"Időnként bele kell néznünk a visszapillanó tükörbe, hogy teljes egészében láthassuk a múltat és rájöhessünk, hogyan kötöttünk ki ott, ahol éppen vagyunk."
Fülszöveg: Savannah még csak négyéves volt, mikor ikertestvére, Georgia eltűnt,
és azóta sem került elő. Ennyi évvel később talán erre a rejtélyre is
fény derül. Savannah meggyőzi nővéreit, hogy ássák ki az időkapszulát,
melyet még gyermekkorukban rejtettek el a régi házuk udvarán. Ám a három
lánynak a hazatéréssel együtt szembe kell néznie a múlt kísérteteivel
és makacs nagyanyjukkal, Mamóval is.
Az előásott emlékek között kutakodva egy fényképre bukkannak, mely
Georgia eltűnésének napján készült, és felfedeznek rajta egy ismeretlen
nőt a háttérben. Míg a nővérei tovább akarnak lépni, Savannah
elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nőt, és így talán az igazsághoz
is közelebb kerül.
Mikor a régi feszültségek, versengések és emlékek a
felszínre törnek, mindannyian kénytelenek átgondolni, mit tudnak arról a
sorsdöntő napról, egymásról és önmagukról. Miközben próbálják
kideríteni, mi történhetett Georgiával, mindegyikük felismeri azt, amit
Mamó mindvégig tudott: az összetartás és egymás támogatása a
legfontosabb.
Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, a borítója és az élfestés fogott meg. Viszont a fülszöveget elolvasva egyáltalán nem érintett meg a történet, túl elcsépeltnek éreztem. Le is húztam a végtelen hosszú olvasmánylistámról, de időközben több pozitív véleménybe is belefutottam, úgyhogy végül mégiscsak adtam egy esélyt Laura Barrow regényének. És milyen jól tettem!
Merthogy nagyon sok témát érint ez a könyv: az ikreket, a gyereknevelést, a szeretetet, a gyászt és annak feldolgozását, a bűntudatot, de leginkább a családi kötelék erejét és fontosságát. Lényegében azt mutatja be az írónő, hogy egy tragédia hogyan hat egy család életére és milyen hosszú út vezet el ennek feldolgozásához. Bár Clara Dupont-Monod is hasonló témákat dolgoz fel, Laura Barrow regényében teljesen más a kiindulópont. Mindig egy-egy szereplő nézőpontjából látjuk a történéseket - a múltban és a jelenben játszódókat egyaránt. Nem minden szereplőt tudtam megkedvelni, de ez a fajta írásmód segített megérteni a jellemüket és a gondolkodásmódjukat.
Sorsfordító pillanat az időkapszula elásása, majd 25 évvel később a kinyitása. Negyed évszázad nagy idő és ami gyerekként fontosnak tűnt, az felnőttként már nem feltétlenül az. És ugyanez fordítva is igaz: aminek gyerekként nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, felnőttként nagyon is érdekes lehet. Jelen esetben ez egy fénykép és a rajta szereplő ismeretlen nő. A Celia utáni nyomozás összekovácsolja az egymástól eltávolodott testvéreket, ugyanakkor mélyen eltemetett sérelmeket is a felszínre hoz.
A lányok részéről ez a hétvége egy önismereti út kezdete, Mamó visszaemlékezéseiből pedig nagyon sok dolog értelmet nyert. Bár meg tudtam érteni a helyzetét, szó szerint agyonnyomta a szeretetével a családtagjait. Nem csoda, hogy a fiai, valamint Rayanne és Sue Ellen is Marylynntől távol állapodott meg. Mamó karaktere jó példa arra, hogy a túlzott szeretet és féltés is lehet káros. A visszaemlékezések alapján számomra egyértelmű volt, hogyha másképp viselkedik és nem szól bele folyamatosan a lánya életébe, akkor egész máshogy alakultak volna az események.
Tetszett, hogy alaposan kidolgozott, hús-vér szereplőket kapunk ebben a regényben, a hibáikat ugyanúgy látjuk, mint a pozitív tulajdonságaikat. A humor is nagyon jól volt adagolva, a kedvencem a lakókocsit elvontató jelenet volt. Bár a könyv befejezése kicsit szirupos lett, én nagyon élveztem az odáig vezető utat és azt, hogy a könyv elejéhez képest mindegyik karakter képes volt belátni a hibáit, megbocsátani és továbblépni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése