Scary Stories to tell in the Dark - Lidérces mesék éjszakája (2019)

Bár nem ünneplem a Halloweent, a tökfaragás és a horrorfilmnézés rendszeres program nálam október utolsó napján. Nem rajongok kifejezetten a horrorfilmekért, ezért próbálok a jobban sikerült alkotások közül válogatni. Idén a 2019-es Lidérces mesék éjszakája került terítékre. 

1968-at írunk, Amerikában járunk. Szinte mindenütt a változás szele fúj, a metropoliszokban zajló felfordulásoktól távol, Mill Valley kisvárosában azonban generációk óta a Bellows család árnyéka vetül a helyiek életére. A család városszéli kúriájában élt Sarah, egy fiatal lány szörnyű titkokkal, aki gyötrelmes életét félelmetes történetek sorozatává formálta, és ezeknek nagyon is valóságos következményei lesznek egy csapat kamasz számára, akik rábukkannak Sarah könyvére. 

Teljesen véletlenül Halloweenkor indul a film és minden olyan klisét felvonultat, ami a műfaj jellegzetessége: ódon házat, rejtély övezte családot, misztikus mesekönyvet, egy csapat kalandvágyó tizenévest, na és persze ijesztő szörnyeket. Igen, az eddig látott horrorfilmekhez képest ezúttal más-más lény végez az áldozatokkal, de természetesen a film során összeáll a kép és kiderül, hogy ki és hogyan mozgatja a szálakat. Sok elemében hasonlít ez a film az Evil deadre, így aki azt látta, annak nem sok újdonsággal szolgálnak az események.

A hangulat teljesen rendben van, bár nagyon félelmetes jelenetekre nem kell számítani. A szörnyek olyanok, mintha gyurmából lettek volna megformálva (a pufók és sápadt nőnél ez különösen látványos), esélytelen elmenekülni előlük és dolguk végeztével el is tűnnek. A pattanásos rész ellenben tényleg durva volt, konkrétan sokkolt, pedig számítottam rá, hogy nem lesz kellemes, amit látok. 

A történet '60-as évekbe való helyezése nagyon jót tett a filmnek. A zene rögtön berántott, tényleg olyan érzésem volt, mintha visszautaztam volna az időben. A számítógépek és mobiltelefonok hiánya miatt a szereplőknek csak az akkori kor eszközei állnak rendelkezésre a nyomozáshoz és a meneküléshez, emellett a vietnámi háború is fontos szerepet kap. A színészek között nincsenek nagy nevek és hozzák azt, amit a szerepük megkíván. Összességében tisztes iparosmunka a Lidérces mesék éjszakája, nem emelkedik ki a horrorfilmek sorából, egyszeri kikapcsolódásnak jó volt. 

Értékelés: 6/10

J.P. Delaney: Believe me - Játssz velem!

"Nincs párja annak az érzésnek, amikor őszinte lehet az ember olyasvalakihez, akiben megbízik." 

Fülszöveg: Claire Wright mindenre elszánt. Egy angol lány, aki New Yorkban tanul színjátszást, és nincsen zöldkártyája, de elfogadja az egyetlen állást, amelyet kaphat: beáll külsősnek egy válóperes ügyvédi irodához, ahol azt a feladatot kapja, hogy hotelek bárjaiban játssza a könnyűvérű nőcskét, hogy csapdába csalhassa a kikapós férjeket. Ám a játék egyszer csak komolyra fordul.
Amikor az egyik célszemély gyanúsítottja lesz egy gyilkosságnak, a rendőrség ráveszi Claire-t, hogy drámai tehetségét bedobva csalogassa ki a férfiból a vallomást. Claire az első perctől kételkedik saját szerepében. Valóban gyilkos Patrick Fogler? Vagy sokkal több van ebben a csapdában annál, amit neki mondtak? A lánynak hamarosan rá kell jönnie, hogy élete legveszélyesebb szerepét osztották rá. 

Wow, wow és wow! Pontosan azt hiányoltam a mostanában olvasott regényekből, amit ettől a könyvtől megkaptam. Már az első fejezet felkeltette a kíváncsiságomat és kisebb megszakításokkal, de szinte egy ültő helyemben kiolvastam J. P. Delaney krimijét/pszichológiai thrillerét. Abszolút letehetetlen könyv volt számomra.

Az eseményeket Claire szemszögéből látjuk és ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy ismerjük meg őt is egyre jobban. A történet végig izgalmas, amint egy picikét leülne a sztori, rögtön történik valami, ami aztán továbblendíti az eseményeket. Bár a fülszöveg alapján nagyjából számítottam rá, hogy mi vár rám és hová fut ki a történet, valójában azonban sosem tudtam előre, hogy mi lesz a következő lépés, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Szóval ez az elme játékának és a határok elmosódásának is a könyve.  

Tetszett az is, hogy a könyv Charles Baudelaire: A romlás virágai c. verseskötete köré lett szervezve. Annak idején nekem ezek a versek kimaradtak (legalábbis nem rémlik, hogy irodalomórán bármelyiket is olvastuk vagy elemeztük volna), úgyhogy most be tudtam pótolni őket. Azt nem mondom, hogy tetszettek (némelyik inkább ijesztő és groteszk), de tény, hogy mindegyik vers és idézet kulcsfontosságú szereppel bír, hiszen ez az egyetlen nyom, amit a gyilkos maga után hagy. 

Rengeteg utalást és kulisszatitkot kapunk a színház világából, a párbeszédek egy része is úgy van megírva, mintha egy forgatókönyvet olvasna az ember. Az egyébként többször is eszembe jutott, mennyire jól működne ez a történet filmen. A karakterek jól kidolgozottak és a cselekmény is pörög, de valójában az egy-két brutális részt leszámítva ez a krimi inkább a hangulatával tudott igazán hatni. A temetős jelenettől fogva konkrétan libabőrös volt a karom.

A szereplők közül senkit sem kedveltem meg igazán, de a fordulatos történet és a fokozatosan adagolt feszültség bőven kárpótolt ezért. Olvasás után jöttem rá, mennyire találó ennek a könyvnek a címe - az angol és a magyar egyaránt - és a borítója: tökéletes összhangban vannak J. P. Delaney regényének tartalmával és üzenetével.

Lynn Painter: Mr. Téves Szám

Fülszöveg: A balszerencse mindig is üldözte Olivia Marshallt..., vagy csak lehet, hogy ő tényleg az a csődtömeg, aminek a családja tartja. De amikor egy random telefonszámról érkező "Mi van rajtad?" üzenetből élete legérzékibb, legszórakoztatóbb - ámbár névtelen - kapcsolata lesz, azt hiszi, hogy a dolgok talán felívelőben vannak...
Colin Beck mindig is a legjobb barátja idegesítő kishúgának tartotta Oliviát, ám amikor a lány élete egyik legdurvább pechszériája után hozzájuk költözik, rájön, hogy átalakult egy egészen más és izgatóbb figyelemeltereléssé. Biztos benne, hogy meg tudja tartani a távolságot, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jön, hogy a lány az ellenállhatatlan Miss Félretárcsázás, akivel hetek óta afféle szextinget folytat - és most el kell döntenie, hogy felpörgeti-e a hangulatot, vagy megszakítja a virtuális kapcsolatot, mielőtt a dolgok összekuszálódnak. 

A Szellemek után teljesen véletlenül futottam bele ebbe a könyvbe, ami témájában hasonló, de sokkal könnyedebb hangvételű. Olyannyira, hogy ezt a regényt tipikus nyári olvasmánynak mondanám. Szórakoztatni akar, nem tartalmaz magvas gondolatokat vagy nehéz sorsokat, romantikát viszont annál többet. A cselekmény is kiszámítható, szóval ha ki akar kapcsolódni az ember, akkor Lynn Painter könyve tökéletesen megfelel ennek a célnak. 

Tetszett a regény indítása, az írónő rögtön belecsap a dolgok közepébe: Olivia lakása leégett, a barátja megcsalta és a munkáját is elvesztette, ezért kénytelen a bátyjához és annak lakótáráshoz költözni. Jó volt a váltott nézőpont (ahol nem ugyanazt a szituációt látjuk két különböző szemszögből), hiszen így mind Oliviát, mind Colint meg tudjuk ismerni. A szituációk sokszor reálisak és a két főszereplő mellett a családjaikat is megismerjük. A cselekmény pörgött, sehol nem volt üresjárat.

Mégsem tudok szuperlatívuszokban beszélni erről a regényről, mert számomra ez csak egyszer olvasós élményt nyújtott. Amit szeretett volna, azt el tudta érni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy én már kinőttem ezekből a történetekből. Számomra túl könnyed és "limonádé" volt ez a sztori. A humor nekem sajnos nem jött át, talán csak egyszer-kétszer tudtam elmosolyodni olvasás közben. Olivia szerencsétlenségei sem voltak annyira extrémek és Colin meg is fogalmazza, hogy mi a magyarázata a lány balszerencséjének. A két főszereplő közül számomra inkább Colin volt a szimpatikusabb és a tettei is racionálisabbak voltak. 

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, az a magyar fordítás minősége. Gyanítom, angolul sem túl bonyolult a könyv nyelvezete, mégis sok magyartalansággal és furcsa mondatszerkezettel találkoztam. A legjobban viszont a "szemforgatás" bosszantott, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy a fordító minden értelmes szinonimát mellőz a "roll one's eyes" magyarra ültetésénél. És ezt nem kevés helyen tapasztaltam, hanem konkrétan a regény egyik leggyakoribb kifejezéséről van szó. Nem akarom bántani a fordítót, de ezek jócskán levontak nálam ennek a könyvnek az élvezhetőségéből.

Dolly Alderton: Szellemek

Fülszöveg: Nina Dean a harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.
Az új kapcsolat a legjobbkor jött - mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja új névvel, meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.
Tényleg Max lenne a megoldás?

Ritka az a könyv, ami már az első oldalával megfog, de a Szellemeknek sikerült. A főszereplő Nina ugyanis pont abban az évben született, mint én. Ez már egy jó kiindulópont volt, de gyakorlatilag a regény végéig folyamatosan azt éreztem, hogy ez a könyv rólam szól és Nina az én gondolataimat önti szavakba. Dolly Alderton könyve ugyanis rengeteg olyan helyzetet felsorakoztat, ami egy harmincas éveiben járó, egyedül élő nő életében előfordulhat: vágyódás a párkapcsolatra, a közeli barátok házassága, a gyermekvállalással járó nehézségek, idősödő szülők, mindennapok egy kiállhatatlan szomszéddal... Igazából azt mutatja meg ez a könyv, hogy nem vagyunk egyedül az efféle problémákkal.

Maga a történet Nina 32. születésnapjával indul és pontosan egy év eseményeit ismerjük meg. A társkeresés mellett fontos szerepet kapnak a baráti és a családi kapcsolatok, amelyek az idő előrehaladtával látványos változásokon mennek keresztül. Mindezt a szerző nagyon életszagúan mutatja be és számomra ez volt a regény legnagyobb húzóereje. Itt nincs finomkodás és szépítés, Nina kendőzetlenül és őszintén kimondja, amit gondol. Szóval ez a könyv nem egy rózsaszín álomvilágban játszódik, pont emiatt tudtam sokszor azonosulni a főszerelő helyzetével. Szerethető és nehezen letehető olvasmány volt Dolly Alderton regénye, sokkal többet kaptam tőle, mint azt előzetesen vártam.

Guillaume Musso: Visszajövök érted

Fülszöveg: A harmincas éveiben járó Ethan Whitaker gazdag, híres, jóképű pszichiáter. Keményen megdolgozott a sikerért. Boston szegénynegyedében nőtt fel, ahol kilátástalannak látta a jövőjét. Huszonharmadik születésnapján döntő lépésre szánta el magát: egy New York-i kiránduláson hátat fordított addigi életének, és egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől.
Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján egy ismeretlen, vörös hajú nővel az oldalán, és kezdetét veszi egy őrült, rejtélyekkel teli nap, amelynek végén egy ismeretlen férfi lelövi. És ezután... 

Nagyon vártam ezt a Musso kötetet, mert a fülszöveg alapján izgalmasnak ígérkezett a cselekmény. És nem is kellett csalódnom: egyszerűen sodortak magukkal az események, egymás után faltam az oldalakat és két nap alatt a könyv végére jutottam. Nem olvastam még Musso összes magyarul megjelent kötetét, így nem tudom rangsorolni őket, de a Visszajövök érted mindenképpen az élmezőnyben helyezkedne el. 

Szeretem Mussoban, hogy mindig olyan kérdéseket helyez a regényei középpontjába, amelyek elgondolkodtatják az embert. Ebben a könyvben Ethannek ugyanis arra kell választ találnia, hogy egy nap alatt jóvá lehet-e tenni az életben elkövetett hibákat. Merthogy a siker és gazdagság ellenére Ethan kiüresedett és boldogtalan, és bár a páciensei életét egyenesbe tudja hozni, a sajátja kezd kicsúszni a kezei közül. 2007. október 31-én aztán fenekestül felfordul az élete, amikor találkozik a végzettel és a karmával. Sors, végzet és karma: bár hasonló jelentéssel bírnak, egészen egyedi értelmet kapnak Musso regényében.

Meg is kezdődik ezzel az utazás Ethan lelkében, múltjában és jelenlegi életében. Számos váratlan helyzetet kell megoldania és közben levonni az esetleges tanulságokat. Sok szereplőt mozgat a regény, de mindegyikük sorsa érdekes. Minden arra fut ki, hogy Ethan megtanulja vállalni a felelősséget a tetteiért, vonatkozzanak azok a múltra vagy a jelenre. Három forgatókönyvet látunk - Ethan ugyanis egy időhurokba kerül - három, szinte egyforma végkifejlettel. Bár Ethan nem lett a kedvencem, végig drukkolni tudtam neki. A regényzárás is ezért lett számomra tökéletes a maga keserédességével. 

Nincs Musso könyv értékes és megfontolandó gondolatok nélkül, és ebben a regényben rendkívül sok ilyen található. Ahogy olvastam a könyvet, úgy éreztem, hogy a történet mellett rengeteg "tanácsot" is kaptam, amit magammal tudok vinni belőle. És ez nemcsak a fejezetek előtti idézetekre igaz.

"Meg kell tanulnunk, hogy a jelenben éljünk. Ha túl sokszor tekintünk a múltba, újra meg újra szembesülünk a lelkiismeret-furdalásainkkal és a fájdalmainkkal. És ha túl sokat remélünk a jövőtől, illúziókba ringatjuk magunkat. Az egyetlen élet, amely igazán megérdemli, hogy megéljük, a jelen pillanat."

"A szerelem váratlanul állít be hozzánk, mint egy besurranó tolvaj. Egy pillanat, és már nem létezik semmi más. Egy csapásra minden kívül kerül az időn és a normális világon. És többé nem félünk semmitől."

"Egyedül gyorsabban halad az ember, de kettesben messzebbre jut el."

"Amikor az ember még gyerek, azt hiszi, a szülei tökéletesek, és vakon imádja őket. Később azt hiszi, hogy gyűlöli őket, mert nem olyan tökéletesek, mint hitte, mert csalódnia kellett bennük. Még később az ember megtanulja elfogadni a hibáikat, mert ő maga sem hibátlan. Talán ez jelenti azt, hogy felnőttünk."

Ils étaient dix - 1. évad

Az idei ősz eddig különösen esős, így mivel a tervezett szabadtéri programjaim nagy részét el- vagy későbbre kellett halasztanom, arra gondoltam, hogy sorozatnézéssel töltöm a hétvégémet. A közelmúlt terméseiből szemezgetve végül az Ils étaient dix mellett döntöttem. 

A könnyebb hivatkozás végett rögtön azzal kezdeném, hogy Agatha Christie: Tíz kicsi néger c. krimijének adaptációjáról van szó. Néhány éve készült már egy brit feldolgozás, 2020-ban a franciák jöttek ki egy 6 epizódos minisorozattal. Az alapsztori ezúttal is követi a könyvet: tíz ember meghívást kap a Karib-tenger egyik paradicsomi szigetén található Green Paradise hotelba. Az öt férfi és az öt nő izgatottan érkezik, úgy gondolják, egy gondtalan nyaralásban lesz részük. Ám hamarosan csalódniuk kell: az igazgató nem jelenik meg, a hely elhanyagolt és hamarosan a térerő is megszűnik. Hamarosan rájönnek, hogy csapdába csalták őket, egy rejtélyes hang pedig közli velük, hogy mindannyiuknak lakolniuk kell a múltban elkövetett bűneik miatt. 

Alapvetően nem volt rossz ez a feldolgozás, hozta azokat a jegyeket, amikre előzetesen is számítottam. A két adaptáció közül viszont nekem egyértelműen a brit tetszett jobban, ez a sorozat inkább egy Survivor showra emlékeztetett. A sziget egyáltalán nem áraszt depresszív hangulatot, cserébe remekül ki tudták használni a természeti adottságokat: a hőséget, a víz- és élelmiszerhiányt, a tengert, az állat- és növényvilágot, valamint a trópusi betegségeket. Néhány extra csapdát el tudtam volna még viselni, de így is kihoztak mindent a helyszínből, amit lehetett. 

A hat epizódot először kevésnek éreztem, de összességében elégnek bizonyult. Sikerült megismerni a szereplőket és a gyilkos személyét és motivációját is hamar ki lehetett találni. Az események több idősíkon zajlanak: egyrészt flashbackeken keresztül mindegyik szereplőről megtudjuk, hogy milyen bűnt követett el, másrészt nyomon követhetjük, ahogy egymás után likvidálódnak, harmadrészt pedig egy rendőrségi nyomozópáros is vizsgálódni kezd a szigetre utazók után. Ez utóbbi miatt kapott némi modern színezetet a sorozat, de enélkül is működőképes volt az egész.  

Azt nem mondom, hogy minden szereplőt megkedveltem, az elején némelyik kifejezetten ellenszenves volt. A sok káromkodás is zavart, a bazmegelések nagy részét nem éreztem indokoltnak. A színészek hozták a kötelezőt, de egyiküknél sem éreztem kimagasló alakítást. A legidegesítőbb számomra Victoria volt, a sokadik bekattanása után már nagyon vártam, hogy végezzenek vele. Néhány szereplő viszont látványos jellemfejlődésen ment keresztül (pl. Kelly), úgyhogy emiatt nekem a Kockára is hasonlított ez a sorozat. 

A megvalósítással sem voltam maradéktalanul elégedett. A szigetet sokszor látjuk felülnézetből, de mindig úgy néz ki, mintha egy 20 évvel ezelőtti számítógépes játékban lennénk. A skorpiók, az ijesztgetések és néhány elhalálozás is igen érdekes technikával lett megcsinálva, nagyon kilógtak az adott jelenetben. Nem olyan látványvilágot vártam, mint egy nagy költségvetésű mozifilmnél, de ezek az apróságok is rontottak az összképen. 

Értékelés: 6.5/10