Nikita - 2. évad

A közepesnél valamivel jobban teljesítő első évad után kíváncsian vártam a Nikita második évadát. Tavaly az évadzáró forgatásakor (csakúgy, mint idén) még bizonytalan volt a sorozat sorsa és bár nem kaptunk cliffhangert, bőven maradt történetszál erre az évadra. Az évadnyitó ennek ellenére harmatgyenge volt. Úgy tűnt, mintha a színészek a hosszúra nyúlt nyári szünet alatt elfelejtettek volna játszani. A másik probléma a kapkodásból fakadt. Egyszerűen nem tudták eldönteni a készítők, hogy melyik történetszál legyen hangsúlyosabb: a fekete dobozok utáni hajsza, a Felügyelők kiiktatása, a Divízió tönkretétele vagy Alex hadjárata a családja gyilkosa ellen. Beletelt pár epizódba, mire sikerült megtalálni a jó arányt. 

Történetileg egyébként sokkal mozgalmasabb lett ez az évad, mint az előző. Nagyon sok történetszál futott párhuzamosan, egy részük keresztezte is egymást, így az évad végére alaposan átrendeződött a szezon elején látott felállás. Ennek köszönhetően sokkal pörgősebb és izgalmasabb lett az évad, mint a tavalyi. Nem egy epizód végződött áll-leejtős jelenettel, az átívelő sztorik pedig kifejezetten jól álltak az évadnak. Egyedül a Cassandrás szálat éreztem erőltetettnek, úgyhogy bízom benne, hogy a jövőben csak érintőlegesen foglalkoznak vele. Tavalyhoz hasonlóan idén is a fokozatos építkezés jellemezte az évadot és az is pozitívum, hogy mindegyik epizód kapcsolódott a fő szálakhoz, nem volt felesleges standalone rész, mint például a Fringe vagy a Supernatural idei évadában. 

Ennek ellenére mégsem vagyok maradéktalanul elégedett a látottakkal. Nem a CGI-ra, a robbantásokra vagy a darkos hangulatra gondolok, mert ezek továbbra is a sorozat erősségeihez tartoznak, hanem az írói munkára. Hiába volt sok a történetszál, minden epizód után úgy éreztem, hogy egy tökösebb írógárdával sokkal jobb sorozat lehetne a Nikita. Mit értek ezalatt? Egyrészt többször előfordult, hogy egy jól felépített történetszálat egy tollvonással feloldottak. Percy kiszabadulását vagy Semak megölését nagyon hamar lerendezték, holott mindkét esemény fontos volt a későbbiekre nézve. Másrészt viszont arra is volt példa, amikor az írók nem voltak elég bátrak. Amandát például simán eltehették volna láb alól, amikor megvolt rá a lehetőség. Ezek a hibák sajnos még a legjobb epizódokon is rontottak.

A forgatókönyvi esetlenségek mellett a logikátlanságok voltak még szembetűnőek. Nem új keletű probléma ez, mert már az első évadban is jelen volt, de nem volt annyira látványos, mint idén. A legemlékezetesebb ilyen jelenet az, amikor Alex egy hatalmas puskával célba veszi az egyik orosz iparmágnást. Gyakorlatilag pár méterre van tőle, mégsem veszi észre a fegyvert, pedig elég feltűnő helyen van. Vagy amikor Nikita és Alex Semak rezidenciájából menekülnek és egy hadseregnyi testőrt kinyírnak, de Semakot már nem merik elintézni. Apróságnak tűnnek ezek, ugyanakkor az évadról alkotott összképet jelentősen befolyásolják.

Idén is nagyon sok flashbacket kaptunk, amik a múltbéli eseményekbe engedtek betekintést. Nikita múltja gyakorlatilag teljes egészében kirajzolódott előttünk, csak a gyerekkora maradt ki a visszaemlékezések sorából, arról csak az elmondottak alapján van elképzelésünk. Ez nem feltétlenül baj, mert így is nagyon jól tudták árnyalni az eddig megismert főszereplőt. A közelharcot is hanyagolták, így nem volt annyira hiteltelen, hogy egy 40 kilós nőnek nála kétszer-háromszor nagyobb hústornyokkal kell szembeszállnia. Az évad elejére jellemző túlzott romantikából is visszavettek, ami szintén dicsérendő lépés. 

A színészi játék nem sokat változott az előző évadhoz képest, az viszont rögtön feltűnik, hogy Maggie Q-n és Shane Westen kívül minden színész jobban játszott. Amanda a Divízió vezéreként igazi love to hate karakter lett, aki még a korábbi társa megkínzásától sem riadt vissza. Remekül állt Melinda Clarke-nak ez a szerep, sokszor már a megjelenésével sikerült félelmet keltenie. A Percyt alakító Xander Berkeley játékára sem lehet panasz. A legjobb monológok hozzá köthetők és a mimikája is rendkívül kifinomult volt. A legjobb szereplő viszont kétségtelenül az Aaron Stanford által megformált Birkhoff, aki az előző évadhoz képest sokkal nagyobb játékteret kapott. Nagyon jó szövegeket írtak neki, amik még a gyengébb epizódokat is fel tudták dobni. Sean személyében pedig új szereplőt is köszönthettünk, aki legalább olyan odaadó társa lett Alexnek, mint Nikitának Michael.

Bár a gyenge évadkezdés után magára talált a sorozat, igazán a fináléban csúcsosodott ki a történet. A felvezető részt követően parádés évadzárást sikerült összehozni, ráadásul olyasmiket is megléptek benne, amik már régóta időszerűek voltak. A kivitelezéssel sem volt gond és a fordulatok is tetszettek. Percy halálával lezárult egy korszak, így a 3. évadban már Ryan kezében lesz a Divízió. Az alaptörténetből tehát kihozták, amit lehetett. Kérdés, hogyan tovább. Lényegében két szál maradt, ami kiindulásul szolgálhat. Az egyik az Amanda és Ari Tasarov által talált fekete doboz, a másik pedig az a rejtélyes figura, akivel Percy lepaktált. Meglátjuk, mire lesz majd elég.

Értékelés: Tavaly ugyan nem voltak ennyire látványosak az említett hibák, de egy 7/10-es így is jár az évadra, mert  fejlődőképes a sorozat.

Supernatural - 7. évad

Hol van már az a sorozat, amiért 4 évadon keresztül rajongtam és aminek még az 5. évadát is elfogadtam volna sorozatzárónak? Elárulom: nagyon messze. A 6. évadnak is voltak hibái, de azt nem gondoltam volna, hogy a 7. évad ennyire gyenge lesz.

Pedig az évadnyitó remek volt. A 4. évad kezdésétől persze így is elmaradt, de a 7. évad első két része egy kis időre visszahozta a lelkesedésemet a sorozat iránt. Újra ugyanolyan rajongással vártam az új részeket, mint a korábbi évadokban. De sajnos nagyon hamar elmúlt ez a fajta optimizmus. Az előző évaddal ellentétben idén csak egy főellenséget kaptunk: a leviatánokat, akiket ismételten félelmetes, kegyetlen és legyőzhetetlen lényeknek állítottak be. Ehhez képest az évad nagy része úgy telt, mintha a leviatánok még mindig a Purgatóriumban laknának. A készítők látványosan hanyagolták őket, ami önmagában még nem is lett volna akkora probléma, mert volt már olyan évada a Supernaturalnak, ami nem(csak) a főszálas részek miatt volt élvezetes.

A fő probléma az, hogy monster-of-the-week formula egész egyszerűen elfáradt erre az évadra. Rengeteg ötlettelen és felesleges epizód volt idén, amik a megtekintést követően kitörlődtek az emlékezetemből. Még az epizódcímeket olvasva sem tudom megmondani, hogy az adott rész miről szólt, pedig a legtöbb sorozatnál ez még évek múlva is működni szokott. A mélypont egyértelműen az amazonos epizód, ami tele volt olyan elemekkel, amiket már láttunk az elmúlt évadokban. Szövegben sem remekeltek a heti ügyes epizódok. A poénok erősen megfogyatkoztak, nagyon kevés volt a kitekintés és a popkult utalás. Csak az utolsó részekben próbálták orvosolni ezeket a hibákat pl. Dean pitemániájával, illetve az amerikai társadalmat illető kritikával az elhízás kapcsán, de ez kevés volt. 

Sajnos a készítők idén is folytatták a karakterek gyilkolását. Konkrét és átvitt értelemben is. Bobby halála, majd szellemként való visszahozatala az évad (és a sorozat) legrosszabb döntése volt. Jim Beaver ugyan sosem volt állandó szereplő, de Bobby nagyon fontos szerepet töltött be a Supernaturalban. Gyakorlatilag a srácok apjává vált az évek során, arról nem is beszélve, hányszor segítette ki őket. Teljesen értelmetlen volt a halála, mert semmivel sem vitte előrébb az eseményeket. Lényegében egy helyben toporgott a sorozat, a Winchester tesók nem tudtak mit kezdeni a leviatánokkal.

Castiel is nagyon megváltozott az évad végére. Miután kiszabadultak belőle a leviatánok, egy időre eltűnt a sorozatból és csak akkor tért vissza, amikor Lucifert ki kellett űzni Sam elméjéből. Ezt már akkor is öncélúnak tartottam, a későbbi részek pedig megerősítettek ebben: Castiel csak minimálisan járult hozzá az évad fő szálának megoldásához. Azzal, hogy egy gyogyós szintjére süllyesztették, felesleges szereplővé vált. Az évad végére két életképes mellékszereplő maradt a sorozatban (Meg és Crowley), akikre nehéz lesz egy teljes évadot alapozni.

A finálé meglehetősen kiszámíthatóra sikerült, a cliffhanger pedig a 3. évad zárásához hasonlított. Két értékelhető momentum volt az epizódban: Dick és Crowley beszélgetése a nyitányban, illetve az Impala begurulása a Born to be wild traktusaira. Egy finálétól ennél jóval többet várna az ember. A 8. évadtól egyébként új showrunner kerül majd a Supernaturalhoz, de nagyon remélem, hogy kijjebb tudja húzni a sorozatot a gödörből és egy kidolgozottabb szezont tesz majd le az asztalra. 

Értékelés: 4/10
Az eddigi leggyengébb évadon vagyunk túl, ez az osztályzat nálam már kaszaszint. Az évadnyitóra maradok, aztán meglátom, hogy suhan-e az a bizonyos kasza...

Upfronts 2012

Ismét elérkezett az upfronts, vagyis megvannak azok a sorozatok, amikre ősszel számíthatunk. Mielőtt azonban erre rátérnék, röviden értékelném a 2011/12-es évadot. 

Tavaly viszonylag sok sorozatot vártam és elég sokat meg is tudtam tekinteni. Az évadot a high concept sorozatok bukásaként is elkönyvelhetjük, mert sem a Terra Nova, sem az Alcatraz nem volt hosszú életű. Mindkettő csalódás volt, úgyhogy már a pilot után megváltam tőlük. A Ringer sem nyűgözött le, a megvalósítás nagyon sok sebből vérzett. A River és az Awake viszont sokkal jobban bejött, mint vártam. Ezek is csak egy évadot értek meg, de a készítők jól ki tudták használni az alapsztori nyújtotta lehetőségeket.

Olyan sorozatok is szerepeltek a listámon, amik a mesék világába repítik a nézőt. A Grimm kellemes darabnak ígérkezett, a Secret Circle viszont nem tudott újat mutatni ezen a palettán.

A drámák mellett két szitkomot vártam, de az Up All Nighttól és a New Girltől is búcsút vettem a pilotot követően. A Suburgatory - bár nem szerepelt a várós újoncok között -, 5 rész után kifulladt.

A Once upon a Time-ot, a Person of Interestet, a Prime Suspectet és a Revenge-t pedig még nem sikerült bepróbálnom. 

Lássuk akkor az idei felhozatalt csatornánkénti bontásban. Ismételten csak azokat emelem ki, amik érdekesek számomra.

NBC

1. Revolution

Amikor megláttam Eric Kripke és JJ Abrams nevét, akkor a várós projektek között szerepelt, a trailer megtekintése után viszont más véleményen vagyok róla. Posztapokaliptikus a téma, de rengeteg olyan elemet felvonultat, ami a közelmúltban elhasalt high concept sorozatokra (Terra Nova, Event, Flash Forward) emlékeztet. Ráadásul mivel egy család áll majd a középpontban, borítékolható, hogy az évad nagy része családi drámázásból fog állni. A pilotot mindenesetre bepróbálom majd, de nem jósolok nagy jövőt ennek a szériának. 

2. Hannibal

A már ismert Hannibal Lecter történet sorozatos formában. Bármi kisülhet belőle, de bízom benne, hogy hosszútávon nézős lesz majd.

3. Animal Practice

Állatorvosos szitkom, de látok benne annyi potenciált, hogy a pilot után is érdekes maradjon.

FOX

1. The Following
Van egy kis Alcatrazos beütése, de tetszik, hogy a sorozatgyilkosok hangsúlyosabban lesznek jelen, mint más krimisorozatokban. A szereplőgárda is szimpatikus, úgyhogy ez egész jó kezdésnek. Midseasonben érkezik majd.

ABC

1. Last Resort
Tengeralattjáró, sziget, új élet, hazajutás. Meglesz a Lost utódja? Meglátjuk.

2. 666 Park Avenue
Ezt nagyjából azóta várom, hogy az első infók kijöttek erről a projektről. Tetszik az alapötlet és a színészek is jók, úgyhogy nagy elvárásaim vannak a pilot és a sorozat felé.

3. Red Widow
Nem a legvárósabb újonc, úgyhogy csak akkor veszem elő, ha jó véleményeket olvasok majd róla.

4. Zero Hour
Vérbeli összeesküvéses, nyomozós sorozatnak ígérkezik. Jöhet.

CBS

1. Elementary
Ez lesz az amerikai Sherlock, ami még jól is elsülhet. A britet nem hiszem, hogy felül fogja múlni, de remélhetőleg ez is nézős lesz majd. A színészeken nem fog múlni, meglehetősen jó csapatot sikerült összeszedni.

2. Vegas
Las Vegas, 1960-as évek, sheriff és leszámolás. Bár a vadnyugati sorozatokból a Justified az etalon, ez is jó sorozatot sejtet. Ennek ellenére csak mérsékelten várós, mert nem biztos, hogy egy évadnál tovább kitart majd a sztori.

CW

Szinte minden évben van egy-két olyan projektje a legkisebb network adónak, ami megtetszik, idén viszont az a helyzet állt elő, hogy egyik újonc sem érdekel különösebben. Ettől függetlenül nem kizárt, hogy valamelyiket bepróbálom majd, de elsősorban a kritikák és a vélemények fognak dönteni.

Az eddigi évektől eltérően idén nem állítok össze rangsort. A várt újoncsorozatok vagy high concept jellegűek vagy nyomozósok és nagyon minimális lenne közöttük a különbség. A legtöbb újonc egyébként midseasonben érkezik majd, így majd akkor lesz érdekes látni, mennyire váltotta be egy-egy újonc a hozzá fűzött reményeket.

Fringe - 4. évad

Sokáig úgy nézett ki, hogy ez az évad lesz az utolsó és a Fox nem kér folytatást az univerzumok között utazós sorozatból. A csatorna azonban mégis berendelt egy 13 epizódos záróévadot, ami majd ősszel fog elstartolni. De ne szaladjunk ennyire előre, mert erről az évadról is van mit írni.

A hagyományokat folytatva ez az évad is ott kezdődött, ahol az előző befejeződött. A gép beindításával Peter kitörlődött a jelenből, de mivel a Megfigyelők nem végeztek tökéletes munkát, Peter a mi univerzumunkban is látszik. Pár résszel később hús-vér alakban is visszatért és feltett szándéka volt megtalálni az ő univerzumát. Az évad fele nagyjából ezzel a szállal telt, ami ötlettelen, önismétlő és unalmas epizódokat eredményezett. Az egyébként elég sokat elmond a színvonalról, hogy 4 epizód kihagyásával is követhetők voltak az események...

A 12. résznél talált magára a sorozat és kezdtek el foglalkozni a két univerzum jövőbeni összeütközésével. Sok újdonságot persze így sem mutattak, de egy kis időre visszatért a hitem a sorozatba. A David Robert Jones féle alakváltók, illetve a doki terve felpörgette az eseményeket és meglepően jó részeket eredményeztek. Ekkor jött az ominózus 19. rész, ami bár önmagában nem volt rossz, nagyon elütött a többitől. Úgy tűnt, mintha egy teljes évadot (vagy kettőt) előreugrottunk volna a történetben. A felvázolt jövőbeni események nem kapcsolódtak szorosan az eddig megismertekhez és borítékolható volt, hogy a 20-as rész újra a jelenben fog játszódni. Ez a kitekintés lényegében az 5. évadot alapozta meg, mégis rettentő öncélúnak éreztem, mert innentől kezdve kiszámítható lesz a sztori.

 

A finálé tökéletes példája volt ennek. Miután William Bell a jövőben is él (igaz, be van borostyánozva), nem volt meglepő, hogy ő áll a két univerzum elpusztításának hátterében. Olivia sorsát is előre lehetett látni, így a szereplőkért sem lehetett aggódni. Az utolsó jelenet nélkül akár sorozatzárónak is beillett volna az epizód, ahol mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. De mivel lesz 5. évad, a Megfigyelők támadását már most belebegtették nekünk. Ezek után csak olyan folytatást tudok elképzelni, amiben megalapozzák és megmagyarázzák a 4x19-ben látottakat.

Értékelés: 6/10

Gyűrűk Ura trilógia

"Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen."

Idestova tíz éve mutatták be a trilógiát, ami a mai napig a kedvenc filmjeim között szerepel. Tíz év sok idő, ráadásul idén decemberben érkezik a trilógia előzményfilmje, a Hobbit, így elérkezettnek láttam az időt a Gyűrűk Ura újranézéséhez. A megjelent kiadványok közül mindhárom résznél a rendezői változatot választottam, hogy a lehető legjobb legyen a filmélmény.

Az alapsztorira emlékeztem, de sok jelenet nem maradt meg bennem. Amikor először láttam a trilógiát, akkor nem alakult ki bennem olyan rajongás, mint a Harry Potter filmek iránt. Túl összetett filmnek tűnt, aminek 15 évesen nem tudtam igazán megérteni a mélységeit. Most viszont már látom azokat az értékeket, amiket Tolkien műve képvisel. Persze így is lenyűgözött a film, de ezúttal olyasmik is megragadtak, amik tíz éve nem. A trilógia egészét átszövő remény például most sokkal erőteljesebben hatott. 

A Gyűrű Szövetsége nyugalmasabb filmnek maradt meg bennem, pedig ez is elég mozgalmas a maga módján. A Megye idillje, a Gyűrű ereje és története, a gyűrűlidércek (nazgûlok), a különböző lények, Szauron és Szarumán hatalma, a tündék és a maga az út Mordor felé rengeteg izgalmat tartogat. Rengeteg a lassítás és a közeli kép, amitől szinte tapintani lehet a nyomasztó hangulatot. Minden egyes jeleneten érződik a profizmus: a lények a legapróbb részletekig kidolgozottak, a fényképezés és az operatőri munka már-már művészi. Ez egyébként a trilógia többi részére is igaz.

A Két Torony már komorabb és a csaták is nagyobb horderejűek. Frodóék küldetése és a háború központi helyet foglal el a történetben, de így is nagyon sok mellékszálra kitérnek, amik fontos szereppel bírnak. Az entek (beszélő fák) gondolatai örök érvényűnek tűnnek, csakúgy mint Samu bátorító szövege. A trilógia ezen részében kevesebb lény szerepel, közülük is az olifántok és a lidércek sárkányszerű "lova" ragadott meg legjobban. Tetszett még, hogy tovább árnyalták az első részben megismert szereplőket. Legolas és Gimli például remek párost alkottak, a törpén keresztül pedig még humort is sikerült csempészni a feszült jelenetek közé.

A Király visszatérben a Középföldéért vívott utolsó harc és a Gyűrű megsemmisítése kerül előtérbe. Gollam történetén keresztül pedig a Gyűrű hatalmából is kapunk ízelítőt. Döbbenetes, milyen lény lett 500 év alatt Szméagolból. Ez egyébként a sminkesek munkáját is dicséri, akik remekül tudták érzékeltetni a hobbit átváltozásának fázisait. A trilógia ezen darabjából Aragorn lelkesítő beszéde, a Gyűrű elpusztítása és Aragorn királlyá koronázása maradt emlékezetes. Szép a trilógia zárása és mivel közel 12 órás a három film, nem könnyű elengedni a szereplőket. 

Nemcsak a történet, a megvalósítás is pazar. A készítők maximálisan kihasználták Új-Zéland adottságait, így nem egyszer volt olyan érzésem, mintha dokumentumfilmet néznék. A tájak mellett a zenére is nagy hangsúlyt fektettek. Monumentális, ahol kell és a lírai részekhez is pontosan illeszkedik. Van néhány ismétlődő téma, mégis amikor meghallgatok egy tracket, magam előtt látom a jelenetet, ami alatt szólt. A színészek listája is elsőrangú, egytől fantasztikus játékot nyújtottak. Talán csak a játékidőbe lehetne belekötni, de egy feszesebb tempóval nem biztos, hogy ugyanilyen hatást tudott volna kiváltani a trilógia. Peter Jackson olyan mesterművet alkotott, ami szerintem évtizedek múlva is meg fogja állni a helyét.

Értékelés: egyértelműen 10/10

Kitchen Confidential - 1. évad

Többen is ajánlották a Fox 2005-ös sorozatát, de csak most sikerült megnéznem az első (és sajnos egyetlen) évadot. A sorozat Anthoyn Bourdain azonos című bestsellerén alapul. A történet alapja: a szakács Jack Bourdain rendkívüli tehetségéhez nem férhet kétség, de életmódja miatt (drog, szex, pia) mindenhonnan kirúgják egy idő után. Azonban kap még egy esélyt és a Nolita étterem főszakácsa lesz. Jack megragadja a lehetőséget, és úgy dönt, hogy megváltozik. Ez sikerül is neki, de azért nem lesz belőle túlságosan is jófiú.

Ugyan az alaphelyzet drámai sorozatot sugall, a Kitchen Confidential igazi pörgős szitkom. Jó néhány sírvaröhögős poént és jelenetet szállít a sorozat, de inkább kellemesen szórakoztató, feelgood sorozatnak éreztem ezt a 13 részt. A kevésbé vidám dolgokat (állandó megfelelés a főnöknek, veszekedések) is úgy tudták tálalni, hogy végig megmaradt a sorozatra jellemző könnyedség.

Persze egy szakács mit sem ér a segédei nélkül, ezért Jack már a pilotban összehozza a nagyrészt haverokból álló csapatát. Akik egyébként egytől egyik tökéletesen eltalált karakterek. És ebben rejlik igazán a sorozat erőssége: olyan színészeket sikerült egymás mellé tenni, akik között maximálisan működik a kémia. Állandó a szívatás és az egymás közti rivalizálás (egy nő kegyeiért, vagy épp amiatt, hogy kiderüljön, hogy egy halas vagy egy cukrász a fontosabb ember egy étteremben). A poénok nagy részét ezeknek a jeleneteknek köszönhetjük, de arra is kiválóan alkalmasak, hogy kibontsák a karaktereket. A csapat újoncával (Jim) például szinte minden epizódban történik valami emlékezetes, de Jack brit cimborája (Steven) is parádés momentumokat szállít.

A legtöbb jelenet a Nolita konyhájában zajlik, de a pincérek, a hostess (Tanya) és a tulajdonos is meglehetősen nagy játékteret kap. Ez persze egyáltalán nem válik a sorozat kárára, mert ezek a szereplők is ugyanolyan őrültek, mint a szakácscsapat tagjai. Eyecandy tekintetében is rendben van a sorozat és bár a női szereplőknél sokszor rájátszanak erre, mégsem érződik öncélúnak ezeknek a szereplőknek a jelenléte.

Értékelés: 8/10

Raising Hope - 2. évad

Az országos sorozatfinálékat idén a Raising Hope kezdte. 22 rész után vonult pihenőre a sorozat, ami csak azért ért váratlanul, mert valamiért 24 részes évadra számítottam. Annyira hozzátartozott a Raising Hope a szerdáimhoz, hogy furcsa lesz őszig nélküle.

Tavaly nagyjából egyenletes színvonalat nyújtott a Raising Hope, egy-két gyengébb epizód volt csak. Az idei évről ez sajnos nem mondható el. Gyengén indult az évad, az 5. rész hozta először azt a színvonalat, amit szeretek. Aztán sokáig hullámvölgybe került a sorozat és akkor még az is megfordult a fejemben, hogy kaszálom a sorozatot. Míg az előző évadra az ötletesség volt jellemző, addig a 2. évad első felében (leszámítva az 5. részt) kimerülni látszott ez a végtelennek tűnő tárház. Sótlanok voltak az epizódok, a poénok pedig olyan dolgokra voltak kihegyezve, amiken jobbára csak szörnyülködni tudtam.

Aztán jött a tarot kártyás rész és onnantól egyenesbe jött a sorozat. Nem egy olyan epizód volt, amit hangosan végignevettem. Ráadásul Maw Maw karakterét is egyre jobban kihasználták. Az évad elején nem igazán tudtak vele mit kezdeni és sokszor erőltetettnek éreztem a szerepeltetését. Idővel viszont annyira jó egysorosakat és jeleneteket adtak neki, hogy az epizódok nézése közben jó párszor meg kellett állítanom a felvételt, hogy néhány jelenetet visszanézzek. A vakvezető malac (ez is mennyire elborult ötlet, persze jó értelemben) házi feldolgozása például önmagában is ütött, Maw Maw-val meg pláne.

Kicsi Hope nagyot nőtt tavaly óta, a castingja viszont nem sikerült a legjobban. Az előző kisgyerek aranyos volt, míg a mostaninak meglehetősen ijesztő volt időnként az arca. Csak az utolsó epizódokban tudtam megbarátkozni vele. Mégsem vele történt a legnagyobb fordulat, hanem Sabrinával. Már az első évadban is voltak jelei, hogy ő és Jimmy össze fognak jönni, de nem gondoltam volna, hogy ezt már a második évadban meglépik. Az pedig külön dicsérendő, hogy utána is érdekesek maradtak a szereplők. A karaktereket sikerült elmélyíteni az évad során, gyakorlatilag mindenkit megismerhettünk. A gyengébb részek viszont rávilágítottak arra, hogy jó forgatókönyv nélkül ők sem tudják megmenteni az adott epizódot.

A finálé kapott egy dokumentalista felvezetést, ami ugyan szokatlan volt a sorozattól, mégis működött. A csattanó viszont meglepett és mérges is voltam a készítőkre, hogy ilyen hatásvadász eszközhöz folyamodnak. Az évadzáró nagy része erre a szálra épült és csak az utolsó két perc mentette meg a finálét. Nem örültem volna neki, ha más lezárást kap az évad. Természetesen ez az évad is tele volt popkult utalásokkal, le sem tagadhatná a sorozat, hogy a My name is Earl készítője jegyzi.

Értékelés: 7.5/10, ami nagyrészt a már említett hullámvölgynek köszönhető.

Justified - 3. évad

"You know what the two saddest words in the English language are?.... What party? That's kind of how I feel right now."
Fináléhoz érkezett az FX egyik zászlóshajója, így megint el kell köszönnünk Harlan megyétől és Raylantől. Szerencsére csak egy évig tart ez a szünet, mert a sorozat 4. évadját már korábban berendelték.

Az évadnyitó rész ugyanott folytatódott, ahol az előző szezon abbamaradt. Megmutatták, mi lett az előző évad túlélőivel, de a hangsúly sokkal inkább a jövőn volt. Robert Quarles személyében meg is kaptuk az évad egyik rosszfiúját, aki alaposan felkavarta az állóvizet. A másik rosszfiú (Ellstin Limehouse) később került képbe. Idén tehát két fontosabb szál dominált az évadban: Quarles és a kábítószerüzlet, illetve Limehouse és Dickie Bennett pénze. Ráadásul több ponton is találkozott ez a két szál, amitől sokkal összefüggőbbnek tűnt ez az évad, mint az előző.

Tavaly az volt az egyik fő gondom, hogy a felvezető részek után leült a sztori és sok olyan epizódot kaptunk, ami bár önmagában élvezetes volt, a főszálhoz érdemben nem kapcsolódott. A harmadik évadban azonban már nyoma sem volt a különálló epizódoknak, mert minden rész hozzátett valamennyit a fő szálakhoz. Amibe esetleg bele lehet kötni (és ebben igazat is adok azoknak, akiknek nem tetszett annyira ez az évad), az az, hogy néhány fordulat kiszámítható volt, illetve az utolsó részekben már nagyon belegabalyodtak a készítők a történetszálakba.

A karakterek is változtak az előző évadhoz képest, de ezúttal szerencsére jó irányba. Winona háttérbe szorításával Raylan ismét olyan volt, amilyennek az első évadban megismerhettük: kemény, megfontolt és erős. Az előző évadhoz képest jóval többször használta a fegyverét és az érdekeit is markánsabban tudta képviselni. Boyd ugyan nem lépett a bűnmentes élet útjára, mégis tetszett az az irány, amerre a karakterét mozgatták. Ugyanolyan megfontoltnak és céltudatosnak ábrázolták, mint Raylant, csak az eszközeikben és a pozíciójukban volt különbség. Quarles ugyanis Boyd köreit is sértette, mivel a detroiti gengszter csak Harlant és az embereket akarta kizsákmányolni.

Quarles kapcsán mindenképp meg kell említeni Neal McDonough nevét, aki tökéletesen hozta az öntelt és hidegvérű albínó főnököt. Bár az évad elején még felettébb irritált az állandó vigyorával, az évad végére el kellett ismernem, hogy ez is hozzátartozott ehhez a szerephez. Másik színésszel nem biztos, hogy ugyanígy tudott volna működni ez a karakter. Elég csak a lakókocsis jelenetet nézni, amikor a kissrác fegyvert fog rá. A legnagyobb változáson kétségkívül Quarles ment át: ahogy fogyott a lába alól a talaj, úgy csúszott egyre jobban szét. Limehouse hentesként és étteremvezetőként jobban beleillett a környezetbe, de a hatalma így is figyelemre méltó. Jó példa arra, mekkora ereje van az információnak egy ilyen közösségben.

A sorozat korábbi védjegyei (atmoszféra, színészi játék, jól megírt dialógusok) idén is megmaradtak, sőt a szövegekre még rá is erősítettek. Remekül működtek az Art és Raylan, illetve a Boyd és Raylan közti párbeszédek. Humorban is javult a Justified a kezdetekhez képest. A sok egysoros ("Do I have four kidneys?"), illetve Limehouse széfje (a piggybank) mind a sorozat ötletességét dicsérték. Nem volt hibátlan az évad, de így is nagyon erős szezont tudhat maga mögött a Justified.

Értékelés: 8/10

Új sablon

Jó régen volt átalakítás az oldalon, de két év után elérkezettnek láttam az időt egy nagyobb kaliberű ráncfelvarrásra. :) Az előzőre azért került sor, mert szerettem volna, ha színesebb külsőt kap a blog. Idővel viszont már sok lett a szín és az apróbb változtatásokat nehéz volt hozzáilleszteni a már meglévő színvilághoz.

A mostani külső megint letisztultabb, de sajnos a bejegyzések nincsenek elkülönítve. A betűméretet növeltem kicsit, hogy könnyebb legyen olvasni a szöveget. Kisebb változások lehetnek, de az alapkinézet egy ideig biztosan ilyen marad.

Grimm - pilot

Az Upfrontskor kikerült első ajánló alapján a Supernatural első évadaira emlékeztetett a Grimm és a nyitórészt látva efelől nem is kellett csalódnom. Alapjában véve a Grimm is a nyomozós sorozatok táborát erősíti, amihez a mesei körítés szolgál extraként. Vagyis a mesékből már jól ismert lények hús-vér alakban léteznek és a mi világunkban garázdálkodnak. Egy nyomozópáros pedig igyekszik hűvösre tenni őket.

Szerencsére már az első pillanattól kezdve működik a kémia a szereplők között, így nem volt olyan sótlan az epizód, mint az Alcatraz pilotja. A páros egyik tagjáról kiderül, hogy a Grimmek leszármazottja és így átlát a mesebeli lények maszkján. Ezzel egyrészt helyzeti előnybe kerül, ugyanakkor sok mindent első kézből kell majd megtapasztalnia, mert a nagynénje gyengélkedik és az átok így száll tovább a családon belül. Azt is tudjuk Nickről, hogy feleségül akarja venni a menyasszonyát, Juliette-et. Nick társáról, Hankről viszont szinte semmi nem derül ki.

A nyomozással egyébként nincs gond, szépen végigvezetik elejétől a végéig. Tetszett, hogy nem másolták le egy az egyben a Piroska és a farkas történetét, hanem a modern korba helyezték, ahol a piros ruhás lányokra vadászó farkas sorozatgyilkosnak számít. Annak is örültem, hogy nem kellett speciális eszköz a lények leterítéséhez, elég volt lelőni őket. A nyomozás során még segítsége is akadt Nicknek egy Eddie nevű farkas személyében. Egész jó párost alkottak, a humoros jelenetek nagy része hozzájuk köthető.

A megvalósítás korrekt, jól játszanak a színekkel, az árnyékokkal és a hangokkal. Így végig érződött a sejtelmes hangulat, ami illik ebbe az atmoszférába. Dicséret jár még a Sweet dreams két verziójáért (Eurythmics, illetve Marilyn Manson), mert a zenén keresztül sikerült érzékeltetni azt, hogy azért mégsem olyan ártatlan ez a világ, mint hisszük. Összességében kellemes kikapcsolódást nyújtott ez a 40 perc, nyárra ideális lesz darálni az első évadot.

Értékelés: 7/10