2018. április 1., vasárnap

2018. március 30., péntek

Gordon Ramsay-Kitchen Nightmares - Gordon Ramsay-A konyha ördöge

Aki régebb óta követi a blogot, az biztosan tudja, hogy szeretek főzni (sütni még nem annyira), és próbálok minél több konyhai trükköt és receptet elsajátítani. Főzős műsorokat is szívesen nézek, így bukkantam rá a brit skót sztárséf, Gordon Ramsay műsorára. 


A Kitchen Nightmaresből sok évad lement már, de mivel nem összefüggő epizódokból állnak, bármikor be lehet kapcsolódni a sorozatba. Én a 2. évad egyik epizódjával kezdtem és elég gyorsan lecsúszott a többi rész is. Az alapkoncepció az, hogy egy-egy lecsúszott étterem tulajdonosa Gordon segítségét kéri a talpra álláshoz. Nem meglepő módon hamar kiderül róluk, hogy vagy nem értenek az étterem vezetéséhez, vagy valamilyen személyes/családi probléma akadályozza az előrébb jutást. 


Gordon megfigyeli és elemzi a dolgokat az ételektől kezdve a konyha működéséig, majd a konzekvenciákat levonva pár változtatással és javaslattal próbálja segíteni a bajbajutott tulajokat. Az viszont már a tulajdonosokon múlik, mennyire tudnak élni a későbbiekben Gordon javaslataival...


Ami a legjobban tetszik, az talán Gordon személyisége. Amellett, hogy vérprofi és pontosan megfogalmazza a fő problémát, ért az emberekhez és közelebb tudja hozni őket egymáshoz. Korábban már láttam vele egy másik tévéműsort (a címére nem emlékszem), amiben kifejezetten arrogáns volt az emberekkel. Az is pozitívum, ahogy rávilágít a problémákra. Az egyik kedvenc jelenetem az 5. évad elejéről van, amikor Gordon egy étterem teljes kínálatát (ami 150 étel felett van) elkészítteti, majd meg is kóstoltatja a tulajokkal és a személyzettel. Két szezonnyi szállodai felszolgálás után szakmai szemmel is érdekes nézni a sorozatot. 


Ami már kevésbé tetszik - bár ez a formátum miatt is van -, az az ismétlődés. Mindegyik epizód egyanazon sémára épül: pár perc alatt nyilvánvaló lesz az étterem problémája, a megoldási javaslat és a borítékolható happy end. Ennek feloldására van néhány olyan epizód, ami egy év távlatából mutatja be, hogyan boldogulnak az étteremtulajdonosok Gordon látogatása után. Ennek ellenére jó nézni a műsort, mert sok ihletet lehet meríteni belőle. 


2018. február 18., vasárnap

The Founder - Az alapító (2016)

McDonald's... Emlékszem, amikor Magyarországon megnyílt az első ilyen étterem. Óriási tömegek kígyóztak előtte és nagyon menő helynek számított. Amikor a kis városomban is lett egy McDonald's, akkor én is kipróbáltam a tévében reklámozott gyorsételeket. A tenyérnyi hamburgerek ugyan nem nyerték el a tetszésemet, így azóta sem megyek a sárga M-es étterem közelébe, az viszont lenyűgözött, milyen gyorsan nyíltak egymás után az éttermek.


A Founder is erről a folyamatról szól, bár a helyszín és az időpont más. Az illinois-i üzletember, Ray Kroc megismerkedik a Kalifornia déli részén hamburgerezőt üzemeltető McDonald fivérekkel az 1950-es években. Krockot lenyűgözi az étterem gyors kiszolgálási rendszere, s ügyesen manőverezve átveszi az irányítást a vállalkozás felett, és hamarosan milliárdos birodalommá és a világ egyik legismertebb márkanevévé fejleszti a McDonald'sot.


A dokumentalista jelleg ellenére nagyon hamar beszippantott a film és végig a képernyőre tapadva követtem az eseményeket. Ez nagyrészt a főszereplőt alakító Michael Keatonnek köszönhető, aki minden percben uralja a vászont. Elsőre esetlen ügynöknek tűnik, de amikor meglátja, mekkora lehetőség rejlik a McDonald fivérek hamburgerezőjében, azonnal ráharap a kínálkozó alkalomra (és szép lassan kisemmizi az ötletgazdákat).


Tetszett a film alapossága és az, hogy Kroc karakterét mennyire részletesen ábrázolják. Az ügyfelek mézes-mázos becserkészésén át az embereken gátlástalanul átgázoló, ugyanakkor zseniális franchise-kiépítő üzletemberként is remekel. Az egyik percben megsajnálná az ember, a másikban inná a szavait, a harmadikban pedig legszívesebben pofon vágná. Ráadásul elég gyorsan változnak ezek a hatások, ettől pedig meglehetősen dinamikus lesz a film.


Tömören megfogalmazva Kroc jókor volt jó helyen és fantasztikus, milyen jól meglátta a McDonald fivérek kis útmenti falatozójában a lehetőséget. Nélküle biztosan nem lett volna világszerte ismert ez az éttermi modell. A kedvenc jelenetem az, amikor egy játszótéren demonstrálják, hogyan alakították ki úgy az éttermi konyhát, hogy az alapanyagok rendelkezésre álljanak, minden időben elkészüljön és a dolgozók se akadályozzák egymást a munkában. Egyszerűen zseniális.


Nem mondanám egetrengető alkotásnak a The Foundert (igazából simán kihagyható), akit viszont érdekel, hogyan jött létre napjaink egyik legismertebb gyorsétterem hálózata, annak mindenképpen érdemes próbát tennie a filmmel.

Értékelés: 8/10

2017. december 31., vasárnap

Évösszegző 2017

Az elmúlt évekhez hasonlóan következzen a 2017-es esztendő  legfontosabb eseményeinek számba vétele. (A 2016-os év összegzése itt olvasható.)

- A 2016-os év az elengedés éve volt, én azonban csak 2017 elején engedtem el bizonyos dolgokat. Az már a korábbi években is látszott, hogy a munka mellett már nem fér bele az időmbe a sorozatfordítás, így nehéz szívvel, de (remélhetőleg csak átmenetileg) búcsút vettem tőle
- Régóta terveztem, hogy a lakásomban kicseréltetem az ablakokat, erre idén áprilisban került sor. Az új ablakok csodaszépek és jól szigetelnek, minden szempontból jó döntés volt a csere. 
- Az ablakcsere miatt idén nem terveztem annyit utazni, mint tavaly, két kisebb útra azonban nem tudtam nemet mondani. Május elején Boszniában jártam, június elején pedig Horvátországban
-  A június más szempontból is emlékezetes volt: két év után befejeztem a tanulást és a sikeres vizsga után logisztikai ügyintéző lettem. :)
- A május-júniusi hajtásnak és a munkahelyi eseményeknek persze meglett az ára: nyiroködémát kaptam. Mivel az elmúlt években nem volt komolyabb betegségem, most nagyon megijedtem. Hetekig tartott, mire rájöttem, miért dagadnak a végtagjaim és jönnek fel rám a pluszkilók. A pihenésnek és a célzott odafigyelésnek hála szerencsére nem kellett orvoshoz mennem és a probléma is gyorsan megszűnt. 
- Ez a betegség viszont ismét rávilágított arra, hogy az egészség bizony sérülékeny és fontosabb, mint a munka. Mivel a teljes tanévet úgy éltem meg, hogy lépten-nyomon falakba ütköztem, számtalan "utolsó csepp" került abba a bizonyos pohárba és szembesültem vele, hogy hosszútávon fizikálisan nem fogom bírni a további terhelést, úgy döntöttem, hogy 4 év után munkahelyet váltok. 
- A nyaram ennek köszönhetően a munkaügyi papírok intézésével telt. 
- Arra azért maradt időm, hogy pihenjek, strandoljak és feltöltődjek az új tanévre. 
- Leérettségizett az osztályom. Fantasztikus volt látni, hogy beérik a munkájuk gyümölcse és átvehetik azt a bizonyítványt, amiért küzdöttek. 
- Négy év után végre lett mosógépem, amivel lényegesen könnyebb lett a házimunka.
- Az őszt már egy másik iskolában kezdtem és bár sok szempontból eltér ez az iskola az előzőtől, remekül fel tudom használni az eddigi munkatapasztalataimat. 
- Ősszel fogorvosi látogatásra is sort kerítettem és úgy tűnik, hogy még jó ideig állandó páciens leszek: ki kell majd műteni az egyik bölcsességfogamat. 
- Az idei Karácsony a sok egyéb teendő miatt egyszerűen "rám zuhant", nem tudtam úgy ráhangolódni az ünnepekre, ahogyan az elmúlt években. Az ajándékvásárlást majdnem az utolsó pillanatban tudtam le, a mézeskalács viszont még időben elkészült. 
- Szilveszterre először szerveztem bulit és néhány apróságot leszámítva egészen jól sikerült. Hosszú idő után végre méltón el tudtam búcsúztatni az óévet. 




2017. december 30., szombat

The Affair - 3. évad

Ha tél, akkor The Affair dara! Az előző két évadot szintén télen pótoltam be és mivel ezt a sorozatot jobban szeretem egyben megnézni, vártam már, mikor keríthetek sort rá. Bár majdnem két éve láttam az előző évadot, a nyitórész eleji visszatekintésnek hála, hamar képben voltam a történéseket illetően. 


Időben ugrunk néhány évet és akkor látjuk viszont a szereplőket, miután Noah kijön a börtönből. Nyúzottnak és lelkileg is megviseltnek tűnik, ráadásul apját is most veszítette el. Természetes, hogy vissza szeretne rázódni a mindennapok valóságába, de a múlt és a börtön démonai igencsak megnehezítik a dolgát. 


Noah börtönévei a többi szereplőre is hatással vannak, ugyanakkor mindenki próbál továbblépni és új életet kezdeni. Ez talán Alisonnál volt a leglátványosabb. Tetszett, hogy nem arra hegyezték ki az évadot, hogy ő és Noah újra egy pár legyenek, hanem arra, hogy Alison lezárhassa a Noah-val kötött házasságát és visszaszerezhesse a lánya feletti felügyeleti jogot. 


Ebben persze Cole és Luisa is segítették, a sok történetszálból az ő helyzetüket éreztem a legracionálisabbnak. Helen viszont a szöges ellentétük: nagyon nehezére esik túllépni Noah-n (20 évnyi házasság után ez mondjuk valamennyire érthető), emiatt pedig rendszeresen hazugságra kényszerül. Érdekes, hogy Helent ebben az évadban ismertük meg a legjobban és bár az önzősége ellenére még mindig szimpatikus szereplő, nagyon sok cselekedetével nem értettem egyet.  


A harmadik évad narratívája megegyezik az előző évadokéval, vagyis minden epizód két ember nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Noah, Alison, Cole és Helen mellett megismerjük Juliette-et is, aki egy újabb affért jelent Noah számára. A francia tanárnő végig megmaradt mellékszereplőnek, ugyanakkor szerintem nélküle is tudott volna működni az évad. Sokszor éreztem súlytalannak a jelenlétét és jobban érdekelt volna a többi szereplő sorsa. 


Az időbeli ugrások és a sok nézőpont miatt a finálé nekem kissé zavaros lett és furcsa volt, mennyire rámentek a készítők a happy endre. Nem tudni, mennyi idő telt el Noah összeroppanása (főleg, hogy majdnem a teljes évadot Noah és a hallucinációk / gyógyszerfüggőség köré építették fel) és a párizsi út között, és az sem tetszett, hogy mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Cole-t és Alisont meg egyszerűen kifelejtették... Karácsony ide vagy oda, ez az évadzáró sajnos nagyon gyenge lett. Olyannyira, hogy teljesen elvették a kedvemet a folytatástól. Hiába jók a színészek, egyre inkább koncepciótlannak tűnik a sorozat. 

Értékelés: 6.5/10

2017. december 28., csütörtök

The Americans - 5. évad

A téli szünetre való tekintettel kicsit több időm jut lefaragni a sorozatos lemaradásomból, úgyhogy ideje volt elővenni a Jennings házaspár történetét és magaménak tudni az Americans ötödik évadát. Mivel már csak egy 10 epizódos záróévadot kapunk, az ötödik etap egyfajta felvezetésnek is tekinthető.


A történet ugyanott folytatódik, ahol a negyedik évad befejeződött, a nyitórészben elég sokszor visszautalnak a korábbi eseményekre. A cselekmény ezúttal is több szálon haladt, de a fő téma - kémes fronton - az élelmezés volt. A gabonaellátás sok ponton párhuzamba állítható a mai kor kihívásaival és problémáival, de egy kicsit szakmai szempontból is érdekes volt követni.


Emellett persze sok kisebb-nagyobb üggyel is meg kellett birkóznia Elizabethnek és Philipnek, ami az új külsők mellett új személyazonosságokat is megköveteltek, nem beszélve néhány régebbi, de még folyamatban levő küldetésről, amik szintén teljes embert kívántak. Hogy mindez hogyan hat a Jennings család tagjaira, azt az ötödik évad hivatott bemutatni.


Mert bármennyire sok küldetésben kellett helyt állniuk a szülőknek, igyekezték nem elhanyagolni a családi és a baráti kapcsolataikat. Paige-nél azt látjuk, hogy egyre inkább kezdi beleélni magát a kémek világába és egyre több kérdést tesz fel a Szovjetunióról és bizonyos dolgok működéséről. Henry viszont a saját életét próbálja meg élni, bár közel sem kap annyi képernyőidőt, mint a nővére. Az évad nagy részében egyébként most sem látjuk őt, csak a kulcsfontosságú jeleneteknél kerül elő.


Nem könnyű a két tizenéves gyerek helyzete, mégsem ez mozgatta az évadot, hanem Philip és Elizabeth érzelmei. Azt már korábban is láttuk, hogy Elizabeth milyen hidegvérrel cselekszik és mennyire alárendeli magát a munkának. Gyakorlatilag semmit sem kérdőjelez meg, ami a szovjet érdeket szolgálja. Philip viszont egyre nehezebben viseli azt a terhet, amit a kémmunka jelent és bár a sorozat elején ő volt az, aki könnyebben beilleszkedett az amerikai környezetbe, Elizabeth veti fel, hogy ideje lenne visszavonulni.


Lehet, hogy a záróévad is erre lesz kihegyezve, mindenesetre ha realista szemmel nézem a sorozatot, akkor is elképesztő, hogy ennek a két embernek mennyi helyzetben kell a toppon lennie. Talán ennek is köszönhető, hogy ebben az évadban nem volt összeütközés az FBI és a KGB között, így Stan karakterét is tudták árnyalni.


Kaptunk viszont egy új helyszínt: Moszkvát. Az orosz fővárosról eddig csak hallomásból értesültünk, ám Oleg visszahelyezésével jó pár jelenet erejéig láthattuk, hogyan működik a KGB a szovjeteknél. Külön érdekesség, hogy az Oleget alakító Costa Ronin ebben az évadban csak oroszul beszél. Moszkvában persze nemcsak az ő sorsát követjük nyomon, hanem Marthával is találkozunk. Mischával sajnos nem nagyon tudtak az írók mit kezdeni, a rövid amerikai kiruccanása után őt is Moszkvában látjuk viszont. Meglehetősen sok idő ment el a szöktetésére, így remélem, hogy a hatodik évadban megtörténik az, amire az ötödik évadban végül nem került sor.


Mindehhez kimért és lassú történetvezetés társul, amit már megszokhattunk a sorozattól. A nyitórészben például van egy 13 perces jelenet, amiben egy gödör ásása zajlik. De még ez sem vált a sorozat kárára, mert a feszültséget meg tudták teremteni vele. A gond az évad többi részével volt. A szerteágazó cselekmény és a kiváló karakterizáció ellenére nem tudom annyira dicsérni ezt az évadot, mint a korábbiakat. Az epizódok egyszerűen szétfolytak, nem volt ívük és központi témájuk. Az epizódcímek például a szereplők egy-egy mondatából vannak kiragadva.

Értékelés: 7/10, volt már jobb évada is a sorozatnak.

2017. december 24., vasárnap

2017. december 13., szerda

Inside No. 9 - 3. évad

Az Inside No. 9 első és második évada után nem volt kérdés, hogy a harmadiknak is nekiugrok és a 30 perces epizódoknak hála igen gyorsan sikerült felzárkóznom a sorozatból. Összefüggés - a 9-es számot leszámítva - továbbra sincs az epizódok között, így tulajdonképpen bármelyik résszel elkezdhető a sorozat.


Ennek ellenére én tartottam magam ahhoz a sorrendhez, amilyenben a sorozat készítői (Reece Shearsmith és Steve Pemberton) tálalták az évad részeit. A nyitórész egy karácsonyi különkiadás volt, ami történetileg nem a sorozat legerősebb darabja, inkább a filmes háttér miatt tetszett. A második epizód az éttermi számla kifizetésével sokkal jobban működött; imádtam, mennyire rájátszottak a britek gentlemanségére és a csavarok is bejöttek. 


A szfinxes rész rengeteg irodalmi és filmes utalást felvonultatott, de istenigazából a rejtvényes vonallal fogott meg. Az első évad betöréses sztorijának minimális szövegű fordítása nem igényel különösebb kihívást, a szójátékok és meghatározások magyarra ültetése azonban a tapasztaltabb fordítókat is megizzasztja. A karaokés epizódot a könnyedség és a feelgoodság jellemezte, bár erősen eltért a sorozat eddig megismert jegyeitől. Hiába végződött a legtöbb szereplő számára előnyösen, hiányzott belőle a darkos vonulat és a meglepetés ereje. 


Az ötödik rész a fél pár fekete cipővel már bőven kárpótolt a korábbi hiányosságokért. Érdekes, hogy az összes epizód közül talán ez játszódott a legvilágosabb környezetben, mégis kirázott a hideg az utolsó jelenet után. Az évad utolsó részétől eleinte féltem, hiszen a korábbi évadoknál mindig ezek a részek sikerültek a leggyengébbre, de ezúttal egy nagyon korrekt sztorit sikerült prezentálni. Olyannyira, hogy kevésnek éreztem a 30 perces játékidőt, a történetet jobban is ki lehetett volna bontani. 


Ha az epizódok színvonalát nézem, akkor egyértelműen a harmadik évad a legegyenletesebb. Szinte minden részben volt valami egyedi, a fordulatok kevésbé voltak kiszámíthatók és egyik epizód alatt sem unatkoztam. 

2017. december 10., vasárnap

Inside No. 9 - 2. évad

Még 2014 tavaszán fedeztem fel magamnak ezt az angol gyöngyszemet, de aztán annyira megfeledkeztem róla, hogy azt sem tudtam, hogy folytatás is készült belőle. Ráadásul nem is egy évad, a 4. etap ugyanis 2018. januárjában fog érkezni. 


A második évadról nagyjából ugyanazt tudnám írni, mint az elsőről, talán csak az újdonság varázsát lehetne kihagyni. Illetve azt sem teljesen... Ezúttal is hat epizódot kaptunk, amelyek között a 9-es számon kívül semmilyen koherencia nincs. A színvonal az évad elején látványosan magasabb volt, az első két epizód például sokkal jobban megfogott, mint az utolsók. A 2x01 kísértetiesen hasonlított a sorozat nyitóepizódjára, míg a 2x02-es egy rendkívül ötletes és érzelmes 30 perccel ajándékozott meg. 


Nagyon tetszett még a nagyi születésnapját bemutató rész is és bár túl sok újdonsággal nem szolgált, a rendelkezésre álló "alapanyagot" nagyon jól használták fel. A többi epizód csattanóját viszont elég hamar ki tudtam találni, ami nyilván annak is köszönhető, hogy nézek/néztem olyan sorozatokat és filmeket, amiknek az alapkoncepcióját fordítja ki az Inside No. 9. 


Ettől függetlenül az írói és a színészi munka még mindig hibátlan, és egyszerűen zseniális, ahogyan az epizódok végére összeáll a sztori és a legapróbb momentum is értelmet nyer. Ebből a szempontból a lelkisegély-szolgálatos rész is telitalálat volt, plusz még az osztott képernyő sajátosságait is kihasználták. 


Az értékelés ennél a sorozatnál már kissé problémás, mert gyakorlatilag egyesével kellene pontoznom a hat részt és az első évadhoz hasonlóan elég széles a skála. Az biztos, hogy a 2x02-nek jár a 10/10, a 6. részt (valóságshows - ijesztgetős) viszont már annyira gyengének tartom, hogy semmit nem veszítettem volna, ha kihagyom. 


2017. november 19., vasárnap

Hunt for the Wilderpeople - Vademberek hajszája (2016)

Ricky, a dacos városi kölyök új nevelőszülőkhöz kerül, Új-Zéland vadregényes tájaira. A kezelhetetlen srác a kissé furcsa, de szeretetteljes Bella néni és új kutyája, Tupac körében hamar otthonra lel, bár a zsémbes és magának való Hec bácsival nehezen találja a közös hangot. Amikor egy váratlan tragédia miatt Rickyt újra a gyermekvédelem felügyelete fenyegeti, a javítóintézet elől inkább hegyekbe menekül. Hec bácsi persze könnyedén rátalál, ám egy veszekedés és baleset miatt hetekre a dzsungelben ragadnak... 


Körülbelül egy éve terveztem megnézni a Hunt for the Wilderpeople-t, de egyre csak halasztgattam. A sztorit nem ismertem, de az első jelenet után azt hittem, hogy egy '90-es évekre jellemző vígjátékot látok a folytatásban; vagyis: vásott kölyök új nevelőszülőkhöz kerül és mindent csínyt bevet, hogy az agyukra menjen... Nos, ez a film - szerencsére - közel sem ilyen. 


Taika Waititi egy nagyon szerethető filmet rakott össze, ami hol megnevettet, hol könnyeket csal a szembe, hol pedig elgondolkodtat. Az arányokat végig tartja a film, így a műfaji besorolása sem egyszerű. Talán a drámai road-movie a legjobb szó rá. Ricky és Hec karaktere szöges ellentéte egymásnak, a film végére mégis elválaszthatatlan párossá válnak. Ebben egy kicsit hasonlít a 2009-es Up!-ra. A kalandok még úgy is izgalmasak, hogy az őserdei ("bozótos") környezet igen szűk határok közé teszi a kiaknázható lehetőségeket. 


Az új-zélandi táj ezúttal is varázslatos és némi kikacsintást is kapunk a Gyűrűk Urára. Az igazi kuriózumot azonban a Rickyt alakító Julian Dennison játéka nyújtja. Hihetetlen természetességgel mozog és hozza a nagydumás, gengszteréletre vágyó, de nagyon is emberséges és jószívű kiskamaszt. A Hectort játsszó Sam Neillt ugyanúgy megilleti a dicséret, bár elsőre nem is ismertem fel. Mindenesetre a sorozatokban megszokott gonosz és titokzatos karakterek után jó volt most egy mogorva, ám pozitív hősként látni. 


Minden elemével kiválóan bánik a film és mind a történetből, mind a színészekből kihozza a maximumot. A történet könnyen magával ragad, a színészi játékra nincs panasz és a felcsendülő dalok is illettek az adott jelenethez. És akkor a Tarantino-filmekre jellemző fejezetkiírásokról még nem is beszéltem... Gyorsan elrepült a film másfél órája, nézés közben sokkal hosszabbnak tűnt. Kár, hogy nem egy évvel hamarabb láttam, ettől függetlenül remek filmélmény volt. 

Értékelés: 9/10