2017. január 14., szombat

Elle (2016)

Szokásomhoz híven nemcsak angol és amerikai filmeket nézek, hanem a francia filmeket is kedvelem. Szinte minden évben találok olyat, ami valami miatt érdekes, vagy maradandó élményt nyújt. Az Elle c. alkotással az évvégi filmes toplistákon találkoztam és mivel izgalmasnak tűnt a sztorija, semmiképpen sem szerettem volna kihagyni.


Michéle kemény nő. Egy piacvezető vállalat igazgatójaként ugyanolyan könyörtelenül bánik el szeretőivel, mint a versenytársakkal. Amikor azonban egy ismeretlen tettes betör a lakásába és megerőszakolja, a nő egy életre megváltozik. Megtalálja a férfit és ők ketten különös, ugyanakkor izgalmas játszmába kezdenek…


Aki vérbeli thrillert keres, az messziről kerülje el az Elle-t, mert csalódni fog. A thriller és a nyomozós vonal alig érvényesül, a szereplők közötti kapcsolatok és Michéle jellemábrázolása azonban sokkal nagyobb teret kap. Sokáig gondolkoztam, mi zavart leginkább a filmben, mert Michéle reakciói cseppet sem nevezhetők szokványosnak. A vele történt incidens után például úgy beszélget a fiával, mintha mi sem történt volna. De a karácsonyi családi összejövetel sem mindennapi; anyja ugyanis bejelenti, hogy újra férjhez akar menni.


A film nagy része szerencsére kevesebb szokatlan jelenetet vonultat fel, Michéle különcsége azonban végig megmarad. Egyes reakciói a Broen Sagajára emlékeztettek, azt azonban el kell ismerni, hogy Isabelle Huppert remekül hozta a kissé megkeseredett, antiszociális, ugyanakkor izgalmakra vágyó, 60-as nőt. Érdekes, hogy az őt körülvevő karakterek látszólag normálisan viselkednek, így számomra nagyobb talányt nyújtott Michéle karakterének megfejtése, mint a thrilleres vonal, ami rövid időn belül - elsősorban a főszereplő közönye miatt - elhalt. 


Ebbéli kísérletem csak részben sikerült, így a film után sem igazán tudom eldönteni, hogy az Elle jó film volt-e vagy sem. Minél többet agyalok rajta, annál inkább azon a véleményen vagyok, hogy nem volt ez olyan rossz, de igencsak elmarad attól, amit vártam. 

Értékelés: 6/10

2017. január 8., vasárnap

Egy korszak vége...

A horoszkópokkal úgy vagyok, hogy elolvasom őket, majd jót nevetek, mennyi sületlenséget képesek összehozni a magukat szakértőnek nevező emberek. Az év eleji, egész évre kiterjedő horoszkópok azonban kivételt képeznek. Évek óta állandó január 1-jei program az áttanulmányozásuk és bár tudom, hogy a sorsunk alakítói mi magunk vagyunk, a csillagjósok effajta előrejelzései 90%-ban igazak szoktak lenni rám.
2016-ot az elengedés éveként harangozták be egy évvel ezelőtt, én pedig hosszas gondolkodás után csak most, 2017. januárjában jöttem rá, mi is az, amit el kell engednem. 

2015. szeptemberében, amikor újfent beültem az iskolapadba, egy csomó olyan dologhoz kellett alkalmazkodnom, amik korábban nem voltak jelen az életemben. Gondolok itt a 12 órás munkanapokra és az állandó, részletekbe menő tervezésre. Akkor épp nem volt olyan sorozat, aminek a fordítása érintett volna, azt viszont tudtam, hogy a feliratozás már nem férne bele a szabadidőmbe. Ezért is drukkoltam, hogy minél később térjen vissza a Salem és ne kelljen mindent átszerveznem miatta. Mert az utolsó évadot még szerettem volna végigvinni, méltó lezárása lett volna sorozatfordítói karrieremnek. 

A harmadik évad nyitányának fordítása egész gyorsan ment (mivel egybeesett az őszi szünettel). Újra elkapott a lendület és az a fajta izgalom, ami az évek során kialakult. Emlékeztem az SW billentyűkombinációira, a fordítási segédletek gyűjtőhelyére, a kidolgozott kritériumokra... egy szóval mindenre, ami a fordításhoz kell. Olyan volt, mintha egy nap sem telt volna el a legutóbbi feliratom óta. Élveztem a fordítást, hiányzott a hosszú pihenő után, ugyanakkor az is világossá vált, hogy ezt hosszú távon nem fogom tudni csinálni. 

A december a munkahelyi hajtással és a karácsonyi készülődés jegyében telt, a téli szünet pedig csak arra volt elég, hogy a fáradalmaimat kipihenjem és egy kicsit előre dolgozzak. Januárban megint megsokasodtak a munkahelyi feladatok és a lefordítatlan epizódok, én pedig hosszas mérlegelés után döntöttem: megválok a Salem fordításától. 

Nehéz volt leírni ezeket a szavakat, de a helyzet az, hogy a mostani életvitelembe nem fér már bele a heti rendszerességű fordítás. Desmond Wallace még 2011-ben készített velem egy interjút, aminek a végét azzal a gondolattal zártam, hogy csak addig szeretnék feliratozni, amíg nem nyűg és nem válik más tevékenység kárára. Nos, be kellett látnom, hogy eljutottam erre a pontra. Nyűgnek olyan szempontból nem érzem, hogy még mindig szeretek fordítani és jó érzés, amikor elkészülök egy felirattal, viszont már nem tudok összefüggően több órát rászánni. Egyetemistaként a tanuláson kívül nem volt olyan sok kötött teendőm és az előző munkahelyemen sem volt nehéz szabaddá tenni az estéimet, az utóbbi másfél évben viszont felértékelődött nálam a szabadidő fogalma. Főleg úgy, hogy péntekre rendszerint annyira elfáradok, hogy a Walking Deadbe simán elmehetnék zombinak. 

Szóval egy ideig biztosan nem fogok fordítani, de nem kizárt, hogy egyszer még visszatérek a feliratos szcénába.

2017. január 2., hétfő

Veled és Nélküled

Egy kissé rendhagyó poszt következik, ugyanis eddig jobbára kritikák szerepeltek a blogon, bár néhány személyes élménybeszámolóra is sor került. Az elmúlt egy-másfél évben viszont olyan élményekben és érzelmi hullámvasútban volt részem, amit sokáig nem tudtam szavakba foglalni. Amikor már leülepedtek bennem a gondolatok, akkor született meg a fejemben az alábbi vers.

Veled és Nélküled

Kezdetben jelentéktelennek tekintettelek,
mert nem ismertelek.
Egy hullámmal vetődtünk partra,
mégis sokáig tartott, mire megláttalak.

Neved évekig ismeretlen volt számomra,
mert nem volt köztünk kapcsolat.
Ám az élet végül egymás mellé sodort minket,
s hirtelen Te lettél a mindenem.

Cupido nyila rögtön célba talált,
éreztem a pillangók szárnycsapását,
de tudtam, hogy erre nem létezik orvosság.

Lángra lobbantottad a szunnyadó tüzet
és a magasba repítetted lelkemet.
Nem volt leküzdhetetlen akadály előttem,
Érted megmásztam volna a Mount Everestet.

A föld felett repültem három méterrel,
Veled a pillanat is végtelennek tetszett.
Eloszlattad a sötét esőfelhőket,
és a mínusz tíz fokot sem éreztem hűsnek,
mert kezemben tarthattam a kezed.

Te voltál a másik felem,
minden rezdülésedet ismertem.
Melletted önmagam lehettem,
boldogságra leltem,
Nálad tökéletesebbet nem is remélhettem.

De eljött a nyár
és kínzó várakozással járt.
Rémálmok és viharfelhők váltották fel
a rózsaszín fellegeket,
életem kék egén sehol sem leltelek.

Tejfehér köddel érkezett a szeptember,
s vele pontokká váltak a kérdőjelek.

Más lett a táj és a zene,
mert elsodort minket egymástól az élet
s így fényéveknek tűnnek a kilométerek.

Lelkem most kietlen, csendes és színtelen,
nincs mi táplálja a kialudt tüzet.
Hiányoznak a nagy beszélgetések,
a közös élmények és a tengerkék szemed.

Hideg van és fázom Nélküled,
nem ragyogja be napfény a szívemet,
mert elengedted a kezem.

Nem suhanok már a föld felett,
törött szárnyú madárként vergődöm Nélküled.
Szememből szüntelen előszöknek a könnyek,
mert tudom, hogy soha nem lehetünk egyek.

Gondolataim mégis körülötted keringenek,
mert álmaimban már egy emberöltőt is leéltem Melletted.
Emlékeimet ezért papírra vetettem,
mert e verssorok között itt lehetsz Velem.

Azóta barátság váltotta a szerelmet,
köszönöm hát Neked az elmúlt másfél évet.

A jövőbe reménnyel tekintek,
de tudd, hogy mindig Te leszel
az én örök szerelmem.
S hozzon bármit is az élet,
én halálom napjáig tisztellek
és szeretni foglak Téged.


2017. január 1., vasárnap

The Night Manager - 1. évad

Kezdjük akkor az új évet egy sorozatos poszttal! Az elmúlt hónapokban nem igazán volt időm sorozatot nézni, a téli szünet alatt viszont pótolgattam. Természetesen nem egy évadonként 22 epizódos szériába vágtam bele, hanem egy rövidebb sorozatba. A brit The Night Managert tavasszal mutatták be és magyarul is lement, mégis valamikor télen botlottam bele.


John le Carré regényadaptációjáról van szó, azaz egy klasszikus kémsztori lett megfilmesítve és 6 epizódra elnyújtva. A brit titkosszolgálat (MI6) egy Richard Roper nevű dúsgazdag fegyvercsempészt akar lekapcsolni, ehhez pedig beszerveznek egy visszavonult katonát, aki szállodákban dolgozik éjszakai portásként. Hősünknek, Jonathan Pine-nak be kell épülnie Roper szervezetébe, de még így sem lesz egyszerű a feladata.


Történet szempontjából teljesen rendben van a sorozat, a 6 rész alatt egy tisztességgel felépített, kidolgozott és lezárt sztorit kaptunk, ami sok ponton a James Bond filmekre emlékeztetett. A tempó ugyanakkor lassú volt, de ehhez a sorozathoz pontosan ez illett. A modern technológia dacára bizony időbe telt, mire bepillantást nyerhettünk Roper üzleti machinációiba, plusz a feszültség megteremtésére is alkalmas volt a lassabb történetvezetés.


A helyszínek gyönyörűek, a legtöbb esemény Kairóban, Londonban, Mallorcán és Törökországban játszódik. Tetszett, hogy nem stúdiókban teremtették meg ezeket, hanem tényleg ezeken a helyszíneken forgatták le a sorozatot. Ebből következően a cselekmény is több helyen és szálon futott egyszerre és a téglák, meg az állandó lebukásveszély miatt kellően izgalmas tudott maradni. 


A szereplőgárda impozáns, Hugh Laurie (aki Ropert alakította) volt talán a legjobb, de az ellenfelét alakító Tom Hiddlestonra sem lehet panasz. Igazából pontosan azt hozza a Night Manager, amit egy kémsztoritól kell, de azt a lehető legjobb módon teszi. Ahhoz képest, mennyire nem kapott hype-ot (én is csak egy véletlenül elkapott tévéműsor-ajánló hatására néztem utána), kellemes meglepetés volt a sorozat. 

Értékelés: 8/10