Clara Dupont-Monod: Egy közülünk

"Egy sebesült, egy szabadságharcos, egy szabálytalan és egy varázsló. Szép munka."

Fülszöveg: A Cévennek hegyeinek védelmező karéjában születik egy gyerek. Egy fekete szemű, hosszú szempillájú, kerek arcú kisfiú, aki nem lát, és aki egy idegrendszeri rendellenesség miatt voltaképp örökre csecsemő marad. Egy "szabálytalan" gyerek, aki láthatatlan határt húz a családja és a többi ember közé. Ez az ő története. Az övé és a testvéreié. A legidősebbé, aki szinte eggyé válik vele, óvón ragaszkodik hozzá, átadja magát neki és elveszik benne. A középsőé, akiben izzik a harag, és aki teljesen elutasítja a gyereket, ám amikor szükség van rá, mindent megtesz, hogy megmentse az összeomlás szélén lévő családját. És a legfiatalabbé, aki a család szellemeinek árnyékában él, mégis az újjászületést és a megbékélést hordozza. 

Nagy vonalakban tudtam, miről fog szólni Clara Dupont-Monod regénye, ennek ellenére sokkal többet adott nekem, mint amit a fülszövegben olvasni lehet. Egy gyerek születése rendszerint örömöt hoz egy család életébe, de mi történik akkor, ha ez a gyerek sérült? Milyen hatással van ez a szülőkre, a testvérekre, valamint a szűkebb és tágabb környezetre? Nem könnyű témát ragad meg ez a kötet, a szerző mégis csodálatosan dolgozza fel. 

Három nagy fejezetre van osztva a könyv és mindegyik fejezet egy-egy testvér szemszögéből mutatja be az eseményeket. Érdekesség, hogy a testvérek nincsenek nevesítve és nem E/1-ben mesélik el a tapasztalataikat, hanem az udvar végi kőfal kövei a narrátorok. Emiatt szinte minimális a párbeszédek mennyisége, érzelmekből viszont annyival többet kapunk.

A szembesülés a gyerek szabálytalanságával nagyon nyers, az anya narancsos kísérlete után az orvosi szakvéleménnyel folytatódik. A szülők és a testvérek reakciója teljes mértékben érthető - úgy is, hogy nekem szerencsére ilyesmiben nincsen tapasztalatom. Mindegyikük mást lát a gyerekben, emiatt másképpen próbálják feldolgozni a helyzetet. Az első fejezetben még a legidősebb fiú odaadó gondoskodása volt szimpatikus, a másodikban viszont a lány sajátos lázadását és haragját éreztem helyénvalónak. Ő mondja ki ugyanis azt, hogy egy sérült gyerek mellett az épeknek is jár a szülői figyelem és törődés. 

A harmadik fejezet lepett meg a legjobban, ugyanis arra számítottam, hogy a szabálytalan gyerek szemszögét fogjuk látni. Ehelyett a negyedik testvért ismerhetjük meg, aki későn születik a családba, sosem találkozhatott a sérült testvérével, de a hiányával neki is meg kell birkóznia. Szívszorító kérdéseket fogalmaz meg, de az ő szemléletével is tudtam azonosulni. Nincs egyértelmű állásfoglalás, hogy melyik testvér stratégiája a követendő, az írónő csak azt mutatja meg, hogy egy család életét hogyan befolyásolja egy ilyen sorsfordító esemény. Bármennyire tragikus egy sérült gyerek érkezése, a regényből árad az életigenlés, és leginkább a túlélésről és az alkalmazkodásról szól. A francia cím - S'adapter - pontosan ezt sugallja, ugyanakkor a magyar cím is jól visszaadja a regény üzenetét.

Nagyon szépek a tájleírások, ezekben a hegyekben az ember szimbiózisban él a természettel. És a regényben külön említést kap, hogy "az embert a hely, ahová születik, legalább annyira meghatározza, mint a család, amely körülveszi". Sok fontos gondolatot kijegyzeteltem a könyvből, mondanivalóját tekintve az idei év legintenzívebb olvasmánya volt számomra.

Justified: City Primeval - pilot

2015-ben finálézott a 2010-es évek egyik legjobb sorozata, az FX-es Justified. Nyolc év után Dave Andron és Michael Dinner ismét elővették Elmore Leonard regényeit és elkészítették az ikonikus sorozat folytatását. Tíz évet ugrunk az időben, a helyszín ezúttal Detroit, a korábban megismert szereplőgárdából pedig csak Raylan Givenst látjuk viszont. 

Na meg a lányát, Willát, akivel az anyasorozatban még kislányként találkozhattunk, most viszont a kamaszkorát éli. Érdekesség, hogy Raylan Givens lányát Timothy Olyphant lánya játssza, bár a pilotban még nem kapott nagy játékteret. Annyit tudunk meg róla, hogy valamilyen zűrbe keveredett, az apja ugyanis épp egy táborba vinné őt büntetésképpen, amikor két pitiáner útonálló feltartóztatja őket. A tábor természetesen meghiúsul, ugyanis ennek az incidensnek a folyományaként Raylan halaszthatatlan feladatot kap. 

Innentől felgyorsulnak az események és az epizód végére nagyjából körvonalazódik az évad fő szála. Clement Mansell a maga nemében elég karizmatikus és erőszakos alak, közel sem olyan karakter, mint anno Boyd Crowder volt. A pilot egyébként sokkal durvább és véresebb volt, mint amire előzetesen számítottam. Volt itt robbantás, pisztolylövés, autós üldözés, gyilkosság, tömeges rendőri kiszállás, úgyhogy valószínűleg a folytatásban sem fognak finomkodni. 

Kaptunk egy kicsi utalást Harlanra, de azt már a pilot egyértelművé tette, hogy nem fogunk visszatérni az anyasorozat helyszínére. A Justified: City Primeval a detroiti betondzsungelt tárja elénk annak minden mocskával, de nekem egyelőre túl nagy a váltás Kentuckyhoz képest. Nincs meg az a fajta hangulat, amit a Justifiedban annyira szerettem. Nyilván ez később még alakulhat. Raylan szerencsére ugyanaz a laza, de magabiztos figura, mint amilyennek megismertük, szinte semmit sem változott a Justified befejezése óta. 

Furcsa volt a sok rockzene, de a városképekkel együtt sokat hozzáadott a környezethez. A rasszista vonalat is erőltetettnek éreztem, a humor viszont tetszett. Maradok a folytatásra, mert kíváncsi vagyok, hová futnak ki a szálak, e tekintetben nagyon biztató volt a nyitórész. 

Értékelés: 7/10

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

Fülszöveg: A ​21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor 17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien különleges szerelmének a történetét, és miközben ez a szerelem magával ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie saját családja több mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is.
Lehet-e újratanulni egy szerelmet? Lehet-e mentség a szenvedély a legsúlyosabb árulásra? Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy hogyan kell szeretni?

A tavaly olvasott Másodvirágzás után nagyon örültem, amikor kiderült, hogy idén magyarul is megjelenik az írónő régi-új regénye. Sorrendben ugyanis A vasárnap koldusai íródott korábban - egész pontosan 2015-ben -, az írónő ezzel a regénnyel robbant be a francia irodalmi életbe. 

Felépítésében nagyon hasonlít ez a regény a Másodvirágzáshoz és sok motívum is egyezik, de összességében kevésbé kiforrott írásmű a Vasárnap koldusai. A történet persze itt is kerek egész, de lehetett volna még árnyalni a szereplőket és a homályos foltokat letisztázni. Ugyanis jócskán maradt bennem kérdőjel olvasás közben és a regény utolsó mondatai után is. 

Két fő szálon halad a cselekmény: egyrészt megismerjük Justine-t és az ő családját, másrészt pedig Hélène és Lucien szerelmének történetét is végigkövethetjük. Nekem ez az utóbbi szál jobban tetszett, hiszen sem a megismerkedésük, sem a kapcsolatuk későbbi alakulása nem volt szokványos. Csodálatos az az empátia és szeretet, amit egymás iránt tanúsítanak, néhány jelenetet meg is könnyeztem. Egyébként ez a történetszál több ponton is Fiona Valpy idén olvasott regényére, az Emlékek tengerére emlékeztetett.

A másik szál számomra kevésbé volt érdekes az elején, de ahogy haladtunk előre, úgy hajtott a kíváncsiság, hogy kiderüljenek a titkok és magyarázatot kapjunk Tata és Mama viselkedésére. Nagy meglepetést nem okoztak a fordulatok, mégis amikor összeállt a kép, akkor egyszerre utáltam és sajnáltam a nagyszülőket. És akkor ott van még Justine, akit nem igazán tudtam hová tenni. Furcsa volt, hogy az idősek élettörténetének lejegyzésén kívül semmi ambíciója nincs, Hélène halála után pedig túl meseszerű dolgok történnek vele. 

A rengeteg szereplő, a váltakozó idősíkok és a kidolgozatlan részletek ellenére jó volt olvasni Valérie Perrin regényét, mert nagyon sok formáját mutatja meg a szerelemnek és az emberi kapcsolatoknak.

Burhan Sönmez: Isztambul, Isztambul

"A pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja szenvedésünket."
(Manszúr al-Halládzs)

Fülszöveg: Négy ember fekszik valahol Isztambul mélyén, egy sötét pincebörtön szűk és hideg cellájában. A négy fal között megszűnik a tér és idő: a foglyok egyetlen viszonyítási pontja a börtön vaskapujának rozsdás hangja és a nap mint nap elszenvedett kínzások nyomában járó állandó fájdalom. A köztes időben történetekkel, legendákkal, anekdotákkal, találós kérdésekkel, filozofikus gondolatokkal szórakoztatják egymást, s ahogy mese és valóság olykor különös módon összeszövődik, a háttérben felsejlik négy különböző emberi sors. A föld alatti történetek és gondolatok azonban mindig ugyanoda vezetnek: a föld fölötti városba, Isztambulba. 

Mivel idén volt esedékes az isztambuli utazásom, szerettem volna még az út előtt elolvasni ezt a könyvet, de csak most sikerült befejeznem. Végeredményben jobb volt így, mert ismerősek voltak a helyszínek és a regényben említett városrészeket is könnyebb volt magam előtt látnom.

A könyv felépítése nagyon hasonlít Boccaccio: Dekameronjára - a regényben meg is említik ezt a művet -, a négy főszereplő ugyanis az általuk mesélt történetekbe kapaszkodva próbál életben maradni.  Tíz történetet kapunk, amelyek pozitív kicsengésűek, süt belőlük a szépség és a csodálat Isztambul iránt, ellensúlyozva a cella sötétjét és a kínzások okozta fájdalmakat. Amikor nem anekdotáznak, akkor szereplőink egy Boszporuszra néző teraszra álmodják magukat, ahol raikit isznak, dohányoznak és kedélyesen megtárgyalják az élet dolgait. Gyakorlatilag ugyanúgy felépítenek maguknak egy álomvilágot, mint ahogyan azt Edith Eva Eger A döntésben tette.

A foglyok célja egyértelműen a túlélés és a józan gondolkodás megőrzése a legembertelenebb körülmények között. Nem tudjuk, hogy pontosan mit követtek el, amiért raboskodniuk kell és hogy ténylegesen bűnösök-e vagy ártatlanul kerültek ebbe a börtönbe. Ettől sokkal súlyosabbnak érződik a diktatúra zsarnoksága, a szereplők pedig jó példái annak, hogy az átélt kegyetlenségek bárhol, bármikor és bárkivel megtörténhetnek. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen a négy rab neve és társadalmi státusza. 

Tetszett az a gondoskodás és egymás iránti odafigyelés, amit a négy rab egymás iránt tanúsított. Tényleg próbáltak emberek maradni minden körülmények között. Azt viszont nehéz volt követni, hogy hol van vége az elmesélt történetnek és hol kezdődik a fantáziálás, vagy éppenséggel a rideg valóság. Ez a sejtelmesség pedig a regény legvégéig megmarad. Folyamatos kettősség uralja tehát a regényt: egyszerre szól álomról és valóságról, valamint szépségről és brutalitásról. Akinek tetszett a már említett Döntés c. könyv, annak Burhan Sönmez regénye is tetszeni fog. 

Végezetül néhány idézet, ami megragadott:

"A fájdalom a testet, a félelem pedig a lelket ejti foglyul, és az emberek rendszerint eladják a lelkület, csak hogy megmenthessék a testüket." 

"Az ember tudja, mit jelent boldogtalannak lenni, de nem mindig ismeri föl, mit jelent a boldogság."

"Az elérhetetlen szépség vagy szerelem olyan, mint megízlelni a vizet, és örökre szomjasnak maradni."