2016. június 29., szerda

Game of Thrones - 6. évad

Kevés sorozattal vagyok naprakész, de a Trónok harca szerencsére köztük van. Tavaly nyáron sikerült behoznom a lemaradást, így heti rendszerességgel tudtam követni a Westerosban zajló eseményeket. A korábbi évadok fényében is érdekesnek ígérkezett a 6. évad, úgy meg pláne, hogy a sorozat beérte és le is hagyta a könyveket.


A könyves alap hiánya miatt volt bennem némi félsz, hogy ez majd mennyire látszik meg az írói munkán és a 6. évad minőségén. Összességében inkább pozitívnak tudom ítélni az évadot, a cselekményvezetésen nem látszott, hogy elfogyott a regényes alap, alaposabban megnézve viszont mégiscsak több problémám volt ezzel az évaddal, mint a korábbiakkal.


A 6. évad legszembetűnőbb sajátossága számomra a kiszámíthatóság volt. Nem újkeletű jelenség ez - gondoljunk csak Ned Stark halálára vagy a Vörös Nászra -, de míg korábban a váratlan fordulatok többsége a szereplők jelleméből fakadt, addig most a történésekből lehetett látni a végkifejletet. Az, hogy Havas Jon nem marad halott, evidens volt, de a többi helyszín eseményei sem tudtak igazán meglepni. A Fattyak csatájának kimenetelét ugyanúgy borítékolni lehetett, mint az évad haláleseteit. 


Végsősoron nem bántam, hogy így alakultak az események, mert jó dolgok történtek azokkal a szereplőkkel, akiknek drukkolok, csak furcsa volt látni a közönség ilyen mértékű kiszolgálását. Ennél már kevésbé tetszettek az elhangzó párbeszédek. Alig volt emlékezetes dialógus az évadban, amit vissza lehetne idézni, a frappáns szóváltások és eszmefuttatások szinte teljesen eltűntek, holott korábban a Game of Thrones egyik védjegyének számítottak. 


De hogy jó dolgokat is írjak, a színterek leszűkülése mindenképpen pozitívum. Az események nagy része a Királyvár - Deres - Meereen háromszöget érintette, így kevés volt a "felesleges" elidőzés más helyszíneken. Ennek köszönhetően sokkal jobban lehetett koncentrálni a sorsdöntő eseményekre, amikből bizony volt bőven. Királyvár ezúttal sem töltött be fontos szerepet, inkább csak Cersei miatt volt érdekes, Északon ellenben fontos események zajlottak. Deres ugyanis a Boltonok uralmát követően visszakerült a Starkokhoz, ami nagy előrelépés Jon számára. Sansa karakterfejlődése is tetszett és a Kisujjal való kapcsolatának még biztosan lesz jelentősége a jövőben. 


Keleten továbbra is Daenerys az úr, és a 3 sárkányt, a hajóhadat, valamint a szövetségeseket elnézve komoly tényezőnek számít a Westeros trónjáért vívott harcban. Változatlanul kíváncsi vagyok, sikerül-e neki megszerezni a Vastrónust, vagy valami megakadályozza ebben. Jelen felállás szerint ugyanis Danyt semmi sem állíthatja meg, talán csak a Másoknak sikerülhet, őket viszont keveset láttuk az idén. A tél viszont már megérkezett. 


Látványban ugyanazt nyújtotta ez az évad, mint a korábbiak; tetszett a csaták kivitelezése és a finálé elején levő hosszú, zenés jelenet. A szezonzáró szépen előkészítette a terepet a következő évadnak, de összességében nem a 6. évadot mondanám a sorozat legkiemelkedőbb darabjának. 

Értékelés: 7.5/10

2016. június 24., péntek

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

Különleges év a 2016-os. Hosszú idő után ugyanis végre úgy tudtam egy könyvet a kezembe venni, hogy volt időm elolvasni azt. Hiányzott az olvasás, ráadásul a jó idő miatt szívesebben tartózkodom a szabadban, mint a négy fal között, ebből kifolyólag három délután alatt sikerült is elolvasnom a választott művet. 

Fülszöveg: 1929. február 7-én három holttestet találnak a Bloxham Szálló három emeletén. Két nő és egy férfi vesztette életét a luxushotelben, és mindhármuk szájában monogramos mandzsettagomb lapul. A Scotland Yard ifjú felügyelője, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, amely korántsem ígérkezik könnyűnek. Nagy szerencséjére a szomszédjába költözött egy nagy bajszú, köpcös kis belga. Poirot szívesen segít az érthetetlen bűnügy felgöngyölítésében, amiben kulcsszerepet játszik egy cselédlány, egy lelkész özvegye és a negyedik mandzsettagomb.

Agatha Christie műveit nagyon kedvelem és a belőlük készült filmfeldolgozásokat is igyekszem megnézni. A két detektívfigura - Miss Marple és Hercule Poirot - közül az utóbbi áll hozzám közelebb, ezért is kaptam fel anno a fejemet arra a hírre, hogy egy új Poirot-történet fog megjelenni. Emiatt persze nagyon kíváncsi voltam Sophie Hannah könyvére, ugyanakkor a krimi koronázatlan királynőjéhez sem akartam mindenáron hasonlítani. 

A cselekmény jól követhető, de az első néhány fejezet után kissé vontatottan halad, majd a regény közepétől ismét olyan a ritmusa, hogy szinte faltam az oldalakat és csak azért kényszerültem letenni a könyvet, mert már fájt a szemem a sok olvasástól. Első blikkre abszolút olyan a regény, mintha Agatha Christie írta volna, de aki ismeri az írónő stílusát és szereplőit, az elég sok bosszantó aprósággal szembesül. Ami a legkevésbé tetszett, az a rengeteg csavar a regény végén. Tény, hogy én sem szeretem, ha egy krimi a legevidensebb és legátlátszóbb megoldással zárul, de a Monogramos gyilkosságokban annyira túl lett bonyolítva a gyilkosságok indítéka, hogy az utolsó verziót már nehezemre esett követni. 

A miliő és a szereplők nagyjából rendben voltak, de Poirot illetően volt néhány stílusjegy, ami az eredeti szereplőt ismerve számomra furcsa volt. Ilyen volt például a kávéivás, a parancsolgatás, a túlzott kioktatás, valamint az arrogancia. Tudván, hogy Agatha Christie Poirot-ja nem ilyen, ez az új Poirot csalódás volt. Szokatlan volt még az is, hogy az eseményeket Catchpool nézőpontjából olvashatjuk, ami idegen volt és a könyv elején nem egyszer megzavart az értelmezésben. Mindent összevetve a monogramos gyilkosságok egy izgalmas és fordulatos krimi, de a felsorolt hibák nélkül jobb is lehetett volna. 
A magyar kiadás borítóját még mindenképpen kiemelném, szerintem kifejezetten ötletesre sikerült.