Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

Fülszöveg: A ​21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor 17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók történeteit. Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy kijöjjenek a vízből. Justine egy kék füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien különleges szerelmének a történetét, és miközben ez a szerelem magával ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie saját családja több mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is.
Lehet-e újratanulni egy szerelmet? Lehet-e mentség a szenvedély a legsúlyosabb árulásra? Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy hogyan kell szeretni?

A tavaly olvasott Másodvirágzás után nagyon örültem, amikor kiderült, hogy idén magyarul is megjelenik az írónő régi-új regénye. Sorrendben ugyanis A vasárnap koldusai íródott korábban - egész pontosan 2015-ben -, az írónő ezzel a regénnyel robbant be a francia irodalmi életbe. 

Felépítésében nagyon hasonlít ez a regény a Másodvirágzáshoz és sok motívum is egyezik, de összességében kevésbé kiforrott írásmű a Vasárnap koldusai. A történet persze itt is kerek egész, de lehetett volna még árnyalni a szereplőket és a homályos foltokat letisztázni. Ugyanis jócskán maradt bennem kérdőjel olvasás közben és a regény utolsó mondatai után is. 

Két fő szálon halad a cselekmény: egyrészt megismerjük Justine-t és az ő családját, másrészt pedig Hélène és Lucien szerelmének történetét is végigkövethetjük. Nekem ez az utóbbi szál jobban tetszett, hiszen sem a megismerkedésük, sem a kapcsolatuk későbbi alakulása nem volt szokványos. Csodálatos az az empátia és szeretet, amit egymás iránt tanúsítanak, néhány jelenetet meg is könnyeztem. Egyébként ez a történetszál több ponton is Fiona Valpy idén olvasott regényére, az Emlékek tengerére emlékeztetett.

A másik szál számomra kevésbé volt érdekes az elején, de ahogy haladtunk előre, úgy hajtott a kíváncsiság, hogy kiderüljenek a titkok és magyarázatot kapjunk Tata és Mama viselkedésére. Nagy meglepetést nem okoztak a fordulatok, mégis amikor összeállt a kép, akkor egyszerre utáltam és sajnáltam a nagyszülőket. És akkor ott van még Justine, akit nem igazán tudtam hová tenni. Furcsa volt, hogy az idősek élettörténetének lejegyzésén kívül semmi ambíciója nincs, Hélène halála után pedig túl meseszerű dolgok történnek vele. 

A rengeteg szereplő, a váltakozó idősíkok és a kidolgozatlan részletek ellenére jó volt olvasni Valérie Perrin regényét, mert nagyon sok formáját mutatja meg a szerelemnek és az emberi kapcsolatoknak.