Őszi és téli kedvenceim

Fél év eltelt az előző bejegyzés óta, amikor sorra vettem azokat a szerzeményeket, amelyekkel a háztartásom bővült. Túl sok dologgal nem gazdagodtam, ezért nem lett volna értelme két külön posztra bontanom ezt a témát. (A bejegyzés nem szponzorált.) 

- Évek óta próbálkozom süteménysütéssel, de muffint még sosem készítettem. Miután beszereztem egy muffinsütőt, elhárult az akadály és jó néhány receptet ki tudtam próbálni. A végeredmény - amellett, hogy finom lett - könnyen elfogyott reggelire és gyümölcsökkel vagy csokival sokféle változatot tudtam előállítani. 

- Amikor nyár végén beszereztem a bézs színű neszesszereket, akkor szerettem volna egy táskát is venni, de sajnos lemaradtam róla. Utólag ezt már nem bánom, mert a képen látható darabnak nagyobb a tárolókapacitása, így sokkal jobban ki tudom majd használni. 

- Tél elején szembesültem vele, hogy a korábban használt ajakbalzsamom megromlott, ezért szükségem volt egy újra. 

- A lecsengő Covid-járvány egyik hozadéka számomra az volt, hogy szinte teljes mértékben áttértem a kártyás fizetésre. Egy bankkártyához nem feltétlenül kell nagy pénztárca, egy kisebb darab is ugyanúgy kihasználható, ráadásul kevesebb helyet foglal el.

Guillaume Musso: Egy párizsi apartman

"A művészet olyan, mint a tűzvész, azokból születik, akiket eléget."

Fülszöveg: Párizs, egy zöldellő fasor végén megbúvó műteremlakás.
Madeline azért bérelte ki, hogy félrevonuljon és kipihenje magát. Egy félreértés miatt azonban a fiatal londoni rendőrnő mellé betoppan Gaspard, az emberkerülő író az Egyesült Államokból, aki magányt keres az íráshoz. Nincs más választásuk, mint néhány napig osztozni a lakáson.
A műhelyt még mindig áthatja korábbi tulajdonosa, a híres festő, Sean Lorenz színek és fények iránti szenvedélye. A művész, aki képtelen volt talpra állni, miután a kisfiát meggyilkolták, egy éve halt meg, három festményt hagyva maga után, amelyeknek nyoma veszett. A festő páratlan tehetsége és tragikus sorsa nem hagyja nyugodni Madeline-t és Gaspard-t, akik közösen erednek a remekművek nyomába.
Ahhoz azonban, hogy megfejtsék Sean Lorenz valódi titkát, saját démonaikkal kell megküzdeniük egy drámai nyomozás során, amely örökre megváltoztatja az életüket. 

Mivel Mussonak ez a regénye az Angyal hív folytatása, nem véletlen, hogy ezt a könyvet választottam következő olvasmányomul. Érdemes egyébként ezt az olvasási sorrendet tartani, mert A párizsi apartman nem egy ponton hivatkozik az előző regény eseményeire. 

Két nagy részre bontható A párizsi apartman: az elsőben Sean Lorenz festményei után folyik a keresés, a másodikban pedig a festő kisfiával történtek felderítésén van a hangsúly. A tempó is ennek megfelelően alakult és bár sokára találják meg Sean Lorenz festményit, nekem kifejezetten tetszett, ahogy Madeline és Gaspard a képek nyomára bukkan. A Julian utáni nyomozás viszont... nos, nem mondanám rossznak, de gyakorlatilag olyan volt, mintha Musso korábbi krimijeit olvasnám újra. Nem éreztem úgy, mintha én is a nyomozás részese lennék, igazából csak sodródtam az eseményekkel. Ez persze nem feltétlenül baj, csak egy kicsit más felépítésű történetvezetésre számítottam.

És volt még valami, ami kicsit furcsa volt nekem. Míg az Angyal hívban tökéletesen érthető a karakterek motivációja, itt eléggé erőltetettnek tűnt. Tény, hogy Madeline és Gaspard más-más okból köt ki ugyanabban a párizsi apartmanban, de Madeline mindent megtesz azért, hogy továbblépjen és maga mögött hagyja a múltat. Ezért volt nekem érthetetlen, hogy szinte az első hívószóra hajlandó volt csapot-papot otthagyni és belecsöppenni egy olyan nyomozásba, ami nem sok eredménnyel kecsegtet. Gaspard pedig képes 180 fokos fordulatot venni és más bőrébe bújni, hogy aztán a végén semmi se emlékeztesse őt a korábbi önmagára. Igaz, hogy a regény folyamán Gaspard járja be a nagyobb fejlődési ívet, de ezt a fordulatot én nagyon életszerűtlennek és önzőnek éreztem. Még úgy is, hogy végeredményben jól alakult a szereplők sorsa. 

A karakterábrázolástól eltekintve jó volt olvasni ezt a krimit, érdekes volt, ahogy a művészet és a nyomozás összefonódik. Ja és egy apró momentum erejéig Arthur Costello is feltűnik a könyvben. Erre egyébként a szerző magyarázatot is ad a regény végén, egyfajta kedves gesztusnak szánja az olvasók felé. A fejezetek előtti idézetek is tetszettek, emellett a főszöveg is jócskán tartogat sötét és borúlátó, valamint felemelő és optimista gondolatokat. Ez a kettősség pedig az egész művön végigfut.

Guillaume Musso: Az angyal hív

"Egy életnek azok a legszebb évei, amelyeket még nem élt meg az ember."

Fülszöveg: New York, Kennedy repülőtér. A zsúfolt csarnokban egymásnak ütközik egy férfi és egy nő. Némi vita után mindketten folytatják útjukat. Madeline és Jonathan korábban soha nem találkozott és soha nem kellett volna viszontlátniuk egymást. De a holmijukat összeszedve véletlenül elcserélik a mobiljaikat. Mire észreveszik a tévedésüket, már 10 ezer kilométer választja el őket egymástól: a nőnek virágboltja van Párizsban, a férfi egy San Francisco-i éttermet vezet. Kíváncsiságuknak engedve mindketten átnézik a másik telefonjának tartalmát. Kettős indiszkréció és egy nagy felfedezés: életüket összeköti egy titok, amelyről azt hitték, sikerült örökre eltemetniük.

A szajnai ismeretlen után kicsit félretettem Mussot és más szerzőktől olvastam. Most elérkezettnek láttam az időt, hogy az író egy korábbi művét vegyem elő. Már a Prológus is érdekes, ugyanis Musso azt taglalja benne, hogy manapság a mobiltelefon mennyire az életünk része és mekkora bajt okoz, ha elveszítjük. Hát még ha illetéktelen kezekbe kerül! Nos, Musso regényének egyik kiindulópontja pontosan ugyanez. Madeline és Jonathan reptéri találkozása véletlenek szerencsétlen összjátékának eredménye, mégis mindkettőjük életét fenekestől felforgatja. 

A fülszöveg és az első néhány fejezet alapján könnyed, romantikus történetnek ígérkezett ez a regény, hiszen Madeline és Jonathan először csak felszínesen kutakodnak egymás életében: foglalásokat és rendeléseket adnak a másik tudtára, majd a személyes kapcsolatokra terelődik a feltérképezés. Hasonló helyzetben az emberek többsége megállna ezen a ponton, hőseink azonban még intenzívebb nyomozásba kezdenek egymás múltjával kapcsolatban. Amikor pedig szembesülnek vele, hogy mi - vagyis inkább ki - a közös pont az életükben, a sztori már krimiként folytatódik tovább. 

A cselekmény végig izgalmas és pörgős, egyik fordulat követi a másikat. A múltbéli történések is érdekesek, de Musso elég sokáig "sötétben tart" minket és csak a könyv utolsó harmadában válik világossá, hogy hová is futnak ki a szálak és milyen szerepet tölt be Alice Madeline és Jonathan jelenében. Végig kettőjükön van a hangsúly, a mellékszereplők - Charly, Marcus, Raphael, Francesca - szép lassan háttérbe szorulnak. Azon viszont jót mosolyogtam, amikor egy mondat erejéig Elliott Cooper is említésre került.

Madeline és Jonathan súlyos terheket cipelnek magukkal és a regény végére nekem úgy tűnt, hogy a telefoncsere és az abból kibontakozó események sora rendbe tudta tenni a lelkivilágukat. Az Epilógusban legalábbis mindkét szereplő optimistán tekint a jövőbe. A karakterábrázolás mellett a történetvezetés is tetszett, olvasás közben többször is úgy éreztem, mintha egy nagy kirakós darabjait kellene összerakni. A brooklyni lányhoz hasonlóan ebben a regényben is előttünk bontakoznak ki a részletek, míg végül minden a helyére kerül. Nekem ez a történet így volt kerek, bár arra kíváncsi lettem volna, hogy Madeline és Jonathan családja hogyan fogadja a fejleményeket. Musso ezt a fantáziánkra bízza, így tovább lehet agyalni azon, hogyan alakul ennek a két embernek a sorsa.

Peter Swanson: Kilenc levél

Fülszöveg: Kilenc embernek hozza ugyanazt a levelet a postás. Kap egyet a híres színész, a megbecsült professzor, az átlagos családapa és még hatan mások. A levelek címzettjei hamarosan eltűnnek az élők sorából. Van, akit lelőnek. Van, akit megfojtanak. Van, akivel méreg végez.
Jessica Winslow FBI-ügynök is birtokosa egy ilyen halált hozó küldeménynek. Meggyőződése, hogy egy őrült terve áll mögötte. Valaki elkezdte véghez vinni Agatha Christie híres művének, a Tíz kicsi négernek bámulatosan agyafúrt gyilkosságait. Ám az áldozatok nem bűnözők. Akkor vajon mi a közös bennük? Mert az már biztos: akinek a neve ott a listán, azt valaki halálra jelölte. Ezért az FBI-ügynök nekilát az ördögi kirakósjátszmának, mielőtt még őt is elkapja a gyilkos. 

Ehhez a könyvhöz egyértelműen Agatha Christie krimije volt a hívószó, a fülszöveg pedig csak fokozta a várakozásomat. Amikor elkezdtem olvasni Peter Swanson könyvét, még a Rókabérc is visszaköszönt, ugyanis a könyv elején a szerző felsorakoztatja a szereplőket és némi információt is elhint róluk. Az alaphelyzet gyorsan felvázolódik: a kilenc szereplő szép sorban megkapja a borítékot, benne - a sajátjukkal együtt - kilenc nevet tartalmazó listával, majd ezek az emberek egymás után kezdenek távozni az élők sorából. 

A nyomozás nem indul be azonnal, előbb a szereplőket próbálja meg bemutatni az író. Minden szereplőre egy kisebb alfejezet jut - ami gyakorlatilag néhány oldalt tesz ki -, emiatt nagyon felületesnek éreztem őket. Lényegében a főbb ecsetvonásokat látjuk belőlük, csak azokról tudunk meg egy kicsivel többet, akiket nem a könyv elején likvidál a gyilkos. A szereplők nagy része egyáltalán nem volt szimpatikus, csak a Caroline - Ethan párost sikerült megkedvelnem.

Az ügy felderítése kifejezetten lassú és akkor derül ki a megoldást jelentő információ, amikor már alig marad élő ember a kilences listáról. A gyilkos személyét nem volt nehéz kitalálni és tulajdonképpen a motivációja is érthető volt, de valahogy mégsem hozta ez a krimi azt a hatást és feszültséget, mint amit vártam tőle. Ezt a könyvet már a borítón a Tíz kicsi négerhez hasonlítják (ami azért feltételezi, hogy az olvasó ismeri ezt a művet), mégis nagyon sok idő elmegy azzal, hogy Sam Hamilton nyomozó a szánkba rágja az Agatha Christie könyv cselekményét. Ez már önmagában kiábrándító volt, a szereplők logikátlan viselkedése legalább ugyanennyire bosszantott. Az utolsó fejezetet is feleslegesnek éreztem, sokkal jobb lett volna a levéllel lezárni ezt a történetet. 

Egynek jó volt ez a krimi és nem bántam meg, hogy elolvastam, de nem tartozik a műfaj kiemelkedő darabjai közé.