Valérie Perrin: Másodvirágzás

"A múlt megmérgezi a jelent. Ha túl sokat rágódik rajta az ember, szép lassan felemészti."

Fülszöveg: Violette egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza - ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, férje és a kislányuk történetét is. 

Dióhéjban így foglalható össze ennek a csodálatos könyvnek a tartalma, pedig elsőre nem is tűnt olyan érdekesnek Valérie Perrin regénye. A borító sokkal jobban vonzotta a szememet. Nagyon szeretem a tavasszal nyíló magnólia látványát, nem tudom elképzelni a kedvenc évszakomat nélküle. Miután hozzáolvastam a fülszöveget, kíváncsi lettem, vajon hogyan kapcsolódik ez a borító a történethez, van-e jelentősége annak, hogy ez a gyönyörű rózsaszín virág szinte leugrik a képről és ennyire uralja a sírkövekkel teli szürke hátteret. 

Nem egy vékonyka könyv Valérie Perrin regénye, a maga 600 oldalával jóval nagyobb terjedelmű, mint amit általában olvasni szoktam. Mégis amint belekezdtem, rögtön rá tudtam hangolódni a történetre és amikor a könyv utolsó mondatához értem, szomorúan konstatáltam, hogy elfogytak a betűk és el kell engednem a szereplőket. Annyira magával ragadott ugyanis ez a történet, hogy folyamatosan az olvasottak jártak a fejemben és alig vártam, hogy újra elmerülhessek benne. Ráadásul a hosszúsága és a hangulata miatt nyugodt körülmények között akartam elolvasni ezt a könyvet, nem akartam ide-oda cipelni. 

Bár a temető kiemelt helyszín a könyvben, egyáltalán nem a nyomasztó oldala van kihangsúlyozva. Sőt, a "lakóit" is úgy ábrázolja a szerző, mintha még mindig élnének. Vagy az életművükön, vagy a rájuk emlékező szereplőkön keresztül. Érdekesség, hogy a regény 94 fejezetének mindegyike egy-egy rövid idézettel kezdődik, amik akár sírfeliratként is megállják a helyüket. Néhány elhunytnak egész fejezeteket szentel az írónő, Iréne és Gabriel kapcsolata azonban különleges helyen áll. Julien Seul megjelenésével ugyanis olyan eseményláncolat indul el, aminek az eredete ebben a szerelemben keresendő.

A regény nagy része Violette élettörténetét mutatja be a gyermekkorától kezdve. Nem egy tündérmesébe illő sors az övé, mégis minden helyzetét át lehetett érezni. A kislánya iránt érzett szeretete szívmelengető és sok ponton (pl. esti meseolvasás, felfújható úszómedencében pancsolás) a saját gyerekkoromra emlékeztetett. Léonine a boldogságot és a fényt hozza Violette életébe, aki igyekszik mindent megadni a kislányának, amiből ő annak idején nem részesülhetett. Aztán a regényben eljön az a bizonyos pont, amire én nem voltam felkészülve... Nagyon finoman vezeti be az írónő, mégis nagyon megérintett. És itt kétfelé ágazik a történet: hogyan lehet egy ilyen eseményen túllépni és tovább folytatni az életet, illetve hogyan lehet magyarázatot találni a történtekre. 

Violette az előbbit választja és örömteli, hogy vannak segítői, akikre támaszkodhat. A férje, Philippe Toussaint viszont a másik oldalon indul el. Teljesen érthető, hogy melyikük miért dönt így, a regény végén mégis Philippe-t sajnáltam jobban. Az ő élettörténetét is nyomon követhetjük és az olvasottak tükrében nekem ő tűnt a valódi áldozatnak. 

A sok fájdalom ellenére a történet minden pontján érződik, hogy a boldogtalanság egy mulandó állapot és a jelen lehetőségeit kell megragadni. A regény utolsó szavai is ezt a reményt sugallják, így a bevezetőben felvetett kérdésem is megválaszolásra került: a borító tökéletes összhangban van az olvasottakkal. A címről nem is beszélve. Ennél tökéletesebben nem is lehetett volna átültetni magyarra az eredeti címet (Changer l'eau des fleurs = Másodvirágzás). 

Az egész könyv nyelvezete gyönyörű és tele van olyan gondolatokkal, amiket érdemes magunkkal vinni belőle. Olvasás közben jelölgettem ezeket és benne is hagyom a könyvben a post iteket. Az év legjobb könyve volt számomra a Másodvirágzás, illusztris helyre kerül a könyvespolcomon.