Come pecore in mezzo ai lupi - Bárány a farkasok között (2023)

A 2023-as filmtermés finoman szólva nem nyűgözött le, kevés igazán jó filmet láttam. Az egyedüli kivétel a Magyarázat mindenre volt. Így elkezdtem csemegézni a nem angol nyelvű alkotások között, ekkor bukkantam rá erre az olasz filmre. Tetszett az ismertetője és mivel eddig kevés olasz filmet láttam ebben a műfajban, kíváncsian vártam, milyen lesz. 

Két, egymástól elszakadt testvér belecsöppen ugyanabba a bűnügybe, csak az egyikük rendőrként, a másik bűnözőként. A régi sebek újra felszínre kerülnek és olyan döntéseket kell meghozniuk, amelyek veszélybe sodorják céljaikat. 

Ha nem tudtam volna előzetesen, hogy ez egy olasz film, akkor simán skandinávnak mondtam volna. Leszámítva persze a helyszíneket. Az olaszokra jellemző latinos temperamentum ugyanis teljes mértékben hiányzik, erőszakból viszont nincs hiány. Mindezt nagyon jól visszaadják a színek, szinte az egész film szürke és depresszív környezetben játszódik. Csak a családi jelenetek kapnak világosabb és melegebb tónusokat, de ennek is megvan az oka. 

A krimi műfaj ellenére ugyanis egy elég kemény családi drámát mutat be a film. Egy szétszórt családot látunk erősen vallásos apával, bűnöző fiúval és egy nővérrel, aki a rendőrség oldalán áll. A családnak megvan a maga problémája; az, hogy Bruno és Vera ellentétes oldalra kerül, csak tetézi a bajt. Ebben a helyzetben csak Bruno kislányát, Martát tudtam sajnálni. Alkoholista anyával és bűnöző apával nem egy tündérmese az élete, Bruno számára ugyanakkor ő jelenti a reményt egy boldogabb és jobb életre. Csakhogy ezt nem egyszerű elérni. 

Az események alakulása nem lepett meg, Vera döntésének viszont örültem, mert így tiszta lappal kezdhet új életet. A színészi játék nagyon jó, különösen a Verát alakító Isabella Ragonese alakítása tetszett. Látszólag kevés mimikával dolgozik, de valójában mindenfajta érzelem kiül az arcára. Verát emiatt sokáig nem tudtam hová tenni, csak a film második részében lett szimpatikus karakter. Maga a film nem volt rossz és a címe is találó, de kiemelkedő alkotásnak nem mondanám.

Értékelés: 7/10

The First Wives Club - Elvált nők klubja (1996)

Hosszú kihagyás után jöjjön ismét egy filmes bejegyzés. A friss alkotások helyett egy régebbi, mára már klasszikusnak számító filmet néztem meg, ami eddig kimaradt a filmes listámról. A sztori és az előzetes alapján jó kis vígjátéknak ígérkezett az Elvált nők klubja, úgyhogy kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből az alapanyagból. 

1969-ben egyszerre diplomázik le négy lány: Cynthia, Elise, Brenda és Annie. Négy elválaszthatatlan jóbarát, akik örök segítséget és barátságot fogadnak egymásnak. Az évek múlásával azonban messze kerülnek egymástól és egy szomorú tragédia hozza ismét őket össze. Kiderül, hogy nagy szükségük van egymásra. Mindhárman elváltak és mind lelkileg, mind anyagilag csúnyán rászedték őket. A közös katasztrófa egységbe kovácsolja őket, elmés bosszúra készülődnek az ex-férjeik ellen. Mivel az asszonyok saját karrierjükön túl nem csekély szerepet vállaltak férjeik üzleti életének felépítésében, tisztában vannak gyenge pontjaikkal. Az örökre megbélyegzett "első feleségek" támadásba lendülnek volt férjeik ellen, hogy "visszafizessenek" nekik mindent, kamatostól. 

Úgy tartja a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Na de mi történik akkor, ha a sikeres férfi otthagyja a biztos hátországot jelentő nőt egy fiatalabb jelölt kedvéért? Nos, a film kiindulópontja pontosan ez. Bár egy közel 30 éves filmről beszélünk, sok tekintetben aktuális a mondanivalója. Az öregedés megélése - férfi és női oldalról egyaránt -, valamint Cynthia öngyilkossága ellenére az Elvált nők klubja egy vígjáték, ennek megfelelően humorral próbálja meg feldolgozni ezeket a témákat. 

Hogy ez mennyire sikerül neki, az már egy más kérdés. A forgatókönyv sajnos nem túl erős, a három nő a film harmadában szembesül azzal, hogy a férjeik el akarnak válni tőlük, így a "bosszú" elég összecsapott és kidolgozatlan lett. Ezt ellensúlyozandó igazi sztárparádét vonultat fel a film - konkrétan 6 Oscar díjas színész játszik benne! -, számomra csak ők mentették meg ezt az alkotást. A vígjátéki elemek csak a revansban jelennek meg, de egyik sem volt emlékezetes vagy hangosan nevetős. Sőt, mai szemmel már inkább kínosnak mondanám őket.

Elise, Brenda és Annie triója működőképes, de azért vannak benne döccenők. És számomra pont itt jöttek ki a film legnagyobb negatívumai. Több filmet is láttam már Diane Keatonnal, de ebben a filmben borzasztóan idegesítő volt az alakítása. A trió veszekedését sem igazán tudtam hová tenni. Az érthető volt, hogy miért ugrottak egymásnak, de nagyon fura volt látni, hogy ötvenévesek tinilányok módjára viselkednek.  

Nyilván a volt férjek iránti bosszú nem folytatható a végtelenségig, amit a szereplők is belátnak. A film vége ezért is tetszett, mert van karakterfejlődés és a három nő olyasmit hoz létre, ami túlmutat a személyes sérelmükön és veszteségükön. Ez tetszett a legjobban ebben a filmben; enélkül és a színészek nélkül egy könnyen felejthető film lett volna az Elvált nők klubja. 

Értékelés: 6.5/10

Laura Barrow: Hívd haza a kanárikat

"Időnként bele kell néznünk a visszapillanó tükörbe, hogy teljes egészében láthassuk a múltat és rájöhessünk, hogyan kötöttünk ki ott, ahol éppen vagyunk."

Fülszöveg: Savannah még csak négyéves volt, mikor ikertestvére, Georgia eltűnt, és azóta sem került elő. Ennyi évvel később talán erre a rejtélyre is fény derül. Savannah meggyőzi nővéreit, hogy ássák ki az időkapszulát, melyet még gyermekkorukban rejtettek el a régi házuk udvarán. Ám a három lánynak a hazatéréssel együtt szembe kell néznie a múlt kísérteteivel és makacs nagyanyjukkal, Mamóval is.
Az előásott emlékek között kutakodva egy fényképre bukkannak, mely Georgia eltűnésének napján készült, és felfedeznek rajta egy ismeretlen nőt a háttérben. Míg a nővérei tovább akarnak lépni, Savannah elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nőt, és így talán az igazsághoz is közelebb kerül.
Mikor a régi feszültségek, versengések és emlékek a felszínre törnek, mindannyian kénytelenek átgondolni, mit tudnak arról a sorsdöntő napról, egymásról és önmagukról. Miközben próbálják kideríteni, mi történhetett Georgiával, mindegyikük felismeri azt, amit Mamó mindvégig tudott: az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb.

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, a borítója és az élfestés fogott meg. Viszont a fülszöveget elolvasva egyáltalán nem érintett meg a történet, túl elcsépeltnek éreztem. Le is húztam a végtelen hosszú olvasmánylistámról, de időközben több pozitív véleménybe is belefutottam, úgyhogy végül mégiscsak adtam egy esélyt Laura Barrow regényének. És milyen jól tettem!

Merthogy nagyon sok témát érint ez a könyv: az ikreket, a gyereknevelést, a szeretetet, a gyászt és annak feldolgozását, a bűntudatot, de leginkább a családi kötelék erejét és fontosságát. Lényegében azt mutatja be az írónő, hogy egy tragédia hogyan hat egy család életére és milyen hosszú út vezet el ennek feldolgozásához. Bár Clara Dupont-Monod is hasonló témákat dolgoz fel, Laura Barrow regényében teljesen más a kiindulópont. Mindig egy-egy szereplő nézőpontjából látjuk a történéseket - a múltban és a jelenben játszódókat egyaránt. Nem minden szereplőt tudtam megkedvelni, de ez a fajta írásmód segített megérteni a jellemüket és a gondolkodásmódjukat. 

Sorsfordító pillanat az időkapszula elásása, majd 25 évvel később a kinyitása. Negyed évszázad nagy idő és ami gyerekként fontosnak tűnt, az felnőttként már nem feltétlenül az. És ugyanez fordítva is igaz: aminek gyerekként nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, felnőttként nagyon is érdekes lehet. Jelen esetben ez egy fénykép és a rajta szereplő ismeretlen nő. A Celia utáni nyomozás összekovácsolja az egymástól eltávolodott testvéreket, ugyanakkor mélyen eltemetett sérelmeket is a felszínre hoz. 

A lányok részéről ez a hétvége egy önismereti út kezdete, Mamó visszaemlékezéseiből pedig nagyon sok dolog értelmet nyert. Bár meg tudtam érteni a helyzetét, szó szerint agyonnyomta a szeretetével a családtagjait. Nem csoda, hogy a fiai, valamint Rayanne és Sue Ellen is Marylynntől távol állapodott meg. Mamó karaktere jó példa arra, hogy a túlzott szeretet és féltés is lehet káros. A visszaemlékezések alapján számomra egyértelmű volt, hogyha másképp viselkedik és nem szól bele folyamatosan a lánya életébe, akkor egész máshogy alakultak volna az események. 

Tetszett, hogy alaposan kidolgozott, hús-vér szereplőket kapunk ebben a regényben, a hibáikat ugyanúgy látjuk, mint a pozitív tulajdonságaikat. A humor is nagyon jól volt adagolva, a kedvencem a lakókocsit elvontató jelenet volt. Bár a könyv befejezése kicsit szirupos lett, én nagyon élveztem az odáig vezető utat és azt, hogy a könyv elejéhez képest mindegyik karakter képes volt belátni a hibáit, megbocsátani és továbblépni. 

Helena Dixon: Gyilkosság a Dolphin hotelben

Fülszöveg: Rejtélyek ​egy (eddig) békés, angol szállodában. Kitty Underhay, egy éles eszű, ifjú hölgy rövid időre átveszi a bájos, tengerparti hotel vezetését. Mindezt pont 1933 nyarán, amikor hamarosan ide utazik a híres, amerikai jazz-díva. Micsoda izgalmas feladat! Az csak természetes, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.
Ám váratlanul furcsa események sora veszi kezdetét – titokzatos, fenyegető üzenetek érkeznek, és több szobába betörnek. Szárnyra kel a pletyka, hogy mindez egy értékes rubin miatt történik. Ám amikor gyilkosságra is sor kerül, Kitty eldönti: kideríti, vajon a vendégei között van-e a tettes. 

Ezt a könyvet még tavaly néztem ki magamnak és akkor szerettem volna elolvasni, amikor már kora nyárias az idő. A borító nagyon nyári hangulatú, emellett az Agatha Christiehez való hasonlítás is sokat nyomott a latba. A történet abszolút összhangban van a borító színvilágával, ugyanis a Gyilkosság a Dolphin hotelben egy habkönnyű, visszafogott, de minden elemében a nyarat idéző krimi. 

A sztori egy holttest felbukkanásával kezdődik, majd ahogy haladunk előre az időben, úgy növekszik az áldozatok száma és válik szerteágazóbbá az ügy. Az események sajnos igen lassan indulnak be, a könyv harmada tulajdonképpen csak alapozás, utána már gyorsabb a tempó. 

Maga az ügy egyszerű - a rubin lelőhelyére már sok fejezettel korábban rájöttem, mint ahogy előkerült volna -, a nyomoknak és az elhintett információknak köszönhetően nem volt nehéz kitalálni a gyilkos személyét. Ennek ellenére élveztem a nyomozást, jó volt a szereplőkkel együtt összerakni a kirakós darabjait. A karakterek nagy része sajnos eléggé egysíkú lett, pár mondat után rögtön tudni lehetett róluk, hogy a pozitív, a negatív vagy a semleges kategóriába tartoznak-e. 

Csak Kitty és Matthew jelleme van alaposabban kidolgozva és bár más-más személyiségűek, remek párost alakítotnak. A viszonyuk nagyon visszafogott és tiszteletteljes, az Ida regényében volt ilyen finom a szereplők modora. Ezt leszámítva viszont nem érződik a regényen a korszellem, pár apróságtól eltekintve minden olyan, mintha napjainkban játszódnának az események. 

Végeredményben nem volt rossz ez a krimi, de az igazán jótól sajnos messze van. Ha valaki egy ízig-vérig szórakoztató könyvet keres, ami hasonló környezetben és korban játszódik, annak inkább a Vesztegzár a Grand Hotelben c. Rejtő Jenő regényt ajánlanám.

Húsvét

Minden kedves olvasómnak kellemes Húsvétot kívánok! 

Ashley Elston: Az első hazugság

„Miután az első hazugság elhangzott, a legtöbben hisznek benne. Annak kell a legerősebbnek lennie. Az a legfontosabb. Az egyetlen, amit muszáj kimondani.”

Fülszöveg: Evie Porternek mindene megvan: fehér kerítéssel körülvett kertes ház, puccos baráti társaság és a tökéletes férfi. Csak egyetlen bökkenő van: Evie Porter nem létezik.
A nő Mr. Smithtől, a titokzatos, ismeretlen kilétű főnökétől kapta ezt a személyazonosságot a legújabb megbízatáshoz, hogy kiderítsen mindent egy louisianai kisvárosról és az ott élő emberekről. Különösen a célszemélyről, Ryan Sumnerről.
Ryan azonban idővel mélyen eltemetett érzéseket hoz felszínre Evie-ből, aki egy számára mindaddig elérhetetlennek hitt életről kezd fantáziálni. Csakhogy ezúttal nem hibázhat, különösen a legutóbbi munkája után. Evie-nek egy lépéssel a múltja előtt kell járnia a jövőjéért folytatott küzdelemben, hiszen most minden eddiginél nagyobb a tét: saját maga.

Bevitt egy kicsit a málnásba az ismertető, ugyanis nem a legpontosabban írja le a történet lényegét. Evie Porter valóban megbízást teljesít, de csak Ryan Sumnerről kell információt kiderítenie - a többi dolog nagyjából stimmel. A munka egyszerűnek tűnik, ám egyre több lesz benne a homályos folt és a kérdőjel. Amikor pedig Lucca Marino is feltűnik, Evie  számára teljes lesz a zűrzavar... 

Bőven van mit kibogozni és az alaphelyzet felvázolása után bele is csapunk az események sűrűjébe. Az írónő fokozatosan adagolja az információkat, így szép lassan minden értelmet nyer. Evie és Ryan romantikusnak ígérkező párkapcsolata egy izgalmas és pörgős krimi-thrillerbe torkollik. A történet egy percig sem ül le, minden fejezet tartogat olyan fordulatot, ami vagy előrébb viszi az eseményeket, vagy éppen Evie múltját segít megérteni. Teljesen olyan volt ez a könyv, mintha valamelyik Nikita epizód forgatókönyvét olvasnám. Az egész sztori felépítése és az akciók is nagyon hasonlítottak. Még a szereplők egy része is (pl. Devon) olyan, mintha a sorozatból lépett volna elő.

Egészen Evie gyermekkoráig visszamegyünk és a korábbi megbízásaiból is látjuk a fontosabbakat. A jelen és a múlt eseményei egyformán izgalmasak voltak, tűkön ülve vártam, hová fut ki a történet. Remekül működtek a csavarok és mindenre logikus magyarázatot kapunk. Mr. Smith személyazonosságát nem sikerült kitalálnom, de visszagondolva teljesen egyértelmű, hogy ki mozgatta a szálakat a háttérben. A könyv végére 100%-osan összeálltak a kirakós darabjai és nem maradt elvarratlan szál.

Nem egy világmegváltó alkotás Az első hazugság és biztosan vannak jobbak is ebben a műfajban, engem mindenesetre lekötött és jó olvasmányélményként fog megmaradni.

Guillaume Musso: Ments meg!

"Hiszen szembe kell néznünk a tényekkel, mi máson múlna az események láncolata, mint a véletlenen? A hétköznapok forgószelében egyetlen homokszem is felboríthatja az ember életét."

Fülszöveg: A Broadway szívében egy téli estén Juliette, a csinos, huszonnyolc éves francia nő és Sam, a fiatal New York-i gyermekorvos útjai keresztezik egymást. Juliette attól való félelmében, hogy csalódást okoz, ügyvédnek adja ki magát, a férfi pedig kötődéstől való félelmében úgy tesz, mintha házas lenne, pedig a felesége már egy éve halott.
A hazugságok ellenére egy felejthetetlen hétvége vár rájuk, és egymásba szeretnek. Juliette-nek azonban vissza kell térnie Párizsba, Sam pedig nem tudja a lányt maga mellett tartani.
Az Európába tartó repülőgép nem sokkal a felszállás után az óceánba zuhan, de a kapcsolatuk még korántsem ér véget…

Legutóbb ősszel olvastam Mussotól, úgyhogy a nemrég megjelent Ments meg! c. regényére esett a választásom. A francia írónak ez a második könyve, nálunk viszont csak 2024-ben került kiadásra. Bár ez egy korai írása Mussonak, a szerzőre jellemző stílusjegyek már itt is megfigyelhetőek. 

Amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet, akkor azt gondoltam, hogy ez egy romantikus történet lesz. Juliette és Sam találkozása olyan, mint egy romantikus komédiában, de az együtt töltött szerelmes hétvége után egész máshogy alakul a sorsuk. Számomra ekkor vált érdekessé a sztori, Grace Costello megjelenése pedig csak fokozta az izgalmakat. Rengeteg a csavar és a váratlan fordulat ebben a történetben, a könyv második felét szinte egyhuzamban olvastam el, annyira kíváncsi voltam a befejezésre. 

Az alaphelyzetből egy meglehetősen szerteágazó történet bontakozik ki és sok olyan helyzettel találkozunk, amikor valamelyik szereplő megmentésre szorul - szépen reflektálva ezzel a regény címére. A helyenként csöpögős romantika mellett kaptunk krimis és misztikus elemeket is, amik Musso későbbi regényeiben is visszaköszönnek. Mindkét szál tetszett és a végkifejlettel is elégedett vagyok, ugyanakkor volt néhány nagyon elrugaszkodott húzás, ami fölött nehezen tudtam szemet hunyni. A legfeltűnőbb egyértelműen Sam "szuperhőssége" volt, nagyon kilógott ebből az alapvetően emberi sorsokat bemutató történetből. A karakterek sincsenek annyira alaposan kidolgozva, csak Samet ismerjük meg részletesen.

Erősen érződik ezen a regényen, hogy Musso egyik korai írása, de el tudom nézni a hibáit, mert az összkép még így is pozitív. Hasonló téma köré szerveződnek az események, mint a Visszajövök értedben és az Ott leszel?-ben: Létezik-e szabad akarat vagy minden eleve elrendeltetett? Mennyire hatnak ránk a véletlenek? Mi történik, ha egy adott pillanatban másként döntünk, mint ahogy a racionális énünk diktálná? Érdemes-e küzdeni a sorsszerűség ellen? A válaszokat nem adja meg Musso, de a kérdéseken hosszasan el lehet gondolkodni.

A végére pedig az egyik kedvenc idézetemet hagytam: "A fénykép a világ legnagyobb átverése: azt hisszük, hogy megörökítünk egy boldog pillanatot, pedig csak a nosztalgiának ágyazunk meg. Kattintunk egyet, és hopp, egy másodperccel később már tova is szállt a pillanat."

Daisy Wood: Párizs elfeledett könyvesboltja

"(...) mert Jacques jól ismeri a varázslatot, amire csakis egy könyv fedő- és hátlapja között bukkanhat rá az ember."

Fülszöveg: Egy háború tépázta város.
Egy veszélyes titok.
Egy sokkoló árulás.

Párizs, 1940: A szerelem városát markában tartja a háború. Jacques felesége bujkálni kényszerül, a férfinak pedig tétlenül kell néznie, amint a nácik mindent elvesznek, ami drága számára. Csupán egy dolog maradt még meg, imádott könyvesboltja, a La Page Cachée.
De aztán kopognak, egy fiatal nő áll az ajtóban, gyerekkel. Menedéket kérnek – Jacques tudja, muszáj lesz mindent kockára tennie, hogy megmentse az életüket.
Napjainkban: Juliette és a férje végre eljutottak Franciaországba, álmaik romantikus nyaralására. De ahogy telnek a napok, Juliette ráébred, eltávolodtak egymástól. A nő új kalandra vágyik. Ezért amikor véletlenül betoppan a kis, elhagyatott üzletbe, amelyen kint van az „eladó” tábla, úgy érzi, sorsszerű döntés előtt áll.
És az elfeledett könyvesbolt több mindent tartogat, mint ami első pillantásra látszik… 

Szeretem a Párizsban játszódó regényeket, ezért a fülszöveg és a borító már önmagukban meghozták a kedvemet Daisy Wood könyvéhez. Nem ez az első olyan mű, ahol a történet két idősík között változik, mégis az utolsó oldalig lenyűgözött. Az egyik szál a második világháború alatti Párizsban játszódik, a másik pedig napjainkban. És hogy mi köti össze ezt a kettőt? Nos, az a regény során kiderül. 

Mindkét idősík eseményei érdekesek voltak, nekem mégis az 1940-es években játszódó szál tetszett jobban. Sokkal kidolgozottabbnak, pörgősebbnek és feszültebbnek éreztem, mint a jelent, hiszen a háború mindent elvett Jacquestól, ami fontos volt neki. A mindennapok egyre komolyabb kihívásokat és tragédiákat hoznak, így jobban lehetett aggódni a férfi és Mathilde sorsáért. 

A jelenben is gyorsan követik egymást az események, de a nagy részüket meseszerűnek és kissé sablonosnak éreztem. Juliette élete is fenekestül felfordul, de az ő esetében többször is felmerül a biztonságos amerikai mentsvár, bármikor módja lenne visszatérni a férjéhez. Na persze a jelen problémái egészen más jellegűek, mint a sok évtizeddel korábbiak. Ugyanakkor végig kíváncsi voltam, hogyan fognak összekapcsolódni a múlt és a jelen eseményei és szereplői. A legnagyobb fordulatot nekem ez hozta és amikor minden kiderült, maximálisan elégedett voltam, mert így egy kerek egész történetet kaptam. 

A szereplők - különösen a jelen korban megismertek - lehettek volna egy kicsit árnyaltabbak és reálisabbak, az viszont nagyon tetszett, hogy Juliette és Nico milyen tisztelettel és szeretettel beszélnek a nagyszüleikről.

Összességében kellemes olvasmány volt ez a regény, a szeretet, a bátorság és az emberség szépen összeköti és teljessé teszi a két történetszálat. Talán ez az idézet foglalja össze a legjobban ezt a könyvet: "Előbb vagy utóbb mindenkiért eljön a halál. Ami igazán számít, az, hogy hogyan élünk."

Hidas Bence: És mindent betemet a hó

Fülszöveg: 1924 fogvacogtató telén az öreg Wimmer Marika néni felfelé baktat a budakeszi Kálvária-domb meredek oldalán. A kápolnába igyekszik, ám a felszentelt épületben biztonság helyett félelem vár rá. Zsigeri félelem. Egy oldalsó ablakon betekintve ugyanis szörnyű látvány fogadja: egy fiatal lány holtteste fekszik kiterítve a templom padlóján.
A falu összezár. A lakosok közé bizalmatlanság kúszik, ami nem könnyíti meg a fővárosból küldött két nyomozó, Pinelli Károly és Márzay Ottó dolgát. A kutatásukat nem csupán a helyiek gyanakvása nehezíti, hanem a mindent elfedő havazás is. És ahogy a hó egyre inkább betemeti a nyomokat, úgy bukkannak elő újabb és újabb holttestek – a gyilkost pedig mindenáron meg kell állítani. 

Mivel az idei tél nem hozott sok havat, egy olyan könyvvel szerettem volna zárni a februárt, ami hóban, fagyban és fogcsikorgató hidegben játszódik. Hidas Bence regénye nagyjából ugyanakkor jelent meg, mint a Halálos rozé, de én szándékosan időzítettem tél végére az elolvasását.

A már említett Halálos rozéhoz hasonlóan ez a krimi is egy elsőkönyves író debütálása, ami őszintén meglepett. A történet kidolgozása, a stílus és a nyelvezet rendkívül igényes és kiforrott, végig olyan érzésem volt, mintha klasszikus szépirodalmat olvasnék. A korhangulat maximálisan átjön a lapokon és egy kis ízelítőt is kaphattunk a sváb kultúrából. 1924-ben vagyunk, a szereplők mindennapjait még élénken meghatározzák az első világháború eseményei és utózöngéi. És hát mai szemmel kissé szokatlan, hogy a szereplők nem okostelefonokkal szaladgálnak, hanem gyalog, lovaskocsin vagy automobillal jutnak el egyik pontból a másikba.

Műfaját tekintve ez a könyv is egy krimi, középpontjában pedig egy sorozatgyilkosság áll. Az ügy nagyon szerteágazó és csavaros, és bár sikerült összeraknom a kirakós elemeit - a gyilkos személyét és indítékát is ki tudtam találni -, az első oldaltól az utolsóig lekötöttek az események. Minden információ megfelelően van adagolva és egy percig sem ül le a történet. Még a zsámbéki kitérő is érdekes volt és hozott váratlan fordulatokat az ügy szempontjából. 

Talán a karaktereket lehetett volna egy kicsit részletesebben ábrázolni - a külsejükről ugyanis alig derül ki valami, de a szereplők jellemrajza és egymáshoz való viszonya bőven kárpótolt. A tájleírások is kellően részletesek és egyediek, nem volt nehéz magam elé képzelni a könyv színhelyeit. 

Mindent összevetve nagyon ígéretes és jól sikerült krimi lett Hidas Bence munkája és csak remélni tudom, hogy lesz még mit olvasnom tőle a jövőben.

Janice Hallett: A színjáték

Fülszöveg: Egy gyilkosság. Tizenöt gyanúsított. Ki tudod bogozni, mi történt?

Lower Lockwoodban, ebben az álmos angliai városkában az amatőr színjátszó csoport nagyban próbál. A rendező, Martin Hayward, és a darab főszereplője, Helen – civilben férj és feleség – borzasztó hírt kapnak: unokájuknál ritka fajtájú rákbetegséget diagnosztizálnak, amelynek gyógyítása irdatlan költségekkel jár. A társulat tagjai ezért gyűjtést szerveznek.
Azonban nincs mindenki meggyőződve arról, hogy ez a kezelés hatékony, mint ahogy arról sem, hogy a gyűjtés valóban nemes céllal zajlik. A közösségben nő a feszültség, amely a ruhapróbán tetőzik. Másnap találnak egy holttestet, és valakit letartóztatnak. A tárgyalást megelőzően két fiatal ügyvéd tekinti át az anyagot – e-maileket, üzeneteket, leveleket – és egyre erősödik a gyanú, hogy a gyilkos itt van köztük. A bizonyíték az iratokban található – várja, hogy valaki rábukkanjon.

Míg R.F. Kuang: Sárgája az írás és a könyvkiadás világába kalauzolja el az olvasót, addig Janice Hallett a színház világából ragad ki egy kisebb szeletet - legalábbis ezt gondoltam, amikor ezzel a könyvvel találkoztam. A fülszöveg érdekesnek tűnt és a borító is tele van olyan méltatásokkal, amik miatt kíváncsi voltam erre a krimire. 

Egy kisvárosi közösséget ismerhetünk meg, ahol a Hayward család a domináns, a lakók többsége tőlük függ. Emiatt mindenki igyekszik jó viszonyban lenni velük és a döntéseiket sem kérdőjelezik meg. A lakók gyakorlatilag érdekszövetségekbe tömörülnek. Amikor a kis Poppy betegsége kiderül, akkor szinte egy emberként támogatja Lower Lockwood lakossága Haywardékat. A város zárt közösségként működik, ami az Afrikából visszaérkező Greenwoodék számára is vonzó. 

A sztori annyira nem rendkívüli, de a formátum igen. Ez a krimi kőkemény agymunka 21. századi környezetben, ugyanis az egész könyv emailek és üzenetek sorozatából áll, amelyeket a szereplők váltanak egymás között. A nyomozást két fiatal ügyvéddel - Femi és Charlotte - párhuzamosan követhetjük végig. Az ügyvédbojtárok beszélgetését leszámítva nincsenek párbeszédek a könyvben, így mindent a levelekből tudunk kikövetkeztetni. Az ügy érintettjeinek jelleme is az üzenetekből bontakozik ki. Imádtam ezt a formátumot és mivel minden a szemünk előtt van, teljes mértékben úgy éreztem, hogy olvasóként én is részese vagyok az ügy felgöngyölítésének. 

A gyilkosság viszonylag későn történik meg, de már korábban sejteni lehet, hogy ki az áldozat. Az indítékot sikerült megfejtenem, de a gyilkos személyét nem tudtam kitalálni. Pedig minden logikus és az ügyvédek okfejtései után újra is olvastam néhány részt, de elsőre nem álltak össze a részletek. Nagyon sok szereplőt mozgat a regény, eleinte nem volt egyszerű követni, hogy ki kinek a kije. Remekül építkezik a regény, minden szál kibontásra és magyarázatra kerül, emellett a feszültség is fokozódik, ahogy egyre több információt tudunk meg a levelekből és az ügyvédbojtároktól. 

Tisztességesen kidolgozott történet a Színjáték, meg nem mondanám róla, hogy egy elsőkönyves szerző tollából származik. Tetszett a zárás is, minden szempontból igazságosnak éreztem a befejezést. Janice Hallett krimije szuperjó debütálás és mivel már a folytatás is megjelent, nem kérdés, hogy elolvasom-e.

R. F. Kuang: Sárga

"Az írás áll legközelebb a varázslathoz. Az írás a semmiből teremt valamit, más világokra nyit ajtót. Az írás hatalmat kínál, hogy alakíthasd a saját világodat, ha a való világ túl sokszor rúg beléd."

Fülszöveg: Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.
Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.
A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül...

Egy könyv, aminek a címében szerepel egy szín. Így szól a NIOK 2024. februári kihívása és bár ezt a könyvet sokkal később szerettem volna elolvasni, a kihívás matt most kerítettem sort rá. A regény eredeti címe Yellowface, nekem viszont a magyar fordítás jobban tetszik, mert ad egy plusz réteget a könyvnek. Merthogy mi is jut az ember eszébe a sárga szóról?
- Ha a színből indulunk ki, akkor: derűs és élénkítő hatású, serkenti a kreativitást, fényt és életet visz a környezetbe és az egyik legkönnyebben észrevehető színek egyike.
- Ha kulturális értelemben nézzük, akkor: az irigységet lehet társítani hozzá és az ázsiai rasszra is gyakran ezzel a színnel utalnak.
Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni ennek a regénynek a tartalmát, akkor a sárga minden aspektusa megjelenik benne. 

De kezdjük az elején! Az egész regény June szemszögéből mutatja be az eseményeket és egy percig sem titok, hogy mennyire irigyli Athenát. A lány halálát sem kerülgeti sokáig - konkrétan a regény első mondatában kiderül, hogy meg fog halni -, csak a módja szokatlan. Az Athena halálát követő események számomra egyáltalán nem voltak meglepőek, mert tíz éve a Lopott szavak című filmben már láthattuk, mi történik, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik. 

June tündöklése és bukása tehát borítékolható, de egy percig sem tudtam sajnálni őt. Egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy egy 30-as, tanult nő ennyire be akarjon szaladni abba a bizonyos erdőbe. Olyan hibákat követ el sorozatosan, hogy őszintén szólva azon csodálkoztam volna, ha a saját maga által teremtett helyzetekből ép bőrrel kikerül. Ritka antipatikus karakter volt ő számomra, csakúgy, mint a regény többi szereplője. Mindegyiküket a saját, önös érdeke vezérli, emiatt senkit sem tudtam igazán kedvelni - talán csak Geoff volt valamennyire normális és életszerű karakter. 

Ami egy kis pluszt tett hozzá a történethez, az a social media világa. Mondhatnám, hogy mennyire döbbenetes, milyen apróságok romba tudják dönteni a hírnevet, de mivel Twitteren elég gyakori az ilyesmi, jó volt ezt "élőben" is látni. És a cyberbullyinget is szépen kapcsolta ehhez a szálhoz az írónő. A rasszizmus vonalát viszont soknak éreztem, bár azt elismerem, hogy nincs rálátásom arra, hogy az USA-ban mennyire van jelen a mindennapokban a fehérek és a kínaiak közötti ellentét. 

Összességében jó volt belelátni a könyvkiadás háttérfolyamataiba és az írói hitelességet érintő kérdésfelvetések is tetszettek, ugyanakkor sok helyen éreztem túlmagyarázónak és kapkodónak ezt a regényt. A thriller és a krimi besorolással sem értek egyet, annyira minimális mennyiségben képviseli magát ez a két műfaj a regényben. Sok újat nem adott nekem ez a könyv, mégsem bánom, hogy elolvastam.

Karikó Katalin: Áttörések - Életem és a tudomány

"Általában csak az keres kifogásokat, aki valamit nem akar megcsinálni. Ha valaki tényleg meg akarja oldani a feladatot, akkor előbb-utóbb megtalálja a megoldás módját. Leül, munkához lát, megtanulja, hogyan alakítsa át azt, amije van, azzá, amire szüksége van."

Fülszöveg: Egy ​kisújszállási lány története, aki a Kádár-kori Magyarországról az emberiség sorsát alakító tudósok élvonalába került

Karikó Katalin szerény körülmények között, vályogházban nőtt fel, olyan szülők gyermekeként, akik igyekeztek mindent megadni neki, hogy megvalósíthassa álmait. Mert a kislány eszmélésétől fogva csodálta az őt körülvevő varázslatos élővilágot, és szerette volna megismerni, amennyire csak lehetséges. Először Magyarországon, majd Amerikában lett kutató. Sohasem az elvárásoknak próbált megfelelni; konokul végezte kísérleteit, mert hitt abban, hogy kutatásai egyszer majd hozzájárulnak súlyos betegségek gyógyításához. A bürokrácia hatalmaskodóival szemben hosszú éveken át folytatott küzdelem után végül eljött az ő ideje. A Covid elleni leghatékonyabb vakcina gyors előállítása az ő fantasztikus munkája nélkül nem lett volna lehetséges. Eredményei egy az emberiség sorsát meghatározó másik kutatást, a rákbetegségek kialakulásának és terjedésének feltárását is új szintre emelhetik. 

Karikó Katalin nevét a Covid idején ismerte meg a világ, hozzá köthető annak a védőoltásnak a kifejlesztése, ami milliók életét mentette meg - többek között az enyémet is. Ezek után nem meglepő, hogy 2023-ban ő nyerte el az orvosi-élettani Nobel-díjat, ami a tudományos életben a legnagyobb elismerés. De hogyan is jutott el idáig Karikó Katalin? Az Áttörések ezt az utat mutatja be. 

Ez az életút pedig cseppet sem irigylésre méltó. Nem évről évre követjük az eseményeket, hanem a szerző számára kulcsfontosságú események és életszakaszok kapnak hangsúlyt. Megismerjük Karikó Katalin családját - egészen a dédszülőkig visszamenőleg -, a szerző gyermekkorát, iskolás éveit és felnőttkorát egészen napjainkig. Na és persze a tudományt, egész pontosan a mikrobiológiát, hiszen ez határozta meg leginkább Karikó Katalin pályájának alakulását. 

Nekem annak idején a genetika volt az a terület a biológiában, amit a legnehezebben értettem meg. Ebben a könyvben viszont olyan részletes leírást kapunk sejtbiológiából és az mRNS működéséről,  hogy az tudományos értekezésként is megállja a helyét. Ez a fajta alaposság elkerülhetetlen, csak így értjük meg, miért is jelentett áttörést a koronavírus elleni vakcina. 

Addig viszont nagyon hosszú és rögös út vezetett. Példaértékű az a kitartás, szorgalom és elköteleződés, amit Karikó Katalin a tudománynak és saját kutatási területének szánt. Hasonló helyzetben biztosan rengetegen feladták volna, ugyanis nagyon kevesen segítették Karikó kísérleteit, ellenben sokkal többen gátolták az előrejutásban. Karikó Katalin pedig meg is nevezi őket egytől egyig. Nem ítélkezik felettük, nem érez haragot irántuk, az őt segítőknek viszont végtelenül hálás. 

Hihetetlenül inspiráló volt számomra az egész könyv és nagyon sok gondolatot tudok magammal vinni és hasznosítani belőle úgy, hogy teljesen más területeken tevékenykedek.

Petőfi Sándor: A hóhér kötele

"Ki ne ismerné az első szerelmet, e váratlan kedves vendéget, ki véletlenül betoppan, és egy kizsákmányolt tündérvilágnak minden csillagát és virágát körülöttünk hinti el; s a csillagok elveszik szemünk fényét, s a virágok illata lerészegít, elbódít."

Fülszöveg: Szerelem, szenvedély, bosszú... Petőfi Sándor egyetlen regényét, A hóhér kötelét, mely egy árulás miatti bosszú története, ez a három szó jellemzi legpontosabban. Petőfit elsősorban költőként tartjuk számon, és csak kevesen tudják, hogy vannak prózai művei is, többek közt novellák és A hóhér kötele. Regényének főhőse, Andorlaki Máté halálosan beleszeret egy Róza nevű lányba, azonban az esküvőjük napján barátja, Ternyei Boldizsár olyan terhelő információt hoz nyilvánosságra, ami miatt nemcsak meghiúsul az esküvő, hanem tragédiák sorozata indul el. 

Sokakhoz hasonlóan Petőfi nevét én is a költészettel tudom összekapcsolni, így nagyon meglepődtem, amikor ez a kötet szembejött velem. A hóhér kötele számomra teljesen ismeretlen volt, de mivel a költő születésének 200. évfordulója alkalmából 2023-ban újra kiadásra került, kíváncsian vettem a kezembe. 

1800-as évek eleje, szerelem, romantika, barátság, hűség, bujdosás, temető és síron túli kötődés, párbaj, szerencse, bosszú... nagyjából ezek azok a szavak, amik a regény olvasása közben eszembe jutottak. Főszereplőnkről, Andorlaki Mátéról nem sok mindent tudunk meg, csak azt látjuk, hogyan reagál a vele történtekre. Még az sem egyértelmű, hogy pozitív vagy negatív karakter ő. Egyébként az egész regényben megfigyelhető, hogy a szereplőkről csak egy-két jellemvonást kapunk, a részletesebb karakterábrázolások hiányoznak. 

Maga a bosszú nem rossz, bár a véletleneknek túl nagy szerepe van az események alakulásában.  Ternyei Boldizsár esküvő-szabotálása egy folyamatos adok-kapokot indít el, amelyben Ternyei és Andorlaki egymást akarják felülmúlni, miközben egyre durvább eszközökhöz folyamodnak. Ez a bosszú évtizedeket ölel fel és sem a főszereplők, sem a mellékszereplők nem érezhetik magukat huzamosabb ideig biztonságban: mire megszokjuk az aktuális status quot, addigra biztosan történik egy olyan esemény, ami tragédiával végződik. Ennek köszönhetően elég pörgős a regény tempója, egy pillanatra sem ül le a sztori. 

A régies nyelvezetet kifejezetten élveztem, könnyedén bele tudtam képzelni magam a regény környezetébe. Nincs semmi túlbonyolított körítés és cicoma, csak a lényeg. Egyszerűen. A cím is értelmet nyert a regény végére és ugyan végig a bosszú áll a történet középpontjában, mellékszálként egy kis tablót is kapunk a korabeli társadalomról. Van itt gazdag-szegény ellentét, szerencsejáték, könnyen szerzett és elvesztett vagyon, szülő-gyerek kapcsolat, a nők helyzetéről már nem is beszélve. 

Nagyon érződik a regényen a kidolgozatlanság - Petőfi mindössze egy hónap alatt írta meg -, ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, mert sok gondolata még ma is aktuális. Arról nem is beszélve, mennyi műfajt és mennyi témát érint ez az alig 140 oldalas írás! Kár, hogy ilyen kevés idő állt rendelkezésre ennek a zsengének a megírásához, ugyanakkor ez a mű is azt bizonyítja, hogy Petőfi nagyon értett az íráshoz és nem véletlenül tartjuk számon a legnagyobb költőink között.

Tasmina Perry: Az utolsó vacsora

Fülszöveg: Viggo Widlund a gasztrovilág dédelgetett kedvence. Kluven nevű étterme, amely messze, a svéd vidéken található, az exkluzív konyhák minden toplistáját vezeti. Csak egyetlen út visz oda, és egyetlen asztal található a Kluvenben, amelyet tizenkét szerencsés kiválasztott ülhet körül.
Lara Stone, az oknyomozó újságíró is megkaparint egy foglalást, és biztos benne, hogy emlékezetes este elébe néz. De az étlapon a gyilkosság szerepel.
Viggót holtan találják, mindenki gyanúsított, aki a hólepte pihenőhelyen töltötte a hétvégét. Ki tudja bogozni Lara a hazugságok szövedékét? Megtalálja a gyilkost, mielőtt őt is megölik? 

A gyilkosság a karácsonyi expresszen felbuzdulva szerettem volna egy télen játszódó történetet olvasni. A krimi műfaj csak egy plusz adalék volt a csábító borító és fülszöveg mellett. Szóval: ebben a krimiben Svédország északi részén vagyunk, Kiruna környékén és a Kluven nevű luxuséttermet ismerjük meg közelebbről. Néhány ponton nagyon hasonlított a történet A menühöz, csak itt nem a kulináris élmények kerültek előtérbe. 

Tasmina Perry regénye egy jól felépített és szépen kifejtett történet, minden érvényesülni tudott benne, amit előzetesen vártam. A hófedte skandináv táj csodálatos, szinte a bőrömön éreztem a mínuszokat, ahogyan a havazást és a csontig hatoló hideget részletezte az írónő. A két főszereplő - Lara és Alex - az írónő korábbi regényében, a Jachtpartiban is feltűnik, de annak a könyvnek az ismerete nélkül is kellő mennyiségű információt tudunk meg róluk. Elég sok idő telik el a gyilkosságig, de mindenképpen szükségszerű volt a hosszú felvezetés, hiszen mind a szereplőket, mind az alaphelyzetet meg tudjuk ismerni. 

A nyomozás remekül működik, ebben a krimiben megkaptam azokat a csavarokat és red herringeket, amiket a már említett Gyilkosság a karácsonyi expresszenből hiányoltam. Jó a karakterizáció is, minden szereplő háttérsztoriját és motivációját megismerjük. Együtt tudtam nyomozni a két főszereplővel - akik amúgy oknyomozó újságírók - és a gyilkos személye és indítéka is logikusan lett levezetve. Természetesen nem sikerült kitalálnom az elkövetőt, csak a kört tudtam leszűkíteni, de ez semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből. A nyomozás végső fázisa így is izgalmas volt és a regény zárása is nagyon tetszett.

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

Fülszöveg: Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy…
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott rendőrnyomozónak nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról. 

Már akkor el akartam olvasni Alexandra Benedict könyvét, amikor először találkoztam a címével. A borítón Agatha Christie neve is szerepel és a fülszöveget olvasva elég sok a hasonlóság a Gyilkosság az Orient expresszennel. 18 utas, 7 megálló, 1 gyilkos... minden adott volt, hogy ez a karácsonyi krimi jó legyen. 

Az alapanyag remek: miután egy sínre dőlt fa miatt kisiklik a hálókocsis vonat, odakint pedig hóvihar tombol, a szereplők egy térbe kényszerülnek. Fűtés nincs és a tea is fogytán van. Az első gyilkosságra ugyan elég sokáig kell várni, de utána felpörögnek az események és Rozzal párhuzamosan lehet találgatni, hogy ki lehet a gyilkos. A nyomozás korrekt volt, a kedvenc részem egyértelműen a szemcseppes nyom volt, azt nagyon szépen levezették. Szerencsére a szerző nem másolja le egy-az-egyben Agatha Christie klasszikusát, hanem egy teljesen más történetet írt, ami önállóan is megállja a helyét.

Tetszett a társadalomkritika, a 21. századi eszközök, emellett a gyilkosság indítéka is megrázó és elgondolkodtató. Roz karaktere is tetszett, végig drukkolni tudtam neki és a lányának. Bár a két mű teljesen más, akaratlanul is eszembe jutott a Vörös posztó Laurája. Annak is örültem, hogy a nyomozás befejeztével Roz családi történetszála is méltó lezárást kapott. Ha csak néhány oldal erejéig, de volt egy kis karácsonyi hangulata a történetnek. A karácsonyi kvízlista és a karamellás recept szintén dicséretet érdemelnek.

Ami kevésbé tetszett, az a gyilkos személye. Számomra egyszerre volt meglepő és csalódást keltő. Olvasás közben végig figyeltem és próbáltam kitalálni, hogy ki lehet az elkövető, de szinte semmilyen utalás vagy jelenet nem volt, ami segített volna. Nekem nagyon ad hoc megoldás volt az, amit az író alkalmazott és bár teljesen érthető, hogy miért végzett a gyilkos az áldozattal, gyakorlatilag bármelyik másik szereplő lehetett volna helyette. Nem is igazán ismerjük meg őt, összesen talán két jelenetben bukkant fel a neve. A "nagy csavarral" is ugyanez a bajom: úgy éreztem, mintha az író egy random nevet húzott volna ki egy kalapból, akihez hozzá lehetett igazítani az események mozgatórugóit. Emiatt nekem nem volt túl izgalmas ez a krimi, részletesebb karakterizációval és több sejtetéssel, félrevezetéssel vagy nyommal sokkal jobban tudott volna működni.

Freya Berry: Madárkalitka könyvtár

"Azt hiszem, az a borzalmas a kalitkákban, hogy egyszerre jelentenek szabadságot és bezártságot."

Fülszöveg: A kalandor és növényvadász Emily Blackwood megbízást fogad el a különc Heinrich Vogeltől, aki egykor egzotikus állatokkal kereskedett Manhattan szívében lévő üzletében, most pedig hátborzongató gyűjteményével egy elszigetelt, ódon skót kastélyban él.
Emily egy rég eltűnt kincs nyomába ered, ám a kincs helyett Hester Vogel naplójának elrejtett lapjaira bukkan, melyeknek a sorai között titkos nyomok bújnak meg, akár egy rejtvény darabkái.
Hester naplója egy régi, ütött-kopott könyvhöz vezeti Emilyt, s ezzel kezdetét veszi egy egészen másfajta, izgalmakkal, fordulatokkal teli kincsvadászat. A nyomok veszélyes ösvényre terelik a lányt, arra kényszerítve, hogy szembenézzen élete legsötétebb titkával is… 

Még sosem került a kezembe élfestett kiadvány, nem is vadászom rájuk, mert nekem ez nem mérvadó egy könyvnél. Az élfestés számomra csak egy extra adalék, én a könyveket elsősorban a tartalmuk miatt szeretem. Na de amikor szembejött velem Freya Berry regénye, akkor egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Meseszép a borítója, szabályosan vonzza a tekintetet, az élfestés miatt pedig az egész könyv úgy néz ki, mint egy dobozka. A fülszöveg elolvasása azonnal felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy nagyon szerettem volna tudni, mi rejtőzik egy ilyen impozáns külső alatt. 

Nos, a történet összhangban van a borítóval, úgyhogy számomra nem okozott csalódást és az első oldaltól az utolsóig lekötött. Azt viszont el kell ismerni, hogy egy kicsit zsúfolt volt ez a regény. Nemcsak a műfajok tekintetében - mert egyszerre volt romantikus regény, krimi, gótikus horror, kalandregény és történelmi regény -, hanem az idősíkok és a tér tekintetében is. Az 1930-as évek végén kezdődik a cselekmény és egészen az 1800-as évek második feléig megyünk vissza. Ha a helyszíneket nézzük, akkor kis túlzással az egész világot bejárjuk. Emellett pedig megismerjük Emily és a Vogel család múltját is, szóval elég komplex történetet ad a Madárkalitka könyvtár. 

A hangulat minden helyszínen remek, a Párras-kastély minden elemében taszító, ugyanakkor kellőképpen rejtélyes és bizarr hely. Egy kicsit hasonlított a Pendragon legenda színhelyére. Pápua olyan részletes bemutatást kap, hogy olvasás közben szinte éreztem a párás, fülledt levegőt és a kúszónövényeket. A Vogel fivérek üzletében pedig az állatok nyűgöztek le. Remekül működött a könyv a könyvben szerkezet, élvezet volt követni a kulcsok megfejtését és a kincshez vezető utat. 

Az egyetlen dolog, ami kevésbé tetszett, az a "csavar" Emily életében. Elég hamar rá lehetett jönni, ráadásul később még egyszer elsüti a szerző és másodjára már nem ütött akkorát. Már csak azért sem, mert azt a fordulatot is könnyen ki lehetett találni. Ami viszont igazán megdöbbentett, az az írónő utószava. Az már Hester naplójában is feltűnt, mennyire nem tisztelték a természetet abban a korban, de az őszintén megdöbbentett, hogy a könyvben szereplő adatok valósak. Ijesztő belegondolni, milyen sok állatnak kellett értelmetlenül meghalnia és hogy ma, másfél évszázaddal később sem jobb a helyzet. Sőt. 

Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz a könyv és bár csak Emily és Hester életét köti össze, szerintem a mai kor emberéhez is sok ponton tud kapcsolódni.
"A fajunk hibája, hogy amint ámulatba ejt minket valami, azonnal birtokolni akarjuk, a birtoklással pedig megkezdődik a pusztítás."
"Az emberi faj egyszerűen képtelen értékelni azt, amit arra valóban érdemes. Folyton a külsőségekhez, a felszínhez vonzódunk, jobban foglalkoztat minket az, mit mutatunk a külvilág felé, mint az, hogy mit tapasztalunk meg a szívünkben."