Évösszegző 2023

Ismét eltelt egy év, úgyhogy következzen a 2023-as évet összefoglaló bejegyzés. (A 2022-es év összegzése itt olvasható.) 

- A tavalyi posztomat azzal a kívánsággal zártam, hogy az idei év ne legyen rosszabb az előzőnél. Ezúttal nem írtam fogadalom-listát, mert nem tűztem ki nagy célokat magam elé. Ennek ellenére izgalmasnak ígérkezett az év. Gyűltek szépen a programok és a tervek a naptáramba, én pedig igyekeztem megvalósítani őket. Utoljára 2019-ben jártam külföldön, úgyhogy az idei évem egyik legszebb élménye egyértelműen az isztambuli utazás volt. Az elmúlt években nagyon hiányzott az utazás, ezért szerettem volna az út minden percét kihasználni. Külön öröm volt az, hogy ezt azzal a kórussal tehettem meg, amelyben már negyedik éve énekelek.

- A nyár másik nagy élménye a Balatonon töltött hét volt, mert turistaként élvezhettem a strandolást és a kirándulást. Bár azon a környéken nőttem fel, így is tartogatott érdekességeket a Balaton-felvidék. Egy nap erejéig még Bécsben is jártam, de mivel aznap délután hatalmas eső volt, nagyon keveset láttam a városból. Jövőre ismét tervben van az osztrák főváros nevezetességeinek felfedezése, remélhetőleg akkor az időjárás is kegyes lesz hozzám. 

- Az ősz mozgalmasan telt és a szeptemberi jó időnek köszönhetően olyan volt, mintha nem akarna véget érni a nyár. Október végére aztán megérkezett az évszaknak megfelelő időjárás, a tél pedig hosszú idő után idén hóval érkezett. Gyerekkoromból persze jól emlékszem a havas telekre és a fehér karácsonyokra, de 2013 óta most először láttam nagyobb mennyiségű havat a fővárosban. 

- Az év többi részében sem unatkoztam. Idén rengeteget kirándultam és a párommal Budapest számos nevezetes pontját bejártuk. A sok közös program és a nyári utazások miatt idén éreztem egyértelműen azt, hogy visszatért a Covid előtti állapot. Mindenhol nagy volt a tömeg és újra élettel teltek meg a terek. Viszont a vírus továbbra is jelen van, novemberben át is vonult a szervezetemen, de a legutóbbi alkalomhoz képest sokkal enyhébb formában. Ezt leszámítva idén szerencsésen elkerültek a betegségek.

- Bejegyzések tekintetében majdnem olyan aktív volt ez az év, mint a tavalyi. Júniusban volt egy kis megtorpanás, mert a monitor előtti munkavégzés nem tett jót a szememnek, ezért kénytelen voltam egy kisebb szünetet beiktatni. Nagyon sok jó és értékes könyvet olvastam és moziba is sokszor eljutottam, de kevés film nyerte el igazán a tetszésemet. Hátha jövőre több szerencsével járok ezen a téren is. :) 

Boldog, egészségben és sikerekben gazdag 2024-et kívánok minden olvasómnak! 

J.K. Rowling: A karácsonyi malac

”A veszteség az élet része - súgta a fülébe a malac, miközben orrával Jack hajába túrt. - De vannak dolgok, akik elvesznek, mégis élhetnek. Erre képes a szeretet.”

Fülszöveg: A hétéves Jack mindennél jobban szereti a plüssmalacát. Undok mostohanővére azonban Karácsony napján kidobja Püsmacot az autóból! Hiába kap helyette a fiú egy sokkal szebb plüsst, imádott kedvencét nem pótolhatja. Ám karácsony éjjele a csodák ideje, amikor minden életre kelhet… Így aztán Jack és bosszantó új játéka, a karácsonyi malac kockázatos utazásra indul az Elveszettek Birodalmába, hogy kimentsék a fiú legjobb barátját a szörnyűséges, játékpusztító Veszejtő markából.

Ezt a mesekönyvet már tavaly el akartam olvasni, de csak az ünnepek után sikerült beszereznem, addigra pedig már elvesztette az aktualitását. Idén viszont már nem akartam kihagyni a karácsonyi olvasmányaim közül. A karácsonyi malac alapvetően gyerekeknek íródott, de nekem felnőttként is nagyon tetszett ez a történet. Jacket kiskorában ismerjük meg és hét éves koráig követjük őt. Kiderül, milyen trauma számára a szülei válása és hogy miért annyira fontos számára Püsmac. A fejezetek rövidek, így elég gyorsan eljutunk ahhoz a ponthoz, amikor Jack elveszíti szeretett plüssmalacát. A kaland pedig csak ezután kezdődik... 

J.K. Rowling már a Harry Potter könyvekben is csodálatos világot teremtett és ez a Karácsonyi malacban sincs másként. A Szenteste különleges jelentőséggel bír és ha valaki már elgondolkodott azon, hogy hová kerülnek azok a tárgyak, amiket "elnyelt a föld", az ebből a történetből megtudhatja. Az Elveszettek Birodalmáról igencsak részletgazdag leírást kapunk, a benne található városok és tájak bemutatásakor pedig szinte tapintható a ridegség, a kietlenség, a hideg vagy éppenséggel az aranyszínben tündöklő melegség. Elképesztően logikus a szereplők háttértörténete és hogy miért éppen oda kerülnek az emberek által elveszített tárgyak, ahol Jackék találkoznak velük. Itt mindenképpen ki kell emelnem a magyar fordítást, Tóth Tamás Boldizsár ebben a regényben is frappáns és találó elnevezésekkel ruházta fel a helyszíneket és a szereplőket. 

Az illusztrációk gyönyörűek, olvasás közben pont úgy képzeltem el a jeleneteket és a szereplőket, ahogyan Jim Field ábrázolta őket. A cselekmény nagyon pörgős és izgalmas, egyáltalán nem kiszámítható az események alakulása. Engem teljes mértékben lekötött és magával ragadott Jack és a karácsonyi malac története. Alig tudtam letenni a könyvet, annyira kíváncsi voltam a végére. És nem kellett csalódnom sem a befejezésben, sem az odáig vezető útban. Egyszerre bájos és szívmelengető a történet, a szeretet mellett pedig olyan emberi értékek is megjelennek, amik nemcsak Karácsonykor fontosak. Emiatt kortól és nemtől függetlenül bátram tudom ajánlani mindenkinek J.K. Rowling könyvét.

Karácsony

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog Karácsonyt kívánok!

 

Michala Ries: 24 nap karácsonyig

"Szeretni valakit, azt jelenti, hogy számolsz a fájdalommal, ha mégsem jön össze. Szeretni valakit, azt jelenti, hogy felfeded neki az igazi arcod. Nincsenek játszmák, nincsenek álarcok."

Fülszöveg: Úgy tűnik, Ninának bejött az élet, látszólag nem hiányzik neki semmi. Jó állás, megbízható partner, remek kollégák, zökkenőmentes hétköznapok, szerető család, közelgő előléptetés… Mi másra vágyhatna egy fiatal, ambiciózus nő? Aztán egyszer csak rájön, hogy ez nem elég. Egyik pillanatról a másikra mindent felborít maga körül, kilép a komfortzónájából, szakít a vőlegényével, és hátrahagyja, ami unalmas, ami megszokott. Karácsonyig van 24 napja, hogy teljesítse őrültebbnél őrültebb titkos kívánságait, családi csontvázakat húzzon elő a szekrényből, fájdalmas igazságokat ismerjen be, régi hibákat hozzon helyre, és megvalósítsa álmait.
Mivel a karácsonyi időszak tele van csodákkal, egy vonzó idegen is keresztezi az útját, aki minden alkalommal megdobogtatja a szívét, amikor csak rápillant. Dominik kedves, sármos, vicces és őrülten szexi. Nina úgy érzi, jó társa lehet a különösebbnél különösebb kalandokban. Ő lehet a legszebb ajándék, amit valaha kapott. Ha a férfi elég bátor ahhoz, hogy megszelídítse. 

A leírás alapján olyan történetre számítottam, mint amilyen a Mr. Téves Szám volt, de már néhány oldal után látszott, hogy ez a könyv teljesen másról fog szólni. A 24 nap karácsonyig nem egy egyszerolvasós történet, hanem jóval több annál. Ha meg kellene neveznem egy könyvet, ami egyszerre humoros, elgondolkodtató, szívmelengető, érzelmileg felkavaró, emellett segít az ünnepekre hangolódni, akkor biztosan Michala Ries regényét mondanám példának. Annyira szerethető és annyira emberi volt ez a történet!

Ninával akkor ismerkedünk meg, amikor nagy változások előtt áll szakmailag és magánéletileg egyaránt. Aztán amikor kihallgat egy jegyespárt a parkban arról, hogy mit sajnálna a legjobban, ha ma lenne élete utolsó napja, akkor belé hasít a felismerés: "Sajnálnám, hogy nem úgy éltem, ahogy szerettem volna." Ez adja meg neki a végső löketet a különleges adventi kalendárium elkészítéséhez. A napokra lebontott feladatlista ötlete nagyon tetszett és még ami első olvasatra bugyutának tűnt (pl. a mozgólépcsős), az írónő abból is kihozta a maximumot. Nagyon mások ezek a feladatok, mint Lilla bakancslistája az Élni akarokban, de a céljuk hasonló. 

Bár Nina személyisége sokszor volt túl sok nekem, alapvetően kedveltem őt. Az viszont tény, hogy ezentúl soha nem fogom tudni ugyanúgy hallgatni Bruno Mars dalait, mint eddig. :) Dominikkal a tökéletességét leszámítva nem volt bajom, remekül kiegészítette Ninát a 24 nap során. A regény humora kissé szokatlan volt számomra, de néhány szituációnál zseniálisan tudott működni. A gyógyszertári párbeszédek például egytől egyig hangosan röhögősek voltak.  

A történet egyébként Szlovákiában játszódik és a könyv minden egyes oldaláról süt, hogy nem egy amerikai, szirupos szappanoperát tart a kezében az olvasó. A karakterek igazi hús-vér szereplők a maguk esendőségével és hibáival. Nina feladatain keresztül jobban meg tudjuk ismerni őket és persze Nina is jobban meg tudja ismerni önmagát. Az adventi kalendárium olyan emberi értékekre világít rá, amelyek nemcsak karácsonykor, hanem az év és az élet bármely szakában fontos szereppel bírnak - ilyen például a megbocsátás, a múltbéli hibák belátása, az elfogadás vagy éppen az elengedés. 

A könyv utolsó fejezete pedig olyan volt számomra, mint a csúcsdísz a karácsonyfán. Tökéletesen lezárta és összefoglalta ezt a szeretetteli történetet. 

Taylor Jenkins Reid: Egyetlen szerelmeim

"Nem hiszem, hogy az igaz szerelem egyetlen szerelmet jelent. Szerintem az igaz szerelem annyit jelent, mint igazán szeretni. Tiszta szívvel. A lelked mélyéből."

Fülszöveg: Mit ​jelent igazán szeretni?
Emma Blair huszonévesen feleségül megy a gimnáziumi szerelméhez, Jessehez, és maguk mögött hagyva az otthonukat és az otthoni elvárásokat, kitalálják a saját életüket. Belevetik magukat az utazásba, élveznek minden boldog pillanatot, megragadnak minden izgalmas kalandot.
Az első házassági évfordulójuk napján Jesse éppen a Csendes-óceán felett forgat, amikor nyoma veszik a helikopterének és neki is. Azt hiszik, meghalt.
Emma, szakítva addigi életével, hazaköltözik, és megpróbál újra magára találni. Évekkel később, már túl a harmincon, összefut egy régi barátjával, Sammel, és újra szerelmes lesz. Amikor Sam eljegyzi, úgy érzi, újabb esélyt kapott a boldogságra. Egészen addig, amíg fel nem bukkan Jesse...

A színpompás borító és az izgalmas fülszöveg miatt mindenképpen szerettem volna elolvasni Taylor Jenkins Reid könyvét még az ünnepek előtt. Sok szerelmi történetet olvastam már, de ez a regény nagyon különleges olvasmányélmény volt. Emma története ugyanis sokkal több egy habkönnyű romantikus sztorinál, egy valóságos lelki utazásnak lehettem a tanúja. 

Merthogy Emma nem kis dilemmával szembesül, amikor kiderül, hogy Jesse életben van. Hogy kit választ a történet végén, ki is lesz az ő egyetlen szerelme, az nagyon szépen és logikusan van levezetve, teljes mértékben meg tudtam érteni a döntését és annak nehézségét.

A történet mellett a karakterek jellemfejlődése is nagy erőssége a regénynek. Jesse ominózus telefonhívása után egészen Emma kamaszkoráig megyünk vissza az időben és nyomon követhetjük, ahogy a lázadó tinédzserből szép lassan egy felelősségtudatos, komoly nő lesz. A testvérével, Marie-val való kapcsolatának alakulása is figyelemre méltó, örültem, hogy végül sikerült megtalálniuk a közös hangot. A szülőkkel való kapcsolat is nagy hangsúlyt kap, úgyhogy a szerelem mellett Taylor Jenkins Reid regénye a család fontosságáról is szól. 

Maga az írásmód egyszerű, nincsenek többszörösen összetett és túlbonyolított mondatok, pont ezért éreztem hihetőnek Emma történetét. Máshogy dolgozza fel a Jesse elvesztése utáni gyászt, mint a Másodvirágzás Violette-je és a Manon virágai Amande-ja, mindenesetre nekem így is érthetőek voltak a reakciói és azok a gyászfeldolgozási fázisok, amelyeken Emma végigment. A Sammel való kapcsolatáért sem tudtam őt "hibáztatni". 

Bár egy kicsit meseszerűen alakulnak az események és mindegyik szereplővel szimpatizálni lehet, az érzelmi sokszínűség miatt nagyon tudtam szeretni ezt a regényt. A nagy felismeréseket és az egymás iránti empátiát és szeretetet tudom magammal vinni belőle. 

"Csak akkor kötözöd hozzá magad valamihez vagy valakihez, ha félsz, hogy elsodródhatsz."

Bauer Barbara: Vörös posztó

"Az élet annál sokkal nagylelkűbb, mint hogy megmutassa a fordulatokat. Azok csak utóbb látszanak, csak utóbb mutatják meg, hányféleképpen lehetett volna dönteni."

Fülszöveg: Körösi ​Laura háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Az élete ugyan izgalmaktól mentes, de talán éppen ezért gondolja úgy, hogy ennél többet nem is kívánhatna magának.  Laurának nincs más dolga, mint egyengetni a gyerekei útját, és segíteni férje munkáját. Nagy ritkán mégis rátör egy sosem élt élet utáni nosztalgikus vágy. Ilyenkor elmegy a nagyanyjához, és szétnéz a dédnagymama festményei között a padláson.
Hosszú évek teltek el, mire Laura teljesítette egykori ígéretét, és a dédnagymama festményeiből kiállítást szervezett. Arra azonban nem számított, hogy minden egyes kép a saját múltjának egy darabja, minden egyes szín egy emléktöredék, a képekhez tartozó elbeszélések pedig lassan kibontakozni engednek egy évtizedekre hallgatásba burkolódzott történetet.
Titkok, elhallgatás. Vajon mi okoz nagyobb lelki terhet: a kíméletes csend, vagy a kimondott, olykor kegyetlen valóság?

Bauer Barbara nevével már sok helyen találkoztam, de eddig még nem olvastam az írónőtől. A Vörös posztó már a fülszövege (amit egy kicsit lerövidítettem) alapján érdekesnek tűnt. Négy nőt ismerhetünk meg: Deniset, Flórát, Irént és Laurát. A négy nő négy generációhoz tartozik és az a közös bennük, hogy mindegyikőjük élete másképp alakult, mint ahogyan szerették volna. 

A könyv elején még zavartak Laura elkalandozásai, de aztán hozzászoktam, hogy egy-egy apróságról egy sok évtizeddel korábbi emlék jut a nő eszébe. És meg is értettem, hogy ez miért van így. A regény egyetlen nap eseményeit meséli el, de a dédi festményeinek segítségével sokkal nagyobb időtávot járunk be és persze minden dolog értelmet nyer, ami Laurát jelenleg nyomasztja. A Vörös posztó ugyanis hasonló történetet tár az olvasók elé, mint Légrádi Gergely az Alkalomadtán c. regényében. Vagyis olyan transzgenerációs traumákkal találkozunk, amik a feldolgozatlanság miatt Laurán "csapódnak le". 

"Hamar megtanulta, hogy a csend a legbiztonságosabb. Az sosem mond mást, mint amit hallani akar. Az úgy veszi körbe, hogy közben soha nem változik. Az olyan, mint a sötét. Abban sem lehet csalódni. Nem vet más árnyékot az idő múlásával." A csend tehát itt is központi elem és amikor kiderül ennek a csendnek - ami sokkal inkább elhallgatás - az oka, akkor érthető lesz Laura felmenőinek a döntése. Nekem egyébként hamarabb összeállt a kép, mint Laurának, mert eszembe jutott, hogy Orvos-Tóth Noémi írt ugyanerről az Örökölt sorsban. 

Laura mellett Ádám a Vörös posztó főszereplője, na meg Denise festményei. Ádám egyfajta mediátorként van jelen és el is kel a segítsége. Támogatja és végigvezeti Laurát a múlt és az önismeret útján, de nem lépi túl a szerepét. Érdekesség, hogy a festményeket nem "látjuk", csak a hozzájuk kapcsolódó történetet kapjuk meg. Pontosabban azt, hogy az adott szín (pl. tintakék, selyemfűszőke, ködfehér) milyen szereppel és jelentőséggel bír a dédi visszaemlékezéseiben. "Minden színnek van egy története. Amitől életre kel. Mert történet nélkül nem lenne múltja, múlt nélkül nem lenne miről meséljen, akinek pedig nincs miről mesélnie, az nem is élt. A színek pedig élnek." Tetszett ez a vezérelv, kiválóan át tudta adni az írónő a történetek mögötti érzelmeket és hangulatokat. A tükörről nem is beszélve! Minden aspektusa ki lett használva és remekül illett a történetbe.

Összességében sokkal többet adott nekem ez a könyv, mint azt előzetesen vártam tőle. Nagyon tanulságos Laura jelenlegi helyzete és múltbeli utazása, a korábbi generációk által őrzött titkokkal való szembenézés és az, ahogyan megfogalmazódik benne a változásra való igény. Nagyon szépek és találóak a festmények előtti F. D. Bonfini gondolatok is, sokat hozzátettek a történethez. Emiatt a Vörös posztó nemcsak egy családregény, hanem az önismeret útján való elindulást is segíti.

Inside No. 9 - 8. évad

Az ősz folyamán már megnéztem a sorozat 7. évadát és év vége előtt mindenképpen szerettem volna felzárkózni az Inside No. 9-ból. Nyolc év(ad) elég hosszú idő egy sorozat életében, emiatt egyre nehezebb olyan elemekkel előrukkolni, amik egyszerre hűek a sorozat védjegyeihez és egyszerre okoznak meglepetést. Az Inside No. 9 aktuális évadának mégis sikerült ez a bravúr. Több évadkritikában is említettem már, hogy az utóbbi néhány évad minősége elmaradt a sorozat kezdeti évadaitól, de a 8. évad szállított olyan epizódokat, amik vissza tudták hozni azt a színvonalat, ami miatt anno megkedveltem ezt az antológiát. 

Kezdjük mindjárt az évadnyitóval! Egy karácsonyi epizódot kaptunk, ami egy kísértetjárta templomban játszódik. A hangulat kiváló, a szereplők kellőképpen "furcsák", a csattanó pedig elismerésre méltó. Remekül működött benne minden, ha a teljes sorozat összes epizódját rangsorolnám, akkor is előkelő helyezést érne el. 

A második epizódban egy testvérpárt látunk, akik betörnek a halott anyjuk volt lakásába, hogy megidézhessék anyjuk szellemét. A szellemidézés kellékei a Supernaturalből ismerősek voltak, de aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Nem számítottam rá, hogy ennyire véres lesz ez az epizód, egy kicsit hatásvadásznak éreztem. 

A folytatásban a péntek 13-hoz kapcsolódó babona állt a középpontban. A legjobban azon lepődtem meg, hogy ennek tudományos neve is van: paraskevidekatriaphobia (ez már önmagában egy nyelvtörőt kitesz). De az epizódra visszatérve: az indítás nagyon tetszett, ám a végkifejlet számomra kihagyott ziccer volt. Sokkal drasztikusabb fordulatra számítottam, nekem ez az epizód túlságosan visszafogottnak tűnt. 

A negyedik rész egy középkorú nő társkeresési kálváriáját mutatja be. Egy teljesen életszerű szituációból indul ki az epizód és miközben követjük az online randikat, folyamatosan kapjuk a híreket a kegyetlen sorozatgyilkosról... Nekem a leghidegrázósabb élményt ez az epizód hozta. Az egész történet felépítése tetszett, a csattanóval pedig meg tudtak lepni a készítők. 

Az ötödik epizód viszont a sorozat eddigi legkülönlegesebb darabja volt, ugyanis a sorozat kreátorai, Reece Shearsmith és Steve Pemberton egyáltalán nem szerepelnek benne. A vetélkedő ötletes húzás volt és a kivitelezéssel sem volt gond. A záróepizódra sem lehet panasz, maradéktalanul hozta azokat az elemeket, amiket szeretek ebben a sorozatban. Mind a hat epizód emlékezetesre sikerült, így kíváncsian várom, milyen lesz a sorozat záróévada. 

Értékelés: 7.5/10

Mélissa Da Costa: Manon virágai

"Azt hiszem, azon mérhető le igazán egy szerelem nagysága, hogy az ember hány jelentéktelen részletet gyűjt be és őrizget gondosan a másikról."

Fülszöveg: Kárpótolhat-e ​az élet a szeretteink elvesztéséért? Nyílhatnak-e még új utak előttünk, ha úgy érezzük, nincs tovább?
Két óra! Amande egész addigi élete mindössze két óra leforgása alatt romba dől. Vidékre menekül, egy magányos auvergne-i házba, hogy háborítatlanul gyászolhassa a férjét és a kislányát.
Bezárkózik, senkit és semmit nem enged magához, ám ahogy telik az idő, előbb egy pillangó, majd egy girhes szürke macska jut be a házba, és végül rábukkan az előző tulajdonos falinaptáraira, és az azokon szereplő feljegyzések, tanácsok segítségével nekilát, hogy életre keltse az elgazosodott kertet és veteményest. Az évszakok váltakozásával egyre több erőt merít a földdel, a természettel való közvetlen kapcsolatból, fokozatosan válik egyre nyitottabbá az új élményekre, az új találkozásokra. Minden egyes nap egy-egy újabb lépés a jövő, a teljesebb és boldogabb élet felé.

Nagyon jó véleményeket olvastam erről a könyvről, ezért minél hamarabb szerettem volna elolvasni. Mélissa Da Costa regénye nem egy vaskos darab - mindössze 366 oldal -, mégsem tudtam vele gyorsan haladni. A könyv eleje ugyanis felér egy jókora gyomrossal. Amande olyan tragédiákat él meg, amik még az életről is lehozzák az olvasót. Szóval már a felütésben maximálisan át tudtam érezni a fájdalmát és a veszteségét. 

Témájában sok ponton hasonlít ez a könyv a Másodvirágzásra, mivel itt is egy gyászfeldolgozás folyamatát követhetjük végig. Nem a cselekményen van a hangsúly, hanem Amande érzelmein és megélésein. Látjuk, hogyan fordít hátat a korábbi életének és vonul el a világtól egy távoli kis faluba, Auvergne-be. Teljesen érthető, miért akar minden és mindenki elől elrejtőzni, de aztán egy pillangó mindent megváltoztat. Amande vigaszt talál a természetben és a szerettei, valamint Julie segítségével lassanként újra tudja kezdeni az életét.

Csodálatosak a természeti leírások, a kert újjászületése és a növények kavalkádját is élveztem. Egy év eseményeit követjük nyomon és nemcsak Amande-ot ismerjük meg, hanem a családját is. Nagyon szép, ahogyan Amande "életben akarja tartani" elhunyt szerettei emlékét, emellett a teliholddal és a tavasszal kapcsolatos "szertartásai" is tetszettek. A tragédiák ellenére alapvetően életigenlő Mélissa Da Costa regénye, amelynek gyönyörű metaforája a kert. 

A gyászfeldolgozáson kívül ez a könyv az önismeretről és a szeretet erejéről is szól, ami képes átsegíteni a legnehezebb pillanatokon. "A szeretet, amibe akár bele is pusztulhatunk, a szeretet, ami elsősorban mégis élni tanít, élni újra, tovább annak a fénynek a tiszteletére, amit te hagytál magad után… ” Nagyon tetszett ez a történet és bár egy szomorú esemény a kiindulópontja, szerintem más élethelyzetekben is erőt lehet meríteni belőle.

Guillaume Musso: Angélique

"Az élet túlságosan kiszámíthatatlan, az egyik napról a másikra könnyedén elfújhatja azt a kártyavárat, amelyet az ember lassanként felépít magának."

Fülszöveg: Elmulasztott ​lehetőségek és talán még beteljesülő remények.

Mathias Taillefer egy kórházi szobában tér magához. Ágya mellett ismeretlen fiatal csellista. Louise Collange önkéntesként zenél a gyógyulóknak.
Amikor megtudja, hogy Mathias rendőr, különös megbízással áll elő. A férfi először húzódozik, de lassanként felkelti érdeklődését az ügy, és egymást követik a bonyodalmak.
Így kezdődik a nyomozás, amelynek szálai leginkább befelé vezetnek, tétje pedig a megálmodott élet, a másik szívében és a világban betöltött biztos hely megtalálása. 

Idén két regénye jelent meg a francia írónak Magyarországon: a Mi lesz velem nélküled és az Angélique. A Szajnai ismeretlen után nagyon bíztam benne, hogy az Angélique nem okoz majd csalódást és szerencsére ez így is történt. Pedig a kezdés nem volt túl erős, az első 60-70 oldalon alig történik valami. Nagyjából arról szól csak, hogy Louise hogyan próbálja meggyőzni Mathiast arról, hogy nyomozzon Stella Petrenko halálának ügyében. A címszereplő Angélique Charvet felbukkanásával azonban beindulnak az események és kifejezetten érdekessé válik a történet. Le sem tudtam tenni a könyvet, a 100. oldaltól gyakorlatilag egy ültő helyemben olvastam el a végéig. 

Angélique kifejezetten erős karakter és bár érthető, hogy mit miért tesz, egy percig sem szimpatizáltam vele. A nyomozásból elég keveset kapunk, inkább az az érdekes, milyen nyomokból és támpontokból indul el Louise és Mathias. Musso szerencsére mindenről informálja az olvasót, így mi a teljes képet láthatjuk. Emiatt ebben a regényben nem éreztem úgy, hogy én is a nyomozás része vagyok. Ez persze egyáltalán nem baj, ugyanis egy idő után a szereplők háttértörténete kezdett el jobban érdekelni. 

Misztikum helyett rengeteg csavart kaptunk - és mivel nem mozgat túl sok szereplőt a regény, nem volt nehéz kitalálni őket -, mindenesetre én élveztem az események alakulását. Bár az Angélique kriminek indul, a végkifejlet inkább egy romantikus történetre hasonlít. Ezt egyáltalán nem bántam, mert a szereplőket eléggé megtépázta az élet és jó volt arról olvasni, hogy a történet végén békére lelnek és pozitívan alakul a sorsuk. 

Érdekesség, hogy az eddig olvasott Musso-regények közül az Angélique nem érint amerikai helyszíneket, ugyanis Párizs mellett az olaszországi Velence van reflektorfényben. Az olasz városnak ezúttal nem a szép oldalát látjuk, hanem az esős és viharos arcát - hasonlóan a Szeánsz Velencében c. filmhez. A legfeszültebb jelenetek egyébként Velencéhez köthetők, úgyhogy ez az időjárás tökéletesen illett a baljós hangulathoz.

Abbie Greaves: Büntető némaság

"Mindig a legapróbb dolgok fájnak a legjobban, a szálkák, melyek olyan mélyre ássák magukat a sebben, hogy esélyed sincs megszabadulni tőlük."

Fülszöveg: Maggie és Frank 40 éve élnek látszólag boldog házasságban. Ám az elmúlt 6 hónapban Frank némasággal bünteti feleségét, és Maggie számára az a legfájdalmasabb, hogy nem tudja, miért. Nap mint nap szó nélkül kelnek fel, esznek együtt, és fekszenek le egymás mellé.
Maggie nem bírja tovább az őrjítő csendet, és úgy dönt, örökre elalszik. Frank még épp időben találja meg, de felesége mesterséges kómába kerül, és nem tudni, magához tér-e valaha.
Felesége kórházi ágya mellett Frank kap egy utolsó esélyt, hogy megtörje a csendet, és mindent elmondjon Maggie-nek. Ha nem teszi, örökre elveszíti őt. 

A borító és a fülszöveg alapján én teljesen más történetre számítottam, mint amit kaptam. Adott ugyanis egy házaspár, akik 40 évet leéltek egymás mellett, mégsem boldog egyikük sem. Tele vannak ki nem mondott kérdésekkel, titkokkal és félelmekkel, amik rányomják a bélyegüket a kapcsolatukra és a mindennapjaikra. Olvasás közben többször is eszembe jutott a 45 év és az All your perfects- Minden tökéletesed, ugyanis a kommunikáció hiánya itt is megfigyelhető. 

Visszaemlékezésük a megismerkedésüktől kezdődik, majd megtudjuk, mennyire vágytak gyerekre és amikor hosszú várakozás után megérkezik az életükbe Eleanor, sorozatosan rossz döntéseket hoznak, így a lányuk szép lassan eltávolodik tőlük. Mind Maggie-t, mind Franket sajnálni lehet, történetük rávilágít arra, hogy a ki nem mondott szavak és a kínzó lelkiismeret mennyire meg tudják mérgezni az embert. 

Kerek egész Maggie és Frank története tele hullámhegyekkel és völgyekkel. Annyira intenzív élményekről és lelki folyamatokról beszélnek, hogy egy szuszra nem is tudtam elolvasni őket. Pedig mindkettejük részéről érdekelt, hogy mi vezetett el a férfi hallgatásához. Ez persze ki is derül és meg is tudtam érteni Frank és Maggie döntését. Nem egy vidám történet a Büntető némaság, de mélyen megérintett és hitelesnek éreztem. Egyedül Eleanor nézőpontját hiányoltam, kíváncsi lettem volna arra, hogy a szülei túlféltésén kívül mi vezette el őt azokhoz a pontokhoz, ahonnan már nem volt számára visszaút.

Patkó Ágnes: Halálos rozé

"Miss Marple igazsága itt is érvényes: egy kicsi településen is előfordul minden."

Fülszöveg: Renáta a nyüzsgő Budapestről egy nyugodtabb élet reményében költözik Szekszárdra. Egy szokatlanul meleg, októberi napon veszi birtokba a buja kertben megbúvó új házát, és lelkesen veti bele magát a lakberendezésbe, a kertészkedésbe, illetve a várossal meg a lakóival való ismerkedésbe.
A rangos Rozémustrán összebarátkozik a legjobb rozénak járó díjat elnyerő borásszal is, ám amikor másnap reggel pincelátogatásra érkezik hozzá, holtan találja a férfit. A rendőrség szerint egyértelműen baleset történt: a borász óvatlan volt, ezért mustgázmérgezést kapott.
Renáta azonban biztos benne, hogy a férfi gyilkosság áldozata lett, ezért maga áll neki kinyomozni, ki lehetett a tettes. 

Ha ősz, akkor szőlőszüret és bor! Már csak emiatt is kíváncsi voltam Patkó Ágnes első könyvére, a csodaszép borító pedig csak fokozta a várakozásomat. A helyszín Szekszárd, a történet pedig nagyon gördülékenyen halad, gyakorlatilag két-három délután alatt ki is tudtam olvasni a könyvet. Nem pontosan azt kaptam tőle, mint amit vártam, de végeredményben kellemes meglepetés volt a Halálos rozé. 

Műfaját tekintve krimivel van dolgunk, pontosabban egy "cozy crime"-mal. Igazi bekuckózós könyv ez, sok-sok kávéval, sütivel, borkóstolással, otthonszépítéssel, kertészkedéssel, teával és puha pléddel. Tulajdonképpen egy vérbeli csajos könyvet tart a kezében az olvasó, amelyben nyomon követhetjük Karai Renáta beilleszkedését a békés és idilli vidéki kisvárosba. Na de itt van pluszban a krimiszál, ami végig izgalmas és kellő dinamikát ad a történetnek. 

Wieszlauer József halála megdöbbenti a várost és bár Renáta váltig állítja, hogy ez nem lehetett véletlen baleset, gyakorlatilag senki sem hisz neki. A saját nyomozása lassan halad és bár akadnak gyanúsítottak, érdemben nem jut előrébb. Túl sok a kérdőjel, az elterelés és a megtévesztő nyom, úgyhogy csak a regény végén derül ki, pontosan hogyan is történtek az események. A történet lineárisan halad, a visszaemlékezések csak a megismert szereplőkkel kapcsolatos tudnivalókat egészítik ki. Maga az ügy egyáltalán nem bonyolult és bár az indíték érdekes, krimikedvelőként hamar kitaláltam a gyilkos személyét. 

A szereplők teljesen hétköznapiak, kedvelhetők és könnyű velük azonosulni. A borozós gasztrovonal is tetszett, nagyon sokat hozzátett a Tolna megyei környezethez. Olvastam már erősebb és durvább krimit a Halálos rozénál, de az őszi hangulat és a csodálatos tájleírások miatt nagyon kellemes olvasmányélmény volt ez a könyv. Az alcímből és az epilógus végéből sejteni lehet, hogy a Halálos rozé egy leendő sorozat első része, mindenesetre nekem ez a kötet már meghozta a kedvemet a folytatáshoz.

Magyarázat mindenre (2023)

Nyár van Budapesten. A gimnazista Ábelnek az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába. Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba. Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén és még mindig szerelmes. 

Rengeteg pozitív kritikát olvastam Reisz Gábor legújabb filmjéről és az is növelte a várakozásomat, hogy a Magyarázat mindenre számtalan díjat nyert. Többek között a legjobb filmét a 2023-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. A film játékideje elsőre egy kicsit megijesztett, hiszen a történet egyszerűnek tűnik és nem indokolná a 151 perces hosszt. A film megtekintése után viszont már nem érzem ezt problémának, sőt. 

Na de mi is történik ebben a két és fél órában? Nos, azt hiszem, nincs olyan ember, aki ne félne, vagy félt volna az érettségitől. Én is ebbe a csoportba tartozom. Hiába érettségiztem majdnem 20 évvel ezelőtt, élénken emlékszem, mennyire izgultam a vizsgák előtt. Ábel teljesen átlagos 18 éves fiatal, akivel a szóbeli érettségi előtt ismerkedünk meg. Nagy rajta a nyomás, hiszen a szülei azt szeretnék, ha a fiúk egyetemen folytatná majd a tanulmányait. A Janka iránt fellobbant szerelem sem könnyíti meg a fiú életét, a szóbeli napja pedig vészesen közelít... 

A film egyik legfeszültebb jelenete pont ez az ominózus szóbeli vizsga, ami látszólag ugyanolyan, mint bármilyen másik vizsga. Egyetlen apróságot kivéve, ami aztán események furcsa láncolatát indítja el. Más körülmények között biztosan nem vert volna ekkora port ez a dolog, de mivel napjaink Magyarországán játszódik a film, nagyon is aktuális és fontos a mondanivalója. Tanárként maximálisan együttéreztem Jakabbal, nem véletlenül döntöttem úgy tavaly, hogy elhagyom a pályát. Ahogy a többi szereplő álláspontját is meg lehet érteni, a film alatt ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy a rendező bármelyik oldallal szimpatizál. 

Az egyetlen "áldozat" itt Ábel, aki sodródik az eseményekkel és nem igazán tudja megvédeni magát. Hasonlóan bátortalan karakter, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Áronja, csak az élethelyzete más. Sajnálni viszont nem tudtam, mert nem erőssége a saját hibáinak a felvállalása. Azt viszont tisztán megmutatja a film, hogy milyen ma végzős középiskolásnak lenni és a fiatalok mennyire szeretnék megélni a fiatalságukat és a szabadságot. A film utolsó jelenete is ezt a felszabadultságot próbálja érzékeltetni. Nagyon jók a színészek (talán csak a Jankát alakító színésznő beszédén lehetett volna javítani), senki sem játssza túl a szerepét és a bemutatott helyzetek is reálisak. Elgondolkodtató és jó film a Magyarázat mindenre, mindenképpen érdemes megnézni. 

Értékelés: 8/10

Valérie Perrin: Trió

"Az idő elválasztja azokat, akik szeretik egymást." 

Fülszöveg: Mulandó ​és örök, mint az ifjúság, a barátság, a szerelem.
1986. Adrien, Étienne és Nina a felső tagozaton ismerkednek meg egymással, és rövid időn belül elválaszthatatlan barátokká válnak. Van egy közös álmuk: együtt akarják elhagyni a porfészket, ahol felnőttek, hogy Párizsba költözzenek, és örökre életükre együtt maradjanak.
2017. Egy autó kerül elő a szülővárosuk melletti tóból. Virginie, az újságírónő kapja a feladatot, hogy tudósítson az ügy fejleményeiről. Lassan, lépésről lépésre tárul fel előttünk az a rendkívüli kötelék, amely a három gyermekkori jóbarátot összefűzi. Megtudjuk, hogy mi lett velük, hogy a barátságuk története miként kapcsolódik a hirtelen előkerült autóroncshoz. 

A Másodvirágzás és a Vasárnap koldusai után nem volt kérdés, hogy Valérie Perrin harmadik regényét is elolvasom. A már említett könyvek stílusa, valamint az izgalmasnak ígérkező történet miatt elég nagy elvárással kezdtem bele a Trió olvasásába.

A kezdés elég hamar berántott és egyre kíváncsibb lettem Nina, Adrien és Étienne sorsának alakulására. Tíz éves korukban ismerjük meg őket és 41 évesen "köszönünk el" tőlük. Felnövéstörténetként is jól működött a regény, de az elsüllyedt autóhoz kapcsolódó történetszálat sokáig nem tudtam hová tenni. Folyamatosan fel-felbukkant és apránként kaptunk róla információt. Amikor aztán kiderült, hogy Clotilde Marais hogyan kapcsolódik a szereplőkhöz, egyszerre értelmet nyertek az események és minden a helyére került. 

Főszereplőink más-más családi háttérből érkeznek, egy dolog viszont közös bennük: mindhárman különböző terheket és traumákat cipelnek magukkal, amiket csak a regény végére sikerül megérteniük és feldolgozniuk. Alapvetően mindhárom gyereket megismerjük, de a hangsúly Ninán van. Legjobban az ő életének alakulása érdekelt, a két fiú problémáival nehezebben tudtam azonosulni. És akkor még ottvan a mesélő (Virginie) is, aki rejtélyes módon kapcsolódik a trióhoz... Végülis passzolt a történethez a lelepleződése, de tény, hogy utána néhány esemény nagyon más megvilágításba került (pl. a Louise-zal való kapcsolat).

Ezt leszámítva viszont nagyon egyben volt ez a történet. Tele van élettel, illattal, zenével, színekkel és érzelmekkel. Valérie Perrin remekül megragadja a gyermekkor ártatlanságát, a kamaszkor kihívásait és mérföldköveit, valamint a felnőttkor viszontagságait. Gyakorlatilag három teljes életet követhetünk végig. Ugyanúgy látunk mélységeket és magasságokat, mint az írónő korábbi regényeiben és léleksimogató jelenetekből sincs hiány. Nagyon szép pillanattal zárul a regény, jó lenne látni, hogyan alakul később a szereplők sorsa; együtt marad-e a trió, vagy felbomlik. 

"A nap igazi melegét csak a szeretteinkkel együtt lehet érezni, azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk."

"Az ördög jobban szereti az angyalokat, mint a gazembereket, mert a jók szívét könnyebb felfalni."

Inside No. 9 - 7. évad

Kicsit meg vagyok késve ezzel a brit szériával, ugyanis a legutóbbi évad óta már kettő lement, de ahogy a 6. évadról szóló bejegyzést is zártam, nem ültem tűkön, hogy minél előbb lássam a folytatást. Így tehát elég sok idő telt el ahhoz, hogy egy kicsit "frissebb" szemmel nézzem meg a 7. évadot a (sokáig kedvenc) brit antológiás sorozatomból. 

A megszokott séma továbbra sem változott: ezúttal is hat különböző epizódot kaptunk, amiket csak a 9-es szám köt össze, na és persze az, hogy a sorozat kreátorai - nevezetesen Reece Shearsmith és Steve Pemberton - változatos szerepekben bukkannak fel. Ahogy a korábbi évadoknál is megjegyeztem, a sorozat fénye mostanra már erősen megkopott és ez sajnos a 7. évadra is igaz. Az egyetlen pozitívum talán az, hogy most az epizódok egyenletesebb színvonalúak voltak. 

A nyitórész a mini osztálytalálkozóval a maga abszurditásával és hangulatával egy kicsit visszarepített a sorozat korábbi évadaiba, de mivel hamar rájöttem a csattanóra, nem okozott akkora meglepetést az epizód. Ahogy a többi sem: mindegyiknek megvolt a maga szokatlan és egyedi sztorija, de könnyedén ki lehetett találni, hogy hová fut ki a történet. 

A legjobban talán a 2. epizódon lepődtem meg, mert olyasmit is bevállaltak a készítők, ami ki tudja verni a biztosítékot. Az első perctől érezni, hogy valami nem stimmel ebben az apró wales-i iskolában, de ezt lompos nélkül is át lehetett volna adni. Szóval egy kicsit ledöbbentett, hogy az a fényképválogatós jelenet ebben a formában adásba került Angliában. Persze az is lehet, hogy kicenzúrázták. (Aki látta az epizódot, az tudja, hogy mire gondolok.) 

Az epizódok témája egyébként elég változatos volt, de szinte mindegyikben megjelent valamilyen formában a halál és az elmúlás. A korábbi évadokra nem volt jellemző az effajta átkötő motívum, nekem mindenesetre tetszett ez az ötlet és a folytatásban is szívesen látnék még hasonlót.

A hat epizód közül a túszejtős-átverős tetszett a legjobban, remekül működtek a helyzet- és jellemkomikumok, minden apró részlet a helyén volt. A legfurcsább egyértelműen a szezonzáró epizód volt, ami egyszerre akart lenni oktatófilm és családtörténet South Parkos környezetbe csomagolva. Remekül ötvözték benne az animációt és az élőszereplős elemeket, emellett a története is nagyon erős volt. Egy kicsit bajban is vagyok az évad értékelésével, mert összességében nem volt rossz ez a hat rész, de a sorozat korábbi évadaihoz képest mégis érezhető a minőségi romlás. 

Értékelés: 7/10

A Haunting in Venice - Szeánsz Velencében (2023)

A kísérteties hangulatú, második világháború utáni Velencében Hercule Poirot borzongató rejtéllyel szembesül Mindenszentek napján. A munkától visszavonultan, önkéntes száműzetésben élő detektív vonakodva bár, de részt vesz egy szeánszon, amit egy omladozó, szellemjárta palazzóban tartanak. Miután az egyik vendéget meggyilkolják, Poirot árnyak és titkok csalfa világában találja magát. 

Ősz, eső, Agatha Christie-könyvön alapuló krimi... mi sem lehetne jobb kombináció szeptember végén - október elején. A Szeánsz Velencében már az előzetesével kíváncsivá tett, ezért nagyon vártam, hogy ez a film a moziba kerüljön. Ezt a filmet úgy harangozták be, hogy Agatha Christie: Halloween és halál (másik ismert címén Ellopott gyilkosság) című regénye alapján készült, de azt már most leszögezném, hogy ennek a filmfeldolgozásnak alig van köze az eredeti műhöz. Ami egyébként nem feltétlenül baj.

Valójában Kenneth Branagh (aki rendezte és a főszereplőt alakítja) fogta a krimi királynőjének regényét, kiemelte belőle a szereplőket és leforgatott egy teljesen új Poirot-filmet. A helyszín ezúttal Velence, de most a sötét, misztikus oldalát látjuk az olasz városnak, az ismert turistalátványosságok csak a vágóképekben jelennek meg. Az "eredeti" karakterekkel pedig teljesen más szerepkörben találkozunk. Úgyhogy a Szeánsz Velencében nem egy 100%-ig könyvhű adaptáció. 

A szeánsz és a családhoz kapcsolódó rejtély jól működött és a gyilkosság is viszonylag hamar bekövetkezik. A nyomozás, a gyilkos személyének és indítékának kiderítése viszont már lassabb tempóban zajlik. Kevés a kulcs és a támpont, így hiába próbáltam együtt nyomozni a belga detektívvel, nem sikerült rájönnöm, hogy ki a tettes. Az ügy megoldását ugyanakkor unottan és mindenféle felvezetés nélkül közli velünk Poirot. 

A szereplők hozzák a kötelezőt, senkit sem éreztem soknak vagy idegesítőnek. A gyerekszereplőkkel sem volt gond. Ariadne Oliver ábrázolása nagyon eltért attól, amilyennek a könyvekben megismertük, nem éreztem igazán Poirot barátjának, inkább egy távoli ismerősének tűnt. A címszereplő viszont... nos, Kenneth Branagh jól hozta Poirot jellegzetességeit, ugyanakkor ebben a filmben nagyon kimértnek tűnt és a szürke agysejtjei sem működtek úgy, ahogyan vártam. Ha már Poirot, akkor nekem David Suchet az etalon. Furcsa volt az is, hogy Poirot egy ilyen misztikus ügyet vállalt el, miközben tudvalevő, mennyire távol áll tőle a spirituális világ. 

Az ügy megoldása után az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen rémesen egyszerű volt ennek a filmnek a cselekménye, nem volt benne semmilyen váratlan fordulat. Számomra mégsem maradt túl emlékezetes, pedig mind a krimi műfaját, mind Agatha Christie műveit kedvelem. A hangulattal nem volt gond, a készítők remekül ki tudták használni az ódon palazzo sejtelmes fényeit, a folyamatos esőt és a zenék is tetszettek. A dialógusokat viszont jobban is megírhatták volna, mert helyenként nagyon mesterkéltté tették a jeleneteket és a szereplőket sem tudták közelebb hozni. Összességében tisztes iparosmunka a film, a műfaj kötelező elemeit szépen felvonultatja, de Poirot karakterét ismerve én egy kicsit többet vártam tőle. 

Értékelés: 7/10

Guillaume Musso: Mi lesz velem nélküled?

"A szerelem! Nincs annál törékenyebb, mulandóbb. A szerelem olyan, mintha tüzet raknál egy esős napon. Folyamatosan védelmezni kell, táplálni, gondját viselni, különben kialszik..."

Fülszöveg: Gabrielle számára két férfi létezik, illetve létezett. Az egyik első szerelme, Martin, a francia rendőrség műkincsrablásokra szakosodott sikeres nyomozója. A másik az apja, Archibald, a világ talán leghírhedtebb képtolvaja. Mindketten rég eltűntek a lány életéből, fájó űrt hagyva maguk után. Aztán egy napon újra felbukkannak, fenekestül felforgatva Gabrielle ha nem is boldog, de nyugodt életét. A két férfi között különös rabló-pandúr játék veszi kezdetét, amely hamarosan már vérre megy. Gabrielle pedig ott őrlődik köztük, nem tud választani, mindkettőjüket akarja. Ám vannak párviadalok, amelyek csak az egyik vagy mindkét fél halálával végződhetnek. Hacsak...

Régen olvastam már Mussotól, úgyhogy örültem, amikor idén nyáron új kiadásban is megjelent a francia író regénye. Az ismertetőt olvasva izgalmasnak tűnt a történet, bár Mussonál már szinte kötelező, hogy a főszereplők között felbukkanjon egy rendőr... Itt a "csavart" a műkincsrablás adja, Archibald felbukkanása igencsak felpörgette az eseményeket. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a Ruben Brandt forgatókönyvét olvasnám. Tetszett Archibald módszere, a Van Gogh-kép ellopása szerintem a regény egyik legjobban sikerült jelenetsora lett. 

A tolvajláson kívül egy szerelmi szál is meghúzódik ebben a történetben és már a könyv elején tudni lehet, hogy előbb-utóbb a szereplők útja keresztezni fogja egymást. A fő helyszín ezúttal San Francisco - ahol ismét találkozunk Elliot Cooperrel -, de míg Párizsban a festményeken és a képrabló elkapásán van a hangsúly, az óceánon túl már a szerelem és a karakterek múltja mozgatja a szálakat. Összességében nekem tetszett ez a Musso-regény, de az tény, hogy az amerikai helyszínen jócskán veszített a történet a dinamikából. 

A szereplők közül Gabrielle volt a legkevésbé szimpatikus, számomra kicsit furcsa volt, hogy 13 évig meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot Martinnal, hogy magyarázatot adjon a tettére. Martin inkább koravénnek tűnt és rengeteg impulzusra volt szüksége, hogy megtalálja a saját útját. A legérdekesebb szereplő Archibald volt komplex háttértörténettel és érthető motivációval. A repülőtér és a terminál (Indulási zóna) különleges helyszín volt, jól illeszkedett az eseményekhez. 

Olvastam már Mussotól erősebb regényt, ennek ellenére nem mondanám rossznak a Mi lesz velem nélküled?-et. Egy kerek történetet kaptunk és a szirupos befejezést sem éreztem erőltetettnek (sőt, szerintem kifejezetten szépen lett megírva), valami mégis hiányzott ahhoz, hogy a legjobbak közé kerüljön.

Légrádi Gergely: Alkalomadtán

"Mennyivel elviselhetőbb lenne a csend, ha felejtés társulna hozzá. A felejtés lenne a fájdalomcsillapítóm."

Fülszöveg: Az Alkalomadtán feszültséggel teli családtörténet, ahol a generáció legfiatalabb tagjának kell szembenéznie a feldolgozatlanul hagyott múlt örökségével.
Légrádi Gergely új regénye a mindent felemésztő hallgatás története, egy magába forduló, csorbult családfa rajza, melynek ágai meghajlanak a generációs traumák és a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt. A regény négy szólamban, a fiú, az apa, az anya és a nagyapa hangján szólal meg, ahol ki-ki a saját történetét meséli – míg észre nem vesszük, hogy mind ugyanarról beszélnek. Szereplői együtt- és egyet álmodnak, együtt-hallgatnak, együtt-olvasnak és nem utolsó sorban végérvényesen együtt kovászolódnak egy lezárt csatosüvegben. 

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, mert már a borítója alapján érdekesnek tűnt. Elég drámai módon kezdődik az elbeszélés - édesanyja temetéséről számol be a fia -, majd a folytatásban egy meglehetősen furcsa család életébe nyerhetünk betekintést. A családtagok csendesek és katonás rend szerint élik a mindennapokat és bár nem történik velük rendkívüli esemény, a ház légköre meglehetősen nyomasztó. A fiú folyamatosan keresi a válaszokat a boldogtalanságára, de a szülők hallgatása miatt nem jár sikerrel. Hosszabb-rövidebb emlékképeket látunk András gyermekkorából, a felnőttkoráról pedig annyit tudunk meg, hogy zárkózott életet él és képtelen tartós kapcsolatot kialakítani. Kifejezetten sajnáltam őt és vele együtt én is kíváncsi voltam a válaszokra. 

Az apa (Zoltán) és az anya (Edit) fejezeteit olvasva lett egyértelmű a "diagnózis": ez a család tele van ki nem beszélt titkokkal, emlékekkel és feldolgozatlan traumákkal. Rögtön eszembe jutott Orvos-Tóth Noémi könyve, a szerzőnő nagyon sok hasonló esetet említ meg az Örökölt sorsban. És a múlttal való szembenézés, az ősök döntéseinek megértése Légrádi Gergelynél is kulcsfontosságú lesz.

Ahogy megismerjük a többi családtag nézőpontját és élettörténetét, úgy válik egyre érthetőbbé a szereplők viselkedése. Két részt vártam nagyon: az egyik a dolgozószobai párbeszéd, a másik pedig a nagypapa (Imre) levele az unokájának. Mindkettő fontos eseményeket taglal, valamint rávilágít arra, hogy kellő nyitottsággal és kommunikációval mennyi félreértést és lelki sérülést lehetett volna elkerülni. Az olvasó számára így lesz teljes a kép erről a diszfunkcionális családról. Elgondolkodtató könyv lett Légrádi Gergely regénye és annak ellenére, hogy nem egy könnyű olvasmány, érdemes volt elolvasni.

Samantha Downing: A saját érdekedben

Fülszöveg: Teddy Crutcher elkötelezett oktatója a neves Belmont Akadémiának. Ugyan szigorú, de mindig következetes, és kizárólag diákjai érdekeit tartja szem előtt. Ám Teddy szemlélete némileg eltér a megszokottól, különösen a tekintetben, hogy mit lehet és mit szükséges megtenni, hogy tanulóit a helyes útra terelje. Teddynek ugyanúgy megvan a maga nézőpontja arról is, miként kellene működnie a tanári karnak, és a maga részéről készen áll rá, hogy a legteljesebb titokban, a saját akarata szerint formálja át hőn szeretett iskolája sok évtizedes tradícióit.
Amikor egy napon Teddy egyik diákjának édesanyja holtan rogy össze egy iskolai ünnepségen, kezdetben senki sem gyanakszik, ám a jelek egyre inkább afelé mutatnak, hogy a szülői munkaközösség elnökének halála nem szerencsétlen véletlen volt csupán. Az események pedig olyan titkokat csalnak a felszínre, melyek végleg felborítják az iskola és az egész város életét. 

Egyáltalán nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de egyre több pozitív ajánlás jött velem szembe, úgyhogy kíváncsi voltam, tényleg olyan jó-e Samantha Downing krimije, mint amilyennek mondják. 

Már az első néhány oldal után berántott a történet és a rövid fejezeteknek köszönhetően elég hamar a könyv végére értem. Ami ebben a krimiben különleges, az az, hogy itt az első perctől fogva tudjuk, hogy ki a tettes. Ez persze semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből, ugyanis az indíték, a gyilkosság módja és az események utózöngéi bőven tartogatnak izgalmakat. Olyannyira, hogy az utolsó fejezet előtt legalább háromféle befejezést tudtam elképzelni, úgyhogy a történet végig fenn tudta tartani a figyelmemet. 

Az iskola, mint helyszín nagyon jól működött, de tény, hogy én se diákként, se tanárként nem érezném jól magamat a Belmont Akadémián. A diákokon óriási a nyomás, tehetős szüleik még az ötös alát sem nézik jó szemmel, a tanároknak pedig más-más elképzelésük van arra, hogyan hozzák ki diákjaikból a legjobbat. A diákok közül Zach Wardot ismerjük meg a legjobban, a tanárok közül pedig Teddy Crutchert. Imádtam Teddy módszerét a pluszfeladat kiválasztására, tanárként már én is csináltam hasonlót. Mind a diákok, mind a tanárok, de még a szülők oldaláról is hús-vér karaktereket kapunk és a pozitív tulajdonságaik mellett a hibáikat és a titkaikat sem takarja el az írónő.

A rendőrség és az FBI - természetesen - nagyon sokáig a sötétben tapogatózik, a nyomozás és az ügy felgöngyölítése irreálisan sok időt vesz igénybe. Az ügy zárása meglepett, ugyanakkor úgy éreztem, hogy így kerültek egyensúlyba a dolgok. Nem mellesleg a borító is értelmet nyert a könyv végére, nagyon illett ehhez a csavaros történethez. 

Egy krimitől/thrillertől nyilván nem vár az ember barokkos körmondatokat, ugyanakkor feltűnt, hogy mennyire egyszerű a könyv nyelvezete. A wardizmusok, azaz Zach Ward apjának életvezetési tanácsai bár a maguk nemében hasznosak, mégiscsak közhelyek. Ezt az apróságot leszámítva nagyon tetszett Samantha Downing könyve, egy remekül felépített és több ponton is elgondolkodtató történetet olvashattam.

Justified: City Primeval - 1. évad

Nyolc epizód után finálézott a Justified: City Primeval első évada. A pilotot kicsit megkésve néztem meg, de aztán sikerült felzárkóznom így a finálét már a vetítéssel egyidőben követtem. A nyitórésszel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de összességében korrekt epizód volt és kedvet tudott csinálni a folytatáshoz. 

A pilot legnagyobb negatívumának a hangulatot (pontosabban annak hiányát) tartottam és ez sajnos a többi epizódban sem alakult másként. A 2015-ben leköszönő Justified stílusjegyeit szinte egyáltalán nem tudta hozni a detroiti helyszín, gyakorlatilag egy tucatnyomozós sorozat lett a City Primeval első évada. És ezen Raylan sem tudott javítani, ugyanis a főszál egy idő után ellaposodott.  

Az ügyvédnő karaktere az évad elején érdekesnek tűnt, de a Raylannal folytatott románcára nem feltétlenül volt szükség. Clement Mansell sem egy többdimenziós figura, az agyatlan lövöldözésen és a pénzéhségen kívül semmi mást nem láttunk belőle az évad folyamán. Őszintén drukkoltam, hogy valaki tegye végre hűvösre őt, mert csak vergődött a képernyőn. Nem volt méltó ellenfele Raylannek, a háttérsztorija sem volt rendesen kidolgozva. Bár a bűnlajstroma egyre hosszabb lett, látványosan könnyen ki tudott siklani a rendőrség kezei közül. Ez utóbbira szerencsére kaptunk magyarázatot.

Kifejezetten jó húzás volt Raylan lányát melegebb éghajlatú vidékre küldeni. Willa lázadó kamaszként egy idő után felesleges szereplővé vált és csak lassította volna a nyomozást. Az albánok behozatala szintén jót tett az évadnak. Mivel Raylan egyedül maradt az ügy felgöngyölítésében, minden segítségre szüksége volt, hogy megszerezze a néhai Guy bíró noteszét és leszámoljon Mansellel. Mindezt persze törvényes keretek között. 

A finálé tisztességes iparosmunka volt, bár egy kicsit ütősebb megoldásra számítottam. Az utolsó 15 perc viszont sok mindenért kárpótolt. Öröm volt látni a régi szereplőket, ez a néhány perc konkrétan nagyobb élményt nyújtott, mint az előtte levő 7 x 50 perces teljes évad. Nem tudom, lesz-e 2. évad, de ha készül, akkor bele fogok nézni. 

Értékelés: 6/10 (a finálé utolsó 15 perce nélkül)

Clara Dupont-Monod: Egy közülünk

"Egy sebesült, egy szabadságharcos, egy szabálytalan és egy varázsló. Szép munka."

Fülszöveg: A Cévennek hegyeinek védelmező karéjában születik egy gyerek. Egy fekete szemű, hosszú szempillájú, kerek arcú kisfiú, aki nem lát, és aki egy idegrendszeri rendellenesség miatt voltaképp örökre csecsemő marad. Egy "szabálytalan" gyerek, aki láthatatlan határt húz a családja és a többi ember közé. Ez az ő története. Az övé és a testvéreié. A legidősebbé, aki szinte eggyé válik vele, óvón ragaszkodik hozzá, átadja magát neki és elveszik benne. A középsőé, akiben izzik a harag, és aki teljesen elutasítja a gyereket, ám amikor szükség van rá, mindent megtesz, hogy megmentse az összeomlás szélén lévő családját. És a legfiatalabbé, aki a család szellemeinek árnyékában él, mégis az újjászületést és a megbékélést hordozza. 

Nagy vonalakban tudtam, miről fog szólni Clara Dupont-Monod regénye, ennek ellenére sokkal többet adott nekem, mint amit a fülszövegben olvasni lehet. Egy gyerek születése rendszerint örömöt hoz egy család életébe, de mi történik akkor, ha ez a gyerek sérült? Milyen hatással van ez a szülőkre, a testvérekre, valamint a szűkebb és tágabb környezetre? Nem könnyű témát ragad meg ez a kötet, a szerző mégis csodálatosan dolgozza fel. 

Három nagy fejezetre van osztva a könyv és mindegyik fejezet egy-egy testvér szemszögéből mutatja be az eseményeket. Érdekesség, hogy a testvérek nincsenek nevesítve és nem E/1-ben mesélik el a tapasztalataikat, hanem az udvar végi kőfal kövei a narrátorok. Emiatt szinte minimális a párbeszédek mennyisége, érzelmekből viszont annyival többet kapunk.

A szembesülés a gyerek szabálytalanságával nagyon nyers, az anya narancsos kísérlete után az orvosi szakvéleménnyel folytatódik. A szülők és a testvérek reakciója teljes mértékben érthető - úgy is, hogy nekem szerencsére ilyesmiben nincsen tapasztalatom. Mindegyikük mást lát a gyerekben, emiatt másképpen próbálják feldolgozni a helyzetet. Az első fejezetben még a legidősebb fiú odaadó gondoskodása volt szimpatikus, a másodikban viszont a lány sajátos lázadását és haragját éreztem helyénvalónak. Ő mondja ki ugyanis azt, hogy egy sérült gyerek mellett az épeknek is jár a szülői figyelem és törődés. 

A harmadik fejezet lepett meg a legjobban, ugyanis arra számítottam, hogy a szabálytalan gyerek szemszögét fogjuk látni. Ehelyett a negyedik testvért ismerhetjük meg, aki későn születik a családba, sosem találkozhatott a sérült testvérével, de a hiányával neki is meg kell birkóznia. Szívszorító kérdéseket fogalmaz meg, de az ő szemléletével is tudtam azonosulni. Nincs egyértelmű állásfoglalás, hogy melyik testvér stratégiája a követendő, az írónő csak azt mutatja meg, hogy egy család életét hogyan befolyásolja egy ilyen sorsfordító esemény. Bármennyire tragikus egy sérült gyerek érkezése, a regényből árad az életigenlés, és leginkább a túlélésről és az alkalmazkodásról szól. A francia cím - S'adapter - pontosan ezt sugallja, ugyanakkor a magyar cím is jól visszaadja a regény üzenetét.

Nagyon szépek a tájleírások, ezekben a hegyekben az ember szimbiózisban él a természettel. És a regényben külön említést kap, hogy "az embert a hely, ahová születik, legalább annyira meghatározza, mint a család, amely körülveszi". Sok fontos gondolatot kijegyzeteltem a könyvből, mondanivalóját tekintve az idei év legintenzívebb olvasmánya volt számomra.

Justified: City Primeval - pilot

2015-ben finálézott a 2010-es évek egyik legjobb sorozata, az FX-es Justified. Nyolc év után Dave Andron és Michael Dinner ismét elővették Elmore Leonard regényeit és elkészítették az ikonikus sorozat folytatását. Tíz évet ugrunk az időben, a helyszín ezúttal Detroit, a korábban megismert szereplőgárdából pedig csak Raylan Givenst látjuk viszont. 

Na meg a lányát, Willát, akivel az anyasorozatban még kislányként találkozhattunk, most viszont a kamaszkorát éli. Érdekesség, hogy Raylan Givens lányát Timothy Olyphant lánya játssza, bár a pilotban még nem kapott nagy játékteret. Annyit tudunk meg róla, hogy valamilyen zűrbe keveredett, az apja ugyanis épp egy táborba vinné őt büntetésképpen, amikor két pitiáner útonálló feltartóztatja őket. A tábor természetesen meghiúsul, ugyanis ennek az incidensnek a folyományaként Raylan halaszthatatlan feladatot kap. 

Innentől felgyorsulnak az események és az epizód végére nagyjából körvonalazódik az évad fő szála. Clement Mansell a maga nemében elég karizmatikus és erőszakos alak, közel sem olyan karakter, mint anno Boyd Crowder volt. A pilot egyébként sokkal durvább és véresebb volt, mint amire előzetesen számítottam. Volt itt robbantás, pisztolylövés, autós üldözés, gyilkosság, tömeges rendőri kiszállás, úgyhogy valószínűleg a folytatásban sem fognak finomkodni. 

Kaptunk egy kicsi utalást Harlanra, de azt már a pilot egyértelművé tette, hogy nem fogunk visszatérni az anyasorozat helyszínére. A Justified: City Primeval a detroiti betondzsungelt tárja elénk annak minden mocskával, de nekem egyelőre túl nagy a váltás Kentuckyhoz képest. Nincs meg az a fajta hangulat, amit a Justifiedban annyira szerettem. Nyilván ez később még alakulhat. Raylan szerencsére ugyanaz a laza, de magabiztos figura, mint amilyennek megismertük, szinte semmit sem változott a Justified befejezése óta. 

Furcsa volt a sok rockzene, de a városképekkel együtt sokat hozzáadott a környezethez. A rasszista vonalat is erőltetettnek éreztem, a humor viszont tetszett. Maradok a folytatásra, mert kíváncsi vagyok, hová futnak ki a szálak, e tekintetben nagyon biztató volt a nyitórész. 

Értékelés: 7/10

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

Fülszöveg: A ​21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor 17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien különleges szerelmének a történetét, és miközben ez a szerelem magával ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie saját családja több mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is.
Lehet-e újratanulni egy szerelmet? Lehet-e mentség a szenvedély a legsúlyosabb árulásra? Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy hogyan kell szeretni?

A tavaly olvasott Másodvirágzás után nagyon örültem, amikor kiderült, hogy idén magyarul is megjelenik az írónő régi-új regénye. Sorrendben ugyanis A vasárnap koldusai íródott korábban - egész pontosan 2015-ben -, az írónő ezzel a regénnyel robbant be a francia irodalmi életbe. 

Felépítésében nagyon hasonlít ez a regény a Másodvirágzáshoz és sok motívum is egyezik, de összességében kevésbé kiforrott írásmű a Vasárnap koldusai. A történet persze itt is kerek egész, de lehetett volna még árnyalni a szereplőket és a homályos foltokat letisztázni. Ugyanis jócskán maradt bennem kérdőjel olvasás közben és a regény utolsó mondatai után is. 

Két fő szálon halad a cselekmény: egyrészt megismerjük Justine-t és az ő családját, másrészt pedig Hélène és Lucien szerelmének történetét is végigkövethetjük. Nekem ez az utóbbi szál jobban tetszett, hiszen sem a megismerkedésük, sem a kapcsolatuk későbbi alakulása nem volt szokványos. Csodálatos az az empátia és szeretet, amit egymás iránt tanúsítanak, néhány jelenetet meg is könnyeztem. Egyébként ez a történetszál több ponton is Fiona Valpy idén olvasott regényére, az Emlékek tengerére emlékeztetett.

A másik szál számomra kevésbé volt érdekes az elején, de ahogy haladtunk előre, úgy hajtott a kíváncsiság, hogy kiderüljenek a titkok és magyarázatot kapjunk Tata és Mama viselkedésére. Nagy meglepetést nem okoztak a fordulatok, mégis amikor összeállt a kép, akkor egyszerre utáltam és sajnáltam a nagyszülőket. És akkor ott van még Justine, akit nem igazán tudtam hová tenni. Furcsa volt, hogy az idősek élettörténetének lejegyzésén kívül semmi ambíciója nincs, Hélène halála után pedig túl meseszerű dolgok történnek vele. 

A rengeteg szereplő, a váltakozó idősíkok és a kidolgozatlan részletek ellenére jó volt olvasni Valérie Perrin regényét, mert nagyon sok formáját mutatja meg a szerelemnek és az emberi kapcsolatoknak.