Ég veled, katedra!

Ahogy a poszt címéből is látszik, azok sorát gyarapítom, akik ősztől nem tanárként folytatják a pályafutásukat. Régóta érlelődött bennem ez a döntés, de idén - kilenc év tanítás után - jutottam el arra a pontra, hogy kimondjam: elég volt, nem csinálom ezt tovább.
Az egyik szemem sír, a másik nevet: sok szép élményt köszönhetek ezeknek az éveknek, ugyanakkor elszomorít, hogy nem látok más megoldást.

Én azok közé tartozom, aki tanár akart lenni. Már kisgyerekként elhatároztam ezt és senki sem tudott lebeszélni róla, pedig sokan próbáltak. Az egyetemnek is eszerint vágtam neki: tudtam, mit akarok és keményen küzdöttem is a célomért. Végig arra törekedtem, hogy minél több mindent megtanuljak és később jó szakember legyek, így nagyon örültem, amikor az öt és fél éves képzés után átvehettem a diplomámat.
A munkábaállás nem volt egyszerű, az első munkahelyem nem sokban kapcsolódott a végzettségemhez, de igyekeztem helytállni. Közben persze reménykedtem, hogy sikerül tanári állást kapnom, ami aztán egy év múlva be is következett.
A kezdet nem volt könnyű. Pályakezdőként szinte minden új volt, ki kellett alakítanom a munkamódszeremet, a tanítási stílusomat, rengeteg tankönyvet be kellett szereznem, de legfőképpen: újra kellett építenem magamat, mert az előző munkahely teljesen szétzilálta az idegeimet és az önbizalmamat. Egy év kellett hozzá, hogy tényleg úgy érezzem, hogy a helyemen vagyok és jól végzem a munkámat. Végigjártam utána a ranglétrát: portfóliót írtam, minősítővizsgáztam, számtalan továbbképzést elvégeztem, osztályfőnök lettem és szép lassan a szakmai sikerek is jöttek. Nem kevés pénzt és időt rááldozva törekedtem arra, hogy egyre jobb legyek a szakmában. Nagyon szerettem azt az iskolát, ahol 4 évig tanítottam, de az élet úgy hozta, hogy a későbbiekben többször is intézményt kellett váltanom. Vagy az óráim nem voltak meg a teljes álláshoz, vagy olyan problémák adódtak, amiket nem lehetett máshogy megoldani. Aztán jött a Covid és vele együtt az online tanítás, amikor már megfogalmazódott bennem az, hogy nem biztos, hogy az elkövetkezendő 30 évben ezt szeretném csinálni. Pedig a diákokkal nem volt gondom, minden tanítványomra szeretettel gondolok vissza. A legelső csoportom névsorát a mai napig fejből tudom és a diákok arcára is emlékszem. :) A körülményekből lett elegem. 

- Tényleg szerettem a munkámat, de az állandó ellenőrzéstől már herótom volt. Mindenféléből kijutott: igazgatói, igazgatóhelyettesi, tanfelügyeleti, szakfelügyelői, szülői nyílt nap, random online óralátogatás, stb. A legjobban mégis az bosszantott fel, hogy jövőre kötelező lett volna megcsinálnom a Ped. 2-be lépéshez szükséges portfóliót, miközben már emelt szintre is készítettem fel diákokat és idén már vizsgáztattam is emelt szinten. Mégis hányszor kellene bebizonyítanom azt, hogy értek ahhoz, amire tíz éve a diplomámat kaptam? Ha igazán kíváncsiak arra, hogyan végzem a munkámat, akkor meg lehet nézni, hány tanítványom érettségizett le sikeresen és szerzett nyelvvizsgát.

- Arról nem beszélve, mennyi időt vett volna el a portfólió írása az érdemi és hasznos munkától. Világéletemben utáltam a felesleges és értelmetlen dolgokat, és ezt különösen annak tartom. Még ha nyáron előre is dolgozok, nagyon sok dokumentumot tanév közben kellett volna megírnom. Mikor készülök az órákra, ha állandóan dokumentumot gyártok? Én annak idején arra esküdtem fel, hogy a diákok jövőjéért felelek és az ő tudásukat gyarapítom. 60-70 oldalnyi önfényező papírhalom szerintem nem alkalmas erre. Főleg ha el sem olvassa az a kedves személy, aki aztán a munkámat minősíti és a sorsomról dönt... (személyesen megtapasztalt eset)

- Ne szépítsük a dolgot: mindannyian pénzből élünk. Én azon szerencsések kis csoportjához tartoztam, akik meg tudtak élni a tanári fizetésből, de egyre többször megfordult a fejemben, hogy előbb-utóbb egy mellékállásra is szükségem lesz. Amikor a lakóközösség megválasztott felügyelőbizottsági tagnak és láttam, hogy a lépcsőházat takarító 3 fős brigád mennyit kap a munkájáért, komolyan elgondolkoztam néhány dolgon. Tény, hogy fontos és hasznos tevékenységet végeznek, de az én fizetésem a nyomában sincs az övéknek. És azért lássuk be, egy takarítói munkához nem kell egyetemi diploma és a felelősség is kevesebb, mint egy tanárnak. 

- 2021. nyarán került sor a 15 éves érettségi találkozó megrendezésére. A találkozó jól sikerült, de ahogy a bejegyzésben is említettem, inkább a volt évfolyamtársak karrierjéről és gyerekeiről esett a legtöbb szó. Nyilván örültem a többiek sikereinek, de nagyon fájt a felismerés, hogy elment mellettem az élet: se férj, se gyerek. Szinte ugyanott tartok, mint kilenc évvel ezelőtt. Miközben már a volt diákjaim is szép lassan férjhez mennek/megnősülnek és családot alapítanak... Ahhoz ugyanis, hogy jó tanár legyek, rengeteg időt kell áldozni. Nekem soha nem ért véget a munkaidő akkor, amikor kijöttem az iskola épületéből. Hétköznap szerencsés esetben éjfélig dolgoztam és készültem a következő munkanapra, de gyakran a hétvégét is rá kellett szánnom a munkára. Hogy lehet így ismerkedni és tartós párkapcsolatot kialakítani? Hogy lehet napi 4-5 órányi alvással éveken/évtizedeken keresztül minden nap minőségi munkát végezni?

- A felsorolt dolgok ellenére még tudtam volna folytatni a tanítást, de volt egy sokkal fontosabb dolog, ami miatt végül a pályaelhagyás mellett döntöttem. Ez pedig a mai magyar rögvalóság. A Covid-helyzet rávilágított arra, amit korábban nem érzékeltem ilyen látványosan: mégpedig azt, hogy a tanári szakma társadalmi megbecsültsége a béka feneke alatt van. Folyamatosan úgy éreztem, mintha a tanár a társadalom lábtörlője vagy boxzsákja lenne. Akibe végtelenszer bele lehet rúgni, akit dróton lehet rángatni és aki mindenért is hibáztatható. A vírushelyzet miatt egy hétvége alatt át kellett állni online tanításra (amihez egyébként semmilyen segítséget nem kaptunk, csak annyit mondtak, hogy "Oldd meg, ahogy tudod!"), utána pedig jött az általános szidás és számonkérés. Mindenkitől. Szülőtől, gyerektől, főnöktől. 

- Arra, hogy a politikusok folyamatosan a nyári szünetet meg a hivatástudatot mantrázzák, már fel sem kaptam a fejemet. Az viszont nagyon fáj, hogy odáig fajult a helyzet, hogy szégyellnem kell a szakmámat.

- Nem egy tüntetésen voltam, de pár órányi tiltakozás után soha nem történt semmi. Ja de. Megkaptuk, hogy hisztiző és semmittevő libernyákok vagyunk. Kösz.

- Idén januárban a tanársztrájkokkal aztán elindult valami. Én nem álltam be közéjük. A tiltakozással maximálisan egyetértettem, a formájával viszont nem. A sztrájk ugyanis az én értelmezésemben azt jelenti, hogy teljes munkamegtagadás. Nincs gyerekfelügyelet, óratartás, meg elégséges szolgáltatás és kiskutya füle. Hanem bezárják az iskolákat, ha kell több napra is, mert akkor mindenki rádöbbenne, hogy mekkora baj van - és lesz! - a közoktatásban. Nos, nem ez történt. Se kicsiben, se nagyban. Az iskolám főnöksége közölte a sztrájkolókkal, hogy az akciójukkal rossz fényt vetnek az iskolára és hogy a sztrájkjuk nem a többség véleményét tükrözi. Nos, nekem ezen a ponton telt be az a bizonyos pohár...

Így nézne ki tehát ez a fantasztikus tanári életpályamodell. Találó neve van, nekem viszont csak egy életem, amit nem így szeretnék élni.

A 9 év alatt azt láttam, hogy a tanári munka igenis fontos, gyakorlatilag a társadalom alapköveit tesszük le és meghatározzuk az ország jövőjét. És akkor ezt kapjuk érte cserébe, amiket most pontról pontra felsoroltam. Végtelenül elkeserít és hogy egy klasszikust idézzek: nem tudom, hogy "ki fog tanítani szeptembertől".
Én ugyanis máshol folytatom, mert a választási eredmények is azt tükrözik, hogy ebben az országban nincs szükség kiművelt és gondolkodó emberfőkre. Én pedig nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni egy ilyen rendszerhez. Az igazi vesztesek a diákok lesznek: nagyon nem ezt érdemlik.