2022. augusztus 1., hétfő

Guillaume Musso: Central Park

Fülszöveg: New York, reggel nyolc óra.
Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban.
Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este barátnőivel a Champs-Élysées-n bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott.
Lehetetlen? És mégis...
Az első döbbenetet megannyi kérdés követi. Hogy kerültek ilyen veszélyes helyzetbe? Honnan származik a vérfolt Alice blúzán? Miért hiányzik egy töltény a fegyveréből? Ha meg akarják érteni, mi történt velük, és visszatérni régi életükhöz, Alice és Gabriel kénytelenek összefogni. Az igazság, amire rábukkannak, fenekestül felforgatja az életüket... 

A Brooklyni lány és a Most után ismét egy Musso regényre esett a választásom. A korábban olvasott regényekhez hasonlóan a Central Park is nagyon jó volt; sőt, a három könyv közül ez tetszett eddig a legjobban. Gyönyörűek a tájleírások és New Yorkot is keresztül-kasul bejárhatjuk. A történet rendkívül feszes és mozgalmas, gyorsan követik egymást az események: meg kell szabadulni a bilincstől, értesíteni kell az ismerősöket, szükség lesz valamilyen járműre és persze enni is kellene valamit. Mindezt pénz és telefon nélkül, hiszen Alice és Gabriel is üres zsebbel ébred fel a Central Park padján. A két fél közül Alice-t ismerjük meg jobban, ő veszi igazán a kezébe a dolgokat. Nagyon sok esetben Gabriel segítségére szorul, de kettejük párosa nagyon is működőképes. Folyamatosan fenntartotta a figyelmemet a könyv, mert mindig előkerült valami meglepő, amire előzetesen nem számítottam. Musso könyveit sokszor illetik a "letehetetlen" jelzővel és a Central Parkra ez hatványozottan igaz: egymás után faltam az oldalakat, mert hajtott a kíváncsiság, vajon mi fog történni.

A visszaemlékezésekből kirajzolódik előttünk Alice múltja és az aktuális cselekménybe szépen belesimulnak ezek a kitekintések. Nehéz spoilermentesen írni ezekről, mindenesetre néhány rész igencsak megrázott. Kifejezetten sajnáltam Alice-t, mert olyan dolgokon kellett keresztülmennie, amit sokan csak a rémálmaikban tudnak elképzelni. 

A Musso védjegyét képező fordulatokból most is szép számmal kapunk és a regény zárásának ismeretében egyiket sem éreztem túlzásnak vagy erőltetettnek. Ellenkezőleg: sok olyan kérdést megmagyaráztak, amik olvasás közben merültek fel bennem, számomra ez a történet így volt kerek egész. A regény végére Gabrielt is sikerült megkedvelnem, Alice-t pedig még jobban megsajnálnom. A műfaji keveredéssel (krimi, thriller, romantika) sem volt bajom, nagyon jól megfértek ezek a sajátosságok egymás mellett.

Egy idézetet még itthagyok a végére, mert nagyon tetszett, ahogyan Musso az igaz szerelem megtalálásáról ír: "Vannak az életben olyan ritka pillanatok, mikor kinyílik egy ajtó, megadatik egy olyan találkozás, amiben az ember már nem is reménykedett. Mikor megleli a másik felét, aki elfogadja olyannak, amilyen. Aki ismeri és elnézi a furcsaságait, félelmeit, sértettségét, haragját ás a tengernyi komor gondolatot a fejében. Aki megnyugtatja. Aki olyan tükröt tart elé, amelybe már nem fél belenézni."

2022. július 22., péntek

Mentés másképp (2021)

A legutóbb látott (és nagy csalódást keltő) Hóember adaptáció után egy időre jegeltem a filmnézést. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy a krimiket félretéve más műfajból válasszak. A közelmúlt filmtermései közül a magyar Mentés másképp a sztorija miatt érdekesnek tűnt, úgyhogy gondoltam, teszek vele egy próbát. 

Márk, egy fiatal könyvelő kezd beleszürkülni a munkájába. Egy nap felkeresi őt apja egykori munkatársa, hogy mentse meg a lányát, Dórát a depressziótól. Márk ugyanis sajátos pszichológiai terápiát dolgozott ki a közgáz előtt a hasonló esetek kezelésére: úgy manipulálja az emberek életét, hogy azok nem tudnak róla. Hosszas vonakodás után anyagi érdekből elfogadja az ajánlatot, később azonban megszállottjává válik az esetnek és mindent megtesz a lány sikeres kezeléséért. 

Őszintén szólva kicsit többet vártam ettől a filmtől. Dóra depressziójából annyira keveset kapunk, hogy aki nem tudja, mivel jár ez az állapot, az a film alapján sem valószínű, hogy megérti. Az meg különösen bosszantó, hogy Dóra apja egy amatőrt bíz meg egy ilyen súlyos probléma kezelésével. Krisztián "felbukkanása" után vártam, hogy egy kicsit árnyalják a pár kapcsolatát, de ez sajnos nem történt meg. Gyakorlatilag Krisztián minden tette teljesen érthető: ahogy kiosztja Márkot a munkahelyén és ahogy tőle telhetően mindent megtesz Dóra boldogságáért és az esküvőért. Az egyetlen durvább kifakadása is jogos, mert mások provokálják ki belőle. 

Szóval én egy kicsit hiteltelennek éreztem a fő történetszálat, amit a végső "megoldás" is csak megerősít. Kíváncsi lettem volna, Márk milyen útmutatót írt Krisztiánnak, de csak néhány mondatot tudunk meg belőle, utána már a happy endet látjuk. Ja és az érintettek közül senki sem köszöni meg Márk fáradozását, ami szintén nagyon furcsa. Vagyis hiába a jó alapötlet, ez a film inkább a felszínt karcolgatta, a mélység hiányzott belőle. Akkor is, ha ez nem kőkemény dráma, hanem könnyed vígjáték.

A humor szerencsére sokat javít az összképen, Csabika karaktere nagyon jól el lett találva és az időközben felszedett barátnő is üde színfoltja volt a filmnek. A zenét szintén dicséret illeti, mindegyik dal illett az adott jelenethez. A színészek játékával alapvetően nem volt problémám, sok olyan színész szerepelt ebben a filmben, akiknek eddig nem találkoztam a nevével. A statiszták már jobban zavartak, némelyikük szövege úgy hangzott, mintha egy iskolai memoritert mondana fel. Ahhoz képest, mennyire kevés büdzséből valósult meg ez a film, örvendetes, hogy el tudott jutni a mozikba, de egy erősebb és kidolgozottabb forgatókönyv sokat javított volna ezen az alkotáson. 

Értékelés: 6/10

2022. július 16., szombat

Ég veled, katedra!

Ahogy a poszt címéből is látszik, azok sorát gyarapítom, akik ősztől nem tanárként folytatják a pályafutásukat. Régóta érlelődött bennem ez a döntés, de idén - kilenc év tanítás után - jutottam el arra a pontra, hogy kimondjam: elég volt, nem csinálom ezt tovább.
Az egyik szemem sír, a másik nevet: sok szép élményt köszönhetek ezeknek az éveknek, ugyanakkor elszomorít, hogy nem látok más megoldást.

Én azok közé tartozom, aki tanár akart lenni. Már kisgyerekként elhatároztam ezt és senki sem tudott lebeszélni róla, pedig sokan próbáltak. Az egyetemnek is eszerint vágtam neki: tudtam, mit akarok és keményen küzdöttem is a célomért. Végig arra törekedtem, hogy minél több mindent megtanuljak és később jó szakember legyek, így nagyon örültem, amikor az öt és fél éves képzés után átvehettem a diplomámat.
A munkábaállás nem volt egyszerű, az első munkahelyem nem sokban kapcsolódott a végzettségemhez, de igyekeztem helytállni. Közben persze reménykedtem, hogy sikerül tanári állást kapnom, ami aztán egy év múlva be is következett.
A kezdet nem volt egyszerű. Pályakezdőként szinte minden új volt, ki kellett alakítanom a munkamódszeremet, a tanítási stílusomat, rengeteg tankönyvet be kellett szereznem, de legfőképpen: újra kellett építenem magamat, mert az előző munkahely teljesen szétzilálta az idegeimet és az önbizalmamat. Egy év kellett hozzá, hogy tényleg úgy érezzem, hogy a helyemen vagyok és jól végzem a munkámat. Végigjártam utána a ranglétrát: portfóliót írtam, minősítővizsgáztam, számtalan továbbképzést elvégeztem, osztályfőnök lettem és szép lassan a szakmai sikerek is jöttek. Nem kevés pénzt és időt rááldozva törekedtem arra, hogy egyre jobb legyek a szakmában. Nagyon szerettem azt az iskolát, ahol 4 évig tanítottam, de az élet úgy hozta, hogy a későbbiekben többször is intézményt kellett váltanom. Vagy az óráim nem voltak meg a teljes álláshoz, vagy olyan problémák adódtak, amiket nem lehetett máshogy megoldani. Aztán jött a Covid és vele együtt az online tanítás, amikor már megfogalmazódott bennem az, hogy nem biztos, hogy az elkövetkezendő 30 évben ezt szeretném csinálni. Pedig a diákokkal nem volt gondom, minden tanítványomra szeretettel gondolok vissza. A legelső csoportom névsorát a mai napig fejből tudom és a diákok arcára is emlékszem. :) A körülményekből lett elegem. 

- Tényleg szerettem a munkámat, de az állandó ellenőrzéstől már herótom volt. Mindenféléből kijutott: igazgatói, igazgatóhelyettesi, tanfelügyeleti, szakfelügyelői, szülői nyílt nap, random online óralátogatás, stb. A legjobban mégis az bosszantott fel, hogy jövőre kötelező lett volna megcsinálnom a Ped. 2-be lépéshez szükséges portfóliót, miközben már emelt szintre is készítettem fel diákokat és idén már vizsgáztattam is emelt szinten. Mégis hányszor kellene bebizonyítanom azt, hogy értek ahhoz, amire tíz éve a diplomámat kaptam? Ha igazán kíváncsiak arra, hogyan végzem a munkámat, akkor meg lehet nézni, hány tanítványom érettségizett le sikeresen és szerzett nyelvvizsgát.

- Arról nem beszélve, mennyi időt vett volna el a portfólió írása az érdemi és hasznos munkától. Világéletemben utáltam a felesleges és értelmetlen dolgokat, és ezt különösen annak tartom. Még ha nyáron előre is dolgozok, nagyon sok dokumentumot tanév közben kellett volna megírnom. Mikor készülök az órákra, ha állandóan dokumentumot gyártok? Én annak idején arra esküdtem fel, hogy a diákok jövőjéért felelek és az ő tudásukat gyarapítom. 60-70 oldalnyi önfényező papírhalom szerintem nem alkalmas erre. Főleg ha el sem olvassa az a kedves személy, aki aztán a munkámat minősíti és a sorsomról dönt... (személyesen megtapasztalt eset)

- Ne szépítsük a dolgot: mindannyian pénzből élünk. Én azon szerencsések kis csoportjához tartoztam, akik meg tudtak élni a tanári fizetésből, de egyre többször megfordult a fejemben, hogy előbb-utóbb egy mellékállásra is szükségem lesz. Amikor a lakóközösség megválasztott felügyelőbizottsági tagnak és láttam, hogy a lépcsőházat takarító 3 fős brigád mennyit kap a munkájáért, komolyan elgondolkoztam néhány dolgon. Tény, hogy fontos és hasznos tevékenységet végeznek, de az én fizetésem a nyomában sincs az övéknek. És azért lássuk be, egy takarítói munkához nem kell egyetemi diploma és a felelősség is kevesebb, mint egy tanárnak. 

- 2021. nyarán került sor a 15 éves érettségi találkozó megrendezésére. A találkozó jól sikerült, de ahogy a bejegyzésben is említettem, inkább a volt évfolyamtársak karrierjéről és gyerekeiről esett a legtöbb szó. Nyilván örültem a többiek sikereinek, de nagyon fájt a felismerés, hogy elment mellettem az élet: se férj, se gyerek. Szinte ugyanott tartok, mint kilenc évvel ezelőtt. Miközben már a volt diákjaim is szép lassan férjhez mennek/megnősülnek és családot alapítanak... Ahhoz ugyanis, hogy jó tanár legyek, rengeteg időt kell áldozni. Nekem soha nem ért véget a munkaidő akkor, amikor kijöttem az iskola épületéből. Hétköznap szerencsés esetben éjfélig dolgoztam és készültem a következő munkanapra, de gyakran a hétvégét is rá kellett szánnom a munkára. Hogy lehet így ismerkedni és tartós párkapcsolatot kialakítani? Hogy lehet napi 4-5 órányi alvással éveken/évtizedeken keresztül minden nap minőségi munkát végezni?

- A felsorolt dolgok ellenére még tudtam volna folytatni a tanítást, de volt egy sokkal fontosabb dolog, ami miatt végül a pályaelhagyás mellett döntöttem. Ez pedig a mai magyar rögvalóság. A Covid-helyzet rávilágított arra, amit korábban nem érzékeltem ilyen látványosan: mégpedig azt, hogy a tanári szakma társadalmi megbecsültsége a béka feneke alatt van. Folyamatosan úgy éreztem, mintha a tanár a társadalom lábtörlője vagy boxzsákja lenne. Akibe végtelenszer bele lehet rúgni, akit dróton lehet rángatni és aki mindenért is hibáztatható. A vírushelyzet miatt egy hétvége alatt át kellett állni online tanításra (amihez egyébként semmilyen segítséget nem kaptunk, csak annyit mondtak, hogy "Oldd meg, ahogy tudod!"), utána pedig jött az általános szidás és számonkérés. Mindenkitől. Szülőtől, gyerektől, főnöktől. 

- Arra, hogy a politikusok folyamatosan a nyári szünetet meg a hivatástudatot mantrázzák, már fel sem kaptam a fejemet.

- Nem egy tüntetésen voltam, de pár órányi tiltakozás után soha nem történt semmi. Ja de. Megkaptuk, hogy hisztiző és semmittevő libernyákok vagyunk. Kösz.

- Idén januárban a tanársztrájkokkal aztán elindult valami. Én nem álltam be közéjük. A tiltakozással maximálisan egyetértettem, a formájával viszont nem. A sztrájk ugyanis az én értelmezésemben azt jelenti, hogy teljes munkamegtagadás. Nincs gyerekfelügyelet, óratartás, meg elégséges szolgáltatás és kiskutya füle. Hanem bezárják az iskolákat, ha kell több napra is, mert akkor mindenki rádöbbenne, hogy mekkora baj van - és lesz! - a közoktatásban. Nos, nem ez történt. Se kicsiben, se nagyban. Az iskolám főnöksége közölte a sztrájkolókkal, hogy az akciójukkal rossz fényt vetnek az iskolára és hogy a sztrájkjuk nem a többség véleményét tükrözi. Nos, nekem ezen a ponton telt be az a bizonyos pohár...

Így nézne ki tehát ez a fantasztikus tanári életpályamodell. Találó neve van, nekem viszont csak egy életem, amit nem így szeretnék élni.

A 9 év alatt azt láttam, hogy a tanári munka igenis fontos, gyakorlatilag a társadalom alapköveit tesszük le és meghatározzuk az ország jövőjét. És akkor ezt kapjuk érte cserébe, amiket most pontról pontra felsoroltam. Végtelenül elkeserít és hogy egy klasszikust idézzek: nem tudom, hogy "ki fog tanítani szeptembertől".
Én ugyanis máshol folytatom, mert a választási eredmények is azt tükrözik, hogy ebben az országban nincs szükség kiművelt és gondolkodó emberfőkre. Én pedig nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni egy ilyen rendszerhez. Az igazi vesztesek a diákok lesznek: nagyon nem ezt érdemlik.

2022. július 12., kedd

Janne Teller: Semmi

Fülszöveg: "Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá." Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre Anthon egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki - és maguknak - az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze - ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontos fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét... Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie... 

Egy csapat 8. osztályos diák, akik az élet értelmét keresik. Ugyan mi baj lehet belőle? Nagyjából ezzel a feltevéssel kezdtem bele ennek a könyvnek az olvasásába. Kiskamaszok, iskola, osztályközösség, útkeresés, barátság, lázadás, bizonyítás... Tanárként jól ismerem ezt a korosztályt és olvasás közben sok esemény ismerősen csengett. Egy bizonyos ponton túl azonban inkább megrémített a gyerekek tette, hiába vezérelte őket nemes szándék az elején. 

Ha egy felnőttet megkérdeznek arról, hogy mi az élet értelme, akkor biztosan más dolgok jutnak eszébe, mint egy gyereknek. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes volt a könyv, hiszen láthattuk, miből épült fel a Fontos Dolgok Halma: az alapja nélkülözhető kacatokból állt, amire egyre értékesebb tárgyak kerültek. Érdekes volt megfigyelni, melyik gyerek hogyan viszonyul a maga "áldozatához", amiket nem is önként ajánlanak fel, hanem az osztálytársaik jelölnek ki egymás gyenge pontja alapján. Tiltakozni persze nem lehet, a gyerekeket egyfajta véd- és dacszövetség köti össze. Nem alakítanak ki hierarchiát maguk között, mindenki egyenrangú, de a felnőtteket mindenáron igyekeznek távoltartani a dolgoktól. 

A helyzet eszkalálódását borítékolni lehetett, de a végkifejlet így is megrázó volt számomra. A kegyetlenség, az elfojtott indulatok és érzelmek sosem vezetnek jóra, és bár a gyerekek erre maguktól is rájönnek, ez szó szerint nincs kimondva a műben. Az utóhatás is nagyon érdekes, hiszen a halom közösséggé kovácsolta a gyerekeket, a zárásban mégis azt látjuk, hogy az egykori osztálytársak semmilyen kapcsolatot nem ápolnak egymással a későbbiekben. 

Maga a mű egy visszaemlékezés, Agnes meséli el a 8 évvel korábban történteket. Mindent az ő szemszögéből látunk és bár sokszor megfogalmaz véleményt az eseményekről, azokat soha nem mondja ki az osztálytársai előtt. Csupa rövid mondatból áll a könyv, egyfajta naplóra hasonlít, de végig olvasmányos és leköti a figyelmet. Csak az zavart benne, hogy a gyerekek megnyilvánulásai sokszor felnőttesek voltak és olyan szavakat használtak, amik nincsenek benne egy 14 éves gyerek szókészletében. Ezt leszámítva nagyon elgondolkodtató Janne Teller könyve és nemcsak a fiatal korosztálynak érdemes elolvasnia.

2022. július 5., kedd

Edith Eva Eger: A döntés

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni, amit tettél vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Fülszöveg: Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeznek magyarországi szülővárosába, Kassára, és családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit a hírhedt náci orvos, Josef Mengele küldte gázkamrába, aki később arra kéri Edithet, hogy táncolja el a Kék Duna keringőt. Edith túlélte a borzalmakat, és úgy döntött, megbocsát fogva tartóinak, és mindennap élvezi az életet. Évekkel a kiszabadulását követően egyetemre ment és pszichológusnak tanult, ma pedig többek között bántalmazott nőknek, poszttraumás stresszel, függőséggel vagy gyásszal küszködőknek segít. A döntés egyszerre memoár és útmutató, melynek célja, hogy mindannyiunknak segítsen kiszabadulni saját elménk börtönéből. Dr. Eger műve reményt és lehetőséget ad mindazoknak, akik meg akarnak szabadulni a fájdalomtól és a szenvedéstől. Ez a könyv arra tanít, hogy a körülményektől függetlenül dönthetünk úgy, hogy az örömöt és a szabadságot választjuk. 

Nagyon rég a könyvespolcomon volt ez a kötet és valamiért most éreztem úgy, hogy ideje elolvasnom. Tudtam, hogy igaz történetet dolgoz fel, mégis több helyen hátborzongató volt olvasni, hogy a fiatal Edithnek mi mindenen kellett keresztülmennie. Nincs annyira részletezve, mint a holokausztról szóló filmekben, inkább azokat az eseményeket emeli ki, amik a legjobban megérintették 16-18 évesként. Engem leginkább az fogott meg, hogy még ezekben a kilátástalan helyzetekben is tudott kapaszkodót találni és reménykedni a túlélésben. 

Úgy tudtam drukkolni Edithnek, hogy tudtam, hogy - nyilván - túl fogja élni a borzalmakat, annak viszont még jobban örültem, hogy Magda (Edith nővére) is életben maradt. Az egyik legszebb pillanat számomra az volt, amikor a sok borzalom és viszontagság után a három nővér - Edith, Magda és Klára - az egykori otthonukban újra találkozik Kassán. Hihetetlenül erős kapocs van közöttük, ami a későbbiekben is megmaradt. Annak ellenére, hogy szétválnak útjaik, Edith folyamatosan tartja a kapcsolatot a testvéreivel (időről időre találkoznak is) és sok esetben kikéri a véleményüket. 

A családi kötelékek mellett Edith további életútját végigkövethetjük egészen 90 éves koráig. Látjuk a megismerkedését és az esküvőjét a későbbi férjével, Bélával, gyermekeinek születését, az emigrációját és az amerikai karrierépítését. Elég gyorsan halad a könyv az életesemények felvonultatásával, az eltelt évtizedekből csak egy-két jelentősebb év kap kiemelést. Ezzel párhuzamosan viszont Edith traumafeldolgozása is elkezdődik és mivel érdekel a pszichológia, kifejezetten élveztem a felsorolt eseteket és hogy ezek hogyan segítenek a múlt feldolgozásában. Az eseteken keresztül Edith módszerét és gondolkodásmódját is megismerjük, a felvázolt esetek pedig nemcsak Edith számára, hanem nekünk, olvasóknak is tanulságos. Volt olyan eset, amihez hasonlót én is tapasztaltam már, úgyhogy sokszor olyan volt, a Döntést olvasni, mintha egy önsegítő könyvet tartanék a kezemben. 

Rengeteg megszívlelendő gondolat és fontos megállapítás van a könyvben, de egyáltalán nem érződik a könyvön a tankönyvszerűség. Inkább az életigenlés, a pozitív életszemlélet és a reménykedés érződik az egész művön. Biztosan újraolvasós lesz részemről, mert útmutatásként szolgálhat, ha úgy érzem, hogy valamilyen törést vagy fájdalmat fel kell dolgoznom.

2022. június 27., hétfő

Szlavicsek Judit: Hullámsír

Fülszöveg: Kardos Júlia, a keszthelyi rendőrség nyomozója éppen túl van élete ügyén. Boldognak és elégedettnek kellene lennie, mégis az egyik gimnáziumi barátjától kölcsönkapott siófoki luxusapartmanban tölti a napjait, és igyekszik számot vetni a múltjával és még inkább a jelenével.
Amikor holttestet találnak a Balatonban, Júlia mindent megtesz, hogy a végére járjon a dolgoknak. Pedig az ügy nem hozzá, hanem egy fiatal rendőrtiszthez kerül, aki először magabiztosan vág bele a nyomozásba, később azonban elbizonytalanodik. Vajon elfogadja Kardos segítségét? Elfogadhatja-e egyáltalán? Mert mi van, ha Júlia esetleg érintett az ügyben? És mi van, ha épp ő a kulcs a megoldáshoz? 

Számomra a nyár szerves része a Balaton és az utóbbi időben egyre többször jött velem szembe ez a könyv. A fülszöveg mellett a darkos hangulatú borító is felhívta a figyelmemet erre a krimire, így nem vártam sokat az elolvasásával. Gyorsan peregtek az oldalak, tetszett az ügy és a nyomozás, úgyhogy hamar végeztem a Hullámsírral. 

Egy kerek egész történetet kapunk és bár elsőre egyszerűnek tűnt a megoldás, nekem is csak akkor állt össze a teljes kép, mint Kardos Júliának. Miután minden a helyére került, néhány részhez visszalapoztam a könyvben és az újraolvasás alapján is egyértelmű a gyilkos kiléte. Sehol nincs logikai bukta, erőltetett fordulat vagy hatásvadász red herring, ebben a krimiben tényleg minden a helyén van. Még az 1994-es visszaemlékezések is, pedig először nem volt világos, hogy a fonyódligeti táborban történtek hogyan kapcsolódnak a jelenkori eseményekhez. 

Ahogy haladunk a nyomozással, úgy ismerjük meg egyre jobban a szereplőket. Kifejezetten tetszett, hogy nem egydimenziós karaktereket kaptunk, hanem hús-vér átlagembereket, akik egyáltalán nem tökéletesek. A főszereplő bár határozott és bátor nő, nagyon sokszor esendőnek és magányosnak tűnik. A nyomozás kezdetekor éppen a felfüggesztését tölti és próbál kigyógyulni a kezdődő alkoholizmusából. Emellett megismerjük az anyjával és egykori kórustársaival való viszonyát is, így a regény végére tényleg egy komplex és érdekes karaktert kapunk. A mellékszereplőket már nem árnyalja ennyire az író, de így is elég jól megismerjük őket. A kedvencem a Júliát segítő Horváth lett, nagyon bírtam a stílusát és a felfogását. Forraiban az tetszett, hogy félre tudta tenni az egóját és az ügy megoldása érdekében hajlandó volt együttműködni Kardossal. 

A helyszíneket nagyon jól kihasználják és annak is örültem, hogy nemcsak a Balaton-part kap fontos szerepet, hanem Hévízre, Keszthelyre és Kaposvárra is eljutunk a nyomozás során. A helyszínek egyébként a maguk valójában szerepelnek, nemcsak a napos és kellemes oldalukat látjuk. A Balaton például sokszor ölt sötét színeket és kap vihar által felkorbácsolt hullámokat. Szintén jó pont az Imre Csabához kapcsolódó celebvilágról és bulvárról megfogalmazott kritika, ami abszolút természetesnek hat ebben a környezetben. Sok más társadalmi téma is előkerült a regényben, úgyhogy a jól felépített krimi mellett egy hiteles lélektani ábrázolást és elgondolkodtató nézőpontokat is felvonultat a Hullámsír. A regény egyébként a szerző egy korábbi művének folytatása, én azonban nem éreztem annak a hiányát, hogy nem olvastam el a Légy/ott-ot, a Hullámsír önmagában is élvezhető.

2022. június 17., péntek

Guillaume Musso: Most!

Fülszöveg: "Sose feledd, hogy két életed van. A második akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egyszer élsz."

Lisa és Arthur évente egyszer találkoznak. Arthur mégis egész életében őt keresi. Lisa pedig csak őrá vár. Lisa álma, hogy színésznő legyen. Egy manhattani bárban dolgozik, hogy fizetni tudja művészeti tanulmányait. Egy este megismerkedik Arthur Costellóval, a fiatal orvossal. Azonnal érzik, hogy egy nyelvet beszélnek. Lisa bármire kész, hogy lenyűgözze a férfit. A város könyörtelen útvesztőjében mindent kockára tesz érte. Arthur azonban más, mint a többiek. Hamarosan felfedi Lisa előtt a szörnyű titkot, ami szerelmük útjába áll: "Ami történik velem, felfoghatatlan, mégis igaz…"  

Musso legutóbbi könyve, a Brooklyni lány olvasása után a szerző korábbi műveivel is meg akartam ismerkedni, ezért elsőként a Most!-ra esett a választásom. Az idézett fülszöveg egy kicsit csalóka, ugyanis a regény azzal indul, hogy Arthur Costello megörökli a családja tulajdonában álló 24 Winds Lighthouse világítótornyot egy tiltott szobával együtt. És innen gyorsan fel is pörögnek az események, gyakorlatilag egymás után faltam az oldalakat, mert annyira kíváncsi voltam, mi történik Arthurral, Lisával és Sullivannel. 

A regény gerincét Arthur utazásai adják, amiken keresztül nemcsak New Yorkot barangoljuk be, hanem az 1991 utáni éveket is. Nagyon tetszettek az adott évet meghatározó zenékre, filmekre, politikai eseményekre vagy sporttörténeti eseményére tett popkult utalások. Némelyik dátum nekem is emlékezetes és a mai napig tudom, hogy akkor hol voltam, mit csináltam és milyen gondolatok jártak a fejemben. 

Arthur utazásai kapcsán fontos szerepet kap a család, a szeretet, az emberi kapcsolatok, a bizalom, a sors és a végzet. Arthur igen komoly jellemfejlődésen megy keresztül, de a legszimpatikusabb szereplő számomra a nagypapa (Sullivan) volt. Simán el tudok képzelni egy előzménytörténetet, ahol az ő fiatalkorát és utazásait követhetjük végig. Már csak emiatt is kíváncsi voltam, hogyan alakul Arthur élete és mi is fog történni a 24. utazás után.

A csavar nagyon váratlanul ért és elsőre nem tetszett. Valahogy úgy éreztem, mintha Musso ezzel le akarta volna nullázni a szépen felépített sztorit. Aztán második olvasásra már összeállt a kép és rájöttem, hogy helyén van ez a bizonyos fordulat és így nyer értelmet a történet. Egyébként a Brooklyni lányhoz hasonlóan ez a regény is tele van fontos és megszívlelendő gondolatokkal. Például azzal, hogy igenis érdemes megélni a pillanatokat és küzdeni a céljainkért, mert az élet rövid és gyorsan elszállhat mellettünk.

2022. június 12., vasárnap

Catherine Steadman: Zavaros vizek

Fülszöveg: Markra, a jóképű bankár férjre fényes jövő vár. Erinre, a tehetséges filmrendező feleségre ígéretes karrier. Nászútjuk fantasztikusan kezdődik a trópusi Bora Bora szigetén. Koktélok, lustálkodás, napozás az óceánparton. Aztán búvárkodás közben rátalálnak egy hatalmas zsák készpénzre és ékszerre. Úgy döntenek, senkinek sem szólnak a csomagról. Hiszen ha más nem tud a vagyonról, miért ne tartanák meg? És ezzel kezdetét veszi a pokoli eseménysorozat, amelyről végig nem tudni, vajon ki mozgatja a szálait a háttérből és mi a szerepe benne az orosz maffiának. 

Krimikedvelőként az érdekesnek tűnő fülszöveg miatt nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre. A kezdés is nagyon biztató volt, ugyanis az első fejezet egy sírgödör ásásával indul. Csak egy-két információmorzsát kapunk, utána pedig visszamegyünk az időben és a regény nagy része azt meséli el, hogy mi is vezetett el ehhez a kezdőjelenethez. Erin és Mark szimpatikus párnak tűnnek, a megismerkedésük története után rögtön Bora Borán találjuk magunkat. A sziget leírása csodálatos, már-már úgy éreztem, mintha én is ott lennék a szereplőkkel. Viszont a könyv első felét ez teszi ki, és bár nem untatott a cselekmény, a táska felbukkanása sajnos később sem gyorsította jelentősen az eseményeket. 

Igazából egyfajta huzavona kezdődik meg Erin és Mark között: mihez kezdjenek a táska tartalmával és hogyan csinálják mindezt feltűnés nélkül? Megkezdődnek a titkolózások és a kisebb-nagyobb hibázások. A bankszámlanyitás logikus lépés volt, Erin óvatlanságán és ostoba húzásain viszont sokszor a fejemet fogtam. A krimis vonal emiatt sok ponton hiteltelennek tűnt és izgalomból is jóval többet vártam. A fő csavar nem volt rossz (kifejezetten érdekes lenne ennek tükrében újraolvasni a regényt), de nem válaszolt meg minden kérdést. 

A befejezés egész korrektre sikerült és bár nem pont azt kaptam ettől a könyvtől, amire előzetesen számítottam, összességében kellemes olvasnivaló volt. Könnyed nyári olvasmányként nagyon jól tudott működni, a karakterek fejlődését is szépen nyomon lehet követni, de lehetett volna bátrabb történetszálakat is beleszőni.

2022. június 8., szerda

Eplényi kirándulás

Legutóbb ősszel volt lehetőségem kirándulni (akkor a Börzsönybe látogattam el), de tavasszal is szívesen járom a természetet. Éppen ezért nagyon vártam, hogy beköszöntsön a jó idő és kizöldüljenek az erdők. Az úticél ezúttal a Veszprémhez közeli Eplény volt és ezúttal is egy osztályt (egy 36 fős 7. osztályos csapatot) vittünk el kirándulni a kolléganőmmel. 

A nap sajnos esővel indult, de mire elhagytuk Budapestet, eloszlottak a felhők és kisütött a nap. Eplény neve egyébként a téli sportok kapcsán lehet ismerős, de hó nélkül is csodaszép kistelepülés. Tiszta, rendezett és a környező hegyek miatt egy alpesi falucskára hasonlít. A kirándulást libegőzéssel kezdtük, ami a gyerekeknek és nekem is nagy élmény volt. A friss levegőt szinte harapni lehetett, körülvett minket a zöldellő erdő és a madárdal. 

Utunkat ezután egy kisebb erdei túrával folytattuk. A reggeli eső miatt nagyon csúszós volt az ösvény, cserébe viszont kárpótolt minket a mindent elborító medvehagyma-szőnyeg. Az illatuk is érződött, de mivel már elmúlt a szezonja, nem szedtünk belőle. A túra során egy kilátóba is felmentünk, ahonnan még a Balatont is látni lehetett. 

A hegy megkerülése után egy tisztásra értünk, ahol lehetőség volt szalonnasütésre. A gyerekek nagy része még sosem csinált ilyesmit, úgyhogy megmutattuk nekik, hogyan tűzzék a szalonnát a nyársra, hogyan tartsák a parázs fölé és hogyan itassák fel kenyérrel a lecsöpögő szalonnazsírt. Ami számomra a legérdekesebb volt, az az, hogy egyik gyereknél sem láttam okostelefont vagy hasonló technikai kütyüt. Beszélgettek egymással, fociztak a füvön, illetve jóízűen falatoztak. Olyan volt az egész, mintha visszautaztam volna a saját gyerekkoromba. :) 

A hazafelé vezető út is hasonlóan telt, a kellemes fáradtság mellett mindenkinek tetszett a kirándulás és szép élményekkel gazdagodott. Mutatok is néhány képet erről a csodás napról. 

a reggeli eső még látszott a növényeken

 
ennél a tisztásnál volt a szalonnasütés és a focizás 
 
 

medvehagyma, ameddig a szem ellát...

 
libegő

2022. május 29., vasárnap

Szerb Antal: A Pendragon legenda

Fülszöveg: Dr. Bátky János, egy fiatal magyar tudós 18. századi misztikusok után kutat a British Museum könyvtárában. Earl of Gwynedd, a Pendragon család feje meghívja várába, hogy tanulmányozza a család könyvtárát. Mrs. Eileen St. Claire, egy csodálatos fiatal nő, titokzatos gyűrűt küld az Earlnek az ifjú tudóssal. A llanvygani kastélyba érkezése után azonban különös dolgok történnek.. Így kezdődik Szerb Antal egyedülállóan izgalmas, nagyszerű szatirikus detektívregénye, amely a legendákkal teli, varázslatos walesi tájra viszi el az olvasót, ahol a képzelet szülte kísértetvilág a kor valóságos kísérteteivel ütközik össze egy hatalmas örökségért folyó izgalmas hajsza keretében. 

Szerb Antaltól korábban már olvastam az Utas és holdvilágot, és mivel az nagyon tetszett, kíváncsi voltam erre a regényre is. A fülszöveg alapján a Pendragon legenda egyszerre tűnt történelmi regénynek, kriminek és misztikus műnek. Az olvasottak tükrében tényleg nem lehet egy konkrét műfajba besorolni a regényt, de talán a kalandregény áll hozzá a legközelebb. Sokszor olyan érzésem volt, mintha a Rózsa nevének magyar verzióját olvasnám. Pedig Szerb Antal regénye jóval korábban íródott (1934-ben adták ki először), mint Umberto Eco műve (1980-ban jelent meg). 

Bár nekem az Utas és holdvilág jobban tetszett, a Pendragon legendát is jó volt olvasni. A műfajok keveredése mellett a szereplőkről is részletes ábrázolást kapunk, ugyanakkor az eseményeket nem mindig volt egyszerű követni. Például amikor Lene, Bátky, Osborne és Cynthia az Earl keresésére indulnak és Bátky fogságba esik, akkor elsőre nem volt egyértelmű, hogy amit átél, az éppen álom vagy valóság. Csak akkor váltak világossá a dolgok, amikor másodszorra is elolvastam ezt a fejezetet. Az idő sem lineáris: a jelen eseményeit sokszor megszakítja egy-egy múltbéli történet vagy visszaemlékezés. 

A fő cselekményszálnak tekinthető nyomozás megadja a kellő lendületet, de emellett a Rózsakeresztesek történetszála is érdekes. A kedvenc jeleneteim azok, ahol ez a két szál összefonódik. Imádtam a pendragoni felfedezőtúrát a rejtélyes termekkel és a vadregényes tájjal. A tudományok mellett a romantika is nagyon jól illett ebbe a regénybe és még a humor is teret tudott kapni. Mindez nagyon intelligens módon van tálalva, több részt is azért kellett újraolvasnom, mert elsőre a nyelvezete vagy a stílusa ragadta meg a figyelmemet. A regény végén kicsit sok volt nekem a misztikum, viszont örültem neki, hogy tisztességes és méltó lezárást kapott a mű.