Fülszöveg: A Cévennek hegyeinek védelmező karéjában születik egy gyerek. Egy fekete szemű, hosszú szempillájú, kerek arcú kisfiú, aki nem lát, és aki egy idegrendszeri rendellenesség miatt voltaképp örökre csecsemő marad. Egy "szabálytalan" gyerek, aki láthatatlan határt húz a családja és a többi ember közé. Ez az ő története. Az övé és a testvéreié. A legidősebbé, aki szinte eggyé válik vele, óvón ragaszkodik hozzá, átadja magát neki és elveszik benne. A középsőé, akiben izzik a harag, és aki teljesen elutasítja a gyereket, ám amikor szükség van rá, mindent megtesz, hogy megmentse az összeomlás szélén lévő családját. És a legfiatalabbé, aki a család szellemeinek árnyékában él, mégis az újjászületést és a megbékélést hordozza.
Nagy vonalakban tudtam, miről fog szólni Clara Dupont-Monod regénye, ennek ellenére sokkal többet adott nekem, mint amit a fülszövegben olvasni lehet. Egy gyerek születése rendszerint örömöt hoz egy család életébe, de mi történik akkor, ha ez a gyerek sérült? Milyen hatással van ez a szülőkre, a testvérekre, valamint a szűkebb és tágabb környezetre? Nem könnyű témát ragad meg ez a kötet, a szerző mégis csodálatosan dolgozza fel.
Három nagy fejezetre van osztva a könyv és mindegyik fejezet egy-egy testvér szemszögéből mutatja be az eseményeket. Érdekesség, hogy a testvérek nincsenek nevesítve és nem E/1-ben mesélik el a tapasztalataikat, hanem az udvar végi kőfal kövei a narrátorok. Emiatt szinte minimális a párbeszédek mennyisége, érzelmekből viszont annyival többet kapunk.
A szembesülés a gyerek szabálytalanságával nagyon nyers, az anya narancsos kísérlete után az orvosi szakvéleménnyel folytatódik. A szülők és a testvérek reakciója teljes mértékben érthető - úgy is, hogy nekem szerencsére ilyesmiben nincsen tapasztalatom. Mindegyikük mást lát a gyerekben, emiatt másképpen próbálják feldolgozni a helyzetet. Az első fejezetben még a legidősebb fiú odaadó gondoskodása volt szimpatikus, a másodikban viszont a lány sajátos lázadását és haragját éreztem helyénvalónak. Ő mondja ki ugyanis azt, hogy egy sérült gyerek mellett az épeknek is jár a szülői figyelem és törődés.
A harmadik fejezet lepett meg a legjobban, ugyanis arra számítottam, hogy a szabálytalan gyerek szemszögét fogjuk látni. Ehelyett a negyedik testvért ismerhetjük meg, aki későn születik a családba, sosem találkozhatott a sérült testvérével, de a hiányával neki is meg kell birkóznia. Szívszorító kérdéseket fogalmaz meg, de az ő szemléletével is tudtam azonosulni. Nincs egyértelmű állásfoglalás, hogy melyik testvér stratégiája a követendő, az írónő csak azt mutatja meg, hogy egy család életét hogyan befolyásolja egy ilyen sorsfordító esemény. Bármennyire tragikus egy sérült gyerek érkezése, a regényből árad az életigenlés, és leginkább a túlélésről és az alkalmazkodásról szól. A francia cím - S'adapter - pontosan ezt sugallja, ugyanakkor a magyar cím is jól visszaadja a regény üzenetét.
Nagyon szépek a tájleírások, ezekben a hegyekben az ember szimbiózisban él a természettel. És a regényben külön említést kap, hogy "az embert a hely, ahová születik, legalább annyira meghatározza, mint a család, amely körülveszi". Sok fontos gondolatot kijegyzeteltem a könyvből, mondanivalóját tekintve az idei év legintenzívebb olvasmánya volt számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése