Péterfy Gergely - Péterfy-Novák Éva: A panda ölelése

Két év után újra volt időm olvasni és mivel most előre tudtam, hogy egy lazább időszakom jön, az idei könyvhéten be is szereztem néhány érdekesnek ígérkező kötetet. 

Fülszöveg: A népszerű író-házaspár, Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely közös kínai utazásának könyve A panda ölelése. Hogyan és miért érzik magukat egyre otthonosabban a számukra is idegen és nehezen kiismerhető Kínában? - ennek a közvetlen, mindennapi tapasztalatáról számolnak be mindketten, ugyanarról másképpen. Az eltanulhatatlan életszeretet - az viszont közös. 

Kínai útinapló a könyv alcíme és tulajdonképpen ezért is vettem meg a könyvet. Kína ugyanis elég régóta a bakancslistámon van és bár a nagypapám járt ott, nekem egyelőre csak álom marad. Szerencsére ez az útinapló csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet az ország iránt, mert nem egyszer azt éreztem, mintha én is ott lennék Péterfyék között, amikor felfedezik Pekinget és Sanghait. 

A fő nevezetességek, mint például a Tiltott Város és a Kínai Nagy Fal természetesen nem maradhatott ki, emellett a gasztronómiai kultúráról is igen részletes beszámolót kapunk. Szinte faltam az oldalakat, annyira olvasmányosan írtak mindenről. 

Útinapló lévén nem számítottam magas irodalmi nyelvezetre, mégis meglepett néhány fejezetben a hétköznapi fogalmazás és az a fajta szóhasználat, amivel inkább az internetes fórumokon lehet találkozni. Ezen túllendülve rengeteg olyan réteget ad ez a könyv, ami túlmutat a tipikus úti beszámolón. Először is az íróházaspár a kínai Lu Xun Irodalmi Akadémia meghívására utazhatott ki Pekingbe, ennélfogva rengeteg irodalmi vonatkozásról esik szó. Talán a legjobban az lepett meg, milyen sokan tanulnak a kínai egyetemeken magyart és milyen kultusza van Petőfinek. 

Nem maradtak ki a könyvből az aktuálpolitikai utalások (hazai és nemzetközi szinten egyaránt), de ezek egy percig sem voltak zavaróak. Értelmiségiként fontos gondolatok kapcsán tértek ki erre a vonalra. A digitális világ (szelfik, mobilapplikációk, Wechat, vlog) is képviselteti magát az útinaplóban, ami nem meglepő egy 2018-as könyvtől. 

Érdekes volt egy kétszerzős könyvet olvasni, ugyanis egyes eseményekről a férj, másokról pedig a feleség számol be. A legjobban mégis azokat a fejezeteket élveztem, amikor egy élményükről mindketten írnak. Teljesen más a nézőpontjuk és mindkettőjüknél más kap nagyobb hangsúlyt. Szintén kuriózum, hogy a házaspár a magánéletéről is ír (többször is utalnak egymás gondolataira, szokásaira) és ugyan ez volt az első olvasmányom tőlük - miközben mindketten többkönyves, elismert írók -, végtelenül rokonszenvesnek tűnnek és a korábbi műveikre is kíváncsi lettem. 

Üvegtigris (2001)

"Ízirájder, öcsém! ... Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van, és ne legyek kemény?"

Az utóbbi években kezdem megkedvelni a magyar filmeket, de az Üvegtigris eddig valamiért kimaradt az életemből. Nem egy friss alkotásról van szó, mégis nagyon sok jelenetre emlékszem a korabeli ajánlókból. Meglepő módon ezek akkor nem hozták meg a kedvemet a filmhez, most viszont már úgy voltam vele, hogy ideje pótolnom a hiányosságot.

Az Üvegtigris hat barát (Lali, az amerikamániás büfés; Gaben, az autónepper; Róka, a piti csencselő; Sanyi, a félnótás hajléktalan; Csoki, aki Amerikába vágyik és Cingár, aki a többiek idegeit nem kímélve szaxofonozik) eseménytelen napjait mutatja be. Az üzlet nem megy valami fényesen, ezért Gaben rábeszéli Lalit egy régi Chevrolet Impalára. Persze a többi szereplő is próbál előrébb jutni, de mivel Rókára a "Vas" miatt rászállnak a nehézfiúk, minél előbb pénzt kell szerezniük. Csoki szerint ehhez ki kell rabolniuk a közeli postát. A nagy balhé azonban nem sikerül tökéletesen...

Bár a történet jól követhető, ha pontos akarok lenni, akkor valójában sok kisebb-nagyobb jelenet egymásutánisága teszi ki a film másfél óráját. Alapjában véve nem szeretem az ilyen felépítésű filmeket, az Üvegtigris esetében viszont nagyon jól működik ez a formátum. Annyira minimális ugyanis a cselekmény, hogy nem lehet egy vezérfonalra fűzni az eseményeket. A végén persze minden értelmet nyer, de szerintem az odáig vezető út sokkal izgalmasabb.

A karakterek és a különböző szituációk számtalan poén forrásául szolgálnak és a film készítői is inkább ezekre helyezték a hangsúlyt. Nem tudnék kiemelni kedvenc jelenetet, mindegyikben volt valami vicces vagy abszurd. A színészeket remekül eltalálták és látszik, hogy élvezik a szerepüket. A szereplők már pusztán a megjelenésükkel mosolyt csalnak az ember arcára, némelyikük olyan, mintha egy képregényből lépett volna elő. Lali kivételével mindenki az első perctől kezdve hozza a sztereotip viselkedést, a büfést csak a későbbi jelenetek során ismerjük meg.

Miközben néztem az Üvegtigrist, az jutott eszembe, hogy ehhez a filmhez kell egy bizonyos érettség és élettapasztalat. Ha ugyanis tinikoromban néztem volna meg, akkor nem biztos, hogy ennyire pozitív véleménnyel lennék Rudolf Péter alkotásáról. A haver-sógór-koma féle seftelések sajnos ma is pont annyira aktuálisak, mint 20 évvel ezelőtt. Ugyan nem mondják ki, de nyilván azért nem megy Lali büféje, mert mindent fű alatt, mutyizva, össze-vissza tákolással és a lehető legkevesebb munkával akarnak elintézni.

Értékelés: 7.5/10