2018. augusztus 19., vasárnap

The Americans - 6. évad

"We had a job to do."

Hát, ez a nap is eljött. 75 rész, azaz 6 évad után véget ért az FX sorozata, amit "a kritikusokon kívül senki sem nézett". Utóbbi megállapítás nyilván nem igaz, bár az kétségtelen, hogy a sorozat záróévadát már csak alig fél millióan követték, szemben az első évad 3 milliós nézőszámával. A The Americans leköszönésével a sorozat elég nagy űrt hagy maga után és én is szegényebb leszek egy olyan szériával, amit a pilotepizódtól kezdve követtem. 


Az ötödik évadhoz képest ugrunk egy kicsit az időben egészen 1987 őszére és telére. A '80-as évek történései alapból érdekelnek, de még érdekesebb egy olyan korszak vagy év eseményeit nézni, aminél már én is éltem. Sokszor leírtam már, de újfent megteszem, hogy a díszletek, a ruhák, a frizurák, a bútorok, az autók és az egyéb eszközök mennyire jól visszaadták a korszakot. Sehol nem volt egy zavaró elem, egy véletlenül "bentfelejtett" modern kütyü vagy épület, úgyhogy e tekintetben (is) elismerés illeti a készítőket. 


"Holt kéz", Nesterenko, csúcstalálkozó, Gorbacsov... nagyjából ennyivel jellemezhető az idei KGB-hez köthető eseménysor, ami már önmagában is több évadra elegendő történetet szolgáltatna, de most 10 epizód állt rendelkezésre. Ha nagyon le akarnám szűkíteni a kört, akkor nyilván az amerikai csúcstalálkozó van középpontban, de akkor is bámulatos, mennyire aprólékosan építették fel az évad vezérfonalát. Gyakorlatilag az évad vége felé derül ki, mi is a szovjet Központ célja ezzel a sok manőverrel. 


Mert akcióból ezúttal sem volt hiány. Sőt, szinte minden epizódra jutott valamilyen ügy, ami hozzátartozott a Nagy Tervhez. Elizabeth pedig, aki továbbra is rendíthetetlenül szolgálja a szovjet Anyaföldet, mindent alárendelt ennek. Szó szerint. Ez nyilván nem újdonság, hiszen a sorozat első évadában is így volt ez, most viszont azt látjuk, hogy szinte összeroppan a sok feladattól és nyomástól. Alig áll a lábán, egyik cigit szívja a másik után, senkivel nem beszél és csak aludni jár haza (vagy még arra sem). Nem számoltam, hány karakter bőrébe kellett bújnia, de az biztos, hogy embert próbálóan sokba. 


Ez persze Philipet is megviseli; amellett, hogy az utazási irodás vállalkozása a csőd szélén áll. Szóval van konfliktusforrás bőven és bár néha adódik lehetőség megbeszélni a dolgokat, igazából mindketten elfojtják az érzéseiket és a gondolataikat. Ebben a helyzetben próbálják terelgetni Paige-et a kémélet felé (leginkább Elizabeth és Claudia) és gondoskodni Henry gondtalan tanulmányairól. Mindeközben pedig fenntartani a makulátlan és idilli család látszatát. Ami bizony ilyen körülmények között egy ponton túl már nem megy...


Szintén a sorozat legeslegelejétől jelen van Jenningsék életében a lebukás veszélye. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a hatodik évadban meg is történik. Nem olyan felvezetéssel, nem olyan körülmények között és nem olyan kimenetellel, mint ahogy azt várnánk. A sorozat szálai között talán ez szolgált a legtöbb feszültséggel, mégis a parkolós jelenet közben alig mertem levegőt venni. Döbbenetes és profin kivitelezett volt és alapjaiban változtatta meg a szereplők sorsát.  


Tény, hogy sok kérdést hagyott nyitva a finálé, de én így is elégedett vagyok a zárással. A sorozat nem hazudtolta meg magát, a készítők pedig a hat évad alatt gyönyörűen végigvitték azt, amit terveztek. A két zenei montázs abszolút tökéletes volt és nehéz volt könnyek nélkül végignézni őket. Csak azt sajnálom, hogy Mischát nem láttuk viszont, mert így tényleg felesleges volt az előző évados szereplése. A színészeket viszont minden tekintetben dicséret illeti, ebben az évadban nagyon kitettek magukért. Nem volt ez másként a fináléban sem, úgyhogy egy kiváló sorozatélménnyel tudok búcsút venni a The Americanstől. 

Értékelés: 9/10

2018. augusztus 15., szerda

Üvegtigris 3 (2010)

Egy fogpiszkáló, egy lövés, egy megkeseredett orvos és egy jókor érkező luxuskocsi - ennyi elég, hogy Lali meghozza élete nagy döntését: mindent maga mögött hagy és lelép. Az Üvegtigris váratlan vendége, Feri, a budapesti sztárügyvéd - bár nem tervezte -, a büfénél marad, míg Lali - bár nem tervezte -, az ügyvéd Bentley kabriójában marad...


Az első és a második Üvegtigris-film után a harmadik részt is megnéztem a trilógiából, csak hogy teljes legyen a kép. Folytatás azóta nem készült belőle, de nagyon remélem, hogy nem is fog: ezzel a résszel ugyanis bezárult a kör és nem hiszem, hogy még egy bőrt le lehetne húzni erről a témáról. A trilógia harmadik része merőben eltér az első kettőtől, ugyanis egyetlen nap összefüggő eseményeit mutatja be. Újdonság az is, hogy elszakadunk a Tigristől és nagyvárosi környezetben követjük nyomon a szereplőket. 


Lali haverjait nem kell bemutatni, azt viszont érdekes látni, hogyan boldogulnak számukra ismeretlen terepen. Róka kivételével jóval kisebb szerep jut nekik, de semmi új nem derül ki róluk. Igazából az eddig megismert formájukat hozzák, ami már egy idő után zavart. Soknak éreztem őket, szívesebben néztem a Lalihoz kapcsolódó jeleneteket. Végig lehetett drukkolni neki, hogy ne csak egy nap erejéig ízlelje meg a gazdagok fényűző életét. A Bentley elkötésével ugyanis lehetősége nyílik arra, hogy a csóróságból valahogyan kitörjön. 


A korábbi szereplők közül sem találkozunk mindenkivel: Oszit és családját csak egy fél percig látjuk, hiányoltam a Kálloy-Molnár Péter által alakított problémás vendéget és a rendőrséget is csak egy személy képviseli. Az új szereplők közül csak a két idősebb nőt (Fannit és Nórát) játszó színésznő elég karizmatikus, a többieket bárki más el tudta volna játszani. 


A film zárójelenetéig nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e a film vagy sem, de ahogy Lali végignézi, ahogy a könnyen megszerzett pozíció a menő csajjal elúszik, teljes mértékben át lehet érezni a fájdalmát. Bármennyire is szeretné az áloméletet, szerencsétlensége, környezete és társadalmi státusza visszahúzza a megszokott mókuskerékbe. Ennek a filmnek is megvan a maga tanulsága, így végeredményben nem bánom, hogy elkészült ez a rész, mert ezzel lett igazán teljes az Üvegtigris világa. Még úgy is, hogy humorban ez a rész messze elmarad az előző kettőtől. 

Értékelés: 6.5/10

2018. augusztus 10., péntek

Inside No. 9 - 4. évad

Vártam már, mikor tudok végre sort keríteni a kedvenc brit antológiás sorozatom, az Inside No. 9 negyedik évadára. Szerencse, hogy csak a 9-es szám - amely mint tudjuk, lehet házszám, emeletszám, cipőméret, vagy éppenséggel helyiségnév - köti össze az epizódokat, mert már csak halvány emlékeim voltak a legutóbbi évadról. 


A sorozat készítői (Steve Pemberton és Reece Shearsmith) ezúttal is 6 epizódot hoztak össze, de az eddig megismert recepten szerencsére nem változtattak. A korábbi évadok elég hullámzóak voltak, felváltva kiemelkedő és közepes epizódokkal, az első két rész után így sem gondoltam volna, hogy az évad maradék 4 része ennyire erős lesz. No de, haladjunk sorban!


Az évadnyitó rész a szállodai folyosóval és Shakespeare: Tévedések vígjátékával nem tetszett annyira, hogy az egekig tudjam magasztalni. Tény, hogy a verses formula tényleg formabontó ennél a sorozatnál, de néhány dialógus után nekem inkább erőltetettnek tűnt, hiába voltak benne nagyszerű frázisok és rímek. Mivel sok kabarét láttam, hamar kitaláltam a szituációkat és a csattanót, így bármennyire szórakoztató is volt az epizód, nem nyűgözött le annyira, mint amennyire vártam. 


A második rész egy kicsit a második évados visszaemlékezős részre emlékeztetett, ennek ellenére nem tudta nálam ugyanazt a hatást elérni. De aztán jött a költöztetős 3. rész, ami után elégedetten csettintettem: "Igen, pontosan ezt szeretem az Inside No. 9-ban!" És az évad második fele ugyanígy bejött, abszolút feledtetni tudták az évad eleji döcögést. Ha választanom kellene ebből a hármasból, akkor a felhalmozó-gyűjtögető öregember lakásán takarítós epizódot emelném ki, mert az utolsó képkockáig minden hibátlanul működött benne. 


Egy kicsit olyan ez a sorozat, mint egy rejtvényfüzér. Ha elkezdek nézni egy epizódot, sosem lehet előre látni, milyen sztori és hangulat kerekedik ki a végén. Így persze minden résznek megvan a maga izgalma, talán ezért is szeretem egyben megnézni az Inside No. 9 évadjait. Örvendetes hír, hogy az ötödik évadot már berendelték, így kíváncsian várom, milyen ötletekkel rukkol majd elő a sorozat szerzőpárosa. 

Értékelés: 8.5/10

2018. augusztus 9., csütörtök

Tomb Raider (2018)

Nem rajongok különösebben az akciófilmekért, de a nyári uborkaszezonban és szuperhősdömpingben néha jó magvas gondolatok nélküli filmet nézni, pusztán a szórakozás kedvéért. A Tomb Raider is ilyen alkotás és bár a 2000-es évek elején már készült belőle egy filmes változat, én most a legfrissebbet választottam. 


A rettenthetetlen, független fiatal nő, Lara Croft kislány volt még, amikor édesapja, a különc kalandor nyomtalanul eltűnt. Most Lara, 21 évesen East London utcáit rója biciklis futárként és a saját lábán kíván megállni, de nem hajlandó átvenni apja cégbirodalmának irányítását. Szent meggyőződése továbbá, hogy Lord Croft még él. Éppen ezért Lara egy nap elindul, hogy apja keresésére induljon egy Japán melletti rejtélyes szigetre. 


Köztudott, hogy a Tomb Raider egy számítógépes játék filmes adaptációja, de a játék anno kimaradt az életemből. Hasonlóképpen az Angelina Jolie főszereplésével készült film, így nulla elvárással ültem le a film elé. És bizony egész jól szórakoztam rajta! Az alaphelyzetet viszonylag gyorsan felvázolták, így jutott idő az utazás és a szigeten zajló események bemutatására. A film egésze így kellően dinamikus lett és egyetlen jelenet sem tűnt üresjáratnak. 


A látványvilág teljesen rendben van (de egy akció-kalandfilmtől ez el is várható), néhány résznél úgy éreztem, mintha én is a szereplők mellett lennék. Nagyon jók lettek a barlangi jelenetek is, a leküzdendő akadályok kifejezetten izgalmasak voltak. A kedvencem az a terem volt, ahol színes köveket kellett a falrésbe illeszteni, hogy még azelőtt kinyitódjanak a terem ajtói, mielőtt az utolsó padlólapok is lezuhannak. 


A színészgárda meglepően impozáns, a főbb szerepeket olyanok játsszák, akik már jó pár filmben és sorozatban bizonyítottak. A főszereplőt alakító Alicia Vikandert legutóbb a svéd-dán Royal Affairben láttam, ahol egy törékeny, ám céltudatos hercegnőt játszott. Furcsálltam először, hogy őt választották Lara Croft szerepére, de a film végére tökéletesen el tudtam őt fogadni. Az apját játszó Dominic Westet hasonló figurát hoz a Tomb Raiderben, mint az Affairben, Walton Gogginsnál pedig a Justified után keresve sem találhattak volna jobb színészt a gátlástalan főgonosz eljátszására. 


Van azért néhány pont, aminél le lehetne húzni a filmet (pl. túl sok játékidő az apukának és túl kevés a vietnámi srácnak, klisék sokasága), én azonban most nem teszem meg. A film 120 perce szórakoztató volt és ha lesz folytatás, akkor arra ismételten benevezek. 

Értékelés: 8/10

2018. július 8., vasárnap

Üvegtigris 2 (2006)

Lalit, a büfést és simlis, fél-bűnöző vagy csak félkegyelmű barátait komoly veszély fenyegeti, ugyanis egy építési vállalkozó úgy dönt, hogy lakóparkot épít az Üvegtigris melletti tóparton és ki akarja onnan vásárolni Lalit. A pasasnak persze nem a pénz számít, hanem hogy ez az akadály tűnjön el az útjából. Lali pedig ugyanezt akarja, csakhogy számára az életébe betolakodó üzletember az akadály, akit szeretne eltüntetni a közeli és a távoli jövőjéből.


Ha jól sikerül egy film, akkor addig kell ütni a vasat, amíg van benne szussz... Az Üvegtigris első részének sikere után borítékolni lehetett, hogy lesz folytatás, ami öt évvel később meg is érkezett. A szereplők cseppet sem változtak, a brancs ugyanolyan hibbant, mint az első részben volt. A cselekmény ezúttal kicsit összefüggőbb, látványosan kevesebb a különálló jelenet. Szinte ugyanazt hozza a második rész, amit az elsőnél megszoktunk, nekem viszont kevésbé tetszett a folytatás. 


A szereplőkkel nincs gond, a történetvezetés azonban sokkal vontatottabb lett. Az első 20 perc konkrétan egy vérontás nélküli, különös túszejtést mutat be, aminek én jobban vártam a végét, mint Lali és Oszi. Később persze több lesz a gyorsabb tempójú és poénban gazdag jelenet (kedvencem a rendőrségi kihallgatás és Kavics temetése), de összességében kevesebbet nevettem az Üvegtigris második részén, mint az elsőn. 


Sanyi ezúttal jóval nagyobb játékteret kapott, ami a második rész legnagyobb pozitívuma. Káromkodás volt ugyan az első részben is szép számmal, de ezúttal jóval több "B" betűs szó hangzik el indokolatlanul. A túszejtős jelenet után Csokitól szinte nem is lehetett mást hallani. Külön érdekesség volt az elinduló Wartburg alatti Trabant-hang. Nem vagyok egy nagy autószakértő, de ez még nekem is feltűnt. Ez mondjuk csak apróság, de ha a film egészét nézem, akkor számomra bizony nagy csalódás az Üvegtigris 2. 

Értékelés: 5/10 

2018. június 21., csütörtök

Péterfy Gergely - Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése

Két év után újra volt időm olvasni és mivel most előre tudtam, hogy egy lazább időszakom jön, az idei könyvhéten be is szereztem néhány érdekesnek ígérkező kötetet. 

Fülszöveg: A népszerű író-házaspár, Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely közös kínai utazásának könyve A panda ölelése. Hogyan és miért érzik magukat egyre otthonosabban a számukra is idegen és nehezen kiismerhető Kínában? - ennek a közvetlen, mindennapi tapasztalatáról számolnak be mindketten, ugyanarról másképpen. Az eltanulhatatlan életszeretet - az viszont közös. 

Kínai útinapló a könyv alcíme és tulajdonképpen ezért is vettem meg a könyvet. Kína ugyanis elég régóta a bakancslistámon van és bár a nagypapám járt ott, nekem egyelőre csak álom marad. Szerencsére ez az útinapló csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet az ország iránt, mert nem egyszer azt éreztem, mintha én is ott lennék Péterfyék között, amikor felfedezik Pekinget és Sanghait. 
A fő nevezetességek, mint például a Tiltott Város és a Kínai Nagy Fal természetesen nem maradhatott ki, emellett a gasztronómiai kultúráról is igen részletes beszámolót kapunk. Szinte faltam az oldalakat, annyira olvasmányosan írtak mindenről. 

Útinapló lévén nem számítottam magas irodalmi nyelvezetre, mégis meglepett néhány fejezetben a hétköznapi fogalmazás és az a fajta szóhasználat, amivel inkább az internetes fórumokon lehet találkozni. Ezen túllendülve rengeteg olyan réteget ad ez a könyv, ami túlmutat a tipikus úti beszámolón. Először is az íróházaspár a kínai Lu Xun Irodalmi Akadémia meghívására utazhatott ki Pekingbe, ennélfogva rengeteg irodalmi vonatkozásról esik szó. Talán a legjobban az lepett meg, milyen sokan tanulnak a kínai egyetemeken magyart és milyen kultusza van Petőfinek. 

Nem maradtak ki a könyvből az aktuálpolitikai utalások (hazai és nemzetközi szinten egyaránt), de ezek egy percig sem voltak zavaróak. Értelmiségiként fontos gondolatok kapcsán tértek ki erre a vonalra. A digitális világ (szelfik, mobilapplikációk, Wechat, vlog) is képviselteti magát az útinaplóban, ami nem meglepő egy 2018-as könyvtől. 

Érdekes volt egy kétszerzős könyvet olvasni, ugyanis egyes eseményekről a férj, másokról pedig a feleség számol be. A legjobban mégis azokat a fejezeteket élveztem, amikor egy élményükről mindketten írnak. Teljesen más a nézőpontjuk és mindkettőjüknél más kap nagyobb hangsúlyt. Szintén kuriózum, hogy a házaspár a magánéletéről is ír (többször is utalnak egymás gondolataira, szokásaira) és ugyan ez volt az első olvasmányom tőlük - miközben mindketten többkönyves, elismert írók -, végtelenül rokonszenvesnek tűnnek és a korábbi műveikre is kíváncsi lettem. 

2018. június 10., vasárnap

Üvegtigris (2001)

"Ízirájder, öcsém! ... Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van, és ne legyek kemény?"

Az utóbbi években kezdem megkedvelni a magyar filmeket, de az Üvegtigris eddig valamiért kimaradt az életemből. Nem egy friss alkotásról van szó, mégis nagyon sok jelenetre emlékszem a korabeli ajánlókból. Meglepő módon ezek akkor nem hozták meg a kedvemet a filmhez, most viszont már úgy voltam vele, hogy ideje pótolnom a hiányosságot.


Az Üvegtigris hat barát (Lali, az amerikamániás büfés; Gaben, az autónepper; Róka, a piti csencselő; Sanyi, a félnótás hajléktalan; Csoki, aki Amerikába vágyik és Cingár, aki a többiek idegeit nem kímélve szaxofonozik) eseménytelen napjait mutatja be. Az üzlet nem megy valami fényesen, ezért Gaben rábeszéli Lalit egy régi Chevrolet Impalára. Persze a többi szereplő is próbál előrébb jutni, de mivel Rókára a "Vas" miatt rászállnak a nehézfiúk, minél előbb pénzt kell szerezniük. Csoki szerint ehhez ki kell rabolniuk a közeli postát. A nagy balhé azonban nem sikerül tökéletesen...


Bár a történet jól követhető, ha pontos akarok lenni, akkor valójában sok kisebb-nagyobb jelenet egymásutánisága teszi ki a film másfél óráját. Alapjában véve nem szeretem az ilyen felépítésű filmeket, az Üvegtigris esetében viszont nagyon jól működik ez a formátum. Annyira minimális ugyanis a cselekmény, hogy nem lehet egy vezérfonalra fűzni az eseményeket. A végén persze minden értelmet nyer, de szerintem az odáig vezető út sokkal izgalmasabb.


A karakterek és a különböző szituációk számtalan poén forrásául szolgálnak és a film készítői is inkább ezekre helyezték a hangsúlyt. Nem tudnék kiemelni kedvenc jelenetet, mindegyikben volt valami vicces vagy abszurd. A színészeket remekül eltalálták és látszik, hogy élvezik a szerepüket. A szereplők már pusztán a megjelenésükkel mosolyt csalnak az ember arcára, némelyikük olyan, mintha egy képregényből lépett volna elő. Lali kivételével mindenki az első perctől kezdve hozza a sztereotip viselkedést, a büfést csak a későbbi jelenetek során ismerjük meg.


Miközben néztem az Üvegtigrist, az jutott eszembe, hogy ehhez a filmhez kell egy bizonyos érettség és élettapasztalat. Ha ugyanis tinikoromban néztem volna meg, akkor nem biztos, hogy ennyire pozitív véleménnyel lennék Rudolf Péter alkotásáról. A haver-sógór-koma féle seftelések sajnos mai is pont annyira aktuálisak, mint 20 évvel ezelőtt. Ugyan nem mondják ki, de nyilván azért nem megy Lali büféje, mert mindent fű alatt, mutyizva, össze-vissza tákolással és a lehető legkevesebb munkával akarnak elintézni.

Értékelés: 7.5/10

2018. május 5., szombat

Erdélyi kirándulás

Tavaly májusban Boszniába utaztam, idén pedig Erdély volt az úti célom a május 1-i hosszú hétvégén. Erdély már régóta szerepelt a bakancslistámon, de valamiért sosem volt módom bejárni. Mivel nem akartam nagy csomagot és sok ruhát vinni, az eddigi utazásaimtól eltérően most sokkal körültekintőbben készültem fel Erdélyre. Városra lebontva megnéztem minden állomás időjárását, amit az út érint, így egy kisbőröndbe és egy hátizsákba befért minden, amit vinni akartam. 

Kora reggel indultunk és hosszas buszozás után Berethalom volt az első megállónk. A szegényebb románok által lakott, lepusztult falvak után felüdülés volt egy pompás és rendezett települést látni. Az erődtemplomot szinte teljes egészében be lehetett járni és bár a 13. században épült, meglepően szépen fennmaradt. Berethalom után Segesvár volt a következő állomás, aminek egyszerűen lenyűgözött a történelmi óvárosa. Mintha csak megelevenedett volna a középkor. 

Segesvár óvárosa egy étteremcégérrel

A szállás elfoglalása és a pihentető alvás után másnap a Gyilkos-tó volt a következő állomás. A sok helyszín közül ezt vártam a legjobban és nem is kellett csalódnom: a tó csodálatos, a vízből kimeredő fekete fatörzsek csonkjaiban viszont van valami félelmetes. Érdekes, hogy románul Vörös-tónak hívják, pedig a víz inkább kékeszöld színű. Azt nem tudtam, hogy csónakázni is lehet a tó egy részén, de a remek időre való tekintettel éltem a lehetőséggel. 

a Gyilkos-tó a vízből kiálló fatörzsekkel

A Gyilkos-tó után a Békás-szoros következett, ami szintén egyedülálló ritkaságnak számít. A szurdokvölgy függőlegesen ágaskodó sziklafalai rengeteg turistát vonzanak, akiktől nem egyszerű megcsodálni ezt a természeti utat. Egy kétsávos út vezet a szurdokon keresztül, de az autósforgalom miatt néhány kanyarnál majdhogynem életveszélyes volt a séta. 

a keskeny Békás-szoros

A harmadik nap programja Csíkszereda környékének felfedezése volt. Először a csíksomlyói búcsú színhelyét kerestük fel, majd pedig a Tiltott Csíki Sörgyárat. A búcsú helyszíne egy nyugalmas tisztás, ahonnan az egész környéket be lehet látni. A meredek domboldalt nem volt könnyű megmászni, de a kilátás bőven kárpótolt a fáradtságért. 

tipikus erdélyi táj a háborítatlan természettel és a zöld ezer árnyalatával

A sörről ugyan az utóbbi néhány évben leszoktam (fura, de a 40 fokos nyári melegben sem kifejezetten hiányzik), ennek ellenére nagyon élveztem a gyárlátogatást és a kóstolót. Lehetőség volt szűretlen és csapolt sört is kóstolni és az előbbi mérföldekkel ízletesebb volt. Sosem voltam még sörgyárban, érdekes volt látni, hogyan készül a sör, milyen eljárásokon megy keresztül az alapanyag, amíg hűs szomjoltó lesz belőle. 

Petőfi szobra Fehéregyházán

Az utolsó nap a hazautazás jegyében telt, de azért útba ejtettük Nagyszebent és Déva várát. Nagyszebentől kicsit többet vártam, kevés volt a látnivaló (bár nem sok idő jutott városnézésre) és az érintett városok közül itt hallatszott a legkevesebb magyar szó. Déva vára sajnos ugyanolyan romos volt, mint bármelyik magyar vár, de a látogatható részt érdemes volt megnézni. Na meg felidézni a Kőmíves Kelemen sorait. :)

Déva várának kapuja

Zárásképpen egy-két érdekesség: 
- Legutóbb tíz éve jártam Romániában, akkor a magyar határ után egy kátyús úton lehetett zötyögni. Most azonban már tükörsima autópályákon lehet közlekedni. És folyamatosan építik őket. 
- Tiszta és rendezett a magyarlakta rész, még a forgalmasabb részeken sem láttunk szemetet. 
- A székelyek kedvesek és vendégszeretők, és mind a fiatalabbak, mind az idősebbek tökéletesen beszélnek magyarul, románul és németül. 
- Nagyon finomak a kézműves termékek, nekem az áfonyapálinka, az áfonyalekvár és a különféle mézek ízlettek a legjobban. 
- Gyönyörű az erdélyi táj, rengeteg olyan helyet láttunk, ahol még érintetlen a természet és többszáz éves ősfenyvesek borítják a hegyeket. Erdély egyébként szép példa arra, hogyan élhet az ember és a természet egymással tökéletes harmóniában. 

2018. április 1., vasárnap

2018. március 30., péntek

Gordon Ramsay-Kitchen Nightmares - Gordon Ramsay-A konyha ördöge

Aki régebb óta követi a blogot, az biztosan tudja, hogy szeretek főzni (sütni még nem annyira), és próbálok minél több konyhai trükköt és receptet elsajátítani. Főzős műsorokat is szívesen nézek, így bukkantam rá a brit skót sztárséf, Gordon Ramsay műsorára. 


A Kitchen Nightmaresből sok évad lement már, de mivel nem összefüggő epizódokból állnak, bármikor be lehet kapcsolódni a sorozatba. Én a 2. évad egyik epizódjával kezdtem és elég gyorsan magaménak tudtam a többi részt is. Az alapkoncepció az, hogy egy-egy lecsúszott étterem tulajdonosa Gordon segítségét kéri a talpra álláshoz. Nem meglepő módon hamar kiderül róluk, hogy vagy nem értenek az étterem vezetéséhez, vagy valamilyen személyes/családi probléma akadályozza az előrébb jutást. 


Gordon megfigyeli és elemzi a dolgokat az ételektől kezdve a konyha működéséig, majd a konzekvenciákat levonva pár változtatással és javaslattal próbálja segíteni a bajbajutott tulajokat. Az viszont már a tulajdonosokon múlik, mennyire tudnak élni a későbbiekben Gordon javaslataival...


Ami a legjobban tetszik, az talán Gordon személyisége. Amellett, hogy vérprofi és pontosan megfogalmazza a fő problémát, ért az emberekhez és közelebb tudja hozni őket egymáshoz. Korábban már láttam vele egy másik tévéműsort (a címére nem emlékszem), amiben kifejezetten arrogáns volt az emberekkel. Az is pozitívum, ahogy rávilágít a problémákra. Az egyik kedvenc jelenetem az 5. évad elejéről van, amikor Gordon egy étterem teljes kínálatát (ami 150 étel felett van) elkészítteti, majd meg is kóstoltatja a tulajokkal és a személyzettel. Két szezonnyi szállodai felszolgálás után szakmai szemmel is érdekes nézni a sorozatot. 


Ami már kevésbé tetszik - bár ez a formátum miatt is van -, az az ismétlődés. Mindegyik epizód ugyanazon sémára épül: pár perc alatt nyilvánvaló lesz az étterem problémája, a megoldási javaslat és a borítékolható happy end. Ennek feloldására van néhány olyan epizód, ami egy év távlatából mutatja be, hogyan boldogulnak az étteremtulajdonosok Gordon látogatása után. Ennek ellenére jó nézni a műsort, mert sok ihletet lehet meríteni belőle. 

Értékelés: 7.5/10