2015. július 22., szerda

The Hobbit: The Battle of the Five Armies - A hobbit: Az öt sereg csatája (2014)

Tavaly decemberben került bemutatásra a Hobbit-trilógia utolsó darabja, amivel a Gyűrűk ura előzménytörténete is lezárul. Az első Hobbit-film előtt tartottam tőle, hogy csak a haszon miatt nyújtják három részesre az egyébként vékonyka könyv szolgáltatta alapot, de utólag már belátom, hogy ez így volt jó.


Kevés film van, ami ennyire in medias res kezd: az Öt sereg csatája ugyanis pontosan az előző film zárómomentumát követő jelenettel indít. Konkrétan egy csata közepén találjuk magunkat, ahol Smaug bőszen ostromolja Tóvárost, az emberek csónakokkal próbálják elhagyni otthonaikat és csak egy bátor íjásznak köszönhetik, hogy megmenekülnek. A törpök eközben berendezkednek Ereborban, de nem sokáig örülhetnek a visszaszerzett zsákmánynak. Az emberek mellett ugyanis a tündék is igényt tartanak a kincsre, miközben Szauron orkok seregeit indítja útnak a Magányos Hegy meghódítására. A tét nem kicsi: egész Középfölde sorsa forog kockán. 


Egészen komor hangulatúra sikerült a Hobbit-trilógia zárása, nem sok helyen köszön vissza a Váratlan utazásra jellemző könnyedség és játékosság. Ez persze érthető is, hiszen ezúttal sokkal kézzelfoghatóbb a veszély, mint korábban. Gandalf fogságba esése és kiszabadítása kulcsfontosságú (a film legjobb jelenete is ez), hiszen Szauron már-már testet ölt és csak az utolsó pillanatban tudják mágiával elűzni. Ez a folyamatos veszélyérzet a többi eseménynél is visszaköszön, de részletesebben majd csak a Gyűrűk urában kerül kifejtésre. 


Érdekes egyébként, hogy prequelként tökéletesen működik a három Hobbit-film, de az egyik hátulütőjét is ez adja. Tudjuk, kik élik túl a csatát és kik buknak el, így hiába voltak izgalmasak a csatajelenetek, tudtam, mi lesz a végkimenetel. Bilboért, Legolasért és Gandalfért például egyáltalán nem aggódtam, Thorinért viszont igen. A korona megszerzése után nagy változáson ment át a karakter, ezért ő volt az egyetlen olyan szereplő, akinek drukkolni lehetett.


A csatajeleneteket szépen kidolgozták, mindegyik fél nézőpontját megmutatták és mind közelharcokból, mind tömegharcokból kaptunk szép számmal. Végig lenyűgöző a látványvilág, a nagy létszámú seregek tényleg gigantikusnak hatnak, az alakok pedig a legapróbb részekig kidolgozottak. Mindenféle lény kiveszi a részét a harcból (kosok, földfalók, orkok, denevérek, Azog), de a legkáprázatosabb látványt a tündekirály Thranduil szarvasa nyújtja. A király és "lovának" fellépése ugyanolyan tiszteletet parancsoló, mint Smaugé. Emiatt sajnálom is, hogy nem moziban néztem meg a filmet, de az élmény így is lehengerlő volt. 


Bilbo az öt sereg csatájának a közepén találja magát és bármennyire kedvelhető karakter, a film néhány jelenetét leszámítva nem volt túl nagy szerepe. Sokszor tűnt úgy, mintha sodródna az eseményekkel, csak a film vége felé kapott nagyobb játékteret. Hősünket egészen a hazatérésig követjük és csak akkor veszünk búcsút tőle, amikor a 110. születésnapját ünnepli.


A történet tehát kerek, több ponton is illeszkedik a folytatáshoz, de valahogy mégsem olyan grandiózus, mint a tíz éve készült eposz. A kiegészítések ellenére érződik rajta, hogy a Hobbit története karcsúbb a Gyűrűk uránál és nem lehetett tovább nyújtani ezt az előzménytörténetet. Viszont örülök, hogy Peter Jackson filmre vitte és hogy három részre szedte Tolkien művét, mert így sok minden értelmet nyert és Középföldében is jobban el lehetett mélyedni. 

Értékelés: 8/10

2015. július 20., hétfő

Salem - 2. évad

Finálézott a WGN tavaly indult sorozata, amit anno nagyon vártam, de végül mást kaptam tőle. A második évadot ennek fényében követtem és bár alapjaiban nem sok mindenben változott a sorozat, nem bántam meg, hogy kitartottam mellette. 


Nagy minőségi ugrás nem következett be, de az mindenképp pozitívum, hogy idén sokkal összeszedettebb volt az évad. Látszott, hogy a készítőknek komolyabb céljaik vannak, így a szereplőket is eszerint mozgatták. Ennek köszönhetően jóval eseménydúsabbak és izgalmasabbak lettek az epizódok, és a fordulatok is többször okoztak meglepetést.


Míg az első évad a nagy rítusról és Mary diadaláról szólt, a másodikban a rítus utózöngéit és Mary zuhanását követhettük végig. Az előző évad vége már megágyazott Mary és Mercy konfliktusának, de az igazi harcra most került sor. Brutális lett a leszámolás, amiből alig ocsúdtunk fel, máris új fronton ostromolták Mary hatalmát. Hathorne, az új bíró komoly ellenfélnek bizonyult a városvezetésben, de az igazi nagyágyú Palatine Ingrid Von Marburg grófnő volt, akivel szemben nem sok esélye volt Marynek.


A szerepre Lucy Lawlesst szerződtették le, ami kiváló döntésnek bizonyult. A grófnő karaktere a köré épített mitológiával zseniális volt, minden pillanatban izzott körülötte a levegő. Anne Hale jellemét is szépen kibontották, apja könyvének segítségével fokozatosan ismerte meg az erejét és a múltját. A többi új szereplő (doktor, Sebastian) behozása szintén sokat lendített az évadon és mivel elég karakteres színészeket sikerült castingolni, nem fulladtak unalomba a jeleneteik.


Külsőségeiben is javult a sorozat. Az előző évadra jellemző képi világ megmaradt, de sokkal több sötét és ijesztő jelenetet kaptunk (nálam a kútban játszódó jelenet vitte a prímet), mint tavaly. Emellett majdnem minden epizódra jutott egy-egy érdekesebb varázslat, amiknek a szövegét néha igazi kihívás volt rímekbe szedni. Az évad közepétől a zenében figyelhető meg változás. Egyre különlegesebb dallamok csendültek fel, amelyek finoman idomultak a történethez és sokszor fel tudták dobni az adott jelenetet.


Párbeszédek terén még van hová fejlődnie a sorozatnak, néhány helyre nagyon gyengén megírt dialógusok kerültek, amik rontották az összhatást. Talán a harmadik évadban ezt a csorbát is sikerül kiköszörülni. Apropó harmadik évad... ahogy a finálé záró képsorait néztem, azt vettem észre, hogy bár a sorozat a boszorkányokra fókuszál, csupa szeretethiányos szereplőt látunk, akiknek esélyük sincs (vagy csak nagyon kevés van) a boldogságra. A történetszálak nagy részét ráadásul le is zárták, így nem sok kiindulópont maradt a folytatásra. Félő, hogy olyan irányba megy el a sorozat, amivel lerombolják az eddig felépített világot. Remélem, nem ez a forgatókönyv valósul meg.

Értékelés: 6.5/10

2015. július 15., szerda

Ciprusi nyaralás

Szeretek utazni és más országokat megismerni, de költséges hobbi lévén az utóbbi években nem volt lehetőségem külföldre utazni. Olaszországban legutoljára 2010-ben jártam, azóta pedig nem volt olyan nyaram, amibe pénzügyileg belefért volna egy hasonló utazás. Idén azonban úgy alakult, hogy az öcsém Ciprusra került szakmai gyakorlatra, mi pedig elhatároztuk, hogy nyáron meglátogatjuk őt. 


Ciprusról korábban nem sokat tudtam, csak annyit, hogy Magyarországgal együtt lépett az EU-ba és hogy a szigetország görög és török részre van osztva. A repülőjegyek lefoglalása után persze igyekeztem jobban elmélyülni az országot illető tudnivalókban és tűkön ülve vártam az indulás napját. 


Utasszállító repülővel még nem utaztam, így hát kíváncsi voltam, milyen lesz. Nos, olyan ügyes pilótát sikerült kifognunk, hogy a felszállásból és a leszállásból alig lehetett érezni valamit. És mivel ablak mellett ültem, végig gyönyörködhettem a kilátásban. A vattapamacsos bárányfelhők látványa persze egy idő után unalmas lett, de azt meg kellett állapítanom, hogy Budapest csodálatos madártávlatból (is). 


Este érkezett meg a gép Larnakába, ahonnan egy negyven perces autóút után jutottunk el a szállásig. Az apartman kényelmes és jól felszerelt volt, elég is róla ennyit tudni. A nyaralóhelyünk, Ayia Napa igazi nyüzsgő turistaváros volt, éjjel-nappal pezsgett, ennek ellenére nem volt zajosabb egy átlagos magyar kisvárosnál. A turisták között feltűnően sok volt a brit, a német és az orosz. Ezen a három nyelven (na és persze görögül) minden információt meg lehetett találni, de ha kérdezni szerettünk volna valamit a ciprusiaktól, akkor csak a legegyszerűbb angollal lehetett velük kommunikálni. Ezt leszámítva végtelenül kedves és segítőkész volt mindenki az étterem-tulajdonostól kezdve a trafikosig. 


A klíma igazi kánikulai volt: minden nap 35-40 fokos meleg eső nélkül. Még éjjel is 20 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, úgyhogy egyáltalán nem fáztunk. :) Strandolásra csábított az idő, amit ki is használtunk. A tenger fürdővíz-hőmérsékletű (28-30 fokos) volt, a szépsége viszont semmihez sem fogható. Nem egy tengerparton jártam már, de olyan gyönyörű kék tengert, mint Cipruson, sehol sem láttam eddig. A víz egyébként kristálytiszta volt, csak ott nem lehetett lelátni az aljára, ahol kicsit elszaporodott a zöld moszat. 


Ételspecialitást nem tudtunk kipróbálni, amit egy kicsit sajnálok, de az éttermek nagy része az itthon is népszerű sült krumpli és hús kombóra volt ráállva, a tengeri ételekből pedig elég kicsi volt a választék. Az egy hét alatt amúgy az egész városkát bejártuk, így a központban található középkori monostort is megtekintettük. 


Az egy hét persze gyorsan eltelt és bár azt hittem, sok szuvenírt hozok haza, igazán semmit sem sikerült vennem. Minden butikban ugyanazokat a sabloncuccokat (hűtőmágnes, póló, képeslap) lehetett látni és semmi sem tetszett meg annyira, hogy megvegyem. Képekből viszont nagyon sokat csináltam, úgyhogy igazán nem panaszkodhatok. :) Hazaérés után meg is fogadtam, hogy egyszer még visszatérek Ciprusra, mert ez az egy hét kevés volt a megismerésére.