2015. augusztus 29., szombat

Hannibal - 3. évad

Három évad adatott meg Bryan Fuller sorozatának, ami a nézettségeket látva két évaddal több volt az indokoltnál. A kasza híre így nem ért váratlanul és bár sokáig bíztam, hogy egy másik csatorna felkarolja a Hannibalt, utólag már nem bánom, hogy ez nem valósul(t) meg. 


A Hannibal anno már az első részével megragadott, volt benne valami plusz, amitől nem egy szimpla nyomozós sorozatnak tűnt, hanem annál jóval többnek. Epizódról epizódra vált egy gasztronómiai és esztétikai elemekkel tűzdelt utazássá Hannibal és Will Graham elméjében, amit én rettentően élveztem. A második évad bizonyos tekintetben túlszárnyalta az elsőt, ugyanakkor sok olyan hibát kinagyított, amik korábban nem voltak annyira feltűnőek. Az évad valóságos vérfürdővel zárult, ami után kíváncsian vártam a folytatást. 


Hőseinket az itáliai Firenzében látjuk viszont, ahol Hannibal és Bedelia szinte ugyanazt az életet folytatják, mint Amerikában. Will felbukkanásáig elég lassan haladt ez a történetszál, de néhány epizóddal később már jóval izgalmasabb volt a Hannibal elleni hajsza. A firenzei kaland után három évet ugrunk az időben, hogy aztán megismerjük a Vörös Sárkányt. Az évad második fele már erre fókuszált, a finálé pedig pontot tett az ügy végére. 


Ez alapján elég pörgősnek tűnik az évad, de ez sajnos nincs így. Sokszor leírtam, mennyire szeretem a sorozat látványvilágát, idén viszont nem egyszer úgy tűnt, hogy egyes művészi jelenetek és lassított montázsok feleslegesek. Minden epizód a képernyőhöz ragasztotta a szememet, sokszor mégis úgy éreztem, alig történt valami a 40 perc alatt. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha a két külön sztorit két évadra szedik és idén csak a firenzei eseményeket látjuk. 


A feszesebb tempó tehát elmaradt, még a finálé előtti rész is túl sok kérdést hagyott nyitva, ennek ellenére az évad (és sorozat) zárása korrekten sikerült. Az események és a szereplők tettei abszolút illettek a sorozathoz, egyik jelenet után sem maradtak bennem kérdőjelek. Ja és meglehetősen hatásos zenét választottak a záró képsorokhoz, ami maximálisan vissza tudta adni a hangulatot. 


Will családját furcsamód nem tudták rendesen kihasználni, lényegében alig különböztek egy random bedobott átlagcsaládtól. Pedig Will karakteréhez igen nagy mértékben hozzá tudott volna járulni a feleség és a kisfiú. Nyilván a Vörös Sárkány miatt tartani kellett a tempót, de a sok esztétikai elem helyett lehetett volna a karakterizációval is foglalkozni. 


Érdekesség, hogy az évad második felében eltűnik a gasztronómia és a pszichológiára terelődik a hangsúly. Will és Bedelia beszélgetései az epizódok csúcspontjai voltak, rengeteget hozzátettek az eddig megismert karakterekhez. A színészek alakításai parádésak voltak, különösen Gillian Anderson és a Vörös Sárkányt játszó Richard Armitage alakítása tetszett. 


Egy kicsit tehát felemásnak érzem a Hannibal harmadik évadját, de ha végiggondolom a 13 epizódot, akkor inkább pozitív az összkép. Sok mindentől lehetett volna még jobb a sorozat, de már azért is hálásak lehetünk, hogy egy országos csatornán három évad megadatott egy ilyen szériának. 

Értékelés: 8/10

2015. augusztus 19., szerda

Person of Interest - 4. évad

A Person of Interest hamar a kedvencemmé vált, a sorozat már az első évadával magas minőséget képviselt, ami a későbbiek folyamán csak emelkedett. Talán ezért is vártam annyira a negyedik évadot, ami sajnos jócskán alulmúlta az elvárásaimat. 


Hiába a jó történeti alap, a nagyszerű színészgárda és a frappáns dialógusok, ez az évad nem volt annyira átgondolt és következetes, mint az előzőek. A Szamaritánus egyszerűen túl nagy falatnak bizonyult, ami látványosan kifogott az írókon. Ahhoz képest, hogy a tavaly behozott mesterséges intelligencia alkotta az évad fő szálát, meglepően kevés epizódban foglalkoztak vele érdemlegesen. Nem egyszer még csak meg sem említették, holott a szereplők - elvileg - a Szamaritánus függvényében cselekedtek. 


A másik probléma is ebből ered. Annyira hatalmasnak és mindenhatónak ábrázolták a Szamaritánust, hogy hőseink semmilyen módon nem tudták felvenni vele a harcot. Dominickel és a Testvériséggel már könnyebb volt leszámolni, még úgy is, hogy indokolatlanul elnyújtották ezt a szálat. A HR-es vonalat anno pár epizód alatt lerendezték és ha visszagondolok, hogy azok milyen alapossággal és dinamikával rendelkeztek, akkor még keserűbb a negyedik évadról festett kép. 


Próbálták ugyan a heti eseteket a fő szálak valamelyikébe fésülni, de ez nem mindig sikerült. A mélypont nálam a 20. rész volt, ahol Cartert láthattuk újra. Egy teljesen standalone epizódot kaptunk, ami sokkal jobban tudott volna működni a harmadik évadban vagy a negyedik évad első felében. Így viszont feleslegesen akasztotta meg a finálé felvezetésének ívét. 


Shaw kényszerű kiírása sem tett jót az évadnak. Nyilván ebben közrejátszott Sarah Shahi terhessége, de ez nem mentség arra, mennyire nem tudtak mit kezdeni a többi szereplővel. Alig láttunk flashbacket vagy karakterizációt az évadban, csak Finchről, Johnról és Greerről tudtunk meg egy kicsivel többet. Lionel jobbára "villámhárítóként" működött, Root pedig a mellékküldetéseknek köszönhetően ugyanolyan titokzatos maradt, mint eddig volt. 


A sok negatívum mellett azért jó dolgok is voltak ebben az évadban. Az évad közepe a tőzsdés meneküléssel és a finálé emlékeztetett rá, miért is szeretem a PoI-t. A kiszámíthatósága ellenére elégedett vagyok a zárással és reménykedem benne, hogy a 13 részes ötödik évadban újra magára talál a sorozat. 

Értékelés: 6.5/10

2015. augusztus 16., vasárnap

Game of Thrones - 5. évad

Idén nyáron nem vittem túlzásba a sorozatnézést, viszont a Trónok harcának ötödik évadát mindenképpen szerettem volna pótolni. Egyrészt azért, mert kedvelem a Martin által megteremtett világot, másrészt pedig azért, mert egyre több spoilerbe sikerült belefutnom és féltem, hogy ezek miatt lemaradok az epizódok varázsáról. 

Múlt, jelen és jövő. A sorozatot eddig is meghatározta az idő hármassága, de erre az évadra ez különösen jellemző volt. A múlt a maga kesze-kuszaságával és dicsőségével erősen meghatározza a jelen eseményeit, a jövőt illetően viszont egyre kevésbé tűnik hasznavehetőnek. Az évad legfőbb tanulságát és mozgatórugóját ez adta, no meg azoknak a helyzeteknek a kibontása, amelyekkel az előző évad véget ért. 


Az ötödik évad legszembetűnőbb változása, hogy a súlypont Királyvárból északra került. Tywin és Tyrion nélkül nem maradt karizmatikus vezéregyéniség a Lannisterek között, így Cersei nem sokáig élvezhette anyakirálynői posztját. Az eddigi évadokban látott gőgnek és basáskodásának persze meglett az ára, de a vezeklése ellenére egyáltalán nem tudtam őt sajnálni. Az évad egyik legnagyobb elégtétele számomra Cersei kártyavárának összeomlása volt és bár kíváncsi vagyok, mi fog történni vele a későbbiekben, valószínűleg nem ő lesz az a szereplő, akinek drukkolni fogok. 


Daenerysnek viszont annál inkább. Bár még mindig nem szilárd a hatalma és egy polgárháborúra nagyobb esély van, mint a sikeres hódításra, egyedül ő az, akinek minden eszköze megvan a Vastrón megszerzésére. Éppen ezért Tyrion nem is érkezhetett volna jobbkor, gyakorlatilag ajándékként pottyant a királynő kezébe. A királynő segítőjeként Tyrion végre méltó helyre kerülhetett, tudását pedig hamarosan meg is mutathatja, hiszen Varysszel karöltve rendet kell tennie Meereenben. 


Északon, a Falnál sem fenékig tejfel az élet, ugyanis egyre közeledik a tél, amiből már ízelítőt is kaptunk. A Mások már csak karnyújtásnyira vannak az élőket a holtak birodalmától elválasztó területtől és a seregüket látva bizony eltörpül mellettük a nemesi házak Westeros trónjáért vívott csatározása. A rideghoni harcban a vadak és az Éjjeli Őrség együttes fellépése ugyan feltartotta a zombisereget, de nem lennék meglepve, ha a következő évadban is sor kerülne egy hasonló ütközetre. 


Más miatt is fontos volt ez a csata: Jon Snowt parancsnokként látjuk és bár nehezen kedveltem meg a karakterét, meg kellett állapítanom, hogy rengeteget fejlődött az első évad óta. Igazi vezéregyéniséggé vált, aki nagyobb perspektívákban gondolkodik, társai viszont (Sam kivételével) sokkal földhözragadtabbak. Emiatt nem ért váratlanul az, ami a fináléban történt, ugyanakkor remélem, hogy nem ebben az évadban láttuk őt utoljára. 


Sansa és Theon ellenben egyáltalán nem hiányozna. Mindkettőjüknek bőven kijutott a szenvedésből és valahogy nem érzem őket olyan szereplőknek, akik sorsfordító erővel bírnak. Vélhetően Stannisszel sem kell számolnunk már, bár így a Boltonokat is nehezebb lesz kiűzni Deresből. Arya sorsa sem kecsegtet sok jóval, bár az ő történetszála ebben a évadban eléggé háttérbe szorult. 


Kevés emlékezetes jelenetet prezentált ez az évad, a rideghoni csata és Deny sárkánylovaglása azonban kiemelkedően jól sikerült. Mindkettőt élmény volt nézni és így még azt is megbocsátom, hogy a deresi csatának csak a végeredményét láttuk. A jól megírt monológok és párbeszédek is látványosan megfogyatkoztak, pedig korábban a sorozat fontos védjegyei voltak. A dorne-i kitérő sajnos abszolút érdektelen volt, csak Jamie-t illetően volt komolyabb szerepe. A finálé a sok cliffhanger mellett szépen letisztázta a terepet, így kíváncsian várom, hogyan alakul majd az életben maradt szereplők sorsa a hatodik évadban.

Értékelés: 8/10