2011. január 31., hétfő

Coupling

A 2000-es évek elején ment az angol BBC-n ez a 4 évadot megélt angol szitkom. Az első rész alapján a Jóbarátokra (Friends) hasonlít, viszont itt 28 epizód jut kb. ugyanannyi poénra.
Hat jó barátot ismerhetünk meg az epizódok során: Susant, aki a rövidebb kapcsolatok után hosszútávú kapcsolatra vágyik; Sallyt, Susan legjobb barátnőjét, aki szeretné visszaszerezni Patrickot; Jane-t, aki a szeleburdiságával hódít és Jeffet, aki az egyéjszakás kapcsolatok híve.


Az epizódok önmagukban is teljesek és követhetők, de az átívelő sztori is fontos szerepet kap. Susan és Steve már az első évad elején összejön, tulajdonképpen az ő kapcsolatukat, illetve a barátaik kapcsolatainak alakulását követhetjük végig a 4 évad során.
Az első 3 évad egyenletes színvonalat mutat, a 4. azonban kicsit gyengébb lett, ami Jeff karakterének távozásával magyarázható. Hiába jön helyette Oliver, ő nem tudja hozni azokat az elemeket, mint Jeff. Ennek ellenére ebben az évadban is akadnak poénos helyzetek szép számmal.


A sorozatból egyértelműen kiemelkedik az első évad 3. epizódja (Jane nénikéjének temetése), a 2. évad nyitóepizódja és ennek az évadnak az utolsó 3 része.
A számtalan poénos szituáció mellett a sorozat azt is megmutatja, hogyan látják a férfiak a nőket és a nők a férfiakat, melyik fél mire helyezi a hangsúlyt egy adott helyzetben.

A négy évadot összességében értékelve 8.5/10 megy a sorozatra. Kellemes szitkom, ami bármikor újranézhető.

2011. január 23., vasárnap

Buried (2010)

Szerintem joggal pályázhat a 2010-es év legdrámaibb filmje címre. Ez is másfél órás film, de csak az első fél óra után válik igazán izgalmassá. A teljes film egy koporsóban játszódik és a kameraállások miatt arra is nyomasztóan hat, aki nem klausztrofóbiás.


Paul Conroy egy fuvarozócégnél dolgozik és Irakban segít az amerikai hadseregnek. A film azzal indít, hogy Paul hat láb mélyen, egy koporsóban tér magához. Nem tudni, kik és miért temették el. Innentől kezdve a történet hasonlít a 127 óra sztorijára: Paul amellett, hogy próbál alkalmazkodni a körülményekhez, minden erejével azon van, hogy kijusson a felszínre.


A koporsóban megtalálja az öngyújtóját és egy mobiltelefont, amivel kapcsolatot próbál létesíteni a külvilággal. Folyamatosan hívja a családját, a munkahelyét és a hivatalokat (nagykövetség, FBI) és informálja őket, hogy minél hamarabb eljuthasson hozzá a segítség. A telefonbeszélgetésekből kirajzolódik Paul élettörténete és az is kiderül, hogyan került bele a koporsóba. Paulnak versenyt kell futnia az idővel, ugyanis a koporsóban rohamosan fogy az oxigén, a telefon akkumulátora is gyorsan merül és le kell küzdenie az egyre erősödő pánikot. A segítségnek tehát minél előbb meg kell érkeznie, hogy ne következzen be a legrosszabb...


Egyszereplős film a Buried, így Ryan Reynoldsra hárult a feladat, hogy hitelesen hozza a karaktert. Nem ismerem a többi filmes szereplését, de remekül hozta a kétségbeesett ember karakterét.
A film zárása döbbenetes és hosszú időre elgondolkoztatja a nézőt.

Értékelés: 9/10

2011. január 22., szombat

127 hours - 127 óra (2010)

Nem mindennapi címet kapott ez a film, úgyhogy elsősorban ezért is néztem meg. A legtöbb filmet, amit a címe miatt kezdek el nézni, nagyon hamar abbahagyom vagy azon bosszankodok, hogy időpazarlás volt végignézni. A 127 óra szerencsére nem ez a kategória, megérte a megnézésére fordított másfél óra.


A film igaz történeten alapul, egy Aron Ralston nevű utahi túrázó kalandját követhetjük végig. 2003. áprilisában vagyunk, amikor is Aron hegymászótúrára indul a kanyonokba. Gyönyörű tájakon játszódik a sztori, ami azonnal elvarázsolja a nézőt. Aron tapasztalt túrázónak számít, szinte mindenre gondol, amikor összecsomagol erre az útra. Egyedül vág neki a kanyonok meghódításának, viszont hamarosan találkozik két lánnyal, akik eltévedtek és segítséget kérnek tőle. Aron útbaigazítja őket, majd miután egy sziklatóban megfürdenek, búcsút vesznek egymástól.


Aron tovább szeli a kanyonokat, amikor egy rossz lépés következtében egy szakadékba zuhan és egy szikladarab a falhoz préseli a jobb karját. A következő öt nap folyamán Aron próbál kiszabadulni a szikla fogságából. Szinte óráról órára követjük az eseményeket és a szabadulásra irányuló kísérleteket. Megismerjük Aron gondolatait, érzéseit, emlékeit és családját. Ezeknek a kapaszkodóknak köszönhetően nem adta fel a szabadulás reményét. Minden eszközt bevetett, de végül le kellett vágnia a karját, mert nem maradt más megoldás. Miután kiszabadult, találkozott egy arra kiránduló családdal, akik megitatták és mentőhelikoptert hívtak.


Sejteni lehet, hogy Aron megmenekül, mégis végig izgalmas marad a film. A kameramozgások és a zene nagyon sokat emel a film hangulatán. Drámai az a jelenet, amikor a baleset helyszínétől eltávolodik a kamera, majd végigfut a tájon, ezzel is érzékeltetve az elhagyatottságot és azt, hogy az ember mennyire parányi a természethez képest. A látvány mellett a színészi játékot (James Franco) is ki kell emelni, mert elismerésre méltó egy ilyen szerepet eljátszani.

Értékelés: 9/10.

2011. január 10., hétfő

Évösszegző 2010

Ismét eltelt egy év, ráadásul nagyon hamar. Mintha csak egy éve indult volna a 2010-es év, amitől ugyanazt vártam, mint a 2009-es esztendőtől.

Nem jó hangulatban kezdődött az év. Januárban még javában tartott a vizsgaidőszak és sikerült megtapasztalnom, milyen az, amikor egy vizsga nem sikerül elsőre. Olyan időszakban ért ez az élmény, hogy megfordult a fejemben, hogy egyetemet és szakot váltok és egy másik szakterületen fejezem be a mesterképzést. Nemcsak a vizsga miatt gondolkodtam ezen, hanem azért is, mert nem azt kaptam a képzéstől, amit vártam. Azóta valamelyest javult a helyzet, de még mindig sok a felesleges tantárgy.
A február gyorsan eltelt, nem sok mindenre emlékszem belőle. Márciusban elkezdődtek a kerti munkák, valamint a tanulnivaló is több lett, úgyhogy ismét megszaporodott a 24 órára jutó tennivalók száma.
Áprilisban sikerült feljutnom Pestre a 8. junkietalira, aminek azért örültem, mert nagyon jó volt megismerni azokat az embereket, akikkel csak twitteren vagy fórumon tartottam a kapcsolatot.
Ezután viszont beindult a nagyüzemi beadandógyártás, mivel vészesen közeledett a vizsgaidőszak. Ekkor történt az is, hogy szerelőhöz kellett vinni a gépemet, mert vírusos lett. Szerencsére adatvesztés nélkül megúsztam a dolgot, de mivel pont esszéírás közben maradtam gép nélkül, elég ideges voltam. Elkészültem határidőre a dolgozatokkal, de nem olyan színvonalon, ahogyan azt szerettem volna. Ez a kis incidens arra is rádöbbentett, hogy mennyire a számítógéphez vagyok kötve. 10 éve még huzamosabb ideig megvoltam gép nélkül, most viszont már az egynapos szünetet is nehéz behozni. Ez persze csak az iskolai időszakra vonatkozik.
A vizsgaidőszak után eljött a nyár és a nyári munka keresés, ami csak egy egynapos munkát eredményezett. Ha pénzt nem is sokat, tapasztalatot annál többet szereztem ez alatt az egy nap alatt. Világosan látszott, hogy a bolti árufeltöltés nagyon nem az én reszortom. Teljesen máshogy működik a kereskedelem, mint a vendéglátás. Nem vagyok szakképzett felszolgáló, de míg a vendéglátói munka pár óra alatt megtetszett, addig a bolti munkánál a nap végére sem éreztem azt, hogy képes leszek mindennap ezt csinálni.
Sajnos egy elég csúnya családi veszekedés is megesett júniusban, ami bizony benne volt a levegőben. Olyan dolgok hangzottak el, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni, mert több évtizedre nyúlnak vissza és azóta is sokszor szóba kerülnek.
Nyár közepén érkezett a hír, hogy nem kaptam kollégiumi helyet, vagyis gyorsan albérletet kellett keresni. Viszonylag hamar sikerült is találni egy olyat, ami nem túl drága és az egyetemhez is közel van. Ráadásul a véletlen úgy hozta, hogy az egyik csoporttársam lett a leendő lakótársam.
A megszokottnál jóval esősebb és hűvösebb volt az idei nyár, úgyhogy az idő nagy részében az évközben kimaradt sorozatokat néztem végig.
A nyár folyamán két junkietalira is el tudtam menni. A júliusin 10-en voltunk, az augusztusin ellenben 25-en. Mindkettő emlékezetes volt és olyan embereket is megismerhettem, akik az előző találkozókon nem voltak jelen.
A nyarat egy családi nyaralással zártuk. Bibione volt az úti cél és mivel már ismertük a várost, jobban be tudtuk járni a környéket: Caorlebe és Velencébe is eljutottunk. Talán az év legpihentetőbb időszaka volt ez. Szinte semmi nem hiányzott otthonról. Nem volt túl meleg az időjárás, viszont még lehetett fürdeni a tengerben.
Az ősszel együtt folytatódott az egyetem. Egész barátságosnak ígérkezett az órarendem, az eddigi félévek közül talán ez volt a legkönnyebb.
Novemberben a szerencsének köszönhetően sikerült kollégiumot kapnom, ami valamelyest javított az anyagi helyzeten, ugyanis az albérlet rezsije a spórolás ellenére is húzós volt.

Igaz, hogy az év vége több pozitívumot tartogatott, mint az év eleje, de a 2010-es év így sem tartozik nálam a legsikeresebbek közé. Remélem, a 2011-es az lesz majd.