No mires a los ojos - Idegen a szekrényben (2023)

Damián 20 év után veszti el állását. Elbocsátásának hírére dühösen távozik főnökétől és fejébe veszi, hogy az első szembejövő lehetséges búvóhelyet meglátva elvonul a világ elől. Egy furgonon heverő szekrényt megpillantva meg is találja céljához az ideálisnak vélt lehetőséget, azonban a kocsi útnak indul. A gardrób Lucía és Fede othonába érkezik, belsejében Damiánnal, aki meglapulva várja a bútor elhelyezését. Hősünk így aztán a vele nagyjából egykorú házaspár és tinilányuk, María életének részévé válik, ugyanis még aznap este megfogalmazódik benne az ötlet, hogy velük marad egy rejtélyes, az árnyakban mozgó jelenségként. De vajon milyen szándék vezérli? 

A nemrég látott Farkas a bárányok között után kíváncsi voltam erre a spanyol filmre, mert az ismertető alapján izgalmasnak tűnt. Anélkül, hogy egy percet is láttam volna belőle, rögtön a 2011-es - szintén spanyol - Amíg alszol jutott eszembe. Az alaphelyzet ugyanis hasonló: egy kívülálló személy része lesz egy család életének anélkül, hogy ezt az érintettek tudnák. Ebben a filmben a szekrény jelenti a különlegességet, ugyanis remek búvó- és megfigyelőhelyként funkcionál Damián számára. 

A család elsőre átlagosnak tűnik, de idővel feltárulnak előttünk a problémáik. Egyébként először nem is látjuk az arcukat, csak a végtagjaikat mutatják és a hangjukat halljuk. Ennek ellenére nem volt hiányérzetem. Mivel mindent Damián nézőpontjából látunk, természetesnek tűnt, hogy a család tagjai csak később kaptak arcot. 

Ezzel párhuzamosan Damián egy tévéfelvétel során beszámol arról, hogy melyik pillanatot hogyan élte meg, miközben rejtőzködött. A tévéfelvételre hamar magyarázatot kapunk és még jobban meg tudjuk érteni Damián személyiségét. Ahogy haladunk előre, úgy avatkozik be egyre látványosabban a férfi a család életébe. A legdurvább tettét egyszerre értettem is, meg nem is. Amellett, hogy önös érdek (is) vezérelte, nem derül ki, hogy mi a terve ezután.  

Nem mondom, hogy rossz film az Idegen a szekrényben, de közel sem hozta azt az élményt, amit vártam tőle. Furcsa volt nekem, hogy a szokatlan dolgok észlelésekor nem néz alaposabban körbe a család - ami azért is ijesztő, mert sok jelenet akár a valóságban is megtörténhet -, hanem éli tovább az életét. Ha ezt a vonalat is behozták volna, akkor lett volna egy kis feszültség és dinamika a filmben. Így viszont csak azon lehetett "agyalni", hogy vajon mi lehet Damián motivációja és terve. A valóság és a képzelet határa sem mindig különíthető el, így sokszor zavarosnak éreztem ezt a filmet. 

Értékelés: 5/10

Jennifer Rosner: A sárga madárka énekel

"Maga az élet is apró, törött darabok egyben tartásából áll."

Fülszöveg: Amikor a náci katonák összegyűjtik a zsidókat, Róża és ötéves kislánya, Shira elmenekülnek a városukból, és egy ismerős gazda pajtájában keresnek menedéket. Éjjel-nappal a szénapadláson rejtőzködve Shirának nagyon nehezére esik csendben maradnia, ráadásul állandóan lüktet benne a zene, és hívogatja a pajtán kívüli élet. Róża, hogy megnyugtassa a gyermekét, egy elvarázsolt kertben élő kislányról mesél: a kislánynak megmukkannia sem szabad, ezért a sárga madárka énekel helyette. Mindent eldalol, amit a kislány fejben komponál, és a történetben a dallam segít a virágoknak szirmot bontani.
Róża ebben a fantáziavilágban tudja megvédeni Shirát az őket körülvevő világ borzalmaitól. Eljön azonban a nap, amikor a menedékük tovább már nem biztonságos, és Różának lehetetlen döntést kell hoznia: maga mellett tartja Shirát, vagy megadja neki az esélyt, hogy tőle elszakítva élje túl a háborút. 

Nem rajongok a zsidókról szóló történetekért - egyszerűen azért, mert mai szemmel nézve is borzasztó dolgok történtek velük a holokauszt idején -, de erre a könyvre kíváncsi voltam. Rövid, könnyen olvasható fejezetekből áll a regény, így gyorsan elfogytak az oldalak. Na persze a történet is vitt magával. A németek elöli bujkálás, rejtőzködés és az állandó veszélyérzet folyamatosan jelen van, ugyanúgy, mint a remény, hogy Róża és Shira viszontlátják egymást. 

A könyv elején egy pajtában találkozunk Różával és a kislányával. A háború elején vagyunk, de már így is sok viszontagságon mentek keresztül és a pajtában sem könnyű az életük. Sokáig azt hittem, hogy végig ott fognak maradni, de aztán másképp alakulnak az események és el kell szakadniuk egymástól. Amíg együtt voltak, akkor is lehetett sajnálni őket, de igazán akkor izgultam értük, amikor külön-külön próbálnak túlélni és boldogulni. Elképesztő az a fizikai és lelki erő, ami Różának volt. Olvasás közben sokszor belegondoltam, hogy hasonló helyzetben vajon én hogyan döntenék/döntöttem volna és hogy mennyire lennék/lettem volna kitartó.

Sok elemében hasonló ez a könyv a Döntéshez, emiatt hasonló gondolatokat tudok magammal vinni belőle. Tetszett, hogy nincs túlbonyolítva a történet, az írónő rövid, egyszerű mondatokkal vázolja fel az eseményeket és az érzelmeket. A zene szépen belesimul a történetbe, keretet is ad neki, Shira számára pedig az életet jelenti. A sárga madárka szereplésével nem volt gondom, sőt, tökéletesen illett a kis Shira gyermeki világához. A befejezéssel teljes mértékben elégedett vagyok, számomra így lett kerek ez a történet. 

"A múltbéli életből kiemelkedés azzal jár, hogy az ember új dolgokat tesz magáévá, távol tartja magát mindattól, ami emlékeket idézne."

Kasivai Hiszasi: A Kamogava Kifőzde

"A dolgok ízét jelentősen befolyásolja a pillanatnyi hangulatunk."

Fülszöveg: Melyik az az étel, amiért bármit megtennél, csak hogy még egyszer megkóstolhasd?

Egy csendes kiotói mellékutcában van egy különleges étterem. A Koisi és édesapja, Nagare által vezetett kifőzde csodálatosan extravagáns ételekkel kényezteti a vendégeit. Ám nem ez a fő ok, amiért érdemes hozzájuk betérni…
Az apa-lánya páros ugyanis másféle szolgáltatást is nyújt. Zseniális nyomozói képességeik birtokában képesek újraalkotni egy-egy ételt a vendégeik múltjából: olyan fogásokat, amelyek a kulcsot jelenthetik az elfeledett emlékek felidézéséhez vagy a jövőbeli boldogság megtalálásához. Legyen az marharagu vagy makrélás szusi – az idő homályába vesző receptek étterme kapcsolatot teremt a múlttal, és utat mutat egy szebb élethez. 

Idén szerettem volna ázsiai szerzőktől is olvasni, így elsőként egy Japánban játszódó regényre esett a választásom. A Kamogava kifőzde ismertetője izgalmasnak tűnt és mivel érdekel a gasztronómia, kíváncsi voltam erre a könyvre. Hat rövid történetet olvashatunk, így akár egy délután is elég ahhoz, hogy megismerkedjünk a Kamogava kifőzde és Nyomozóiroda működésével. 

Maga a téma tetszett, hiszen az ételekhez emlékek társulhatnak - Czecz Fruzsina többek között erről is ír a könyvében -, de csak az első történetben éreztem azt a "fűszert", amit ettől a regénytől vártam. A cserépedényben főtt udon elkészítése és az ízek felkutatása zseniális, a többi ételnél viszont nem tapasztaltam ezt az alaposságot. Pedig van itt alapanyag bőven - szó szerint is -, a többségükről egy európai csak nagy ritkán vagy sosem hall. A bőségtálaknál például szorgalmasan gugliztam, hogy el tudjam képzelni, hogyan is néznek ki ezek a japán fogások. 

A borító csodaszép és a novellákból is a finomság és a visszafogottság árad. A szereplők mindegyike kedvelhető, szinte tapintható az a fajta tisztelet, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. Jó volt hat étel erejéig elmerülni a japán kultúrában, de én kicsit többet vártam ettől a könyvtől. A gasztronómiai vonalat sokkal hangsúlyosabbnak éreztem, mint az érzelmi töltetet. Pedig a hat betérő vendég története  is kellőképpen érdekes. A kifőzde lényegében megoldást vagy megnyugvást ad a múltbéli vagy jelenlegi problémáikra az ételeken keresztül, mintha csak egy pszichológiai regényt olvasnánk. Ennek tükrében kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a szereplők sorsa a későbbiekben, de az áhított étel elfogyasztása után már nem találkozunk velük. Nem derül ki, hogy rendeződik-e az életük vagy csak ideiglenes megoldást kaptak a problémáikra. Így egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a vendégek futószalagon érkeznének és csak addig fontosak, amíg Kamagaváék felkutatják és elkészítik az ételeket. 

A konkrét nyomozómunkára is kíváncsi lettem volna. Hogyan dolgoznak Kamagaváék, milyen közöttük a munkamegosztás, mit csinál Koisi, amíg az apja úton van, stb. Nagyon tárgyilagos és száraz volt nekem az, ahogyan Nagare felsorolja, hogy egy-egy étel elkészítése kapcsán hová utazott és kiket kérdezett meg.

Felemás véleménnyel vagyok tehát a könyvről, mert kaptam is tőle valamit, meg nem is. Különleges olvasmány volt és meghozta a kedvemet a japán irodalomhoz, de a szerző következő könyvéhez már nem. 

„Az ember már csak olyan, hogy egykettőre hozzászokik mindenhez. Hiába talál valamit kezdetben finomnak, idővel természetessé válik számára. Nem szabad elfelejteni a kezdeti lelkesedést.”

"Különös dolog a sors, ami összehoz másokkal, mert akivel találkozni kell, azzal találkozni is fogunk. Ugyanígy kétség sem fér hozzá, hogy akinek dolga van velünk a világban, az ide fog találni."