt kézenfekvőnek. 

A(z indokolatlanul) hosszú játékidő és a feszültség hiánya miatt kifejezetten vontatottnak éreztem a történetvezetést. A fordulatok kiszámíthatók voltak és mintha a szereplők sem igazán találták volna a helyüket. A főszereplő Harry Hole végtelenül szét van csúszva, mind rendőrnyomozóként, mind apaként megkérdőjelezhető módon viselkedik. A társa, Katrine, esetében pedig sokáig nem világos, hogy mi hajtja őt a nyomozásban. Pedig a színészgárda rendben van (Michael Fassbender, Rebecca Fergusson, Val Kilmer és J.K. Simmons játssza a fő szerepeket, sőt, még a Bronból ismert Sofia Helin is feltűnik), de sajnos a forgatókönyv hiányosságait nem tudják kitölteni. 

Értékelés: 3.5/10

Guillaume Musso: A brooklyni lány

Fülszöveg: "Mindenki titkol valamit.
A titkaink is hozzánk tartoznak.
Meghatározzák, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és mit hozunk magunkkal."

Sosem felejtem el azt a pillanatot. Előttünk a tenger. A fény megcsillant a végtelen horizonton. És akkor Anna azt kérdezte tőlem:
- Ha valami szörnyűséget követtem volna el, akkor is szeretnél?
Mit válaszoltam volna?
Anna volt életem szerelme. Három hét volt hátra az esküvőnkig. Persze, hogy szeretném, bármit tett is. Abban a pillanatban legalábbis így gondoltam. Ő azonban remegő kézzel kotorászott a tabletjén és egy fényképet mutatott:
- Én tettem ezt.
Hogy mondhatjuk, hogy szeretünk valakit, ha képtelenek vagyunk megvédeni?

Musso neve a könyvrajongók körében már jól ismert, az eddig megjelent műveit mindenhol dicsérik. Az idén megjelent Brooklyni lány jó apropót adott, hogy megismerkedhessek a Musso-jelenséggel és az író stílusával.

Krimikedvelőként rögtön megakadt a szemem a fülszövegen és a néhány kiragadott mondat alapján kíváncsi lettem a történetre. És nem is kellett csalódnom, ugyanis egy nagyon jól felépített detektívregényt olvashattam és maximálisan megkaptam azt, amit előzetesen vártam. A főszereplőt, Raphäel Barthélémyt (aki egyébként író) elég hamar megismerjük, az alapszituációt gyakorlatilag az első néhány oldal után felvázolja Musso, így miután Anna eltűnik, megkezdődik a nyomozás. 

Nagyon rövid időt ölel fel a regény cselekménye - konkrétan négy nap eseményeit követjük végig -, viszont a szálak évtizedekkel korábbi eseményekig visszavezetnek. Érdekes volt a nyomozás (főleg, amikor Raphäel és Marc egymással párhuzamosan próbálja kideríteni New Yorkban és Franciaországban, mi és hogyan történt) és mivel előttünk bontakozik ki az ügy minden részlete, nem lehetett találgatni. Végig sodródtam az árral, hogy megtudjam, ki, miért és hogyan követte el a dolgokat. Minden információt "készen kapunk", ugyanakkor néha úgy éreztem, hogy egy kicsit sok a szereplő ebben a történetben. Mivel nem tudtam egyhuzamban magamévá tenni a regényt, többször is vissza kellett lapozzak, hogy képben legyek, melyik szereplő kicsoda is pontosan és hogyan kapcsolódik a történtekhez. 

Tetszettek a fejezetcímek és az irodalmi idézetek, mindegyik nagyon jól passzolt az adott fejezethez és nyomozási fázishoz. A karakterek szépen ki vannak dolgozva, miközben olvastam a könyvet, szinte láttam őket magam előtt. A szálak és a múlt titkainak felgöngyölítése logikus, látszik, hogy Musso alaposan végiggondolta és kidolgozta ezt a történetet. Ennek ellenére a regény végefelé volt egy pont, aminél úgy éreztem, mintha pár mondat kimaradt volna és hirtelen kerültek ki a szereplők az adott szituációból. Az utolsó csavart egy kicsit erőltetettnek éreztem, de az is lehet, hogy ha most nekiállnék és újraolvasnám a könyvet, akkor biztosan találnék olyan részletet, amire első olvasáskor nem figyeltem fel. Ezt leszámítva nagyon tetszett és végig lekötött a regény, és sok gondolat megragadott. A legjobban talán ez a néhány sor:
"Mert sokakban mindent elhomályosít a múlt, az elveszett ártatlanság, az eltemetett szerelem. Semmibe nem remeg bele jobban a gyomrunk, mint az elszalasztott lehetőségek emlékébe és a boldogság illatába, amit hagytunk elillanni.[...] A gyerek a nosztalgia és a megkopott frissesség ellenszere. Ha az ember egyszer szülővé vált, nem veszhet el a sötét múltban, a jövő felé kell tekintenie. A gyermeke jövője fontosabb lesz a szemében, mint a saját múltja. Ő a záloga annak, hogy a múlt sosem győzedelmeskedhet többé a jövő felett."

Mörk Leonóra: Törött tulipánok

Fülszöveg: 1651, Hollandia. A köztársaság virágkorát éli, hajói bejárják az óceánokat, a világ négy sarkából szállítják haza távoli tájak kincseit. Jant, a fiatal festőt, Rembrandt egyik tanítványát egy gazdag amszterdami kereskedő vidéki udvarházába szólítja a megbízatása. Nem sokkal később azonban váratlanul nyoma vész, és nem marad utána más, mint egy tulipános képekkel teli album és egy ismeretlen, cinóberruhás fiatal nőt ábrázoló festmény. A hír hallatán a húga, Leentje azonnal útra kel a kastélyba és mialatt megpróbálja kideríteni, mi történt a bátyjával, magával ragadja a ház egyszerre vonzó és nyugtalanító légköre. Miről árulkodik a selyemruhás lány portréja? Mit üzen a kertben épülő labirintus? És mi köze Jan eltűnéséhez az erdélyi magyar diáknak, Gábornak? Miközben a fivére után nyomoz, a lánynak arra a kérdésre is választ kell találnia, mit érez iránta egykori gyerekkori játszótársa, Christiaan. Még mindig csak barátságot, vagy viszonozza azt a szenvedélyes szerelmet, amivel ő szereti már régóta a fiút? 

Mörk Leonóra nevével akkor találkoztam először, amikor kislányként a Nők Lapját olvasgattam. Emlékeim szerint tetszettek az írásai, de azt nem tudtam, hogy regényeket is írt. Emiatt meglepetésként ért ez a könyv és nemcsak a borító, hanem az izgalmasnak ígérkező történet miatt is figyeltem fel rá. 

Elég sok mindent zsúfolt az írónő a könyv 318 oldalába, de összességében tetszett ez a történet. Bár nyomozós kalandregényre számítottam, a Törött tulipánok sokkal inkább egy fejlődésregény.  Hollandia aranykorában járunk, amikor virágzik a kereskedelem és a művészetek, megjelennek az első botanikus kertek és nemesített növények, a végtelennek tűnő tulipánmezők és a kisebb-nagyobb utazások is teljesen megszokottak. Nagyon tetszett ennek a korszaknak a bemutatása, a részletgazdag leírások abszolút közel tudták hozni a helyszíneket, a szereplőket és a különböző élethelyzeteket. És persze mindent átjár a festészet és a szimbólumok, a regény fejezeteinek címeit ugyanis Vermeer palettájának színei adják. 

Nem mozgat sok szereplőt a könyv (Jannal és Gáborral csak más szereplők elbeszélésein keresztül találkozunk), ennek köszönhetően alaposan meg tudjuk ismerni őket. Természetesen a fókusz végig a főszereplőn, Leentjén van, ugyanakkor Dorothea és John karakterét is sikerül árnyalni, pedig ők csak mellékszereplői az eseményeknek. Érdekes, hogy a könyv szinte minden szereplője pozitív, nincsenek ellenszenves és velejéig romlott alakok a műben. Ettől egy kicsit meseszerűnek éreztem a regényt. A szerelmi szálak mellett a tudomány is megjelenik a regényben Christiaanon és Johnon keresztül, a nők helyzetéről is kapunk képet és a szabadság - a szabad akarattal együtt - is központi témája a műnek. Ezzel egy kicsit túlmutat a regény a 17. századon, ugyanakkor fontos üzenettel zárul: végső soron mindenki a saját életéért felelős. 

A színek és az érzelmek részletes leírása ellenére kifejezetten olvasmányos a regény, és gyorsan lehetett haladni vele, mert minden fejezet tartogatott valamilyen izgalmat. A lélekábrázolás mellett a holland nyelv finomságaiból is kapunk ízelítőt, de az aprólékosság egyáltalán nem megy a történetvezetés élvezhetőségének rovására. Egyébként a szereplők egy része valóban létezett és a helyszínek között is találni olyat, ami valódi, úgyhogy a regény utószavát is érdemes elolvasni. 

Magpie Murders - 1. évad

Alan Conway híres krimiíró legújabb könyvének megjelenésére készül. Magpie Murders című detektívregényének kéziratát elküldi a kiadójának, ám amikor Susan Ryland szerkesztő a kézirat végére ér, észreveszi, hogy az utolsó fejezet hiányzik. Susan nagyon szeretné tudni, hogyan végződik a történet, de ezt már nem tudja megkérdezni Alantől, ugyanis az írót meggyilkolják. Susan feltett szándéka megtalálni a hiányzó fejezetet és Alan Conway gyilkosát, ezért nyomozásba kezd.

A hat epizódos sorozat Anthony Horowitz krimijén alapul és bár a művet nem olvastam, a szerző neve nagyon is ismerős. Anthony Horowitz írta ugyanis - többek között - az Agatha Christie feldolgozások forgatókönyvét, így mondhatni a kisujjában van minden, amit a krimiről tudni kell. Ez a Magpie Murdersben vissza is köszön, minden olyan jellegzetesség feltűnik a sorozatban, amit Agatha Christie-nél megszokhattunk: vidéki kúria, titkok, intrika, nyomozás és olyan szereplők, akiknek indítéka és módja volt a gyilkosság elkövetésére.

Ez már önmagában is érdekes alapanyag lenne, Horowitz azonban csavar egyet rajta és Alan Conway krimijét is a sorozat szerves részévé teszi. Vagyis a Magpie Murders tulajdonképpen egy könyvbe foglalt könyv cselekményét meséli el, amelyben Atticus Pünd nyomoz. Ennek megfelelően két idősíkon zajlanak az események: a jelenben, Alan Conway gyilkosa után kutatva és a múltban, egy 1950-es évekbeli fiktív történetben. Bár a jelen eseményei izgalmasabbak, a múltbeliekre is szükség van, ugyanis a gyilkos utáni hajsza szorosan kapcsolódik Alan művéhez. 

A narráció mindkét idősíkban jól működik, kellő mennyiségű red herringet és cliffhangert kapunk, na meg persze lezárást és magyarázatot az utolsó epizódban. Az események végig jól követhetők, így számomra a gyilkosok kiléte is egyértelmű volt. Annak ellenére, hogy mindkét elkövetőt ki tudtam találni, tetszett a logikus levezetés és a történések rekonstruálása. Látszik, hogy Anthony Horowitz mindent alaposan végiggondolt és a legapróbb részletekig tudatosan építette fel és mozgatta a történetszálakat. 

Mindehhez jól kidolgozott karaktereket kapunk. A főszereplő Susan Ryelandot ismerjük meg a legjobban, aki amellett, hogy szakmai előrelépés előtt áll, a családi problémákat is menedzselnie kell. Összetett karakter és az őt alakító Lesley Manville kiválóan megbirkózott a feladattal. Az Alan Conwayt alakító Conleth Hill neve a Game of Thronesból ismerős (ott Varys szerepében láthattuk) és a Magpie Murdersben is remekel. Atticus Pünd szerepében Tim McMullan hozza a kimért és alapos detektívet. Pünd alakja egyszerre hasonlít Poirot-ra, Sherlock Holmesra és Columbora. A többi színész számomra ismeretlen, de senkinél sem éreztem azt, hogy kilógna a sorból. 

Összességében nagyon kellemes meglepetés volt ez a sorozat. Nincs benne annyi csavar, mint a Knives outban, inkább a klasszikus Agatha Christie történetekre hasonlít a Magpie Murders. Imádtam benne a zenét (amivel egyébként jól tudták érzékeltetni az idősíkokat is) és Pünd sajátos humorát. Még Sophie Hannah neve is felmerül a sorozatban, akit a Poirot-folytatások kapcsán sokan Christie méltó utódjának tartanak. Kíváncsi voltam, hogy a szarkák hogyan kapcsolódnak a történethez, de csak annyi szerepük van, hogy minden epizódban annyi madár látható a faágon, ahányadik résznél tartunk. Szóval aki kedveli a klasszikus krimiket, annak mindenképpen ajánlani tudom ezt a sorozatot.

Értékelés: 10/10