2016. december 31., szombat

Évösszegző 2016

Az elmúlt évekhez hasonlóan következzen a leltár a 2016-os évről! (A 2015-ös év összegzése itt olvasható.)

- Először voltam tanártüntetésen. #esernyő #kockásing (A politikát próbálom távol tartani a blogtól, úgyhogy bővebben nem írnék erről a pontról.)
- Márciusban egy hosszú hétvége keretében megcsodáltam Prágát. A város egyszerűen elvarázsolt és bár fáradtan vágtam neki az utazásnak, energiával feltöltődve tértem haza.
- A 30. szülinapomat egy gyönyörű színdarabbal ünnepeltem meg. A francia Rómeó és Júlia c. musical az egyik kedvenc színdarabom, annak idején szinte unásig ismertem minden dalát. Ennek a musicalnek a magyar változatát sikerült megtekintenem és bár nem az eredeti szereposztással ment, nekem nagyon tetszett az előadás.
- Az Artmozik Éjszakáját idén sem hagytam ki, de most kevesebb jó filmet láttam, mint 2015-ben. És sajnos azt is szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy már nem bírom úgy az éjszakázást, mint 5-10 évvel ezelőtt.
- Leérettségiztettem azt a csoportot, amelyiket 3 tanéven keresztül, folyamatosan én tanítottam. Az eredmények nagyjából olyanok lettek, amiket vártam és bár valakinek csak második nekifutásra sikerült, én nagyon büszke voltam/vagyok rájuk. 
- Nyáron, az utolsó iskolai héten lett végre annyi szabadidőm, hogy a szakkönyvek és tankönyvek mellett szépirodalmi könyvet is el tudtam olvasni. Minden éveben megfogadom, hogy többet fogok olvasni, de soha nem egyszerű ezt megvalósítani. 
- A nyári szünetnek nagyon fáradtan vágtam neki és életemben először egyedül mentem nyaralni, mégpedig Máltára.
- A nyaralás után pihentem, utaztam és próbáltam feltöltődni (meg egy kicsit dolgoztam is, hogy ne szakadjak meg ősszel). Az időjárás bizonyos szempontból még kedvezett is ennek. Nem volt igazi kánikula és vihar is ritkábban fordult elő, mégis jóval többet tartózkodtam zárt térben. Ez csak annyiból volt jó, hogy valamelyest csökkenteni tudtam a sorozatos és a filmes lemaradásaimat.
- Augusztusban először láttam Budapestről a tűzijátékot.
- Szeptember gyorsan eljött és pontot tett a hónapokig húzódó kérdéseimre. Egyáltalán nem ért váratlanul az, ami történt és bár jól végződött a dolog, én az év legfájóbb kudarcának könyvelem el. 
- Két osztálytalálkozó volt esedékes idén (a 15 éves általános iskolai és a 10 éves középiskolai), mindkettő nagyon jól sikerült.
- Fantasztikus koncertélményben volt részem novemberben.
- A Karácsonyra való hangolódást bécsi adventtel kezdtem és a szokásos iskolai kórussal zártam. A bécsi utazásról nem készült külön poszt, de tervben van, hogy nyáron alaposabban feltérképezem az osztrák fővárost. A fél nap ugyanis nem volt elég, hogy minden nevezetességet megnézzek.
- Sok baráti összejövetelben és programban volt részem, de közel sem annyin, mint 2015-ben.
- Idén is konyhatündérkedtem, most sütemények terén bővült a repertoárom.
- Változatlanul nagyon tetszik a logisztika, bár ebben a tanévben mindent nehezebb összeegyeztetni. Nem egyszerű a munka melletti tanulás, de továbbra is jó döntésnek tartom, hogy belevágtam. 2017-ben pedig le is vizsgázom belőle, amitől egyelőre eléggé tartok. 
- Egy komolyabb hangszálgyulladást és több kisebb megfázást leszámítva ezt az évet is megúsztam betegség nélkül. 
- 2016 egyébként elég kaszabolós év volt: nagyon sok tragikus esemény történt a nagyvilágban (olasz földrengés, terrortámadások) és számos kiválósággal lettünk szegényebbek (pl. Alan Rickman, Umberto Eco, Kertész Imre, Esterházy Péter, Zsigmond Vilmos, Aigner Szilárd, Józsa Imre, Leonard Cohen, George Michael, Bud Spencer). 
- Sok jó élményt kaptam ettől az évtől, de néhány rosszból is kijutott. Remélhetőleg a 2017-esről csak jókat tudok majd írni egy év múlva. 



2016. december 27., kedd

Allied - Szövetségesek (2016)

A Szövetségesek Max Vatan hírszerzőtiszt története, akit 1942-ben Észak-Afrikában összehoz a sors a francia ellenálló Marianne Beausejourral egy veszélyes küldetés során, az ellenséges vonalak mögött. Amikor Londonban újra találkoznak, kapcsolatukra baljós árnyékként vetül a háború emberfeletti nyomása...


Elsősorban a szereplők miatt akartam mindenképpen megnézni ezt a filmet, hiszen mind Brad Pitt, mind Marion Cotillard nagy névnek számít. A francia színésznő ráadásul az egyik kedvencem, minden filmjében más oldalát mutatja meg és kápráztat el az alakításával. Nincs ez másként ebben a filmben sem, Marion Cotillard egy személyben elviszi a hátán a Szövetségeseket, Brad Bitt ugyanis elég gyengécskén szerepel.


Pedig a sztori ütős lenne, a díszletek, a jelmezek és a helyszínek szemet gyönyörködtetőek és korhűek, a szereplőkkel azonban alig foglalkoznak. A motivációjukról szinte semmit sem tudunk meg, gyakorlatilag egy játéktér nélküli skatulyába gyömöszölték őket. Így csak sablonokkal tarkított rétestésztának tűnt a film, míg ha a romantikus vonal helyett a tényleges kémmunkára koncentráltak volna, akkor ebből a filmből sokkal többet ki lehetett volna hozni. 

Értékelés: 5/10

2016. december 26., hétfő

Agassi / The Handmaiden - A szobalány (2016)

Az ázsiai filmektől mindig ódzkodtam egy kicsit, mert a rendezők általában szokatlan témákat visznek filmre és eddig még nem találkoztam olyan alkotással, ami elnyerte volna a tetszésemet. A dél-koreai Szobalányról viszont nagyon sok pozitív kritikát olvastam, ami meghozta a kedvemet a filmhez. 


Az 1930-as évek Koreájában vagyunk, a japán megszállás éveiben. Egy koreai csaló grófnak adja ki magát és egy „tolvajcsaládból” származó álszobalány segítségével azon dolgozik, hogy egy japán úrilány örökségét megkaparintsa. Soo-kee-nak, a szobalánynak az a feladata, hogy belebolondítsa úrnőjét, Hidekót Fujiwarába, az álgrófba, aki a vagyonát megszerezve elmegyógyintézetbe záratná a valóban kissé hisztérikus fiatal nőt. 


Meglehetősen gyors tempót diktál a film eleje, pár jelenet után bele is csapunk az események sűrűjébe. Ez egy cseppet sem baj, bár annyira szép és festői környezetben játszódik a film, hogy egy-két helyszínen hosszabb ideig is elidőztem volna. A film első felében nagyon szépen halad előre a történet, az egy órás játékidő minden momentumát kitöltötték, így aztán fel is merült bennem, vajon mit tartogat a film második fele, megmarad-e ez a szédítő lendület. Nos, a tempóból jelentősen visszavettek, ennek ellenére egy kerek egész (és csavaros) történetet sikerült Chan-wook Park rendezőnek a vászonra vinnie. 


A környezetről már írtam korábban, de még szentelnék neki néhány gondolatot, mert nem minden nap látni ilyen szép és művészi igényességű megvalósítást. A természetben játszódó jelenetek gyönyörű színvilággal rendelkeznek (fel is írtam a képzeletbeli bakancslistámra egy távol-keleti körutazást), a kameraállásoknak pedig olyan hatásuk van, mintha mi is a szereplők mellett lennénk. A belső terek nyomasztóan szűkek és ridegek, aminek szintén nagy szerepe van a filmben. 


A színészi játék tökéletes és az is tetszett, hogy három nézőpontból mutatták meg az eseményeket. Mindegyiknek volt plusz töltete és funkciója, így minden szempontból kielégítő lett a befejezés. Talán csak az erotikát vitték túlzásba. Néha olyan érzésem volt, mintha egy ázsiai szexfilmet néznék. Szinte mindent megmutattak; amit meg nem, arról kimerítően részletes elbeszélést kaptunk. Egyik jelenet sem öncélú, ám a hosszúságuk miatt jelentősen megtörték a történet dinamikáját és a harmadik nézőpont már nem lett annyira izgalmas, mint az előtte lévők. Csak emiatt nem lett ez a film tökéletes.

Értékelés: 8/10

2016. december 24., szombat

2016. december 22., csütörtök

Nocturnal Animals - Éjszakai ragadozók (2016)

Cím alapján vérengző horrorfilmnek tituláltam az Éjszakai ragadozókat, így nem siettem annyira a megtekintésével. Az év végi filmes listák megszaporodásával azonban egyre több helyen botlottam bele a filmbe, ráadásul igen előkelő helyezéseket elérve. Ez pedig csak tovább fokozta a kíváncsiságomat.


Susan Morrow, Los Angeles-i műkereskedő hihetetlen jómódban él férjével, Hutton Morrowval, ám mégsem érzi teljesnek az életét. Hutton gyakorlatilag műtárgyként tekint rá, házasságuk kezd zátonyra futni. Egy nap Susan egy csomagot talál a postaládájában. A csomagban egy regényt van, melyet a volt férje, Edward Sheffield írt, akivel már évek óta nem beszélt. Susan olvasni kezdi a regényt, melynek tartalma erőszakos, ugyanakkor Susant olvasás közben mélyen megérinti Edward írása és akarva-akaratlanul is felidézi a szerzővel közös szerelmi történetük legintimebb pillanatait.


A történet tehát több síkon zajlik és bár egyik szál sem erős annyira, hogy egy másfél órás filmet ki lehessen tölteni vele, együttesen sikerült egy olyan izgalmas elegyet létrehozni, ami végig a képernyőre tapasztotta a szemem. Susan és Hutton házassága annyira felszínes és érzelemmentes, hogy alig vártam, hogy kiszakadjunk ebből a steril környezetből. Texas ennek pont az ellentéte: véres és kegyetlen, ellenpólusnak pedig ott van Susan és Edward érzelemgazdag kapcsolata. 


Szép kerek a történet, minden jelenet pontosan ott van és annyi ideig tart, ahol és ameddig kell. Művészi pontossággal van kimérve minden, ami már az első pillanattól érződik. A színek, a beállítások, a közeli képek és a zenei aláfestés mind-mind a művészfilmekre emlékeztetnek, emellett a színészek munkája is dicsérendő. Amy Adams egyik pillanatban huszonévesként látható, a másikban már negyvenes nőként tündököl. Jake Gyllenhaal is kitesz magáért, az érzelmek minden skáláját hitelesen el tudta játszani. A film legnagyobb meglepetése azonban a texasi marshallt alakító Michael Shannon volt. Amint feltűnt a képernyőn, egyből a Justified ugrott be, gyakorlatilag ugyanazt a miliőt emelték be a filmbe, mint amit a sorozat hat évada során megismertünk: déli akcentus, pitiáner, de kegyetlen suttyók, kietlenség, hűség, ciripelés... minden apró részletre odafigyeltek a készítők. 

Különleges filmélmény az Éjszakai ragadozók, és bár elismerem az erényeit, eléggé meg tudja ülni az ember gyomrát. Éppen ezért nem valószínű, hogy a közeljövőben újra meg fogom nézni. 

Értékelés: 8/10

2016. december 20., kedd

10 Cloverfield Lane - Cloverfield Lane 10 (2016)

Tavasszal ettől a filmtől (is) volt hangos az internet, nyáron viszont teljesen elfeledkeztem róla. Most, hogy próbálom pótolni az év közben elmulasztott filmeket, a címet meglátva rögtön erre esett elsőként a választásom. Előzetest annak idején és most sem néztem, és a film többi részletéről sem tudtam semmit. 


Egy nő egy szörnyű baleset után egy pincében tér magához, és attól fél, hogy elrabolták. "Fogvatartója", aki fel van készülve a világvégére, azt állítja, hogy megmentette a nő életét, mivel borzalmas támadás érte a Földet, és emiatt a külvilág már lakhatatlan... 


A rövid és velős történet gyakorlatilag a film első fél órájában lejátszódik, mégis annyira jól adagolják az újabbnál újabb információkat és a feszültséget, hogy érdekelt, hogyan fog végződni a film. Tulajdonképpen egy három fős (Michelle, Emmett és Howard) kamaradarabot vittek vászonra és ha idén februárban nem látom a Szobát, akkor a Cloverfield Lane 10 sokkal nagyobb hatással bírt volna rám. Annyira sok ponton hasonlít a két film (szűk térbe bezárt szereplők, morális kérdések, menekülési vágy), hogy a különbségek sokkal szembeötlőbbek. A Szoba inkább az emberi oldalra és a kiszabadulás utáni helyzetre koncentrált, a Cloverfield Lane 10 pedig a zárt tér miértjére. 


Ha a zárást leszámítom, akkor egy egész tisztességes thrillert kapunk, ami közel sem hibátlan. Emmett sokkal gyengébb szereplő, mint Michelle és Howard, nagyon sokszor feleslegesnek éreztem a jelenlétét. Logikai hibából is akadt egy pár, pedig az ilyen típusú filmeknél legtöbbször észre sem veszem őket. A mindig tiszta levegő, a korlátlanul rendelkezésre álló élelem és áram nem túl hiteles egy hosszútávú föld alatti berendezkedésnél.


A színészi játék ellenben kárpótolt, különösen a Howardot alakító John Goodman játéka tetszett. A folyamatos titkolózás és kiismerhetetlenség végig izgalmassá tette a karaktert, gyakorlatilag csak az utolsó 10 percnél kapunk választ arra, hogy milyen ember Michelle és Emmett "fogvatartója". Michelle jellemfejlődése is tetszett, így volt eleje és vége is a sztorinak. Nem mondom, hogy a Cloverfield Lane 10 egy kötelező film ebből az évből, de igazából nem bántam volna, ha kimarad. 

Értékelés: 6.5/10

2016. november 6., vasárnap

Koncerten

Koncertre járni mindig élmény, legyen az könnyű vagy komolyzenei. Az elmúlt években igen nagyot változott a zenei ízlésem, így egyre kevésbé vagyok képben az aktuális trendekkel és zenészekkel. 
Rúzsa Magdira még a Megasztár alatt figyeltem fel (annak idején még sms-t is küldtem, hogy szavazatommal növeljem a nyerési esélyeit) és nagyon örültem, amikor kiderült, hogy ő nyerte meg a TV2 tehetségkutató műsorát. Gyönyörű pillanat volt, amit a későbbi szériák még csak megközelíteni sem tudtak, de ez egy másik történet...


Szóval, amikor nyár végén megláttam, hogy novemberben Rúzsa Magdi koncert lesz, amiben Presser Gábor lesz a társa, nem volt kérdés, hogy ott akarok lenni. Pár nap alatt elkelt az összes jegy, így nagy lelkesedéssel vártam a novemberi koncertet. A helyszín (Budapesti Kongresszusi Központ) gyönyörű volt, a nézőtéren pedig egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyira tele volt. Pár perces késést követően Magdi és Pici bácsi két órás koncerttel örvendeztette meg a hallgatóságot és mind a dalok, mind az előadás lenyűgözött. Kristálytiszta volt a hangjuk (playbacknek nyoma sem volt) és még a legapróbb hangszer hangja is élettel töltötte meg a színpadot. Fantasztikus volt a hangulat és bár sok és sokféle koncerten jártam már, kétségkívül ez volt életem legjobb koncertélménye. Az Egyszer például élőben sokkal szebben szólt, mint a CD-n. 

2016. október 30., vasárnap

Osztálytalálkozók

Öt éve - akkor éppen nyáron - volt esedékes az öt éves középiskolai és a tíz éves általános iskolai osztálytalálkozó, ami azt jelentette, hogy idénre, azaz 2016-ra esett a következő. 2011 szinte csak tegnap volt (ilyenkor döbben rá az ember, milyen gyorsan szalad az idő), így csak tavasszal vetődött fel, hogy jó lenne összegyűlni a tizenöt, illetve a tíz éves osztálytalálkozókra. Szerencsére nem ugyanarra a hétvégére estek, így mindkettőn ott tudtam lenni.


Az általános iskolait talán azért vártam egy kicsivel jobban, mert messze sodort az élet a volt osztálytársaktól és mivel az öt évvel ezelőtti találkozón kevesen voltunk, a társaság nagy részével a ballagás óta nem találkoztam. Külsőre szinte alig változott a társaság, belsőleg viszont igencsak megkomolyodtak. Akit anno beskatulyáztak, az meglepően sokra vitte a nagybetűs életben, de igazából mindenkiről elmondható, hogy a 20-as évei végére, 30-as évei elejére megtalálta a számítását. Annak idején én nem éreztem jól magam az általános iskolai osztályközösségben, ez a találkozó viszont nagyon jó hangulatban telt és őszintén örültem a többiek sikereinek. 


A középiskolai évfolyamtalálkozót már nagyobb szervezés előzte meg és bár nem mindenki tudott eljönni, az évfolyam kétharmada jelen tudott lenni. Sajnos én akkor hangszálgyulladástól szenvedtem, ami azért volt nagyon rossz, mert egyáltalán nem tudtam beszélni. :( Pedig annyi mindent tudtam volna mesélni! A facebooknak köszönhetően szerencsére jól nyomon követhető, kivel mi történt/történik, de az élő találkozó varázsát semmi sem tudja pótolni. Pláne úgy, hogy ebben a társaságban is voltak olyanok, akikkel 7-8 éve találkoztam utoljára. Az este a betegségem ellenére nagyszerűen telt és bármilyen furcsa, senki nem változott semmit. Még a meghívott tanárok sem. Mindenki pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az érettségi tablókon. :)

2016. szeptember 10., szombat

Pulp Fiction - Ponyvaregény (1994)

Quentin Tarantino nevét sokáig csak hallomásból ismertem, de filmet nem tudtam társítani hozzá. Csak annyit tudtam róla, hogy az általa rendezett filmek általában formabontóak és cseppet sem átlagosak. A Ponyvaregény volt az első film, amit tőle láttam (azóta pedig az összeset pótoltam már), írás viszont nem született róla, így ezt most pótlom.
 

Adott két idősödő, szabad szájú, tökös, szimpatikus gengszter, Vincent és Jules, akik igyekeznek főnöküknek visszaszerezni egy aktatáskát. Ehhez persze meg kell ölniük pár embert, de ez az egyszerű bérgyilkosokkal gyakran megesik. Jules a rá célzott golyókat csodával határos módon elkerüli, s ezt jelnek tekintvén úgy dönt, felhagy eddigi életével. Társának viszont el kell vinnie szórakozni a gengszterfőnök feleségét... Van továbbá egy boxoló, Butch, aki a hírhedt marffiafőnök, Marselleus Wallace átvágását tervezi. Hogy-hogy nem, odáig fajul a történet, hogy végül már inkább a megmentésére készül, mint a lelövésére... Nem utolsósorban, pedig, van egy piti rabló-párosunk is, akik éppen egy étterem kirablására készülnek. Ám ott reggelizik Vincent és Jules. 


Nem most láttam először a ponyvaregényt, mégis ugyanúgy élveztem a jeleneteket, mint első megtekintéskor. Az események sorrendjére már nem emlékeztem pontosan, a szövegre viszont igen, ami a zenével egyetemben kiállta az idők próbáját. Bármikor meghallom például Urge Overkilltől a Girl you'll be a woman soon c. dalt, egyből a szemem alatt van az a jelenet, ami alatt szólt. 


A történet elég szerteágazó és nem lineáris sorrendet követ. Az egyes fejezetek csak az adott történetrészhez kapcsolódó néhány szereplőt követik nyomon. A film végére azonban összeáll a kép és kiderül, melyik eseménynek mi volt az előzménye. Ugyan kering az interneten egy olyan változata a filmnek, amiben a megfelelő kronológiai sorrendben vannak elhelyezve a jelenetek, de azt hiszem, a Ponyvaregénynek épp ez a fajta történetvezetés az egyik erőssége. 


A másik húzóerő a színészek játéka. Igazi sztárparádé a film, a felvonultatott színészek mára már ismert és befutott művészek. Vagy épp ez volt az ugródeszkájuk, másoknak viszont (pl. John Travoltának) a Ponyvaregény segített, hogy a rendezők és nézők újra felfedezhessék. A játékuk mindenesetre parádés, nem is találok semmi kivetnivalót a filmben. Az utolsó képkockáig tökéletes, de egy ilyen klasszikus kultuszfilmtől nem is várható más.

Értékelés: 10/10

2016. augusztus 27., szombat

Person of Interest - 5. évad

2011-ben mutatkozott be a Person of Interest a CBS-en, én azonban csak egy év múlva láttam a sorozat első évadát. Hamar kedvencem lett a sorozat, a későbbi évadokban pedig tovább nőtt a színvonal. Ez az ív a negyedik évaddal tört meg és bár a fináléban visszaköszöntek a PoI stílusjegyei, nem vártam tűkön ülve a sorozat befejező évadát. 


Nem indult gyors tempóban az ötödik évad, kellett pár epizód, mire az összecsomagolt Gép újra teljes üzemmódban tudott működni. Így persze újra visszatértünk az egy rész - egy bajbajutott ember segítése felálláshoz, a Szamaritánus legyőzéséhez sokáig nem született épkézláb ötlet. Szerencsére Shawt visszahozták, de csak az utolsó pár epizódban jutott neki nagyobb szerep. 


Az évad legnagyobb fele sajnos időhúzással telt, a 13 részes záróévadból gyakorlatilag csak az utolsó négy epizód volt lényeges. A főszál ugyan a Szamaritánushoz kötődött, a finálé mégsem volt rendesen felvezetve. A nagy csata meglehetősen ad hoc jelleggel zajlott, rengeteg időbeli ugrás volt, így egy idő után követhetetlenné vált az egész. Áldozatokat is szedett ez a háború, viszont a szereplők halála egyáltalán nem tudott meghatni. 


Kevés volt a karakterizáció és a Gépről is csak olyan információt kaptunk, amit már a korábbi évadokban megismertünk. Az évad második fele viszont kifejezetten erős volt, úgy tűnt, hogy ismét magára talál a sorozat, de évad végére sajnos elfogyott a lendület. A sorozat ennek ellenére pozitívan zárult és bár ezzel az évaddal nem vagyok elégedett, a sorozat örökre a kedvenceim között fog szerepelni. 

Értékelés: 6.5/10

2016. augusztus 21., vasárnap

Me Before You - Mielőtt megismertelek (2016)

Idén jobbára a 2015-ös év filmterméséből tudtam szemezgetni, mert a szuperhősözönben egyszerűen elvesztek az olyan alkotások, amiket szívesen nézek. A Mielőtt megismertelek viszont egy friss, idei film, bár igazság szerint nem sokat vesztettem volna, ha kihagyom. 


A sztori egyáltalán nem bonyolult: Lou, miután elveszti munkáját a teaházban, ápolónőnek szegődik egy gazdag, de nyaktól lefelé mozgásképtelen, kerekesszékes fiú (Will) mellé. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, a lány beleszeret a fiúba, Will viszont az öngyilkosságát tervezgeti. Lou "feladata" tehát az, hogy meggyőzze Willt, hogy igenis érdemes élni. 


A film problémafelvetése új, minden másban viszont olyan, mintha a francia Életrevalók lebutított változatát nézném. Hiába van meg a drámai alapanyag, alig lehet érezni a súlyát. Will helyzetével nehéz azonosulni (valljuk be, nem sok olyan ember van, aki a testi fogyatékossága mellett kőgazdag és egy kastélyban tengeti napjait), Lou pedig helyenként annyira esetlen és naiv, hogy nem veszi észre, mi zajlik körülötte. Azt például egyszer sem hányja a barátja (Patrick) szemére, mennyire nem működik a kapcsolatuk. 


Szóval hiába van egy jó történet, a megvalósítás annyira felszínes, hogy még csak el sem tudott gondolkodtatni a film. Azt, hogy Will élete mitől lehetne teljes, csak mások elmondásából, illetve a testiségre vonatkozó dolgokból (síelés, hegymászás, úszás, szex) tudjuk, a lelki aspektus szinte teljesen kimarad. Mindennek tetejébe a Lout alakító Emilia Clarke sem remekel, a film első felében borzasztó idegesítő a játéka. 


Összességében jóval többet vártam ettől a filmtől. Drámaként nem működik, a vígjátéktól messze van, talán a romantikus filmek sorába lehetne besorolni, azok közül is a felejthetőek közé. 

Értékelés: 5/10

2016. augusztus 20., szombat

Augusztus 20

Idén úgy alakult, hogy a fővárosban töltöttem augusztus 20-át és mivel az ünnep egyik fénypontja számomra a tűzijáték, gondoltam, élőben is megtekintem. Régebben a tévés közvetítést, illetve ha módomban állt, akkor az otthoni városvezetés által szervezett tűzijátékot néztem meg, de a tavalyi csalódottság után élménydúsabb produkcióra vágytam. A Szabadság híd hónapok óta le van zárva, ezért könnyedén el tudtam gyalogolni a híd közepéig, ahol teljes panorámában élvezhettem a műsort. A zenéből ugyan keveset hallottam, viszont a tűzijátékot teljes pompájában láthattam. Gyönyörű volt és nagyon jó volt élőben látni. 




2016. augusztus 19., péntek

Being Erica - 4. évad

Folytatva a Being Erica darát, el is érkeztünk a sorozat utolsó évadához, ami mindössze tizenegy epizódból áll. Az előző három évadot is dicsértem, de talán a negyedik lett a legjobb. Benne volt minden, amit ebben a sorozatban szeretek/szerettem, így abszolút kellemes emlékekkel tudok búcsúzni ettől a kanadai sorozattól.


A harmadik évad azzal ért véget - a karácsonyi különkiadás előtt -, hogy Ericából doktor lett. Ennek ellenére nem kezd rögtön praktizálni, hanem egyfajta kiképzésen vesz részt. Ennek a fordulatnak kifejezetten örültem, mert illeszkedett a korábbi évadok tematikájához. Azt mondjuk nehezen tudtam elképzelni, hogyan is fog kinézni ez a tanulási folyamat, de az első néhány epizód választ is adott a kérdéseimre. 


A tréning ugyanis abból áll, hogy Erica segít rávezetni a környezetében élőket (Josh, Julianne, Barb, Brent, Ethan) hibáik belátására vagy problémáik megoldására. A nyitórészben persze még azt hittem, hogy Ericának csak egy páciense lesz, akit az egész évadban végig fog kísérni, de örülök, hogy nem így lett. A szereplők nagy része (különösen Josh) ugyanis nem annyira erős karakter, hogy egy teljes évadon keresztül kitartson a fejlődési íve. Voltak jobban és kevésbé jól sikerült epizódok, viszont mindegyik úgy zárult, hogy Erica tanult az adott esetből. A negyedik évadot éppen ezért sokkal következetesebbnek éreztem, mint a korábbiakat. 


Néhány epizód erejéig Kait is visszahozták, aki hiába volt szimpatikus szereplő, a történetszála hamar kimerült. Adamra már jobban lehetett építeni, így az évad másik fő szála Erica és Adam szerelmének alakulása volt. Nem volt olyan szép íve ennek a kapcsolatnak, mint Ryan vagy Ethan esetében, mindenesetre lehetett nekik drukkolni. Csakúgy, mint Dr. Tomnak, aki szintén szerelemre talált Amanda mellett. 


Dr. Tomnak egyébként sokkal kevesebb szerepe volt ebben az évadban, mint a korábbiakban, most inkább Ericán volt a hangsúly. A terápiák és a múltbeli utazások nem fogyatkoztak meg, de Erica egyre nagyobb önállóságot kapott. Egyik kedvencem az az epizód, amikor Dr. Tom 24 órára felruházza Ericát a képességeivel. Később aztán Erica első tényleges páciensének alakja is kirajzolódik, így megint előtérbe kerül a terapeuta tevékenység. 


A fináléban aztán minden a helyére kerül és bár rengeteg ponton le lehetett volna zárni az eseményeket, a készítők (akik egyébként önmagukat alakítva az epizódban is feltűnnek) a lehető legjobb momentumot ragadták meg erre. A zenés montázs és Erica életének teljessége hatásos zárás volt és bár lehetne folytatni a történetet, nem bánom, hogy a sorozat egy ilyen emlékezetes jelenetsorral búcsúzott. Ez a zárás így volt tökéletes. 

Értékelés: 9/10

2016. augusztus 12., péntek

Being Erica - 3. évad

Az izgalmas második évad után elég hamar végeztem a harmadik évad megtekintésével és bár ebben a 13 részben is voltak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, a sorozat színvonala összességében nem változott. Az alapkoncepció viszont már nem teljesen ugyanaz, mint az első évadban és a jelen ezúttal is érdekesebbnek tűnt, mint a múlt. 


Na de kezdjünk mindent az elején! Az előző évad azzal zárult, hogy Erica belép egy titokzatos zöld ajtón. Hogy ez az ajtó hová vezet, arra már az évadnyitóban választ kaptunk. Igen, Erica szintet lépett és immár egy csoportterápián találja magát. Az előző évadban ugyebár az volt újdonság, hogy Dr. Tomon kívül is vannak terapeuták (Dr. Fred, Dr. Naadiah), most pedig azzal kellett szembesülnie, hogy nem ő az egyetlen, aki részt vesz egy ilyen különös terápián.


Első blikkre nem volt túl szimpatikus a csoport és bár több olyan epizód is volt, ahol két ember együtt próbált megbirkózni egy múltbéli helyzettel, a csoporttagok közül csak Adamet tudtuk jobban megismerni. A többieknek még a neve sem maradt meg és csak minimális információt tudtunk meg róluk. Adam viszont izgalmas és sokszínű karakter volt, bőven lehetett rá építeni és Ericaval is jó hatással voltak egymásra. 


A múltbéli utazások erősen megfogyatkoztak ebben az évadban, csak akkor vetették be őket, ha komoly funkciójuk volt a jelenre vonatkozólag (pl. Jennyvel való barátság) vagy az adott szereplő jelleméhez tettek hozzá (pl. Adam családi háttere). Így kaptunk időhurkos, alternatív valóságos és problémamegoldós epizódokat, amikről túlzás nélkül állíthatom, hogy a szezon legjobbjai között vannak. Már az előző évadban megállapítottam, mennyire jól áll a sorozatnak az efféle kísérletezés, ami szerencsére ebben az évadban is remekül működött. Az új látásmód mellett ugyanis hatalmas teret adtak a színészeknek, akik szemmel láthatólag élvezték a szerepüket és olyan oldalukat is megmutatták, amelyek korábban nem jöttek elő. 


Erica és Adam mellett Dr. Tomnak is jelentős szerepe volt és bár az elmúlt két évad során sok mindent megtudtunk róla és a múltjáról, most láthattuk, milyen következményekkel járnak bizonyos tettei. Erica életének alakulásán kívül ez a történetszál érdekelt a legjobban. Dr. Tom "büntetésére" többször is utaltak, ennek tükrében másra számítottam, de mivel a Being Erica alapvetően egy csajos sorozat, a túlzott high concept nem biztos, hogy jó irányba vitte volna az eddig felépített világot. 


Hogy hová fut ki az évad, az nem ért váratlanul, az oda vezető út viszont igen. A 12. rész ugyanis egy olyan fordulatot hozott, ami miatt már a sorozat kaszáján gondolkoztam, de aztán örömmel nyugtáztam, hogy a készítők nem borították fel egy tollvonással három évad munkáját. Jutalmul ismét egy csinos cliffhangerrel zárták az évadot, no meg egy karácsonyi különkiadással, ami önmagában aranyos és ünnepi hangulatú epizód volt, az események szempontjából azonban simán ki lehetett volna hagyni. Az évadzáróban tehát Erica ismét boldog és legalább olyan teljes az élete, mint az első évad végén volt. A különbség csak annyi, hogy a folytatásban már doktorként fog tevékenykedni.

Értékelés: 8/10

2016. augusztus 4., csütörtök

Being Erica - 2. évad

A kanadai sorozat első évadjának újranézését követően nem volt kérdéses, hogy a második évadot is újranézem, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar végzek a 12 résszel. Érdekes egyébként, hogy a másodszori megtekintés ellenére ebből az évadból jóval kevesebb dologra emlékeztem.


Az első évad ugyebár azzal zárult, hogy Erica élete sínen van és az apróbb zökkenők ellenére túljutott a nehézségeken. Ebből persze az következett, hogy úgy érezte, most neki kell segíteni. Mindenkinek és mindenben. Az évad első felében talán ez bosszantott a legjobban, legszívesebben azt kiabáltam volna a képernyőnek, hogy: "Hé, Erika! Fizikai képtelenség ennyi embernek segíteni és ilyen sok fronton helytállni. Egyszerűen lehetetlen!" Ebből kifolyólag pedig számítani lehetett arra, hogy a siker és a csillogás egy nap véget ér. 


A színvonal egyébként - egy-két borzasztó gyenge epizódot leszámítva - ugyanolyan volt, mint amit a korábbiakban megszokhattunk, a szerényebb költségvetés igazából csak az epizódszámban érezhető. Az alapkoncepció viszont jelentősen változott: a 12 epizódból csak 6 volt klasszikus "visszatekintős", a többiben volt jövőbe utazós, alternatív valóságos, nap-újraélős és utazás nélküli is. Bevallom, nekem az utóbbiak sokkal jobban tetszettek, a Leo haláláról szóló epizódok után egyre kevésbé voltam kíváncsi Erica gimis és egyetemi éveire.


A jelenlegi életére viszont annál inkább. Munka és magánélet terén is tartogatott érdekes fordulatokat a szezon. Julianne és "A kis Ő" bukása nem ért váratlanul, az Ethannel való szakítás viszont igen. Két évadon keresztül ő jelentette a biztos pontot az életében és bár mindkettőjük álláspontját meg lehet érteni, számomra furcsa volt a kapcsolatuk vége. Nem úgy Josh és Sam házasságának zátonyra futása, amire már a kezdetektől fogva lehetett számítani.


Kai személyében új szereplőt is kaptunk, akiről kiderül, hogy ugyanúgy terápiára jár, mint Erica, csakhogy a srác a jövőből érkezett, hogy jóvátegye az egyik múltbéli hibáját. Érdekesen alakul a viszonya Ericával és bár Erica maga is sok megoldhatatlannak látszó problémával küzd, a végén ő vezeti rá Kait a helyes útra. Kai minden tekintetben az évad egyik fénypontja volt, nem bánnám, ha a későbbiekben még viszontlátnánk. Ha mást nem, az Alien like you miatt, amit az évadzáróban is előadott. 


Az évad másik fénypontja Dr. Tom, akinek még a múltjába is bepillantást nyerhetünk és bár továbbra is sok rejtély övezi, az évad végére már több mindent tudunk róla. A finálé közel sem volt annyira ütős, mint az első évad vége, mégis legalább annyi kérdőjelet hagyott maga után. Az évad folyamán ugyanis többször elhangzott, hogy Erica nem áll készen, az évadzáróban viszont maga Dr. Tom mondja ki, hogy Erica bizony kész megtenni a következő lépést. Hogy ez hová vezet, az a harmadik évad zenéje, az viszont biztos, hogy bár Erica ugyanabban a helyzetben van, mint a sorozat elején (se munka, se pasi), a történtekből viszont megerősödve és optimistán jött ki.

Értékelés: 8/10

2016. augusztus 1., hétfő

Being Erica - 1. évad

"Sometimes to move forward you have to go back."

Erica Strange személyében adott egy harmincas nő, aki folyamatosan rossz döntéseket hoz az életében. Kirúgják a munkahelyéről, mert túlképzett, nincs komoly párkapcsolata, a pasija dobja, egy allergiás roham miatt pedig a kórházban köt ki. Mindez egyetlen nap leforgása alatt történik. A kórházban aztán találkozik egy Dr. Tom nevű rejtélyes terapeutával, aki megpróbál segíteni Ericán. Elsőként felíratja vele életének rossz döntéseit, hogy Erica az időben visszautazva jóvá tudja tenni a megbánt tetteket. 


Első olvasatra nem túl eredeti a történet, a megvalósítás mégis magával ragadó. Epizódról epizódra egyre jobban megismerjük Ericát, a barátait, a családját és a munkatársait, hogy aztán az évad végére egy olyan Ericát lássunk, akinek minden fronton egyenesbe jött az élete. Minden múltbéli hiba tanulságos Ericának, helyrehozataluk pedig nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a jelenben jó döntéseket hozhasson meg. 


Érdekes kérdéseket és helyzeteket boncolgat a sorozat és bár az elején falra tudtam volna mászni Erica hebrencsségétől, viszonylag hamar meg tudtam őt kedvelni. A többi szereplő is szimpatikus, talán csak Josh az egyedüli kivétel, de szerencsére nem sokszor mutatják őt. Néhány éve egyébként már megnéztem egyszer ezt az évadot, de most valahogy sokkal aktuálisabbnak éreztem. Korban majdnem annyi vagyok, mint a főszereplő és bár nekem más egy kicsit az életem, néhány párbeszéd nagyon mellbevágó volt. 


A dialógusok mindenképpen a sorozat előnyei, különösen az Erica és Dr. Tom közötti beszélgetéseket élveztem. A jelenben játszódó események abszolút életszerűek, a múltbéli rossz döntések pedig azt hiszem, sokunknak ismerősek lehetnek. Éppen ezért kifejezetten jó nézni ezt a sorozatot, olyan, mint egy személyre szabott terápia. 


Zeneileg is erős a sorozat, szinte minden epizódra jut egy-egy meghatározó dallam vagy szám, ami nemhogy 2009-ben, de még napjainkban is ritkaságnak számít. A sorozat legnagyobb pozitívuma azonban az Ericát játszó Erin Karpluk, aki könnyedén elviszi a hátán a sorozatot. Minden egyes reakciója hihető, és fantasztikus a kémia közte és a többi színész között. 


A finálé a címéből sejtetően Erica legnagyobb hibájával foglalkozik és egy fontos pontra világít rá: nem lehet a múlt eseményeit radikálisan megváltoztatni, mert akkor a jelen is átalakul. Annak ellenére, hogy láttam már ezt az epizódot, sok mindenre nem emlékeztem, így néhány fordulatnál ugyanúgy meglepődtem, mint amikor először néztem a sorozatot. A zárás mindenesetre elég sok kérdőjelet hagyott, de ettől eltekintve nagyon egyben van ez a 13 rész. 

Értékelés: 8/10