Diabolik (2021)

A történet Clerville kitalált városában játszódik az 1960-as években, főhőse a tévedhetetlen Diabolik, egy úriember gengszter, akinek valódi kiléte ismeretlen. Diabolik újabb csapást mért a rendőrségre és ismét megszökött fekete Jaguar E-type-jával. Eközben a városban nagy várakozás övezi Lady Kant, a káprázatos örökösnő érkezését, aki egy híres rózsaszín gyémántot hoz magával. A felbecsülhetetlen értékű ékszer nem kerüli el Diabolik figyelmét, aki megpróbálja azt megkaparintani, ám elvarázsolja a nő ellenállhatatlan bája. Ekkor azonban a mestertolvaj élete is veszélybe kerül: az elszánt és megvesztegethetetlen Ginko felügyelő és csapata végre megtalálta a módját, hogy rángassa ki őt a nyilvánosság elé, és ezúttal Diabolik nem tud egyedül kijutni a helyzetből. 

Semmilyen információm nem volt erről a filmről, csak egy rövid videórészletet láttam belőle, de az kifejezetten tetszett és meghozta a kedvemet ehhez a filmhez. Az első meglepetés az volt, hogy a Diabolik egy olasz film - cím alapján ugyanis egyáltalán nem gondoltam volna. Aztán amikor utánaolvastam a film keletkezési körülményeinek, akkor kiderült, hogy az 1960-as években több Fantomas film is készült, amik akkor nagyon népszerűek voltak. A Fantomas krimik gyökerei egészen 1911-ig nyúlnak vissza - ekkor jelent meg ugyanis az első kisregény, amiből később, a folytatásokkal egy egész széria nőtte ki magát. A főszereplő egy rejtélyes antihős, aki akcióival igyekszik túljárni a rendőrség eszén.

A Diabolik ezt a hullámot igyekszik meglovagolni és azt kell, hogy mondjam, sikerült neki. Úgy, hogy az említett háttérinformációkat nem tudtam, kellemes meglepetés volt a film. Diabolik, a címszereplő, maga a titokzatosság: álarcot visel, a valódi arcát soha senki sem látta és mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. Autója maga a csoda, még James Bond is megirigyelhetné. Hát még azokat a rejtekhelyeket, amiket kialakított! Mobiltelefonok, kamerák és internet természetesen nincs, de a technikai felszereltségre tényleg nem lehet panasz. Diabolik hiába bűnöző, elképesztően menő és végig lehet neki drukkolni. 

Eva, azaz Lady Kant személyében a női főhőst is megkapjuk, aki nemcsak a szépségével hívja fel magára Diabolik figyelmét, hanem az eszével is. Tetszett, hogy Eva végig hangsúlyos szereplő a filmben, abszolút nem biodíszletként funkcionál. A rendőrséget is méltó ellenfélként látjuk: Ginko felügyelő aprólékos, minden részletre felfigyel és sosem hisz a látszatnak. A szerepével ellentétben meglepően szimpatikus figura. 

A hangulat remek, szépen megfigyelhetők a filmben a noir stílusjegyei. A casting elsőrangú, Luca Marinelli kiválóan alakítja a rideg tekintetű Diabolikot, Miriam Leone és Valerio Mastandrea pedig méltó partnerei. Kevés a zene, de furcsamód annyira nem is hiányzott. A film tempója egy kicsit lassú, néhány jelenet lehetett volna pörgősebb. Ezt leszámítva végig izgalmas volt a film és a befejezéssel is elégedett vagyok. 

Értékelés: 9/10 

Sophie Stava: Ne higgy nekem

"Csakhogy az igazság unalmas." 

Fülszöveg: Ártalmatlan hazugsággal kezdődött, hogy a szürke kis életét érdekesebbé tegye…

Sloane szeret a parkban ücsörögni és figyelni a kisgyerekes családokat. Elképzeli az életüket – a szépen berendezett házat, a meleg légkört, a közös programokat, a meghitt estéket, a magánóvodát, a baráti összejöveteleket. Ő is ilyenre vágyik, mert neki nem adatott meg. 
Aztán felcsillan a lehetőség. Megpillant egy síró kislányt, akit megcsípett egy méh. Ápolónőnek mondva magát rögtön a segítségére siet, a kissé tanácstalan apa nem győz hálálkodni. Így furakszik be Sloane dadaként a gazdag és kiváltságos Jay és Violet Lockhart családjába. 
A pár élete tökéletesnek tűnik, de lehet, hogy nem Sloane az egyetlen, aki hazudik, és a látszólagos idill mögött veszélyes igazság rejtőzik. A hazugságok természete, hogy összeadódnak, és egy idő után már nincs menekvés az ördögi spirálból…

Olvastam már olyan könyvet, aminek a hazugság volt a fő témája, de abban teljesen más volt az alapszituáció. Sophie Stava arra az egyszerű kérdésre fűzi fel a regényét, hogy mi lenne, ha...? Ki nem játszott már el a gondolattal, hogy más életet éljen? Hogy más bőrébe bújva más legyen a munkája, a személyisége és részesülhessen mindabban, amit a jelenlegi életében soha nem tapasztalhat meg? Sloane ezt annyira komolyan űzi, hogy egy apró hazugság kimondásával tényleg ebbe a helyzetbe kerül. Csak aztán a következményeit is viselnie kell.

Az első 200 oldal Sloane nézőpontjából mutatja meg az eseményeket, miközben az élettörténetét is megismerjük. Bármilyen szerencsétlenül is alakult a sorsa, ezt nagyrészt a kóros hazudozásának köszönheti. Az egy más kérdés, hogy az anyja miért nézte tétlenül, hogy a lánya újra és újra elkövesse ugyanazokat a hibákat... Na de vissza Sloanehoz! A Jayjel és Violettel való találkozása már-már mesébe illő és kezdtem azt hinni, hogy nincs az a kalamajka, amiből ne tudna sértetlenül kijönni. 

Amikor már kezdett nagyon leülni a sztori, akkor jött Violet nézőpontja és szép lassan értelmet nyert minden. Volt néhány rész, amikor nem tudtam eldönteni, hogy Sloane vagy Violet a betegebb karakter. De ahogy haladt előre a történet, egyre jobban megértettem Violet motivációját és az is világos lett, hogy mi a fő terve. A szigetes nyaralást egy ültő helyemben elolvastam, annyira kíváncsi voltam, hogyan végződik ez a thriller. Nem csalódtam: olyan befejezést kaptam, amivel maradéktalanul elégedett vagyok. 

Szépen építkezik a történet és a feszültséget is jól adagolja az írónő. A nagy nap eseményei tartogattak váratlan fordulatokat és tényleg izgulni lehetett, hogy sikerüljön Violet terve. Jók voltak a csavarok, de azért lássuk be, nem kevés szerencse is kellett ahhoz, hogy minden olajozottan működjön és senki ne kételkedjen. A legjobban mégis az tetszett, hogy a könyv végén mindkét nőnél van jellemfejlődés, azaz le tudták vonni a tanulságokat. A váltott nézőpont szintén jót tett a könyvnek, Jay gondolkodását ugyanis így tudjuk megismerni, ugyanakkor Violet beszámolójával lesz teljes a kép. 

Kicsit lassan indult be a történet, de összességében nagyon élveztem ezt a pszichothrillert, úgyhogy örülök, hogy ezt választottam az ősz első olvasmányának. 

Laura Morelli: A szépség őrzője

"Ez a művészet hatalma. Történeteket mesél. Az emberek történetét is. Legalább reményre lelhettek még a reménytelen időkben is."

Fülszöveg: 1942 őszén Torino felett elsötétül az ég. A szövetséges légierő bombái záporoznak a városra, aki teheti, vidékre menekül. Stella Costát az édesanyja Toscanába küldi a rokonaihoz, akik egy angol házaspár hatalmas, gyönyörű villájában laknak. Mivel nem tartották a kapcsolatot, Stella idegenként csöppen a családba, és rosszul érzi magát, mert a nagynénje feltűnően ridegül bánik vele. Stella megtudja, hogy családja hatalmas felelősséget vállalt: csaknem háromszáz felbecsülhetetlen értékű műkincset rejtegetnek Firenzéből – köztük Botticelli híres Primaveráját.
A villába újabb menekültek érkeznek, köztük egy árva, magának való fiú, Sandro, aki gyönyörűen rajzol. A két fiatal összebarátkozik, és a villa kincsesszobájában találnak menedéket. A csodálatos remekművek vigaszt, inspirációt és erőt jelentenek számukra a háború árnyékában. A német csapatok azonban közelednek… 

Az idei toszkán nyaralásomhoz illően egy Toszkánában játszódó regényt választottam. Laura Morellitől még nem olvastam semmit (pedig két korábbi könyve is megvan - A gondolakészítő és Az aranyozó lánya c.), A szépség őrzője friss megjelenés. Ez a könyv már a témájával megfogott: második világháborús Olaszország, festészet, barátság... szóval kíváncsi voltam, mivel fog lenyűgözni ez a regény. 

Nos, a kérdésre válaszolva: mindennek az összességével. A szépség őrzője ugyanis egy nagyon szép történet, aminek valóságalapja van. Az írónő meg is említi az utószóban, hogy a második világháború idején toszkán villákban rejtették el az Uffizi Képtár műkincseit, hogy megvédjék őket az utókor számára. Stella és Sandro barátsága ellenben fikció, de olyan szépen beleillik ebbe a történetbe, hogy számomra ezzel lett teljes ez a regény. 

Milyenek voltak a hétköznapok a háború kellős közepén egy 13 éves lány szemszögéből? Mit érezhettek a lebombázott falvakból, városokból érkező menekültek? Mekkora felelősséggel jár az itáliai műalkotások őrzése és védelme? Van-e remény arra, hogy véget ér a háború és új életet tudnak kezdeni az emberek? Ezeket a kérdéseket a szereplők is felteszik és már önmagában izgalmas végigkövetni a sorsukat. Hús-vér, részletesen kidolgozott karaktereket kapunk, még a legjelentéktelenebb szereplőért is lehetett aggódni. 

Stella és Sandro megismerkedése és barátsága is szép volt, de engem jobban megfogott a művészeti vonal. Laura Morelli regénye ugyanis gyakorlatilag egy óda a festészethez. Annyira szép gondolatokat fogalmaznak meg a szereplők - különösen Signor Fasola és Wallace Foster kapitány! Folyamatosan jelölgettem magamnak az idézni való szöveget, de gyakorlatilag az egész könyvet ki lehetne jegyzetelni. A háború borzalmai ezzel szemben éles kontrasztot alkotnak, szinte a bőrünkön érezni a német katonák barbárságát. 

Mindezt keretbe foglalja Sandro Botticelli műve, a La Primavera, amit az utolsó ecsetvonásig kielemeznek. A színvilágtól kezdve a mitológiai alakokon keresztül a különböző értelmezési lehetőségekig minden szóba kerül. Én ezeket a részeket imádtam! A reneszánsz festészetet nagyon szeretem, Botticelli képeit pedig volt szerencsém élőben is látni Firenzében az Uffizi Képtárban. És élőben is csodálatosak, úgyhogy teljes mértékben át tudtam élni Sandro rácsodálkozását, mert engem ugyanúgy elvarázsoltak ezek a gyönyörű festmények. És így még durvább belegondolni abba, hogy micsoda hőstett volt ezeknek a műalkotásoknak a védelme a háború alatt. 

Botticelli: La Primavera (így néz ki a festmény élőben az Uffizi Képtárban)

Kerek egészet alkot ez a történet, Laura Morelli regénye toronymagasan az év eddigi legjobb olvasmánya volt számomra. 

Ruff Orsolya: Fogjunk gyilkost!

"Kinek van kedve egy nyugdíj előtt álló, sótlan, kopaszodó, bajuszos, kiégett vén fószer kérdéseit hallgatni, amikor mi is nyomozhatnánk?" 

Fülszöveg: Ennek a vacsorának a végén nem mindenki áll fel az asztaltól. 
Hogy kipihenjék a Bánatos Madonna-ügy fáradalmait, a három jó barátnő, Vera, Kamilla és Adél a mátraszentborbálai kastélyszállodába utaznak. Sokáig azonban nem lógathatják a lábukat, egyik este ugyanis részt vesznek egy krimivacsorán, amelyen igazi színészek adnak elő egy fordulatos darabot – csakhogy az egyik szereplőt valóban meggyilkolják…
Hamar kiderül, hogy a tettest az est résztvevői között kell keresni. De kinek állhatott útjában a népszerű színész? Milyen titkot rejteget a morózus ügyvéd, mitől lesz gyanús a fiatal influenszer páros, és vajon ki lehetett az áldozat legnagyobb – titkos – rajongója? A három barátnő azonnal nyomozni kezd, ám az idő sürget: vajon sikerül még a rendőrség előtt megoldaniuk az ügyet? 

A Bánatos Madonna nagyon tetszett, ezért kíváncsian vártam a történet folytatását. Merthogy a Fogjunk gyilkost! pontosan ott folytatódik, ahol az előző könyv befejeződött. Vera, Kamilla és Adél Mátraszentborbálán, a kastélyszállóban pihen és a legnagyobb gondjuk az, hogy a meghirdetett programok kavalkádjából melyiket válasszák. Az esti krimivacsora azonban váratlan fordulatot vesz, amikor az egyik fellépő színész valóban meghal az előadás közben. A nyomozás azonnal megkezdődik és kizárólag erre az egy ügyre korlátozódik. 

Ez a terjedelmet is indokolja, ugyanis ez a könyv sokkal rövidebb lett, mint az előző. Ezúttal nincsenek mellékszálak és párhuzamos küldetések, a triónak "csak" ezt a gyilkost kell megtalálnia. Bármennyire egyszerűnek tűnt az ügy, a gyilkos elfogása rengeteg - szerintem egy kicsit sok - csavart tartogatott. Az elkövetőt ezúttal sikerült eltalálnom, de csak azért, mert annyiszor elmondják, hogy ki hol helyezkedett el a gyilkosság időpontjában. A rendőrök közül Rainer hadnagy és Nógrádi főhadnagy a két szélsőséget testesítette meg, de az ügy lezárásához mindkettejükre szükség volt. A trió ugyanis nem mindenható szuperhős, aki egy egész testület munkáját tökéletesen elvégzi. És ez így is van jól, az írónő szerencsére nem rugaszkodik el a realitás talajától. 

A három barátnő jellemét sikerült elmélyíteni, ebben a könyvben sokkal jobban meg lehetett őket ismerni. Irigylésre méltó az összetartásuk és az, ahogyan a kiderített részletekből összerakják a nagy egészet. Hármójuk közül ismét Vera az, aki felteszi az i-re a pontot, de többször is megjegyzi, mennyire hálás Kamilla és Adél barátságáért. Ez nagy erőssége ennek a könyvnek. 

Sok a filmes utalás, az enni-innivaló, úgyhogy amit a Bánatos Madonnában szerettem, az ebben a kötetben is megvan. Mégis, ha a két könyvet nézem, akkor az előző történetet erősebbnek érzem. Abban az ügy is jobban tetszett és a mellékszálak is jól tudtak működni. Önmagában persze ez a krimi is jó volt, bennem mégis maradt egy kis hiányérzet.  

Obsession - Megszállottság (2025)

Bear régóta bele van zúgva a legjobb barátnőjébe, Nikkibe, de sosem tudta összeszedni a bátorságát, hogy elmondja, mit érez. Végül úgy dönt, lépni fog, és keresi az ehhez megfelelő tökéletes ajándékot. A helyi kristályboltban nézelődve különös újdonságra lesz figyelmes. Az „egykívánságos fűz” azt ígéri, hogy tulajdonosának teljesíti egy kívánságát. Csak félbe kell törni. Ám amikor Bear előtt végre ott a lehetőség, hogy kiöntse a szívét álmai nőjének, nem tudja összeszedni a bátorságát, hogy megvallja érzelmeit. Ehelyett úgy dönt, ő inkább maga használja fel az egykívánságos fűzet. Nikki pedig nemcsak belezúg Bearbe, hanem a megszállottjává válik, méghozzá veszélyesen... 

Az is lehetne ennek a horrorfilmnek a mottója, hogy "vigyázz, mit kívánsz". Bear önbizalomhiánytól szenved, ezért tökéletesen érthető, hogy a könnyebb utat választja álmai nőjéhez, csakhogy nem a terv szerint alakulnak a dolgok. A kívánságig elég hosszú felvezetést kapunk, utána pedig azt látjuk, hogyan fordul ki Nikki önmagából. Volt néhány meglepő jelenet (a macskás szerintem nagyon beteg húzás volt), de a film egésze mégsem tudott lekötni. 

Számomra Sara és Bear sokkal jobb páros lett volna (a közös jeleneteik is érzelemdúsabbak) és Ian is inkább Nikkihez illett volna. Szóval már az alapfelállás sem volt működőképes. Tény, hogy Bear valóban egy lúzer alkat, Nikki viszont teljesen átlagos kinézetű lány, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy hősünk megütötte volna a főnyereményt. 

Kevés szereplőt mozgat a film, cserébe a hangulat végig nyomasztó. A Nikkit játszó Inde Navarrette zseniális, végig hidegrázós, ahogy a csaj minden átmenet nélkül egyik lelkiállapotból a másikba esik. A mozgásai, a hangja és az arckifejezései tényleg ijesztőek, szóval le a kalappal a színésznő előtt! Az operatőri munka szintén dicséretet érdemel, szépen játszik a film a fénnyel és az árnyékokkal. A készítők nem spóroltak a vérrel és a káromkodással, ugyanis Nikki bekattanásai elég durva következményekkel járnak. Ha pszichológiai szempontból nézem a filmet, akkor valójában az önzést és a mindenáron birtoklást mutatja be.  

Más pozitívumot viszont nem tudok említeni erről a filmről. Én nem éreztem annyira átütő erejűnek és újnak. Curry Barker rendező gyakorlatilag egy kamaradarabot készített egy minden szerelmest foglalkoztató témáról, ami lehetett volna egy kicsit életszerűbb. Hogy egy példát is hozzak: a 2011-es spanyol Mientras duermes sokkal ütősebb volt (ráadásul misztikus szál nélkül!), míg erről a filmről nem tudom elhinni, hogy az események bárkivel ugyanígy megtörténhetnek. 

Értékelés: 4/10

Korfu, a görög édenkert

Két éve Zakynthoson pihentem ki az év fáradalmait és mivel akkor elvarázsolt a csodálatosan kék Jón-tenger, szerettem volna egy másik szigetet is felkeresni. Így esett a választásom Korfura, ahol egy hetet töltöttem el. Mivel késő éjjel érkeztem meg a szállásra, csak másnap tudtam elkezdeni a sziget felfedezését. 

Porto Timoni 

Két dolog tűnt fel azonnal: 1. Korfu gyönyörű zöld. Ahol nincsenek települések és utak, ott dús, buja erdők vannak. 2. Korfu sokkal nagyobb, mint gondoltam, gyalog esélytelen végigjárni. Szerencsére ez a probléma könnyen orvosolható, ugyanis lehet autót bérelni és buszok is közlekednek, amikkel szinte az egész sziget bejárható. Ipsoson volt a szállásom, ezért onnan a 7-es busszal be is tudtam menni a fővárosba. Mivel Korfu rengeteg látnivalóval büszkélkedhet, napra pontosan megterveztem, mikor mit szeretnék megnézni. 

Kerkyra belvárosa

Elsőként Paxos és Antipaxos szigetét látogattam meg. Mindkét helyre hajóval lehet eljutni, útközben pedig lehetett csobbanni a valószínűtlenül kék tengerben. A két kis szigetecske szép volt, Paxos igazi nyüzsgő turistaparadicsom. Mivel ez a program nem fedte le az egész napot, Korfu fővárosában - görögül Kerkyra - is tettem egy hosszabb sétát. A tengerparti rész nagyon szép, a régi épületek és villák Olaszországra (Velence és Trieszt környéke) emlékeztettek. Sissi kastélyába felújítás miatt nem lehetett bemenni, de a város többi része bőven kárpótolt. Kerkyra nem nagy, mégis egy teljes napra elegendő látnivalót nyújt. 

szélmalom Kerkyra kikötőjében

Korfu homokos partjai közül Glyfadat néztem meg először. A türkizkék tenger az aranyszínű homokkal úgy nézett ki, mint egy trópusi sziget, úgyhogy már a látványért megérte ott strandolni. És ha valaki igazán szépet akar látni, akkor Paleokastritsát semmiképpen ne hagyja ki! Ez a település igazi meglepetés volt, ugyanis az a kilátópont, amit kerestem, nem volt jelezve táblával. Az tűnt fel, hogy az autók mind egy irányba mennek. Követtem őket és egy szerpentinen végigmenve feljutottam egy kisebb hegyre, aminek a tetején volt egy monostor és két kilátópont. Onnan fantasztikus látvány tárult elém. Képeslapra illő táj csodálatos színben pompázó tengerrel és dombokkal. 

Paleokastritsa 

Egy újabb hajókirándulás során Sivotát is feldeztem. Ez egy apró falucska a görög félszigeten és bár a település nem volt túl izgalmas, az odavezető út sokkal jobban tetszett. Ugyanis végre láttam delfineket! Nekem ez az élmény eddig kimaradt, pedig már sokszor jártam tengernél. Hajóroncsot is láttam közelről, ami ugyan nem olyan híres, mint a Navajo-öbölben lévő, mégis jól illett a homokos tengerparthoz. 

hajóroncs

Az egy hét alatt a legjobban a Porto Timonit szerettem volna megnézni, de a korfui tömegközlekedés igyekezett ezt megnehezíteni. Alapvetően kétféle módon lehet eljutni oda: az egyik opció az Agios Georgios Pagonon keresztüli megközelítés (ide megy busz, de abszolút nem turistabarát menetrenddel), a másik opció Sidari (közlekedés szempontjából jobb, de messze van). Sidariban megnéztem a Canal D'Amourt, amitől én egy kicsit többet vártam. Félreértés ne essék, nagyon szép volt, de több homokkő sziklára számítottam. 

Glyfada homokos tengerpartja

A következő úticélom Afionas volt, ami Sidaritól kb. 10 kilométerre van. Nos, megfelelő tömegközlekedés nélkül úgy döntöttem, hogy ezt a távot én gyalog teszem meg. Elég jó kondiban vagyok, a 10 kilométer séta nem jelentett nagy kihívást, a 40 fokos hőséggel már nehezebb volt megküzdeni. Két és fél óra alatt így is sikerült teljesítenem az utat (ami szerintem teljesen jó tempó), így Afionasban is tudtam nézelődni. Az eddig látott korfui falvak közül ez tetszett a legjobban: a kőházaknak és a színes virágoknak köszönhetően igazi kis ékszerdoboz. 

hajókázás közben

Afionasból még egy kis séta várt rám Porto Timonihoz. A földes és köves ösvény egyáltalán nem könnyű terep (túracipő erősen ajánlott ide!), de a kilátópontról nyíló látvány mindenért kárpótolt. A keskeny földsávval elválasztott két öböl mindkét részén lehet strandolni és élvezni a csodálatos tengert. Korfu természeti látványosságai közül egyértelműen ez tetszett a legjobban. 

napfelkelte Ipsoson

Az egy hét sajnos kevés volt ahhoz, hogy mindent megnézzek a szigeten. Úgyhogy valamikor még biztosan visszajövök, hogy Korfu északi és déli részét is láthassam. 

Érdekességek: 
- A csapvíz itt sem iható, de a falvakban, városokban egymás után vannak a szupermarketek, ahol beszerezhető ásványvíz. 
- Korfu jellegzetes citrusféléje a kumkvat, vagy más néven törpemandarin. Önmagában is finom, ízre olyan, mintha az ember egyszerre enne mandarint és citromot. A sziget számos pontján árulják kandírozott formában, de lekvárt is készítenek belőle. Mindegyiket érdemes megkóstolni. 
- A porto timonis kirándulás után lekéstem a fővárosba menő utolsó buszt, ezért taxit kellett hívnom. A taxisofőr nagyon kedves volt és egy csomó érdekességet mesélt Korfuról. Például azt, hogy a szigeten a méz és az olívaolaj mellett sört is készítenek. És hogy ha legközelebb a szigeten járok, akkor érdemes felmenni Korfu legmagasabb pontjára is, amely a Pantokrator-hegyen van. Tiszta időben még Albánia partját is látni lehet onnan. 
- A buszok menetrendjét elég pontosan tartják és a jegyárak is elég korrektek. Mind a fővárosba menő, mind a távolsági buszokon van jegyellenőr. 
- Siestát nem tartanak a szigeten, de vasárnap nagyon sok üzlet zárva tart.
- A sok szép látnivaló mellett elszomorított, mennyi helyen van szemét. Még a turisták által nehezebben megközelíthető helyeken is halomban állnak a műanyag flakonok és egyéb hulladékok.  

Napsütéses Toszkána

Bár ezt az évet egy velencei utazással kezdtem, nyáron mindenképpen szerettem volna eljutni Olaszországba. Mégpedig egy olyan régióba, ahol eddig még nem jártam: Toszkánába. A filmekből ismert dombokkal, villákkal és ciprusfákkal tarkított táj mindig is vonzott, emellett Firenzét és Sienát is szerettem volna élőben látni. Hangolódásképpen újranéztem a Napsütötte Toszkánát, mert ez az egyik kedvenc, Olaszországban játszódó filmem. A szállás Montecatini Termében volt, az utazás minden helyszínét innen kerestük fel. 

Firenzei városkép

Programcsere miatt elsőként Sienába látogattunk el, ami már az első pillanattól elvarázsolt. A vörösesbarna téglás épületek, a gyönyörű templomok és a szűk sikátorok között járva úgy éreztem, mintha visszautaztam volna az időben és a gótikus Itáliában kötöttem volna ki. Siena sokkal szebb, mint gondoltam, az óváros minden pontján láttam valamit, ami megragadta a figyelmemet: egy épületrészletet, egy szobrot, vagy éppen épületeket összekötő boltívek. De ami igazán lenyűgözött, az a dóm (olaszul: Cattedrale di Santa Maria Assunta). Kívülről is impozáns, de belül egyszerűen meseszép. Egy márványból alkotott csoda. 

Siena, Piazza del Campo

A Piazza del Campo, Siena ikonikus főtere sem maradhatott ki. A tér hatalmas, lovas versenyeket is rendeznek itt. A 40 fokos kánikulában csak a teret körülvevő épületek nyújtottak árnyékot, ami egy kicsit megnehezítette a városnézést. Cserébe isteni finom fagyit lehetett a harangtorony mellett enni. Ha arra jártok, az őszibarackfagyit ne hagyjátok ki! Sienától nem messze található Monteriggioni, ami gyakorlatilag egy épen maradt középkori vár, melynek falai között egy kis falucska terül el. 

Firenze, Ponte Vecchio

Az út során természetesen Firenzébe is ellátogattunk. Nem véletlenül nevezik a várost az itáliai művészetek bölcsőjének, ugyanis annyi a szebbnél szebb látnivaló, hogy egy hónap is kevés lenne mindet megnézni. Sajnos itt csak egy napot tudtunk eltölteni, emiatt csak a Ponte Vecchio, a Cattedrale Santa Maria del Fiore, a Palazzo Vecchio, a Chiesa di Santa Croce és az Uffizi képtár fért bele az időbe. Gyönyörű volt mindegyik, nem tudnék egy kedvencet választani. Talán az Uffizi képtár okozta a legnagyobb meglepetést, ugyanis a sok turista ellenére minden festményt nyugodt körülmények között meg lehetett nézni. Nem löktek fel percenként a tolakodó csoportok, mint tavaly Franciaországban. És persze fantasztikus volt látni a középkor és a reneszánsz nagy művészeinek alkotását élőben. A festményeket amúgy folyamatosan restaurálják, ezért úgy néznek ki, mintha most készültek volna. 

Pisa, Ferde torony

Ha már Toszkána, akkor Pisát is meg kell említenem. A Csodák terén mind a négy híres épület megtalálható (Ferde torony, dóm, Szent János keresztelőkápolna és a Camposanto temető), a tér körüli várfalról nagyon szépen lehet látni mindegyiket. Ezeken kívül viszont más látnivaló nincs a városban, úgyhogy Pisát elhagyva Lucca volt a következő állomásunk. Lucca már több látványossággal rendelkezik, nem is tudtuk mindet megnézni, mindenesetre nagyon hangulatos és szép városként maradt meg bennem. 

Lucca

A megelevenedő középkor szép példája Volterra is, ami etruszk alapokra épült. A város híres az alabástromról, érdekes volt látni, mennyi használati tárgyat készítenek belőle. Tettünk egy rövid sétát a belvárosban, majd indultunk is tovább San Gimignanoba. Nagyon tetszett a lakótornyokkal tarkított város, a legmagasabb toronyba fel is mentem, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a környékre. 

San Gimignano főtere, háttérben a lakótornyokkal

Egy kirándulás erejéig a szomszédos tartományt, Liguriát is felkerestük, ugyanis a Cinque Terre is szerepelt a programok között. La Speziából indult vonat, úgyhogy az olasz vasútból is kaptunk egy kis ízelítőt. A vonat modern volt, csendes, gyors, tiszta és pontos. Riomaggiorénál aztán átszálltunk hajóra és az öt város közül kettőben (Monterosso és Vernazza) töltöttünk el hosszabb időt. Vonattal egyébként mind az öt város össze van kötve, így akár a szárazföldről indulva is meg lehet őket nézni. Mindegyik város egy kicsit más, de a színes házak és a gyönyörű tengerpart mindegyikre jellemző. 

Cinque Terre, Riomaggiore

A dimbes-dombos toszkán tájjal szintén nem tudtam betelni, az egész régió - beleértve a településeket és a természetet - pontosan olyan, amilyennek az útikönyvek mutatják. Nagyon belopta magát Toszkána a szívembe és bőven tartogat még olyan látnivalókat, amelyek most idő hiányában nem tudtunk megnézni (pl. Arezzo, Livorno, Pistoia városa). 

Érdekességek: 
- Az idei aszály sajnos Olaszországot sem kímélte. Az út során rengeteg kiszáradt folyót láttunk, a Póban sok helyen alig volt víz. És bár Olaszország mediterrán országnak számít, azért a 42 fokos hőmérséklet északon így is rendkívülinek számít. 25 éve még Nápolyban sem volt ennyire meleg, pedig az sokkal délebbre fekszik. 
- A városnézésekhez mindenképpen kényelmes cipő javasolt. Az óvárosokban sok a macskaköves útszakasz és ugyan a látnivalók nincsenek nagy távolságra egymástól, elég sokat kell gyalogolni. 
- A legtöbb helyen a belvárosokból ki vannak tiltva az autók. Az egyedüli kivétel Firenze, ahol tényleg folyamatosan figyelni kell, hogy mikor jön egy terjedelmes autó (egészen elképesztő, mennyi hatalmas BMW próbált a szűk utcákban manőverezni), ami elől szó szerint el kell ugrani. Firenzében egyébként a zsebtolvajok száma is magas, az Uffizitól nem messze pont láttuk azt, amikor járókelők próbáltak elkapni egy tolvajt.  

Nine Bodies in a Mexican Morgue - 1. évad

2025-ben futott ez a brit sorozat, hozzám viszont csak idén jutott el. Egy évad készült belőle 6 epizóddal, a készítő pedig az az Anthony Horowitz, aki a Magpie Murderst is jegyzi. A címből adódóan elkerülhetetlen az Agatha Christie örökbecsű krimijéhez való hasonlítás, hiszen gyakorlatilag ebben a sorozatban is hasonló történetre lehet számítani. 

Valahol a mexikói dzsungelben lezuhan egy repülőgép, aminek az áldozatai egy hullaházba kerülnek. A pilótával és a légiutas kísérővel együtt tíz utas tartózkodott a fedélzeten, de csak kilenc holttest kerül elő. Ki a tizedik ember, aki meggyilkolta a túlélőket? És vajon miért végzett velük? Mindez az évad folyamán derül ki flashbackek segítségével. Tulajdonképpen a múlt eseményeit látjuk időrendi sorrendben, választ kapva ezzel a felmerült kérdésekre. 

A nyitórész szépen felvázolja az alaphelyzetet és megágyaz a folytatásnak. A szereplők eleinte ódzkodnak a bemutatkozástól, de azért a nevüket megtudjuk. Egyszerű, rövid nevekkel dolgozik a sorozat, így szerencsére nem nehéz követni, hogy ki kicsoda. Természetesen vannak titkolózók, akik rögtön felkeltették a gyanúmat, mindenesetre a stewardess és a pilóta halálát a zuhanás következményeként könyveli el a csapat. 

A második résztől aztán kezdenek felgyorsulni az események. Eltűnik az ivóvízből, az ételből, a gyógyszerből, emiatt a túlélők egyre kevésbé bíznak meg egymásban. És egyre több nyomot találnak arra vonatkozóan, hogy gyilkos van közöttük. A legizgalmasabb nyilván az a helyzet volt, amikor már csak három szereplő volt életben. A halálnemek elég változatosak és bár próbáltam kitalálni, hogy ki lehet a tettes, nem sikerült rájönnöm az elkövetőre. Pontosabban nem akartam elhinni, hogy az a bizonyos illető végzett a többiekkel, ugyanis direkt támpontot nem ad a sorozat. Egyetlen apró jelenet van, ami segít a megfejtésben és ezt is csak akkor vettem észre, amikor másodszorra is megnéztem a sorozatot. 

Sztori szempontjából elég alaposan kidolgozott a sorozat és igazán a fináléban nyer értelmet minden. A gyilkos kiléte is ekkor lesz 100%-osan egyértelmű és persze az is kiderül, hogy hogyan és miért gyilkolt. Arra azért kíváncsi lettem volna, honnan szerezte a kapucnis ruhát és hová rejtette napközben. Hozott váratlan fordulatot az epizód - a hihetetlenül csillogó napszemüvegen jót mosolyogtam -, de az utolsó jelenetek tükrében én elégedett vagyok a befejezéssel. 

A hangulat remek, végig tapintható a feszültség a szereplők között. A zuhanást követően egyértelműen bizalmatlanok, mindenki a saját feje után akar menni, senki nem akar csapatvezető lenni és persze elkövetik azokat a hibákat, amiket aztán a gyilkos ügyesen kihasznál. A helyszín miatt egyébként a Lostra is emlékeztetett ez a sorozat, csak ezúttal semmilyen misztikus elemet nem kapunk. Nagyon tetszett az is, ahogyan a halottakat számolta a sorozat. Agatha Christie-nél viaszbábuk voltak, itt feketével áthúzott, piros színű emberalakok. 

A szereplők közül csak a motelhálózatot működtető Lisa - Travis páros volt antipatikus, a többiek nagyjából úgy viselkedtek, ahogy egy ilyen helyzetben várható. Fokozatosan ismerjük meg őket, Rapidóról még egy kis háttértörténetet is kapunk. Sonját és Zacket kedveltem a legjobban, az ő sorsuk érdekelt a leginkább. Kevint nagyon súlytalannak éreztem az elején, úgy tűnt, hogy ő csak sodródni akar az árral. Amy és Dan szintén kapott egy kis mellékszálat, úgyhogy valamennyire a CBZ51-es járat minden utasát megismerhettük a hat epizód alatt. 

Összességében beváltotta a sorozat a hozzá fűzött reményeimet. A műfaj sajátosságait egytől egyig hozza és a záró epizódnak köszönhetően egy kerek történetté áll össze. Kellemes kikapcsolódás volt a Nine bodies..., még a kisebb-nagyobb hibák sem voltak annyira zavaróak. 

Értékelés: 7.5/10 

El Método - A Grönholm-módszer (2005)

Pályázatot írnak ki a multinacionális cég vezetői posztjára. A jelölteket összehívják a válogatási folyamat utolsó állomására. Miközben Madrid utcáin globalizáció-ellenes tüntetés zajlik, bent is egyre feszültebb a légkör. A csoportban mindenki potenciális ellenfél. Az utolsó feladat, hogy az amerikai Grönholm-módszer segítségével felmérjék saját tehetségüket. Egymással szembeállítva őket, versenyhelyzetet szimulálnak, melynek megoldása során a jelentkezőkről lehull az álarc, kiderül, hogy kiben mi lakozik. 

A nemrég látott Examnél már megemlítettem ezt az argentin-spanyol-olasz koprodukcióban készült filmet, ugyanis az alaphelyzet mindkettőnél ugyanaz: néhány embernek kell egy zárt térben megküzdenie egy vállalati pozícióért. Ebben a filmben konkrét feladatokat kell megoldaniuk a jelentkezőknek és valaki mindegyik kör után kiesik. A módszerek egyre durvábbak lesznek, csakúgy, mint a versenyzők gátlástalansága. 

 

Nem rossz film az El método, de nekem egyértelműen az Exam tetszett jobban. Abban tényleg azt éreztem, hogy van tétje a megmérettetésnek, míg itt szinte semmi nem derül ki sem a cégről, sem a munkáról. A kiválasztási folyamat is nagyon elhúzódik: a jelöltek egy teljes napot eltöltenek egymás kigolyózásával, a Vizsgánál pedig mindössze 80 perc alatt eldől, hogy ki kapja meg az állást. 

A film első órája remek, ötletesek a feladatok és klassz volt látni, hogyan dolgoznak össze a szereplők, miközben mindegyikük a saját céljáért küzd. Az ebédszünet után viszont nagyon leült a film, úgy tűnt, mintha már a jelölteknek sem lenne kedvük a folytatáshoz. A labdás feladat szerintem borzasztó volt és ott jött elő a leginkább az, hogy a nyolc emberből azok jártak igazán jól, akik nem jutottak el az utolsó fordulóig. 

A film végén persze kiderül, hogy ki lesz a cég új dolgozója és azt is megtudjuk, hogy mit is jelent a Grönholm-módszer. Pszichológiai és HR-es szempontból is érdekes volt a film, de lehetett volna rövidebb és feszesebb tempójú, hogy a kezdeti izgalom és lendület a film végéig megmaradjon. 

Értékelés: 7/10

Nine Dead (2010)

Egy fegyveres maszkos férfi elrabol kilenc idegent, akik korábban még sosem találkoztak. Azt mondja nekik, hogy minden 10. percben megöl egyet közülük, amíg rá nem jönnek, hogy milyen kapcsolat van kilencük között és miért is lettek elrabolva. 

 

Ismét egy zárt térben játszódó film, ami a tartalmával azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Szeretem az ilyen filmeket, mert nagyon jó teret ad a szereplők megismerésére. Ez kiválóan érvényesül a Nine deadben is, a kilenc ember múltja a szemünk előtt rajzolódik ki. A flashbackek száma minimális, ebben a filmben a szövegre érdemes odafigyelni. 

 

 

A cím sajnos elspoilerezi a filmet, ennek ellenére élveztem a látottakat. Meglepett, hogy a maszkos pasas tényleg betartotta azt, amit ígért és a film végére valóban kilenc holttestet kapunk. A hullák sorrendje nem volt véletlen és abszolút nem azzal az illetővel kezdett a maszkos rabló, akit én első áldozatnak gondoltam. Nagyon tetszett az, ahogyan a foglyok lassanként megnyíltak egymás előtt és folyamatosan próbálták kideríteni, hogy milyen módon kapcsolódnak egymáshoz.  

 

 

Az események kiindulását képező ügy sajnos tele volt erőltetett fordulatokkal, néhol nagyon kilógott az, hogy bizonyos események csak azért történtek meg, hogy a foglyok belepasszoljanak a nagy egészbe. Ezt leginkább az utolsó fordulatnál éreztem így. Emiatt nem is lepett meg az, hogy a foglyul ejtett kilenc ember mindegyike hozzájárult ahhoz a tragédiához, ami elkerülhető lett volna. 

 

 

A színészek közül csak Melissa Joan Hart neve volt ismerős - többek között a Melissa & Joey miatt - és ebben a filmben neki volt a legidegesítőbb karaktere. Állandóan hisztizik és ugyanazt szajkózza, emellett ő ad ki magáról használható információt utoljára - a többiek nem kis bosszúságára. Aki viszont az elején tenyérbemászó bunkónak tűnt, ő lett számomra a legracionálisabban gondolkodó szereplő. Nagy színészi alakítások nincsenek ebben a filmben, emlékezetes jelenetet sem tudok megemlíteni, emiatt ez a film egy egyszer nézős popcorn moziként fog megmaradni bennem. 

Értékelés: 6/10