2012. október 28., vasárnap

007 - Skyfall (2012)

Nem vagyok nagy James Bond rajongó, viszont a Skyfallt mindenképpen szerettem volna megnézni, mert jónak ígérkezett. Pláne a botrányosan gyenge Quantum Csendje után. És bár novemberre terveztem a mozizást, egy hétvégi programnak köszönhetően már októberben megtekinthettem a filmet.

Bond bájos kolléganőjével együtt Törökországban van bevetésen. Egy nagyon fontos listát kell visszaszerezniük, amin rajta van az összes beépült ügynök neve, adata. Mondanom sem kell, ha rossz kezekbe kerül, felmérhetetlen károkat okozhat. A derék 007-es ezért a lehetetlennel is dacolva űzi a tolvajt. Talán nincs épp nyerő pozícióban, de arra senki sem számít, ami eztán következik. Az elkövetett bűnök visszaszállnak és az MI6 célponttá válik. 


A kémfilmes jelleg szinte teljesen eltűnt ebből a Bond filmből, és egy akciófilmet kaptunk végeredményként.  Már az első jelenetben belecsaptak a lecsóba és a film végéig nagyjából egyenletes tempót sikerült prezentálni. Ez persze nem 140 perc kőkemény akciót jelent, de jól eltalálták a drámai, lassúbb részek és a pörgősebb, eseménydús jelenetek arányát. A megvalósítás pazar, pont azt kaptam, amit egy ilyen filmtől vártam. Egyedül talán a robbantásokat vitték túlzásba, a kastély ostromlásának utolsó fázisát már túlzásnak éreztem. 


Daniel Craignek ez a harmadik Bond filmje és bár nagyon furcsa volt Pierce Brosnan után őt látni a Casino Royalban, igazából a Skyfallban tudtam Bondként elfogadni. Ridegebb ugyan, mint az elődje, ugyanakkor róla elhiszem, hogy habozás nélkül képes meghúzni a ravaszt, vagy kiirtani egy fél várost, ha az adott munka megkívánja. Mindenezek ellenére mégsem sebezhetetlen és ez nagy előnye a filmnek. Az is tetszett még, hogy nemcsak a keményebb oldalát láttuk Bondnak, hanem az érzelmeit és a múltját is megismerhettük. Emiatt a Skyfall sokkal személyesebb James Bond film lett, mint az előzőek. 


James Bondon kívül persze M-ről is szót kell ejteni, hiszen ebben a filmben legalább olyan fontos szereplő, mint a 007-es. Judi Dench fantasztikus és bár idén már láttam másik filmben (a Marigold Hotelben), itt ugyanolyan emlékezetes alakítást nyújtott. Ralph Fiennes (Gareth Mallory) és Ben Whishaw (Q) szintén nagyon jók, élvezet volt nézni azokat a jeleneteket, amikben szerepeltek. A fő gonosz viszont egy idő után már irritált, bár az is lehet, hogy szándékosan írták ilyenre ezt a szereplőt. 


A forgatókönyvhöz kapcsolódóan a humort kell még megemlítenem. Tény, hogy jól lehet oldani vele a feszültséget, viszont arra sem emlékszem, hogy egy James Bond film közben ennyi nevettem volna. Szerencsére nem lépték túl vele a határt és nem bagatellizálták el vele a filmet. Legvégére hagytam a zenét, ami tökéletes összhangban van a filmmel és remekül visszaadja annak hangulatát. Amikor először meghallottam Adele dalát, akkor egy hasonló jelenetsort képzeltem el, mint ami a filmben is látható.

Értékelés: 7.5/10

2012. október 20., szombat

Midnight FM (2010)

Régóta a gépemen pihent ez a 2010-es koreai film, ami kis híján a lomtárban végezte anélkül, hogy megnéztem volna. A címe miatt viszont mégis adtam neki egy esélyt és bár teljesen más jellegű filmre számítottam, összességében nem bántam meg, hogy végignéztem. 


Ko Seon-yeong egyedül neveli beteg, néma kislányát, és egy éjszakai rádióműsort vezet, a Midnight  FM-et. Az amerikai orvosokban bízva feladja munkáját, és az USÁ-ba akar költözni: indulásig már csak annyi van hátra, hogy az utolsó műsorát levezesse. Seon-yeongnak nagyon sok rajongója van, akik sajnálják, hogy vége lesz a késő esti rádióműsornak, azonban van aki túl messzire megy a rajongásával. A nő adás közben furcsa hívást kap egy férfitól, akinek gondosan felépített terve is van arra, hogyan tegye emlékezetessé Go Seon-yeong számára az utolsó műsort... 


Mivel előzetesen nem ismertem a film cselekményét, New York szóba kerülésekor más végkifejletet vártam ehhez a filmhez. Utólag viszont már azt mondom, hogy jobb volt ebben a formában megcsinálni a Midnight FM-et. A legnagyobb pozítívum számomra az, hogy már a legelső képkockától kezdve minden jelenetnek és mondatnak funkciója van. Még a jelentéktelennek hitt momentumok is értelmet nyertek idővel és tökéletesen illeszkedtek a kirakós többi darabja közé. 


Thriller lévén túl nagy fordulatokra nem kell számítani, viszont így is lehetett aggódni a szereplőkért. A feszültség végig tapintható volt és olyan dolgokat is bevállaltak, amit egy amerikai vagy egy európai film nem merne. Seon-yeong lánya szinte végig életveszélyben van és annyi mindenen megy keresztül a film során, ami másnak egy életre is sok lenne. A főszereplők jók és el tudják vinni a filmet, de a mellékszereplők nem túl emlékezetesek. Érdekes még az is, hogy a férfiszereplők egytől egyik rosszindulatú, gonosz, sérült vagy inkompetens karakterek, talán ezért is tud ebben a közegben működni Seon-young küzdelme.

Értékelés: 7.5/10

2012. október 16., kedd

Hunted - pilot

Sem upfronts után, sem ősz elején nem terveztem, hogy belekezdek a BBC és a Cinemax közös sorozatába, a Huntedbe. A Desmond blogján lévő előzetes és leírás azonban meghozta hozzá a kedvemet.

A történet középpontjában Sam áll, aki egy egy Byzantium Corp nevű privát kém/hírszerző cég ügynöke és a legjobb a szakmájában. Egy marokkói küldetés során azonban valaki elárulja a csapatából. Ezután egy évet ugrunk az időben, amikor is Sam visszatér a céghez és megpróbálja kideríteni, hogy ki akarta kiiktatni. Megbízást is kap, "be kell épülnie" a Turner családba és fel kell göngyölítenie a család ügyeit. Az évad átívelését tehát ez a két szál fogja adni. 


A főcím kifejezetten tetszett, nagyon hangulatosra sikerült. A marokkói bevetés még érdekes volt, de utána klisés és kiszámítható irányba fordult a sztori. Bár nem ez volt a legfőbb probléma a pilottal, mert egy ilyen alaphelyzetből majdhogynem logikusan következtek az említett események. A sok üresjárat viszont nem. A készítők látványosan nem tudták kitölteni a rendelkezésre álló 60 percet, rengeteg olyan rész van az epizódban, amikor nem történik semmi és csak a kamera közelít rá egy bizonyos tárgyra vagy távolodik el tőle. Hiába szép a pilot fényképezése, jó párszor volt olyan érzésem, mintha egy drámát néznék, nem pedig egy akciósorozatot. 


A szereplők közül Sam kapja a legtöbb játékidőt (olyannyira, hogy a többi szereplő nevére nem is emlékszem). Sokféle helyzetben láthattuk őt és még némi gyermekkori traumával is felruházták, de az akciójelenetek nagyon nem passzoltak hozzá. Már maga Melissa George megjelenése sem olyan, akiről lerína, hogy könnyedén elbánik a rosszfiúkkal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy  rossz színésznő, mert a drámai részeknél például nagyon meggyőző volt. Arról van szó, hogy az általa alakított Sam nem tűnik annak a badass szuperkémnek, amire az előzetes ismeretében számítottam. 


Szöveg tekintetében sem volt túl erős az epizód. Alig beszélnek a pilotban és szinte minden mondat "katonásnak" érződik. Így a szereplőket sem nagyon ismerjük meg. Ettől függetlenül maradok a további epizódokra (de csak darálva fogom megnézni őket), mert érdekel a végkifejlet. 

Értékelés: 6/10

2012. október 11., csütörtök

666 Park Avenue - pilot

Nem rangsoroltam májusban az újoncokat várakozási faktor szerint, de a 666 Park Avenue előkelő helyen szerepelt volna. A Faustból kiinduló alaptörténet, a rejtélyes környezet és a színészek miatt reméltem, hogy nem fog csalódást okozni a pilot. 


A sorozat középpontjában a Park Avenue 999 szám alatt lakók állnak. A bérház ura ugyanis egy Gavin Doran nevezetű férfi, aki különböző üzleteket kínál a lakóknak. Van, aki a sikert akarja, más pedig a halott feleségét akarja visszahozni az életbe. Akárhogy is, ha letelik az idő, akkor bizony fizetni kell. Ebbe a házba költözik be egy fiatal pár, Jane és Henry. A nő a ház gondnoka lesz és a Doran házaspárnak komolyabb tervük is van vele. 


A cold open szinte egy az egyben a Supernaturalt idézte, még a hanghatások is hasonlítottak. A misztikus, természetfeletti hangulat szerencsére a későbbiekben is megmarad és bár nagyon durva dolgokat nem mutattak, remek hangulatot sikerült teremteniük a készítőknek. És ez nemcsak a képi világnak, hanem a zenének is köszönhető. Winnie szavaival élve a pilotra az elegáns jelző illik leginkább, mert itt "nem két kócos démonvadász testvér csapatja AC/DC-re, hanem egy kimért, 50-es házaspár Vivaldira". Rettentő jól állt ez a lassabb tempó a nyitórésznek és a CGI is rendben volt. 


A darkos vonal mellett persze szappant is kaptunk, de pont olyan mértékben, amennyi mindenképpen szükséges volt a szereplők megismeréséhez. A többi lakó között találunk azért klisés felállásokat (kukkoló író, feleség kiiktatása, szőke csábító), de ezek sem zavartak. Alexis Blume-ot (a szőke asszisztens) Helena Mattsson alakítja, akit tavaly a Nikitában Cassandraként láttunk. Nincs különösebb bajom a színésznővel, mindenesetre remélem, hogy ebben a sorozatban marad és nem tér vissza a Nikita 3. évadába. A Terry O'Quinn - Vanessa L. Williams páros viszont egyszerűen telitalálat. Sokszor olyan démoni kisugárzásuk van, hogy simán el tudják vinni a hátukon a sorozatot.


Nem ez volt a legjobb pilot, amit eddig láttam, de így is minden megvan benne, ami miatt biztosan maradok a következő epizódokra. A ház története és furcsaságai (amikből már kaptunk ízelítőt), Doranék, a szerződések, Jane-ék, a többi lakó... lesz mit megválaszolni az évadban. 

Értékelés: 7/10

2012. október 10., szerda

Wilfred - 2. évad

Tavaly, amikor elindult az FX nyári szitkomja, akkor eleinte kételkedtem benne, hogy ez az alapötlet hosszútávon működőképes lehet. Aztán eltelt pár rész és kezdtem megszeretni a sorozatot. Az első évad vége után pedig egyértelmű volt, hogy maradok a folytatásra. És hogy milyen lett a folytatás, vagyis a második évad? Egy kicsit olyan, mint az első évad, de egy kicsit el is tér tőle. 


Az alapfelállás változatlan maradt: Ryanre rábízza a szomszéd lány a kutyáját, Wilfredet. Ryan viszont nem kutyaként látja Wilfredet, hanem emberként. Az epizódok témája továbbra is egy fogalom köré szerveződik (őszinteség, irányítás, bűntudat, stb.), de míg tavaly Wilfred kapott nagyobb szerepet, idén Ryanen volt a hangsúly. Az epizódok felépítése nem változott: Ryan bizonyos elvek szerint cselekszik (ezek a kulcsfogalmak adják az epizódok címét is), amikkel Wilfred az esetek 90%-ában nem ért egyet, az epizód végére pedig rávezeti Ryant, hogy nem biztos, hogy az a helyes, ahogyan mi, emberek gondolkodunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy Wilfred uralkodik Ryan felett, inkább segít rávilágítani Ryannek a hibáira. 


Míg az első évadban a humor és a Wilfred kutyalétén alapuló poénok domináltak, idén az elvontabb, filozofikus vonal volt az uralkodó. Persze a sorozatra jellemző sajátos humor megmaradt, de nem voltak olyan polgárpukkasztó jellegűek, mint az első évad egyes részeiben. A készítőknek sikerült megtalálniuk azt az arányt, hogy egyszerre legyen szórakoztató és elgondolkodtató a sorozat. Arról nem is beszélve, mennyire egyenletes színvonalon mozogtak az epizódok. Két rész így is kiemelkedett az évadból: az egyik az Inceptionre hajazó, Ryan tudatában játszódó rész, a másik pedig az, amikor a Wilfred által kitalált játék a pincében zajlik. 


A színészi játékra nem térnék ki részletesen, mert csak azt tudnám elismételni, amit a pilotnál írtam. Jason Gann szemmel láthatóan élvezi Wilfred szerepét, Ryan nővére pedig nem volt annyira idegesítő karakter, mint az előző évadban. Nagyon tetszett még, hogy sosem lehetett tudni, mi történik a következő percben. Ez olyan ötlettárat ad, amitől frissnek hat a sorozat. Nincsenek elcsépelt és tipikus fordulatok, amik a "hagyományos" (pl. párkapcsolati, baráti, munkahelyi) szitkomokra jellemzőek. Ráadásul Wilfred által sokszor olyan mondatok hangzanak el, amik meghökkentik és/vagy kizökkentik a nézőt a megszokott környezetből. Visszatérő kérdésnek is tekinthető, hogy ki vagy mi Wilfred. A második évad sokszor feszegette ezt a témát, de a készítők minden egyes alkalommal kitértek a válasz alól. Az évad zárása ismét átértelmezte a sorozat mitológiáját, mindenesetre tetszik az az irány, amit a Wilfred a második évadban követett.

Értékelés: 8.5/10

2012. október 2., kedd

Person of Interest - 1. évad

A tavalyi upfrontskor 80%-os várakozási indexen volt a Person of Interest, viszont sehogy sem sikerült sort keríteni rá, pedig szinte csak pozitív véleményeket olvastam róla. Mivel azóta már a második évad is elstartolt, elérkezettnek láttam az időt, hogy pótoljam az első évadot.

Az alapfelállás szerint a 2001-es terrortámadást követően kifejlesztettek egy gépet a terroristák ellen, ami az átlag erőszakos cselekedeteket "lényegtelenként" kezeli, mert a kormány nem azokra kíváncsi. A szerkezet megalkotójának (Harold Finch) viszont épp ezek az esetek fontosak és egy volt CIA-ügynök (John Reese) segítségével próbálja megmenteni a gép által kiadott TB-számok tulajdonosait. Azt persze nem tudni, hogy a szám a tényleges bűnöst vagy az áldozatot jelöli. 


A szinopszisból is látszik, hogy a Person of Interest alapvetően egy nyomozós sorozat. Miután a gép kiadja az aktuális számot, megkezdődik a megfigyelés, a lehallgatás és ha a helyzet úgy kívánja, akkor még gyilkosságra is sor kerül. Lényegében mind a 23 epizód erre a sémára épül, mégsem mondható unalmasnak és egysíkúnak az évad. A rendőrségnek ugyanis (elsősorban Joss Carter nyomozónak) egy idő után feltűnnek a lövöldözések és a bűnesetek, ezért megkezdődik a nyomozás a titokzatos öltönyös férfi után. Ez pedig valóságos lavinát indít el. Az egész rendszert áthatja a korrupció és az utolsó tisztességes rendőrnek is be kell látnia, hogy csak a volt ügynök és furcsa társa képviselik viszonylag tisztán az erkölcsöt.


Az évad első néhány részére a sablonosság volt a jellemző, de a 7. epizódtól folyamatosan emelkedett a színvonal. Itt találkoztunk ugyanis Elias-szal, a rettegett maffiavezérrel, akiről eddig csak hallomásból értesültünk. A csúcs egyértelműen a 19-es epizód volt, ahol kirajzolódott előttünk Elias múltja és stílusosan le is tudták zárni ezt a szálat. Idővel a heti ügyeket flashbackek is színesítették, amiből jobban megismerhettük a szereplőket. Eleinte azt hittem, hogy Reese karaktere az izgalmasabb, de Finch (meg a Gép) háttértörténete sokkal összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk. 


Szereplők tekintetében erős a sorozat és nemcsak a főszereplőket dolgozták ki, hanem a mellékszereplőket (Joss Carter, Lionel, Elias, plusz az epizódszereplők) is sikerült árnyalniuk. De ez a színészeknek is köszönhető. A Finchet alakító Michael Emerson a Lostból volt ismerős, de a Person of Interestben már az első képkockától kezdve el lehetett vonatkoztatni Benjamin Linus szerepétől. Ebben a sorozatban egy magányos számítógépzsenit alakít, aki inkább megfigyelni és elemezni szeret, a terepmunka nem az erőssége. Ehhez kell neki Reese, aki egyszerre hidegvérű és profi gyilkos, és empatikus védelmező. Jim Caviezel nagyon ráérzett erre a szerepre, a sorozat felfedezettje egyértelműen ő.


Az írói munka szintén dicsérendő. A párbeszédek életszerűek és okosak, a Person of Interest jó példa arra, hogyan lehet egy akciósorozatot értelmes dialógusokkal megtölteni. Még humort is sikerült vinniük az akciódús jelenetek közé. Azt is jó volt látni, ahogy szélesedik a sorozat köre. A rendőrség után a CIA, majd a HR, végül pedig az FBI is érintett lett a nyomozásban. A finálé pedig ennek a megkoronázása lett. Az egész epizód pörgős és feszes volt, és megtörténtek a régóta  várt nagy találkozások is. Egyedül a funkció nélküli kameraképek zavartak az évadban, illetve hiányoltam, hogy a "megmentett" szereplők közül csak Zoet hozták vissza több epizódra. Ezeket leszámítva viszont nagyon korrekt évadot produkált a Person of Interest. 

Értékelés: 8.5/10