2012. június 27., szerda

Game of Thrones - 2. évad

A remekül sikerült első évad után nagyon vártam a folytatást, mert ez az évad is érdekesnek ígérkezett. Az évadkezdés meg is felelt az előzetes várakozásaimnak, az egész évad viszont már hagy némi kívánnivalót maga után.

Már az előző évad is sok szereplőt és történetszálat mozgatott, idén pedig még tovább szélesedett a kép. Új helyszínek és új személyek léptek be a birodalom trónjáért vívott háborúba. Ezzel együtt viszont széttagolódott a történet és nem volt összekötő kapocs a jelenetek között. Sokszor tűnt úgy, mintha egymás mellé dobálták volna az eseményeket. A lassú és fokozatos építkezés helyett tehát inkább kapkodás jellemezte az évadot. Mindenből meg akartak mutatni egy szeletet, de ezzel pont az ellenkező hatást sikerült elérniük a készítőknek. Sok szálat nem bontottak ki rendesen és mivel túl sok lett a fontos szereplő, nem mindenkit tudtak részletesen bemutatni.


A történetet nézve az első 7-8 epizód inkább alapozó jellegű volt és a Királyvár elleni csatát készítette elő. Az évad elején egyébként még Robb Starktól vártam a támadást, de ő időközben annyira súlytalanná vált, hogy a fináléban is csak a házassága erejéig láthattuk. Így hát Stannis Baratheon (akit én nem éreztem olyan erős karakternek) vonult a Lannisterek ellen, ami az évad leglátványosabb jelenetét eredményezte. Igazán nagyszabású ütközetet sikerült megalkotni, teljesen olyan volt, mintha a Gyűrűk Urát ültették volna át a kisképernyőre. Stannis azonban elvesztette a csatát, Tyrion pedig kikerült a Kistanácsból, így már nem sok befolyása van Joffrey királyra. 


Deresben szintén sorsfordító események történtek. A Stark-fiúk (Bran és testvére) elmenekültek, amikor Theon átvette a város irányítását és bár nem egyértelmű, hogy kik által, de a város felégetésével végleg elveszett a Starkok központja. Keleten Dany vándorlását és Qarth-beli tartózkodását követhettük figyelemmel, de a sárkányok elrablásán és visszaszerzésén kívül nem sok érdekességet tartogatott ez a szál. Egyedül a Falon túli történéseknél éreztem azt, hogy tudják tartani az arányokat. Bár kevésszer szerepelt ez a történetszál, de akkor mindig olyan esemény történt, ami önmagában és a későbbiekre nézve is fontos volt. Ez különösen igaz az utolsó jelenetben látott Másokra, akik komoly veszélyt jelenthetnek. 


A színészeket már tavaly is méltattam és idén sem lehetett rájuk panasz. Élvezet volt nézni a Cersei és Tyrion közti párbeszédeket, valamint Arya, Tywin és Varys jeleneteit. A megvalósítás is korrekt, gyönyörűek a helyszínek, a CGI farkasok és a sárkányok, iilletve a hangsúlyos jelenetek kivitelezése is dicsérendő. Ha jövőre jobban összeállnak majd a történetszálak és nem hagynak bizonyos eseményeket a levegőben lógni, akkor nem lesz gond  a 3. évaddal. 

Értékelés: 7.5/10

2012. június 23., szombat

The Borgias - 2. évad

Pár hónapra megint el kell hagynunk a reneszánsz Itáliát és a Borgia családot, de szerencsére 2013-ban újra visszatérhetünk, mert a Showtime berendelte a 3. évadot. A készítők egyébként korábban azt nyilatkozták, hogy 4 évadosra tervezik a sorozatot, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy még sokáig élvezhetjük ezt az ármánnyal és intrikával átszőtt, izgalmas történelmi korszakot.


Az első évadhoz képest idén sokkal szerteágazóbb volt a történet, ami sajnos nem mindig vált előnyére a sorozatnak. Sok olyan eseményt felvázoltak, amikkel aztán nem foglalkoztak a későbbiekben. A tempó sem volt gyors, csak az évad második felében pörögtek fel az események. Két fő történetszál mentén haladt az évad: az egyik szál a pápaságot és a Borgiák uralmát veszélyeztető személyeket ölelte fel, míg a másik a Borgia családon belüli konfliktusokba engedett betekintést. Juan és Cesare rivalizálására az előző évad ismeretében számítani lehetett, Della Rovere pedig a kezdetektől fogva meg akar szabadulni a pápától, így nem volt kérdéses, hogy mindent megtesz majd ennek érdekében.


A színészek és az atmoszféra viszont bőven kárpótoltak a kissé kidolgozatlan és helyenként következetlen történetvezetésért. Jeremy Ironsról már tavaly is elismerően írtam, de most még erősebb volt a játéka. A legapróbb rezdülésével is képes uralni a jeleneteket, szemmel láthatóan élvezi ezt a szerepet. A francia nagykövettel folytatott beszélgetése, a bazilikát ért kár feldolgozása vagy a fia eltemetése a legemlékezetesebb pillanatok közé tartoznak. De a többi színész is nagyszerű alakítást nyújtott, különösen Lucreziát játszó Holliday Grainger és a Cesarét alakító Francois Arnaud, akik között továbbra is remek a kémia.


Karakterfejlődés tekintetében is látványos volt az évad. Lucrezia jellemfejlődése egyszerűen páratlan, gyakorlatilag a szemünk előtt vált naiv és fiatal lányból tudatos és érett nővé, aki a bosszú érdekében nem fél drasztikus eszközökhöz folyamodni. Michelettot is jobban megismertük és bár a családja körében igyekezett megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hidegvérű gyilkosként volt igazán elemében. Juant az első évadban engedelmes hadvezérként láttuk, a hedonista életvitel (és annak következményei) viszont a sötétebb énjét is a felszínre hozta. És bár a halála meglepetésként ért, maga a karakter nem fog hiányozni a következő évadból.


A díszletek, az épületek és a ruhák továbbra is korhűek és részletgazdagok, és Rómából is többet láttunk, mint tavaly. A Forlí-i csata szintén látványosra sikerült, csakúgy, mint az ünnepségek és a máglyán való égetések. Simán el tudom képzelni, hogy így festett a reneszánsz kori Itália a Borgiák idején. És ha már  reneszánsz, mindenképpen szót kell ejteni az ókor kincseinek és poétáinak tiszteletéről, a korabeli orvostudományról és a későbbi reformáció csíráiról, amik nagyban hozzájárultak a kor hiteles ábrázolásához. A castingot is dicséret illeti, Steven Berkhoffnál keresve sem találhattak volna jobb színészt Savonarola szerepére. Teljesen olyan volt a megjelenése, mintha a történelemkönyvekből lépett volna elő.


Megvalósítás terén az operatőri munkát érdemes még kiemelni. Gyönyörű, már-már filmszerű a sorozat fényképezése és a színekkel is nagyon jól játszanak. A tömlöcök és a kínzókamra sötétje, a kandallóban égő tűz aranyszínű fénye, az ünnepségek pompája és a tragikus események kőkemény drámaisága egészen egyedi hangulatot képesek teremteni. A kísérőzene pedig még rá is tud erre erősíteni. A finálé pont ezért tetszett, mert a jelenetek szembeállításával nagyon jól tudták érzékeltetni az adott esemény súlyát. Juan temetése például az évad legszívfacsaróbb jelenete lett, ami nemcsak Jeremy Ironsnak köszönhető, hanem a már említett eszközök sokaságának is. 

Értékelés: 8/10 - A következő évadtól sokkal feszesebb és következetesebb történetvezetést várok, mert benne van a sorozatban a potenciál, hogy a legjobbak között legyen.

2012. június 12., kedd

Meló-dia

Régóta adós vagyok ezzel a poszttal, amit eredetileg nem ilyen formában akartam megírni, de mivel lefedi az elmúlt három hónapot, nem akartam továbbhúzni vele az időt. A legutóbbi személyes bejegyzésemet a diplomaosztóról és az egyetemi évek lezárásáról írtam, de az azóta eltelt időszak sem volt eseménytelen. A diploma kézhezvétele után ugyanis álláskeresésbe kezdtem. Azt tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolog, mert nyári munkát is nehéz volt találni annak idején. Most viszont nem idénymunkában, hanem hosszútávú és stabil munkahelyben gondolkodtam. A legnagyobb akadályt az jelentette, hogy nyelvtanárként majdhogynem esélytelen munkát találni tanév közben. A végzettségem ráadásul eléggé behatárolja a megpályázható állásokat.

Első körben egy nyelviskolába jelentkeztem, ahová angoltanárokat kerestek. Az állásinterjú tetszett, örültem, hogy gyakorlati dolgokat kérdeztek, a reakciókból ítélve jók voltak a meglátásaim és az elbeszélgetés után meg is kaptam volna az állást. A hangsúly itt a volna szócskán van. Ezt a munkát ugyanis csak vállalkozóként tudtam volna csinálni és az adók befizetése után gyakorlatilag mínuszban lettem volna. A következő állás egy Waldorf iskolában volt meghirdetve. Ez felettébb érdekesnek tűnt, mert még sosem jártam ilyen intézményben. Itt csoportos interjú volt, ahová rajtam kívül tíz másik pályázót hívtak be. Tartottak egy kis bemutatót a Waldorf rendszerű nyelvtanításról, de a módszerek nagy része szokatlan volt nekem; arról nem is beszélve, hogy egy külön tanfolyamot is el kellett volna végeznem a tanítás mellett. A felvételi kör második fordulójára így már el se mentem. A környékbeli iskolákba nem kerestek tanárt, így ez a kör gyorsan lement. Az iskolák után a turizmus felé vettem az irányt és utazási irodákat céloztam meg. Az egyikbe be is hívtak interjúra és az interjú végén közölték, hogy egy hónapon belül válaszolnak. Nos, azóta is várom a választ...

Ezután egy biztosítótársaságnál próbálkoztam. Na, nem úgy, hogy bekopogtattam náluk, hanem egy újsághirdetésben kerestek tanácsadókat. Az elején még úgy tűnt, hogy teljesíteni tudom a követelményeket, de ahogy elmélyedtem az információkban, be kellett látnom, hogy ez nem nekem való munka. Nem volt meg hozzá a kiállásom (az ott dolgozók átlagéletkora 45 év, én 20 évvel fiatalabb vagyok) és nem éreztem jól magam az öltönyös-nyakkendős-kiskosztümös közegben. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem tudtam volna hasznosítani az egyetemen megszerzett tudásból. Igazából "csak" a januári ösztöndíjamba került ez a kitérő, de most már tudom, hogy hiba volt belevágni. 

Három hónap keresgélés után elfogytak a lehetőségek, és szomorú volt szembesülni a helyzettel, hogy sehová sem kellek. Egy percig sem képzeltem azt, hogy pár hét alatt találok munkát, de ez a sorozatos kudarc eléggé letaglózott. Megfordult a fejemben, hogy talán másik szakra kellett volna jelentkeznem az egyetemen, de mivel magolni nem szeretek (és nem is tudok), a matekhoz meg hülye vagyok, valószínűleg most is ugyanazt a szakot választanám, mint 6 éve. Meg aztán a tanítási gyakorlatok sok szép élményt adtak, amik nélkül sokkal szegényebb lenne az életem. 

Júniusban aztán rám mosolygott a szerencse és egy olyan állásajánlatot kaptam, amit el is tudtam fogadni, úgyhogy megkezdődhettek a dolgos hétköznapok. Egyelőre tetszik a munka, valamennyire a végzettségemhez is kapcsolódik és a feliratfordítós tapasztalataimat is hasznosítani tudom. A kollégák rendesek és ha sikerül megtanulnom a műszaki dolgokat, akkor nem lesz gond. :)

2012. június 10., vasárnap

Awake - 1. évad

Két újoncot vártam tavaly: az Alcatrazt és az Awake-et. A börtönös széria már az első részével sem győzött meg, az Awake mellett viszont végig kitartottam és noha nem vagyok 100%-osan elégedett az évaddal, megérte végignézni ezt a 13 részt.

A pilot magasan kiemelkedett az országos felhozatalból és ígéretes folytatással kecsegtetett. A színvonal szerencsére a nyitórész után sem csökkent, sőt, voltak olyan epizódok, amik a pilotnál is jobban sikerültek. A legerősebb szálat a pszichológusok szolgáltatták, élvezet volt nézni, ahogy próbálják megválaszolni Britten (és a néző) kérdéseit. Egy idő után ráadásul a nyomozásban is "részt vettek" és az aktuális ügy kapcsán felmerült problémák kerültek előtérbe. Az évad második felében viszont sokszor kellett nélkülöznünk őket, ami rávilágított arra, hogy a pszichológusok nélkül nem az igazi a sorozat.


Magánéleti vonalon meglehetősen hamar túlléptek a szereplők a gyászon és mind a feleség, mind a fiú a jövőre koncentrált. Egyfelől örültem neki, mert nem lett olyan nyomasztó a sorozat hangulata, mint a The Killing esetében, másrészről hiteltelennek éreztem, mert mindkét világban egy fontos családtagot vesztettek el a túlélők. Az viszont szembetűnő, hogy a "kék világ", vagyis a fiú szála érdekesebb, mint a feleségé. A túszejtős és a vidámparkos epizódban láthattuk, mennyire fontos Brittennek a fia és mennyire aggódik érte. A "piros világban" a feleségnek csak a költözésben és Emma terhességénél volt fontosabb szerepe, így sokszor feleslegesnek éreztem a jelenlétét.


A nyomozások színvonala epizódról epizódra változott, de mindegyik fontos volt Britten számára, tehát nem véletlenszerű eseteket dobtak be a készítők. A sorozat legfőbb problémája mégis abból fakad, hogy nem volt olyan epizód, amiben a nyomozás, az átívelő sztori és a családi dráma is egyszerre tudott volna működni. Az átívelő szál csalódás volt, a korrupt zsarukkal megspékelt heroinügy sablonos lett, ráadásul sokáig nem is foglalkoztak vele. Idővel az egyik világot látványosan hanyagolták, a terapeuták kevesebb szerepet kaptak és a világok közötti áthallások is megfogyatkoztak.


Az utolsó három epizód egy egységet képez és a korábban belebegtetett átívelő sztorival foglalkozik. Maga az építkezés tetszett, ahogy a baleset körülményeiből eljutottunk a kiinduló drogügylethez, a finálét mégis kapkodónak és nehezen követhetőnek éreztem. Az eseményeknek nem volt következményük a főszereplőre nézve, így izgulni sem lehetett a sorsáért. Az utolsó jelenet némiképp kárpótolt a látottakért, bár először nem volt egyértelmű, hogy Britten ébren van-e vagy egy olyan álomvilágot teremtett, ahol együtt van a családja. Mindenesetre ez a 3. világ elég sok lehetőséget rejt magában, de mivel kaszát kapott a sorozat, már nem fogjuk megtudni, mi is zajlik a főszereplő fejében.


Értékelés: 7/10