Leïla Slimani: Mások ​országa

"...arra gondolt, hogy a kétely okoz szenvedést, hogy a választás szüli a fájdalmat, lelki gyötrelmet."

Fülszöveg: 1944-ben ​az alig tizennyolc éves Mathilde beleszeret az elzászi falujukban állomásozó francia csapat marokkói tisztjébe, Amin Belhadzsba. Mathilde, aki úgy érzi, hogy a háború megfosztotta fiatalságától, unalmas, szürke életre kárhoztatta, a romantikus regényekből megismert szenvedélyre, érzéki örömökre, kalandokra vágyik. A felszabadulás után követi férjét a francia protektorátusba, Marokkóba, amely ábrándjaiban a felhőtlen kék ég, a ragyogó napsütés, az illatos virágok és zamatos gyümölcsök földje. Ám csalódnia kell, egészen másmilyen valóság vár rá, új hazája hamarosan az elveszett illúziók országává változik számára. 

Az idei nyaralásomhoz kapcsolódóan olyan olvasmányt kerestem, ami Marokkóban játszódik. Nem egy tündérmese Leila Slimani regénye, a történetet a nagymamája ihlette. Tíz évig követjük nyomon Mathilde és Amin mindennapjait, láthatjuk, milyen küzdelmeket kell megvívniuk és hogy az eltérő családi háttér, neveltetés és vallás mennyire meghatározzák a gondolkodásmódjukat és az életüket. 

A fő helyszín Meknesz, de Casablancát és kisebb városokat is érintenek az események. Érdekes volt úgy olvasni ezt a családregényt, hogy én is jártam ezeken a helyszíneken. Gyönyörűek a tájleírások, magam előtt láttam a városképeket és a majorságot. A kedvencem egy tavaszi nap leírása: "Bársonyos volt a levegő, ígéretekkel teli. A városközpontot elárasztó lágy fény simogatta az épületek fehér  homlokzatát, kiemelve a muskátlik és a hibiszkuszvirágok élénkpiros színét." 

Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, hogy miről is szól a Mások országa, akkor az a szabadságvágy lenne. Mathilde, elzászi nőként betolakodó a marokkóiak szemében. Amin, aki megjárta a háborút, európai feleséggel tér vissza szülőföldjére, amit a családja nem néz jó szemmel. Mindketten idegennek érzik magukat és próbálnak úgy élni, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak. Csakhogy Marokkóban a változás szele fúj, az emberek függetlenedni szeretnének a francia uralomtól. Omart (Amin öccse) is ez a cél vezérli, Szelma (Amir húga) viszont inkább az európai kultúrával szimpatizál, ami nem könnyű egy férfiak uralta, iszlám berendezkedésű országban. 

Engem leginkább a nők helyzete fogott meg ebben a könyvben. Amin nagyon erősen uralkodik a családján, bármire képes, hogy a saját akarata érvényesüljön. A nők mozgástere minimális, szinte rabszolgaként élnek, évszázados hagyományoknak kell megfelelniük és semmi esélyük nincs, hogy ebből a helyzetből kitörjenek. 

Végig érezni a feszültséget a történeten. Minden olyan esemény konfliktust szül, ami kommunikációval, nyíltsággal vagy logikus gondolkodással elkerülhető lenne. Amin erre sokszor képtelen és ezzel tisztában is van. Néha sajnáltam Mathilde-ot, hogy mit kell eltűrnie Amintól, ugyanakkor Aisának is ezt a mintát örökíti tovább. A könyv folytatása már elérhető, kíváncsi vagyok, hogyan alakul a család - főleg a gyerekek - sorsa.

Kayvion Lewis: Thieves' ​Gambit - Tolvajok játszmája

Fülszöveg: Rosalyn ​Quest édesanyja szárnyai alatt mindössze tizenhét évesen már a mestertolvajok életét éli. Nem ismer lehetetlent, ha valahova be kell jutnia, vagy éppenséggel ki kell szabadulnia. Egy nap azonban olyan helyzetben találja magát, ahonnan még ő sem talál kiutat, a tét pedig az anyja élete. 
Rossnak alig egy hónapja van, hogy megoldja élete eddigi legnagyobb problémáját. Kétségbeesett igyekezetében részt vesz a Thieves' Gambiten, egy veszélyes, nemzetközi tolvajversenyen, ahol még a vetélytársak megölése sem tabu, és a fődíj nem más, mint egy kívánság – egy kívánság, amivel megmentheti az anyja életét. Azonban nem lesz egyszerű dolga. Nem elég, hogy szembe találja magát gyerekkori nemezisével, Noelia Boscherttel, még egy nagyon jóképű, és annál is nyomulósabb srác is igyekszik ellopni Rosalyn szívét. Ilyen vetélytársakkal szemben a Gambit megnyerése még nehezebb, mint gondolta volna. 

Most, hogy megjelent a Thieves' Gambit folytatása, elérkezettnek láttam az időt az első rész elolvasására. Már az ismertetője nagyon megfogott, pedig a young adult könyvekből rég kinőttem. A történet nagyon pörgős és magával ragadó, klassz volt belátni a tolvajok világába, ennek ellenére nem győzött meg arról ez a könyv, hogy a folytatást is elolvassam. 

Pedig a történettel nem volt bajom, sőt. Tényleg nagyon fordulatos Ross szereplése a Gambitben, az írónő telesen máshogy - jó értelemben! - alakította a történetszálakat, mint ahogyan én előzetesen számítottam. Az egész múzeumos feladatot imádtam a szarkofág ellopásának ötletétől a konkrét megvalósításig. Annyira filmszerűen ír le mindent az írónő, hogy a legapróbb mozzanatig láttam magam előtt az eseményeket. Nagyon sok a szereplő, de könnyen követhető, hogy ki kicsoda. Van némi romantika a szereplők között, de szerencsére nem válik rózsaszín cukormázassá a történet. További pozitívum, hogy bár tinik a főszereplők, a koruknál érettebben viselkednek. Nincsenek cicaharcok és kicsinyes játszmák, és a párbeszédek többsége is olyan, mintha felnőttek között zajlana.  

A könyv zárása viszont... nos, azzal már nem voltam teljesen elégedett. Furcsán jött ki a "nagy csavar" és valahogy nagyon összecsapottnak éreztem. Elképzelhető, hogy a második kötetben ez kifejtésre kerül, mert bennem elég sok kérdőjel maradt. A fordítással is voltak problémáim, nagyon sok az olyan mondat, aminél pontosan látni, hogy hogyan hangzik eredetiben angolul. Illetve néhány résznél olyan érzésem volt, mintha kimaradt volna néhány mondat vagy bekezdés. Hogy egy példát is mondjak: a szereplők egy föld alatti titkos helységben vannak, megkapják az instrukciókat, a következő bekezdésben pedig már egy múzeum előcsarnokában látjuk őket. Többször is el kellett olvasnom ezt a szövegrészt és azóta sem világos, hogyan jutottak el oda. De a könyv vége felé, a repülőgépes jelenet is ilyen. 

Nem tudom, hány kötetesre tervezi az írónő ezt a sorozatot, a Thieves' Gambit mindenesetre jó alap a folytatáshoz. Aki szereti az Ocean's Eleven filmeket, annak érdemes próbát tennie vele. 

Dorosz Dávid: Mindenki lelép

"Viszont ez a hétvége most más lesz. Komfortzónán túli. Bármi megtörténhet." 

Fülszöveg: Baráti társaság. Luxusvilla a Balaton felett. Egy hétvége, amely mindent megváltoztat.

Ádám villájában minden adott egy tökéletes hétvégéhez: régi egyetemi csapat gyűlik össze a Londonból hazatérő Ági negyvenedik születésnapjára. De már semmi sem olyan, mint régen. A hazugságok és a múlt árnyékai gyorsan felszínre törnek. 
Az ártatlan ünneplés vasárnap hajnalra tragédiába fordul: egy holttest hever a parton. Ferinek, a traumáival küzdő nyomozónak alig néhány órája van kiderítenie az igazságot, mielőtt az ügyet eltussolják. Ki az, aki bármire képes, hogy a titkai ne kerüljenek napvilágra?

Már tavasszal kinéztem magamnak Dorosz Dávid regényét, de csak most volt időm elolvasni. Teljesen véletlenül még a NIOK augusztusi témájához  - egy regény, amelyben a főszereplők testvérek - is passzol, engem viszont elsősorban a borítón látható alcím fogott meg: Thriller a mai Magyarországról. Az olvasottak tükrében valamennyire helytállónak is érzem ezt a címet. A Mindenki lelép ugyanis nagyon mai regény, tűpontos helyzetképet fest a magyar valóságról. 

Adott egy hat fős baráti társaság, akik születésnapi bulit szerveznek. Az ünnepelt Ági, aki az egyetem után Londonba költözött és azóta is ott él. A buli helyszíne Tihany, a társaság összejövetelével pedig minden olyan probléma felszínre kerül, ami a szereplőket évtizedekig nyomasztotta és a jelenkori mindennapjaikat is megkeseríti. Sok szempontból olyan volt ez a könyv, mint Mészöly Ágnestől a Rókabérc: a történéseket itt is a szereplők váltott nézőpontjából látjuk és számtalan olyan titokra derül fény, amelyek események egész láncolatát indítják el.  

Nem a krimis vonalon van a hangsúly, a történet önmagában is működőképes. Feri jelenlétét és nyomozását én feleslegesnek éreztem, pedig az ő sorsa is tökéletesen beleillik a magyar rögvalóságba. Tulajdonképpen egy plusz adalék azokhoz az indokokhoz, hogy miért lép le mindenki Magyarországról. 

Ahogy már írtam, Dorosz Dávid regénye nagyon mai, szinte minden szereplő problémáját át tudtam érezni, abszolút hiteles képet fest a harmincas generáció életéről. Nem oktat ki, nem foglal állást, csak tükröt mutat az olvasónak. Számomra a lelki vívódások és a kapcsolati dinamikák adták ennek a könyvnek az erejét, ezekből fakad az a feszült hangulat, amely már a könyv első oldalaitól kezdve folyamatosan jelen van. Kezdetben nem tudjuk, kié a holttest, az író is csak lassan adagolja az információkat, a könyv végére azonban mindenre magyarázatot kapunk. Logikus és érthető a szereplők döntése, ezen a téren semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. 

Összességében tetszett a könyv, kifejezetten bátor alkotásnak tartom. Tele van fájóan ismerős helyzettel és karakterrel, meglepő fordulatokkal, ugyanakkor látszik, hogy a cselekmény és a jellemrajzok is alaposan ki vannak dolgozva. 

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

"Az emberek hazudnak, a tények nem." 

Fülszöveg: Laurence Heywood és Eva Bianchi esküvőjére összesereglik a jegyespár illusztris családja és baráti köre a Garda-tó azúrkék vizével körülvett Fiore kastély kis szigetén. Robyn, a vőlegény öccsének barátnője izgatottan készül a hétvégére, ugyanis még sosem találkozott párja családjával és régi iskolatársaival. Mindenki gondtalan és szórakoztató napokra készül elegáns jachtokkal, hűsítő koktélokkal és a tóra nyíló páratlan kilátással.
De a szertartás még el sem kezdődik, amikor a násznép dermesztő sikolyt hall a sziget túloldaláról. A megrémült vendégek a hang irányába sereglenek, és döbbenten fedezik fel, hogy az áldozat nem más, mint maga a menyasszony. A sziget, amely szépségével korábban elkápráztatta a jelenlévőket, egyszeriben fojtogató csapdává válik, ahonnan senki sem szabadulhat, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy gyilkos van a násznép soraiban... 

Egy könnyed, nyári krimit kerestem, amihez kapóra jött a NIOK júliusi témája - egy regény, amely Olaszországban játszódik -, de összességében nem bánom, hogy erre a könyvre esett a választásom. A borító már elsőre megfogott és a fülszöveg alapján izgalmasnak tűnt a történet. 

A hangsúly végig az esküvőn és a násznépen van, amihez sokat hozzáad a helyszín. Bár én még nem jártam a Garda-tónál, könnyen el tudtam képzelni a környezetet. A víz, a kastély, a táj és az időjárás abszolút meg tudták teremteni azt a hangulatot, amit előzetesen vártam. Olaszország minden szegletét szeretem, úgyhogy számomra felüdülés volt, hogy ezúttal egy kevésbé felkapott helyszínt választott az író. 

De térjünk is rá a sztorira és a a krimi vonalra! A fülszöveg sajnos elspoilerezi az egyik fő fordulatot, véleményem szerint sokkal ütősebb lett volna a történet, ha nem derül ki rögtön az áldozat személye. Ettől eltekintve egy jól felépített és logikusan levezetett krimit kapunk. A felvezető rész tele van sejtetéssel és intrikával, az író bőven ad lehetőséget a szereplők megismerésére, így gyakorlatilag a holttest felfedezésekor már lehet tudni, hogy ki kicsoda és milyen háttérsztorival rendelkezik. 

A nyomozást Robyn, a vőlegény öccsének barátnője szemszögéből követjük, aki mindig rögzíti az aktuális tényállást. Kicsit lassan halad az ügy felgöngyölítése, de ezt betudtam annak, hogy Robyn nem hivatásos nyomozó. A gyilkos személyét és motivációját sikerült kitalálnom, de így is tartogatott izgalmakat a történet. Jó pont, hogy az ügy lezárása után megtudjuk, melyik szereplővel mi történt. Nem minden karakter volt alaposan kidolgozva, nagyon elnagyolt jellemekkel dolgozott a szerző. Ebből a szempontból kicsit csalódott vagyok, de összességében mégis élveztem ezt a krimit. Nyári kikapcsolódásnak tökéletes volt. 

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame

"Mert olyan a szerelem, mint a fa: magától nő, mélyen lebocsátja gyökerét egész lényünkbe, és gyakran a szív omladékán is tovább zöldell." 

Fülszöveg: Victor Hugo romantikus történelmi regénye XI. Lajos korában, pontosabban 1482-ben, a régi Párizs bámulatosan eleven milliőjében játszódik. A regény hősnője Esmeralda, a bájos cigánylány, akibe négy férfi szerelmes. A szereplők jellemében és a helyzetek beállításában a romantikus "ellentéteket" találjuk meg: Esmeralda a női eszmény, de koldusrongyokban jár, Quasimodo torzszülött, de csupa természetes, ösztönös érzés. A regény igazi főszereplője azonban a gótikus katedrális, amely Hugo regényében szimbólum és a cselekmény részese is egyben, s a kor lelkének legtökéletesebb kifejezése. Hatalmas képek és izgalmas epizódok teszik érdekfeszítővé a könyvet, mely máig az egyik legjobb francia történelmi regény. 

Régóta terveztem, hogy elolvasom Victor Hugo monumentális regényét, mert A nyomorultak az egyik kedvencem tőle.  Esmeralda és Quasimodo története annyi feldolgozást megért már, hogy tudtam, miről szól a regény. Ennek ellenére a mellékszálak jó néhány meglepetéssel szolgáltak. Gudule nővér történetét például kifejezetten szerettem, pedig rengeteg fájdalom van benne. 

Maga a szöveg könnyen olvasható és az események is jól követhetők, bár Hugo nagyon sokszor megszakítja leírásokkal, múltbéli események taglalásával vagy más, jelentéktelennek tűnő történetszálakkal. Párizs 30 oldalas leírásával kicsit nehezen birkóztam meg, soknak éreztem a terek, az utcák és az épületek részletgazdag bemutatását. Az irodalomról - és vele együtt a könyvnyomtatásról -, valamint az építészetről szóló szövegrészt viszont nagyon élveztem. Elképesztő, hogy Hugo mennyire jól látta a maga korát és a 15. század végi Párizst. Na persze ez annak is köszönhető, hogy rengeteg forrást használt a könyv megírásához. 

Ami számomra a legijesztőbb volt, az a korabeli társadalom hiedelemvilága és előítéletessége. A csordaszellem, a babonák vak követése rengeteg ártatlan életet követelt, amiben az egyház és az uralkodók is vastagon kivették a részüket. Érdekes volt olvasni erről, ugyanakkor örülök, hogy ma már másképpen működik az igazságszolgáltatás. A 650 oldalas terjedelem elsőre ijesztő, de ahhoz, hogy mindegyik szereplőt és a korra jellemző sajátosságokat megismerjük, nem éreztem indokolatlanul hosszúnak a regényt. Sőt! Az utolsó két fejezet lehetett volna egy kicsit bővebb is. Szívesen olvastam volna még Phoebus és Fleur-de-Lys életének további alakulásáról. A zárás egyszerre szép és szomorú, benne van az a tragédia és finomság, ami az egész regényt átszövi. 

Összességében nagyon tetszett A párizsi Notre-Dame, méltó helye van a nagy klasszikusok között és közel 200 évvel a megírása után is aktuális tud lenni a mondanivalója. 

Delphine De Vigan: Mindent a gyerekekért

"Ma bárki gondolhatja azt, hogy az ő élete méltó mások figyelmére, és be is gyűjtheti rá a bizonyítékot. Bárki tekintheti magát személyiségnek, celebnek, és viselkedhet is úgy…"

Fülszöveg: Mélanie Claux és Clara Roussel kamaszként mindketten rajongtak a valóságshow-kért, felnőttkorukra azonban nemcsak az életük, hanem a világhoz való viszonyuk is gyökeresen más irányt vesz. Míg a rendőrtiszti hivatást választó Clara teljesen távol tartja magát a közösségi médiától, Mélanie sosem mondott le arról a vágyáról, hogy celeb legyen. Családanyaként YouTube-csatornát hoz létre, ahol a gyermekei mindennapjait tárja ország-világ elé. A siker nem várat magára, a Happy Récrének rövidesen több millió előfizetője lesz, márkák sora köt vele szerződést. Mélanie minden álma beteljesülni látszik – mígnem egy napon a kislánya nyomtalanul eltűnik… 

Ezt a könyvet még a NIOK júniusi témájához  - egy könyv, amiben a közösségi médiának fontos szerepe van - választottam, de csak most sikerült a végére érnem. Delphine De Vigan regénye 2021-ben jelent meg, de azóta sem vesztett az aktualitásából. Sőt! Elég csak megnézni, hány híresség tesz ki napi szinten fotót vagy videót a gyerekéről a közösségi oldalakon. Vagy hány olyan influenszer anyuka van, aki Mélanie-hoz hasonlóan a tökéletes családi idillt közvetíti a rajongóinak.

A könyv kétharmada krimi, az eltűnt Kimmy Diore-t próbálják megtalálni. Látjuk, hogyan zajlik a nyomozás, de aztán az események váratlan fordulatot vesznek. Kapunk kihallgatási jegyzőkönyveket és a videoelemzéseket, amik sokat hozzátettek a történethez. Az ügy felgöngyölítése alatt engem jobban érdekelt a szereplők jelleme, amit Clara nézőpontjából meg is kapunk. Megdöbbentő volt, hogy egy külső szemlélő mennyire pontos képet tud festeni a gyerekekről a családi videók alapján. 

Nem ér véget a könyv a 2019-es nyomozással. Azt is megtudjuk, hogyan alakul a szereplők sorsa 2031-ben. Kifejezetten sajnáltam a két gyereket, rendesen sokkolt az, ahogyan Sammy éli a mindennapjait. Ebben a disztopikus kitekintésben a legégetőbb az a kérdés, hogy megéri-e kitenni a gyerekeket mindannak, amit Mélanie csinált? Bármennyire tündérinek volt bemutatva Mélanie, félelmetes volt azt végigkövetni, hogy a saját álmaiért szó szerint képes bárkit és bármit feláldozni. Valamilyen szinten persze áldozat is ő, ennek ellenére egy percig sem tudtam sajnálni. 

Izgalmas és elgondolkodtató könyv, érdemes elolvasni, mert nagyon valóságos képet tár elénk. 

Zoltán Tamás: Szerethetetlen

"Anyának nem volt ideje szeretni. Nagymama nem mert. Te pedig csak így voltál képes..."

Fülszöveg: Helga január elsején egy kórházban ébred. Pár nappal később hazatér fényűző otthonába, ahol kilencvenkét pár tűsarkú és több száz köbméternyi nyomasztó emlék várja. A párja nem élte túl a balesetet. A lány magára zárja az ajtót, hagyja, hogy egyre mélyebbre sodorják a gondolatai. Pánikrohamai miatt a terasz küszöbét is képtelen átlépni. Harminchat évesen szembesülnie kell azzal, hogy senkinek sem hiányzik. A csendet megtörő, a semmiből felbukkanó kérdések pedig azt a kevés dolgot is megkérdőjelezik benne, amiben addig biztos volt. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy minden régi és új traumával képes megküzdeni…

Zoltán Tamás munkásságát már jó ideje követem a közösségi médiában, ezért nem kevés kíváncsisággal vártam, hogy íróként hogyan debütál. Nos, amint elkezdtem olvasni a könyvet, alig bírtam letenni. Kunvári Helga története egyből magával ragadott és az utolsó oldalig nem eresztett el. Nagyon gyorsan peregtek az oldalak, vitt magával a sztori. 

Helga ugyebár egy kórházban tér magához január elsején és a regényben egy teljes évig követjük a sorsát. Ahogy a nő a testi és lelki gyógyulás útján halad, úgy ismerjük meg a múltját. És bizony az sem túl fényes. Egészen Helga gyermekkoráig megyünk vissza az időben és azokat a pillanatokat látjuk, amik megmagyarázzák, miért alakult így Helga élete. Kifejezetten sajnáltam őt, ugyanakkor csodáltam is a kitartásáért és a szorgalmáért. A fájdalmas emlékek mellett a jelenben Iván anyja és testvére keseríti meg Helga életét. Verát borzasztóan utáltam, sokszor elküldtem volna melegebb éghajlatra. 

Olvasás közben többször felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon mennyire ismerjük jól a minket körülvevő embereket? Helga esetében az élettársát. Iván halála után ugyanis sorban dőlnek ki a szekrényből a csontvázak. És ezt nemcsak képletesen érti az író. Hiába élték szorosan egymás mellett a mindennapjaikat, elég durva dolgok derültek ki a pasiról. 

Szerencsére olyan embereket is látunk Helga környezetében, akik segítik őt ez alatt a nehéz időszak alatt. Gabit és Petit nagyon kedveltem és Ágotát is el tudnám fogadni barátnak. Nagyon jól működött a regényben a humor és a kulturális utalások is átjöttek. Alice Cooper: Poisonját például már biztosan nem fogom tudni ugyanúgy meghallgatni, mint eddig. 

Helga traumái és toxikus kapcsolatai ellenére felemelő élmény volt ez a könyv. Igen, ez így nagyon furcsán hangzik, de a regény végét én már széles mosollyal olvastam, mert annyira kerek egésznek éreztem ezt a történetet. A reményteljes (és kissé meseszerű) befejezéssel maximálisan elégedett voltam, talán lehetett volna egy kicsit hosszabb, mert szívesen olvastam volna még a szereplők sorsának további alakulását. A borító pedig egyszerűen zseniális, ennél jobbat nem lehetett volna alkotni ehhez a történethez. Bár a könyv címe Szerethetetlen, ez a regény szerintem nagyon is szerethető lett.

Szlavicsek Judit: Végzetes Kékszalag

"Egy összedrótozott vállal és egy szétesett házassággal tényleg van rá sansz, hogy valaki egy eltűnési ügyet tart a legjobb dolognak az életében."

Fülszöveg: Egy hattagú baráti társaság úgy dönt, elindul a Kékszalagon. A kis túravitorlás fedélzetén azonban meglehetősen feszült a hangulat: az előző estét egy ábrahámhegyi nyaralóban töltötték, s a legkevésbé sem önfeledten és boldogan.
Az esti viharban aztán a társaság egyik tagja – egy ismert krimiírónő – a vízbe esik. Mentőcsónak veszi fel és viszi ki a partra, s mint később kiderül: ők látják utoljára, mielőtt nyomtalanul eltűnik.
Kardos Júlia, a veszprémi kapitányság nyomozója kapja a feladatot, hogy megtalálja a nőt. Mi történt vele? És hogyan veszhetett nyoma, amikor csak néhány percnyi távolságra volt a saját nyaralójától? Van ennek köze az írói válságához vagy ahhoz, hogy a házassága korántsem volt tökéletes? Lehet, hogy a Kékszalagon vele együtt versenyzők közül tudja valaki a választ?
Miközben a nap süt, a Balaton gyönyörű… Kardos Júlia versenyt fut az idővel, hiszen lehet, hogy a krimiírónő még életben van…

Azt hiszem, most már bátran kijelenthetem, hogy nincs nyár balatoni krimi nélkül. Szlavicsek Judit ezúttal a Kékszalag vitorlásversenyre kalauzol el minket. Ez a kötet jóval vaskosabb, mint a korábbiak, aminek most külön örültem. Nekem ugyanis nagyon tetszett ez a történet, már az első oldalak berántottak és az utolsó oldalig nem is eresztettek. Tihany után ezúttal Ábrahámhegy és Révfülöp a fő helyszín, de persze Kardos Júlia más településeket is érint a nyomozás során. 

Hartig Erna eltűnése tehát a kiindulópont, és bár volt olyan szál, amire sikerült rájönnöm a nyomozás során, teljesen csak a könyv végén állt össze a kép. Elég szövevényes az ügy és a gyanúsítottak száma is kevés, úgyhogy maximálisan át tudtam érezni Kardos Júlia és Horváth helyzetét. A múltbéli események is érdekesek voltak, a téma pedig az aktualitása miatt különösen merész. De mint ahogyan az írónő az utószóban is írja, napi szinten történnek olyan dolgok, amik sokkal szörnyűbbek, mint amiket egy krimiben olvashatunk. 

Ezúttal jóval kevesebb magánéleti szálat kapunk, mint korábban, amit én egyáltalán nem bántam. A Végzetes Kékszalag már a negyedik kötet Kardos Júlia főszereplésével, ismerjük őt már annyira, hogy minden lelki vívódását megértsük. Horváth továbbra is a kedvenc karakterem, imádtam a stílusát és a Kardossal folytatott beszélgetéseit. Csongor viszont keveset szerepelt, de hát valamiért valamit: most tényleg a nyomozáson és az ügy felgöngyölítésén volt a hangsúly.

Nagyon tetszett a sok Easter egg, amit az írónő a személyes életéből becsempészett a történetbe, csakúgy, mint a fejezetek előtti, QR kóddal jelölt zeneszámok. A balatoni hangulat is érződött a lapokon, néhány jelenetnél olyan érzésem volt, mintha én is a szereplők mellett állnék és hallgatnám a nád susogását vagy a víz hullámzását. Önmagában is nagyon jól követhető és élvezetes olvasmány volt ez a kötet, de azért voltak utalások a korábbiakra is. A Légy/ott elolvasását például mindenképpen pótolni szeretném.

Földes Jolán: Légy oly jó és ölj meg!

Fülszöveg: John Marchmont vidéki kúriájára hívja rokonait és egymillió fontot ígér négy unokaöccse közül annak, aki hajlandó megölni őt. Mindegyiküknek egy éjszaka áll rendelkezésére, hogy végezzenek az öregúrral. A fiatalemberek az első döbbenetből felocsúdva megbeszélik egymással a dilemmájukat, de a regény többi szereplőjének egyéniségét is megismerjük, miközben olvasói várakozásunk nem lankad, hiszen a tét az, hogy sikerül-e John bácsi terve, vagy az örökség a macskaotthonhoz kerül, ahogy ígérte. 

Földes Jolán nevét korábban sosem hallottam, ezért nagyon meglepődtem, amikor tavaly év végén megjelent ez a regénye. Először azt gondoltam, hogy kortárs magyar szerző, de aztán utánaolvastam és kiderült, hogy az írónő 1936-ban megnyerte a londoni Pinker irodalmi kiadó nemzetközi pályázatát A halászó macska uccája c. regényével, majd 1941-ben emigrált Londonba és ott is alkotott 1963-as haláláig. A Légy oly jó és ölj meg! eredetileg angol nyelven íródott (1948-ban jelent meg) és a második világháború alatt játszódik. 

Ha nem tudtam volna ezt a kis háttértörténetet, akkor simán azt hittem volna, hogy egy Agatha Christie krimit olvasok. Ugyanis remekül össze van rakva az egész történet, érdekesek a szereplők és a szálakat is jól vezeti a szerző. A regény felütése már-már klasszikusnak mondható: az idős, beteg és dúsgazdag nagybácsi egybehívja a családtagokat és hát ahol sok ember gyűlik össze, ott biztosan történni fog valami, amit ki lehet nyomozni...

Rendhagyó módon olvastam ezt a krimit, ugyanis egy idő után nekem követhetetlen lett, hogy ki kinek a kije a Marchmont családban. Ezért megrajzoltam magamnak a Marchmont família családfáját, hogy jobban átlássam a családtagok közötti szövevényes kapcsolatrendszert. Korábban egy könyvnél sem csináltam ilyet, de itt szükségét éreztem és utána sokkal könnyebb volt követni a rokonsági viszonyokat. 

A korhangulat nagyon jól átjött és a generációs különbségekből is kaptunk egy kis ízelítőt. Krimiként tökéletesen működött a regény és még a tettes személyét is sikerült kitalálnom! Az indíték viszont nekem nagyon gyenge volt, teljesen mást vártam. Összességében érdekes krimi volt Földes Jolán írása, örülök, hogy gazdagabb lettem ezzel az olvasmányélménnyel.

Clare Leslie Hall: Sebzett lelkek

"Annyi mindent tehettünk volna, hogy ne úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan alakultak. De nem tettünk."

Fülszöveg: Az ​egész falu sejtette, hogy nem lesz jó vége, ha Gabriel hazaköltözik. És most, amikor Beth elnézi a szeretett férfit, aki gyilkosság vádjával áll a bíróság előtt, önkéntelenül arra gondol, hogy igazuk volt.

Tizenhét évesen ismerkedett meg Gabriellel. Azon a szédült, varázslatos nyáron a fiú hatására mindent másként gondolt, érzett és látott. Azt hitte, egy nagy, soha véget nem érő szerelem kezdete az a nyár. Amikor azonban Gabriel elment, és azzá vált, akinek az anyja akarta látni, Beth összeomlott.
Frank segítségével állt talpra. Az együtt felépített életük pedig egészen más lett, mint amilyet Beth Gabriellel elképzelt. És mégis, volt idő, nem is kevés, amikor boldognak érezte magát. Nézte a férjét és a fiát, ahogy traktorral járják a gazdaságot, és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ez az ő élete.
De most Gabriel visszajött, és Bethben kártyavárként omlott össze minden, amit bizonyosságnak hitt. Tíz év múltán is működik közöttük a kémia. Beth pedig jól tudja, hogy amit tesz, nem helyes, és másoknak is árthat vele. De hogyan mondhatott volna le arról, hogy adjon egy második esélyt az első szerelemnek?

Ha nincs a NIOK májusi témája - egy regény, amiben fontos szerepe van egy bírósági tárgyalásnak -, akkor valószínűleg nem olvasom el Clare Leslie Hall regényét. Fülszöveg alapján ugyanis nem tűnt túl izgalmasnak a sztori. A borítója viszont mégis felkeltette a figyelmemet, mert volt egyfajta titokzatos hangulata a barnás és pasztelles színeknek. Na és persze a rengeteg pozitív Goodreads értékelés is fokozta a kíváncsiságomat. Utólag egyébként nem bánom, hogy elolvastam ezt a könyvet, mert nagyon tetszett, bár tökéletes olvasmánynak nem nevezném. 

Először is olyan volt nekem ez a történet, mintha az írónő több másik regényt gyúrt volna egybe. A szerelmi háromszög miatt megkerülhetetlen a Papírpalota (még a borítójuk is hasonlít!), a vidéki élet és a gazdálkodás miatt az Akár a folyó, valamint néhány elemében a Másodvirágzás is visszaköszön. Szóval nem túl eredeti a történet, Clare Leslie Hall regényében mégis jól működött ez az egyveleg. A könyv egyszerűen magához szegezett az első betűtől az utolsóig. 

Az angliai Hemstonban (Észak-Dorset megye) vagyunk 1968-ban. Itt ismerjük meg Beth Johnsont, majd Franket, Jimmyt, Gabrielt és a falubelieket. A visszaemlékezésekből egy szerelmi háromszög rajzolódik ki előttünk, de a szereplők életútját is végigkövethetjük egészen a gyermekkoruktól kezdve. Bobby szép lassan kulcsfontosságú szereplővé válik, nagyon tetszettek azok a részek, amik róla szóltak. Emellett a jelenben, azaz 1968-ban, egy bírósági tárgyalás is zajlik, aminek az elején én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, később azonban egyre nagyobb hangsúlyt kap. 

Az egész regény családi drámák egész sorozatát vonultatja fel - talán túl sokat is, bár el tudtam hinni, hogy egy családban tényleg ennyi minden megtörténhet -, a szereplők érzései viszont már nincsenek ilyen bőven kifejtve. Ezt nagyon hiányoltam ebből a regényből. Frank reakciói is nagyon furcsák voltak nekem; számomra hihetetlen, hogy egy férfi ilyen nyugodtan fogadja a felesége viselkedését. Beth meg... néha komolyan meg tudtam volna rázni és rákiabálni, hogy: "Észnél vagy? Ne csináld már ezt!" Rengeteg volt a szappanoperai fordulat, amit aztán a "titok" koronázott meg. És furcsa módon mégis illett a történetbe, nem éreztem emiatt túlírtnak ezt a regényt. 

Nagyon sok olyan elemet kiemelhetnék még ebből a regényből, ami hatásvadász? szokatlan? irreális?, összességében mégis kerek egésznek érzem ezt a történetet. Az írónő ugyanis minden szálat lezárt és végeredményben minden szereplő tettére magyarázatot kapunk. Ja és az olvasottak tükrében a borítón szereplő tölgyfa is értelmet nyert. A magyar címet - Broken Country = Sebzett lelkek - szintén dicséret illeti, hiszen jobban belegondolva majdnem minden szereplő mélyen gyökerező traumától szenved.

Amy Neff: Amikor a legjobban szerettelek

"A szerelem az, amikor két ember kéz a kézben sétál, követik egymást a fény felé."

Fülszöveg: Minden nagy szerelmi történet megérdemel egy szép befejezést.

Joseph és Evelyn 1941 nyarán szerettek egymásba. Talán elkerülhetetlenül, hiszen a két fiatal együtt nőtt fel, a szüleik háza egymás mellett állt New England csodálatos tengerpartján.
Most, több mint hatvan év elteltével, Joseph és Evelyn megdöbbentő hírt közöl három felnőtt gyermekével: egy év múlva véget vetnek az életüknek. A nő szívszorító diagnózist kapott, a férfi pedig nem tud és nem is akar nélküle tovább élni. Miközben újra végigjárják életük ösvényeit, és új, közös emlékeik születnek a gyermekeikkel, szembe kell nézniük mindannak a rideg valóságával, amit elindítottak. Vajon véghez tudják – vagy akarják – vinni a tervüket?

Nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, mert már az ismertető is felkeltette a figyelmemet. A borítóról nem is beszélve! Egy életen át tartó szerelem, egy egymás mellett leélt élet, egy letaglózó diagnózis és egy közösen meghozott döntés, ami a család minden tagjára hatással van... Tulajdonképpen semmi másról nem szól Amy Neff regénye, mint magáról az életről. 

Joseph és Evelyn sorsának alakulását a megismerkedésük első pillanatától kezdve végigkövetjük. Két idősíkon halad a történet: a jelenben, 2001 júniusától és a múltban, 1941 nyarától. Természetesen nincs minden másodperc megemlítve, csak a legjelentősebb eseményeket látjuk. A hat évtized alatt mélységeket és magasságokat is megél a két főszereplő, de alapvetően átlagos életet tudhatnak maguk mögött. Ahogy megérkezünk a jelenbe, megértjük, miért is szereti egymást annyira ez a két ember. Számomra ez volt a legszebb ebben a történetben. Nagyon jó volt olvasni, hogy Joseph és Evelyn még ennyi idő után is szeretettel és érdeklődéssel fordul egymás felé és a legapróbb dolgokat is őszintén meg tudják beszélni. 

Persze végig ott van a regényben a házaspár döntése és az utolsó boldog év végessége, így kíváncsian vártam, mi fog történni 2002 júniusában. Túlságosan nem lepődtem meg az események alakulásán, a zárással viszont nem voltam maradéktalanul elégedett. Szépen felépítette a jelenetet az írónő, de aztán sok mindent a levegőben hagy. 

Maga a történet nagyon szép, de nekem hiányzott a mélysége. Igen, Joseph és Evelyn nagyon szeretik egymást, de különösen a kapcsolatuk elején éreztem azt, hogy ők inkább megszokásból vannak együtt. Az évtizedek alatt szépen összecsiszolódnak és egymáshoz idomulnak. A második világháborútól eltekintve semmi rendkívüli nem történik velük és bár időről időre felteszik egymásnak a kérdést, hogy mit is szeretnek a másikban, nagyon evidens és kézzelfogható válaszokat adnak. Alapvetően ezzel nincs baj, én viszont összességében többet vártam ettől a regénytől. 

Moa Herngren: Az anyós

"Fura dolog a család. Azt tekintjük normának, amibe beleszülettünk. Egy kicsi, zárt univerzum, ahol gyerekként nem kérdőjelezed meg a szabályokat."

Fülszöveg: Åsa Berg Svédország egyik legkeresettebb kommunikációs szakembere - csak épp azokkal nem beszélhet soha, akik a legfontosabbak számára: fiával és unokájával. Hogy juthat idáig egy látszólag szoros anya-fia kapcsolat? Hogy befolyásolja mindezt az anyós és a menye közti viszony? És lehet-e a hidegháborúból visszaút? 

Moa Herngren nevét 2024. nyarán A válás kapcsán ismerték meg a magyar olvasók. Idén tavasszal pedig megjelent a trilógia második kötete, Az anyós. Elöljáróban annyit érdemes elmondani, hogy Az anyós nem folytatása A válásnak. Nincs semmilyen összekötő kapocs a két regény között. Az egyetlen közös pont a helyszín: Svédország. 

Míg A válás egy házastársi kapcsolat alakulását mutatja be, ebben a könyvben a szülő-gyerek viszony van fókuszban. Hogyan éli meg egy anya, hogy gyermeke felnőtt és kirepül a családi fészekből? Az új életet kezdő gyerek jogos igénye, hogy szülei tartsák tiszteletben a párválasztását és önálló életének határait. Ugyanakkor a nagyszülő igénye is jogos, hiszen továbbra is szeretné tartani a kapcsolatot a felnőtt gyerekével és szeretné megismerni az unokáját. Åsa ebben a szituációban próbál lavírozni. 

Először sajnáltam Åsát és bár én nem vagyok olyan élethelyzetben, mint ő, át tudtam élni a lelki fájdalmait és gyötrődéseit. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy mi vezetett a jelenlegi helyzethez, ám ahhoz, hogy 100%-osan megértsünk mindent, meg kell ismernünk Andreas és Josefin nézőpontját is. Åsa fia és menye nagyon másként éli meg az eseményeket, de még így is túl szigorúnak éreztem azt a büntetést, amit Åsa kapott. Josefin ugyanis pontosan ugyanazt a hibát követi el Samnél, mint amit Åsa annak idején Andreasnál.

Aztán azon az ominózus családi karácsonyon olyan dolog hangzik el, ami teljes sokként ért. Bölcs mondás az, hogy "Ne szólj szám, nem fáj fejem.", de Åsa (kommunikációs szakemberként!) erre sajnos képtelen. Egyszerűen nem gondol bele abba, hogy bizonyos megjegyzésekkel vagy gesztusokkal mennyire meg tud bántani másokat. Értettem, hogy miért mondja azt, amit, ugyanakkor dühített is az a fajta érzéketlenség, ami a szeretet ünnepén elhagyja a száját. Tettének következményét viszont így is túl drasztikusnak gondolom.

Nagyon furcsa, hogy nincsenek mély és őszinte beszélgetések a családtagok között - akár egy közös terapeuta előtt -, így a kimondatlan problémák csak halmozódnak és egyre nagyobb káoszt és félreértést eredményeznek. Gyakorlatilag azt látjuk, hogy egyik családtag sem tudja félretenni az egóját. Egy biztos: Moa Herngren második regénye sokkal jobban megérintett, mint az előző, a témája és a kapcsolatok összetettsége miatt is fontos műnek tartom. Ja és nagyon várom már a trilógia befejező kötetét, Az örökséget, ami idén ősszel fog megjelenni.

Jane Yang: A lótuszcipő

"Az elvesztett lehetőség olyan, mint a kiömlött víz. Nem kapod vissza."

Fülszöveg: A magával ragadó történet az 1800-as években, Kínában játszódik. Kis Virágot gyerekkorában eladják Linjing gazdag családjának, hogy mujcaj legyen. Linjing féltékeny a szolgálólányra, akinek elkötözték a lábfejét, ahogy az előkelő lányoknak szokták, ráadásul csodálatosan hímez. Ezért mindent megtesz, hogy Kis Virág örökre a rabszolgája legyen, és ne törhessen ki alárendelt helyzetéből.
Bár a Fóng-házban egyikük úrnő, a másikuk szolga, támogatniuk kell egymást, hogy Linjing házassága révén biztosítsák a jövőjüket, s eközben riválisból barátnővé válnak.
Egy váratlan családi botrány miatt Linjing és Kis Virág élete fenekestől felfordul. Linjing kegyvesztetté válik, és ez új lehetőséget jelenthet Kis Virágnak, de vajon rátalálhat a szabadsághoz vezető útra? 

Tavaly már elkezdtem ismerkedni az Ázsiában játszódó történetekkel, így idén is terveztem, hogy olvasok japán vagy kínai szerzőtől. A lótuszcipőre ezért is esett a választásom, na meg azért is, mert nagyon pozitív véleményeket hallottam Jane Yang regényéről. És most már én is a méltatók sorába tudok állni, ugyanis a 2025-ben olvasott könyvek közül eddig A lótuszcipő tetszett a legjobban. 

Már a kezdés is nagyon erős: egy édesanya eladja a kislányát egy gazdag kínai családnak. Ma már nehezen tudunk ilyesmit elképzelni, ám a 19. századi Kínában ez gyakran megtörtént a szegény családba született lányokkal. Kis Virág tehát így kerül a Fóng családhoz és lesz Linjing szolgája (mujcaja). Kettőjük sorsa ezen a ponton fonódik össze. A lótuszcipő a két lány életét kíséri végig gyermekkoruktól kezdve egészen a felnőttkorukig. Az eseményeket E/1-ben mesélik el és hol az egyikük, hol a másikuk nézőpontját ismerjük meg. 

Bár én végig Kis Virágnak drukkoltam, azért Linjing élete sem volt tündérmese. Akármennyire elkényeztetett és önző lány volt, voltak pillanatok, amikor kifejezetten sajnáltam őt. Sajnos kissé megtévesztő a fülszöveg, ugyanis Kis Virág és Linjing között nem volt őszinte barátság, inkább a kényszer szülte együttélés és a helyzeti előnyök kihasználása jellemezte kettőjük kapcsolatát. Mindketten olyan mélységeket és magasságokat tapasztalnak meg, amikor jól jönne egy segítő kéz vagy egy őszinte beszélgetés, de mindkettőjüket a saját célja vezérli, ezért nem tudnak teljes mértékben megbízni egymásban. Éppen ezért nekem az a jelenet tetszett a legjobban, ahol őszintén kimondják egymásnak a fájdalmukat és a sérelmeiket. Számomra ott csúcsosodott ki az a jellemfejlődési ív, amit Kis Virág és Linjing bejárt. 

Eközben az írónő a kínai hagyományokat is igyekszik megismertetni az olvasóval. A lábelkötésről már hallottam, de az évszázados tradíciók, a hit, a családmodell, a társadalmi hierarchia, a férfiak és a nők helyzete sokszor megdöbbentett. Má Má kínzási módszereiről nem is beszélve... néhány résznél muszáj volt néhány napig pihentetnem a könyvet, mert annyira sokkoltak a történtek. Ezzel párhuzamosan azt is látjuk, hogy a haladó gondolkodás és a nyugati eszmék is egyre nagyobb teret hódítanak, a nagyobb városokon (pl. Hong Kong) már érezhető az angol gyarmatosítás hatása. Kordokumentumként is nagyon érdekes ez a regény, amihez nemcsak történelmi és kulturális szakkönyvek, hanem az írónő üknagynénjének és apai nagymamájának élete is alapul szolgált. 

Az elsőtől az utolsó betűig imádtam ezt a könyvet! Kidolgozott, hús-vér karaktereket kaptam, egy nagyon tanulságos felnövéstörténetet, miközben a kínai kultúra egy kis szeletét is megismerhettem. A befejezéssel is elégedett voltam, számomra így lett kerek Linjing és Kis Virág története.

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

„Mennyit ​szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt.”

Fülszöveg: Milyen élete lehet egy kisvárosi, szüleivel élő felnőtt lánynak, akit a széltől is óvnak, és akiért anyja és apja feláldozza az életét? És mi történik, ha ez a lány, akit Pacsirtának becéznek, egyetlen hétre elutazik? A Vajkay szülők napról napra visszatérnek ahhoz a színes élethez, amit a bezárkózásuk előtt éltek, mielőtt úgy döntöttek, meg kell óvniuk a lányukat a világ kegyetlenségétől. Azért, mert ők maguk is csúnyának tartják a lányukat… 

Középiskolában imádtam Kosztolányi verseit, a mai napig ő az egyik kedvenc szerzőm. Regényei közül a Pacsirtát sajnos nem olvastam, ezért nagyon örültem, hogy a NIOK márciusi témájához - egy regény, amelyben szülők a főszereplők - ez a könyv került kiválasztásra.

A fülszöveg és a regény meghatározó idézete igazából mindent elmond, amit a Pacsirtáról tudni kell. Adott egy magyar kisváros (Sárszeg), ahol a Vajkay család mindennapjaiba nyerünk bepillantást. Lányuk 35 éves és még mindig a szüleivel él. Ez manapság már nem számít kuriózumnak, a 20. század elején viszont nagyon is az volt. Azt is megtudjuk, hogy bár akadtak a lány számára kérők, idővel szép lassan elmaradoztak. A család elsőre átlagos életet él, de egy kicsit alaposabban megvizsgálva őket, nagyon sok dolog feltűnik: a lány főz, mos, intézkedik és nagyjából úgy bánik a szülőkkel, mintha azok gyerekek volnának. Ezt hívják ugye parentifikációnak és ennek oka is hamar kiderül a regényből. 

Vagyis azt látjuk, hogy a szülői és a gyerekszerepek felcserélődtek, és ez látszólag mindenki számára így kényelmes. De vajon ez tényleg így van? A választ egy váratlan utazás hozza el a család számára, ugyanis Pacsirta meghívást kap távoli rokonaihoz. Ezt pedig mind a szülők, mind a lányuk másképpen éli meg. 

Gyönyörű keretbe foglalható a regény és rengeteg olyan kimondott és kimondatlan apróság van a könyvben, ami továbbgondolásra érdemes. A kalitka-motívum szerintem zseniális és a befejezés is egyszerre volt kiszámítható és meglepő. Olvasás közben egyébként többször is eszembe jutott, hogy mennyire aktuális ez a Kosztolányi regény. Hiába keletkezett száz évvel ezelőtt, nagyon mai helyzeteket és problémákat vonultat fel. 

Emellett nagyon szép a regény nyelvezete, élvezet volt olvasni a karakterábrázolásokat, a beszédes neveket, az éttermi ebédet, vagy éppen Vajkayék és Pacsirta érzéseit. A történet könnyen követhető és  bár egy hétköznapi élethelyzetet ábrázol, Kosztolányi mégis meg tudta tölteni színekkel és értékes gondolatokkal.  

Guillaume Musso: Valaki más

"De az emberi lelket nem lehet egyenletekkel leírni. A lélek szövevényes anyag, átláthatatlan labirintus, sok ellentmondásos réteggel; négydimenziós útvesztő, méghozzá kijárat nélkül."

Fülszöveg: „Három ​igazság van: az én igazságom, a te igazságod és az igazság.”

Cannes partjainál, egy jacht fedélzetén vérbe fagyva találnak rá a milliárdos olasz család örökösnőjére, aki később a kórházban belehal sérüléseibe. Vajon kinek állt érdekében megölni Orianát?
Négyen mondják el a maguk verzióját: Adrien, az áldozat férje, a vonzó és titokzatos jazz-zongorista; a megfoghatatlan Adéle, a férj fiatal szeretője; Justine, a nyomozással megbízott rendőrnő és Oriana, aki az olvasó elé tárja élete utolsó heteinek megrázó pillanatait.
Senki sem hazudik. De az igazságaik cseppet sem hasonlítanak egymásra… 

Az ismertető alapján tűkön ülve vártam Musso új regényének megjelenését, ezért nem is késlekedtem sokat az elolvasásával. A francia riviéra üdítő helyszínnek ígérkezett és a történet gerincét képező gyilkosság utáni nyomozás is izgalmasnak tűnt. A váltott szemszögű elbeszélésmód pedig csak hab a tortán. Szóval minden adott volt ahhoz, hogy a Valaki más egy nagyon jó krimi legyen. 

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy Musso nem tudott élni ezekkel a lehetőségekkel. Kezdjük a gyilkossággal! Oriana di Pietro halála konkrétan a könyv első oldalain bekövetkezik, a nyomozás során pedig kirajzolódik előttünk a nő teljes élettörténete. Az mindenképpen jó pont, hogy a könyvben ábrák is vannak, amik segítenek elképzelni a gyilkosság helyszínét, Oriana életének utolsó napját, de a nő családfáját is megtaláljuk. A baj az, hogy ezekkel az információkkal szinte semmit nem kezdett az író. A családfát csak minimálisan érintette, pedig az Azeglio Capecchi-szál tartogatott volna érdekességeket. De a történetet sajnos nem erre fűzte fel az író. Így a nagy csavarnál értetlenül néztem és tettem fel a kérdést, hogy: "Ez most komoly? Tényleg ezt a magyarázatot kapjuk?" Mert én bizony teljesen más indítékra számítottam. 

A karakterek sem voltak igazán kidolgozottak. Justine Taillandier első blikkre nekem Szlavicsek Judit Kardos Júliájára hasonlít, de míg a balatoni kriminél Kardos múltja és személyisége előre viszi az eseményeket, Justiné nem. Az anyjával való kapcsolatát például teljesen feleslegesnek éreztem. Úgy tűnt nekem, mintha Mussonak sem lenne ötlete a gyilkosság felgöngyölítésére, ezért egy sehová sem tartó anya-lánya szállal akarná kitölteni az oldalakat. Hasonló érzésem volt Bergomival kapcsolatban. Maga a karakter rendben volt, de a fiával történteket teljesen indokolatlan volt behozni. Musso ugyanis semmit nem kezd ezzel a mellékszállal, teljesen a levegőben hagyja. Az utolsó 4-5 oldalt meg hagyjuk is... jobb lett volna nélkülük lezárni a történetet.

De hogy jót is írjak: a borító szerintem zseniális lett. Az eddig olvasott Musso kötetek közül talán ez kapcsolódik leginkább a sztorihoz és a címmel is összhangban van. Nagyon szépek a tájleírások, szinte én is ott éreztem magam a Côte d'Azur partján a szereplők között. Az újságcikkek szerepeltetése is ötletes volt, jól rávilágítanak arra, hogy egy-egy eseményt hányféleképpen lehet elmesélni.

Carlos Vila Sexto: Az utazó krónikái - A 19-es számú utas

Fülszöveg: A szabályok megváltoztak…
…az utazás azonban már elkezdődött.

Az Északi Vonat első útján száguld, körülötte tombol a Kantábriai-tenger partját ostromló hurrikán. Miguel a vonat egyik fülkéjében tér magához. Az első dolog, amit meglát, egy holttest. És az első, amire rájön, hogy semmire sem emlékszik, még a saját nevére vagy arcára sem. Nem akar mást, csak menekülni. Hamar ráébred, hogy valaki megpróbálja rákenni a gyilkosságot. Ezért – és mert mi mást is tehetne? – a vonaton marad és megpróbálja megfejteni a rejtélyt. Leszállni nem lehet, elbújni alig van hová, és hamarosan mindenki őt keresi. Néhány órája maradt csupán, míg a szerelvény befut a végállomásra. Vajon ennyi idő elég arra, hogy elfogadja azt, amit a nyomozása közben felfedez? A kérdéseire csak a 19-es számú utas tud válaszokkal szolgálni. Mert ez nem egy hétköznapi utazás. Ó, nem… Ez valami egészen más. 

Leírás alapján nagyon kíváncsi lettem erre a könyvre, mert sok olyan elemet felvonultat, amelyek már önmagukban is izgalmasak. Elsőre egyébként Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen c. krimije jutott eszembe, de a vonatos helyszínen (na meg a gyilkosságon) kívül nincs más hasonlóság az említett ikonikus művel. 

Szóval Spanyolországban vagyunk és már az első oldalakon belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Egymás után jönnek a kérdések és ahogy haladunk előre, úgy érkeznek a válaszok is. Megismerjük Miguelt és a vonat többi utasát, valamint az is kiderül, hogy ki az áldozat és miért gyilkolták meg. Nagyon pörgős a történet, szinte minden oldalon történik valami, ami előre viszi az eseményeket. A helyszínek, a leírások és a feszült hangulat olyan volt, mintha egy filmet néznék. A karakterizáció is jó, mindenkiről annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. 

Egy idő után (egészen pontosan a templomos jelenetet követően) nekem nagyon kiszámíthatóvá vált a történet, ennek ellenére bizonyos kérdésekre nem adott konkrét választ az író, csak sejtetéseket kaptunk. Vagy még azt sem. Az például nem derült ki, hogy mi van abban a könyvben, amit Miguel megszerez. Vagy hogy kicsoda Quiroga és mit tett. A rejtélyes újságírónőről és a barna köpenyes szerzetesről nem is beszélve... Néhány oldalt szerintem még elbírt volna a könyv, hogy egy korrekt lezárást kapjunk. 

A 19-es számú utas egy könyvsorozat első része és bár önmagában élvezhető volt ez a kötet, még nem tudom, hogy a folytatást is el akarom-e olvasni. Számomra túl sok megválaszolatlan kérdés maradt ebben a történetben, a misztikus vonallal pedig egyelőre nem tudok mit kezdeni. Ugyanis azzal kapcsolatban is maradtak bennem kérdések.

Holly Williams: A szerelem ideje

Fülszöveg: Egy ​kapcsolat története három különböző időpontban: mi történne, ha ugyanaz a pár találkozna az 1940-es, 1960-as és 1980-as években?
Amikor Violet és Albert először találkoznak, mindig 20 évesek. Az adott generációt meghatározó pillanatokban jönnek össze. A háború utáni Nagy-Britannia és a jóléti állam megalapítása, a progresszív és pszichedelikus ’60-as évek vége, és a reményteli ’80-as évek acid house-szal és az ecstasy forradalommal. A nagy változások nagyon különböző korszakaiban szeretnek egymásba, és a könyv minden részében kapcsolatuk új szakaszára helyezik a hangsúlyt. 

Elég régóta várt olvasásra Holly Williams regénye, a témája miatt mindenképpen februárban szerettem volna sort keríteni rá. Borító és fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a történet, úgyhogy nagy lendülettel kezdtem neki a könyvnek. 

Három különböző évtized, három különböző szerelem - ugyanaz a pár. Tulajdonképpen ez a könyv is a "mi lett volna, ha..." ötlet köré szerveződik, emiatt sok ponton hasonlít Laura Barnett: Variációk egy párra c. könyvére. Csak most nincsenek olyan nagy ugrások az idősíkok között, ezáltal az események is könnyebben követhetők. Ez mindenképpen pozitívuma ennek a regénynek. Az is tetszett, hogy mindegyik évtizedről kapunk egy történelmi tablót, ami azt is magával hozza, hogy a szereplőknek más-más élethelyzettel kell megküzdeniük. Még a becenevük is aszerint változik, hogy éppen melyik korban vagyunk. 

A három évtized közül nekem a '40-es évek tetszettek a legjobban, azt éreztem a leginkább valóságosnak. Sokadik példája volt annak, hogy hová vezet az, ha nem kommunikálnak egymással a szereplők. A másik kettő nagyon távol állt tőlem, a hippikorszakkal egyáltalán nem tudtam azonosulni és a szereplők is kifejezetten zavartak. A '80-as évek eseményeit pedig egyszerre éreztem elnyújtottnak és összecsapottnak. A befejezésből semmi nem derül ki, akár ki is lehetett volna hagyni, annyira nem tesz hozzá a történethez. 

Szóval összességében felemás véleménnyel vagyok erről a könyvről. Nem volt rossz, ugyanakkor sokszor untattak az események és úgy tűnt, hogy egy helyben állnak a főszereplők. Még drukkolni sem kellett Violetnek és Albertnek, mert mindhárom történet az ő szerelmüket meséli el és evidens, hogy egymás mellett képzelik el az életüket. Úgyhogy A szerelem ideje részemről sajnos csak egy egyszer olvasós történet, mert vannak jobbak is ebben a műfajban.

Sarah Turner: Stepping up - Beth felnő

Fülszöveg: Eddig senkinek nem kellett gondját viselnie.
Ezentúl másképp lesz.
Beth soha semmit nem csinált huzamosabb ideig. Össze se tudná számolni, hány munkahelyen mondott fel, hány pasival szakított, és még mindig a régi gyerekszobájában alszik. Nem mintha ne próbált volna felnőni, de eddig egyetlen kötelességét sikerült csak menetrendszerűen teljesíteni: péntek este mindig ott ül a kocsmában.
Aztán egy reggelen tótágast áll a világa – egy kimondhatatlan tragédia nyomán ott találja magát a tinédzser unokahúga és a bölcsödés unokaöccse mellett. Beth lesz a gyámjuk, és ezzel kezdetét veszi valami, ami a lány számára egészen ismeretlen: plüsselefántok és lefekvés előtti mesék. Még soha nem vállalt felelősséget senkiért – nem kell hozzá sok, hogy úgy érezze, ezt az egészet nem neki találták ki.
Mi van, ha egyszerűen alkalmatlan? Beth megmakacsolja magát. Most az egyszer nem adja fel. Ideje helyt állni.

Még a NIOK januári témájához - egy könyv, amely változásra sarkall - kezdtem el olvasni Sarah Turner regényét, aminek a befejezése februárra csúszott át. Előzetesen egy olyan könyvre számítottam, amelynek központjában a változás, egy fejlődéstörténet áll. Ez maximálisan teljesül Sarah Turner regényében, ugyanakkor ennél jóval többről is szól a Stepping up. 

Mamahotel, Pán Péter szindróma... manapság mindkét fogalmat használják ugyanarra a jelenségre: a már felnőtt gyerek továbbra is a szüleivel él és bár munkahellyel, önálló fizetéssel rendelkezik, továbbra is élvezi a szülők által biztosított, felelősségmentes kényelmet. A 31 éves Beth életére tökéletesen igaz ez a leírás. Amikor megismerjük őt, akkor épp a sokadik munkahelyén készül felmondani, szabadidejét pedig kocsmázással tölti a gyerekkori legjobb barátja társaságában. Ebben az élethelyzetben éri őt a családi tragédia és kell gondoskodnia az unokatestvéreiről. 

Beth helyzetét teljes mértékben át tudtam érezni, a veszteség és annak feldolgozása - mert mind a gyerekek, mind Beth szülei, mind maga Beth másképpen dolgozza fel a történteket - adja a történet gerincét. Ez a regény legerősebb szála, ezt éreztem a legjobban kidolgozottnak. Tetszett a sok nézőpontból bemutatott szülő-gyerek helyzet és hogy Beth hogyan küzd meg egy-egy váratlan nehézséggel. Albert szereplése nagyon jót tett a történetnek, szívmelengető volt az a törődés, ahogyan bevonták őt az eseményekbe és nem hagyták magára. Ted végtelenül cuki volt és Pollyt is sikerült megkedvelnem a történet végére. 

A szerelmi szál viszont már kevésbé tetszett. Nagyon hosszú és elnyújtott volt a Jorival való szerelmi huzavona és sokszor Beth tetteit sem igazán értettem (pl. részeges sms-ek írása). Az első perctől egyértelmű, hová fog kifutni a kettőjük kapcsolata, ennek ellenére mindketten kerülik az érett, felnőttekhez méltó kommunikációt. Néhány fordulatot simán ki lehetett volna hagyni, mert bár nem esett túlzásokba az írónő, én sokszor helykitöltésnek éreztem azokat a köröket, amiket hol Beth, hol pedig Jori futott le. Miközben a kórházi szál a levegőben maradt, pedig nagyon vártam annak a kimenetelét. 

Nem volt rossz olvasmány a Stepping up, meg tudta adni azt a lendületet, amire évkezdéskor szüksége van az embernek.

Beth Moran: Let it snow - Szerelem karácsonyra

"Mert az embereknek mindig szükségük lesz az emberekre."

Fülszöveg: Bea ​Armstrong, a helyi időjós – miután véget ért hosszú távú kapcsolata – igyekszik kerülni a családját, ezzel együtt elkerülhetetlen „ugye megmondtam” megjegyzéseiket. Ám ahogy sebesen közeledik a karácsony, végül mégis hazafelé tart a Charis House-ba, a sherwoodi erdő mélyén megbúvó iskolába, amelyet anyja és apja vezet a régi családi otthonukban. Mindennek tetejébe az elviselhetetlen Henry Fairfax – akit a szülei a kezdetektől fogva férjének szemeltek ki – szintén meghívást kapott.
A megváltás egy utolsó pillanatban kapott meghívó formájában érkezik egy felvételi interjúra, amelyen elnyerheti álmai állását. Csak néhány apró probléma akad… Az interjú Skóciában lesz, Bea-nek nincs autója, és máris hull a hó. Az egyetlen megoldás az, hogy Henry elviszi őt. Vajon lehet ennél rosszabb ez a karácsony…?
Ám a felejthetetlen, kétnapos interjú, egy rönkházban töltött éjszaka és egy rémálomszerű, havas tájakon át vezető utazás során Henryről kiderül, hogy egyáltalán nem olyan, mint gondolta. Ráadásul, amikor Bea első szerelme, egyben friss exe is felbukkan, Bea-nek nehéz döntést kell hoznia…

Tavaly valósággal felrobbantotta az internetet Beth Moran könyve, a gyönyörű borítójával és a különleges, élfestett lapjaival gyakorlatilag lehetetlen volt kikerülni. Mivel akkor nem fért be a karácsonyi olvasmányaim közé, idén mindenképpen szerettem volna sort keríteni rá. 

Az ismertető a regény kb. kétharmadát elspoilerezi, de az azért elég egyértelmű, hogy a Let it snow nem egy hosszú körmondatokból álló, több idősíkkal operáló, veretes történet. Viszont habkönnyűnek sem mondanám, mert az Armstrong családon keresztül elég komoly témákat (pl. szülő-gyerek kapcsolat, családi titkok, elvárások, stb.) is felvonultat a regény. 

Amikor olvasni kezdtem a könyvet, nem is értettem, hogyan lehet a Bea - Henry - Adam kapcsolatmátrixszal 400 oldalt kitölteni. Bár tényleg ez a történet fő szála, a mellékszálak is kellően érdekesre sikerültek. Nekem például kifejezetten tetszett a skóciai kiruccanás és a hagyományostól teljes mértékben eltérő állásinterjú. Az viszont egy idő után zavart, hogy mindig történt valami furcsaság, ami összezavarta a szereplőket és eltérítette őket az eredeti céljuktól.

Nyilván a Let it snow nem a 100%-ig pontos valóságot tárja az olvasók elé, ennek ellenére jólesett elmerülni ebben a történetben. A szereplők nagyon sarkítottak, de alapvetően kedvelhetők és a viselkedésük is érthető. Bár Beát kedveltem meg a legnehezebben (az első néhány fejezetben borzasztóan idegesítő és ellentmondásos karakter volt), végig kíváncsi voltam, hogyan alakul a sorsa. 

A karácsonyi hangulat maximálisan átjött a könyvből, amelyre természetesen a borító is ráerősített és a történet is kellően szívmelengető volt. Amit én személy szerint egy kicsit hiányoltam, az a meghitt családi légkör. Kevés olyan alkalom volt, amikor az Armstrong család tagjai - akiknek a Karácsony amúgy kifejezetten fontos ünnep - békében és egymásra odafigyelve töltötték az időt. Én is nagyon szeretem az ünnepi időszakot, de az Armstrong család szokásaiba belelátva, ez az időszak náluk egy vastag cukormázzal és csillámporral leöntött, zsúfolt és száguldó gyorsvonatra hasonlított. Nem volt rossz olvasmány a Let it snow, de a történések arányán és a szereplők jellemén lehetett volna még finomítani.

Charles Dickens: Karácsonyi történetek

"… mert jó néha gyereknek lenni és sohasem jobb, mint karácsonykor, mikor az ünnep hatalmas megalapítója maga is gyermek volt."

Fülszöveg: A nagy angol mesemondó talán legismertebb műve az 1843-ban írt és most is időszerű Karácsonyi ének. Szegénység és gazdagság örök ellentétét állítja szembe és oldja föl Dickens a szívtelen, gazdag Scrooge megigazulásának meseszerű történetében, amelynek adaptációival (több tucat megfilmesítés, hangjáték, színpadi változat) évről évre találkozhatunk karácsony táján. A mű első megjelenésétől fogva óriási népszerűségnek örvend, s részben ezért Dickens a következő huszonöt évben még sok más karácsonyi-újévi történetet írt. A Karácsonyi történetek címen ismert klasszikus összeállítás, amely a Karácsonyi ének mellett négy további történetet – Harangszó (1844), Házi tücsök (1845), Az élet csatája (1846), A szellem embere (1848) – tartalmaz, magyarul utoljára 1958-ban jelent meg egy kötetben.

Charles Dickenstől már régóta szerettem volna olvasni, így amikor az Európa Kiadónál megjelent ez a gyűjteményes kötet, akkor el is határoztam, hogy ez lesz idén az adventi olvasmányom. A történetek közül csak a Karácsonyi éneket ismertem, de a többit is érdemes volt elolvasni, mert tényleg segítettek ráhangolódni az ünnepekre.

A Karácsonyi ének egy örök klasszikus, a szellemek olyan leckét adnak Ebenezer Scrooge-nak, ami szerintem mindenkinek tanulságos lehet. A Harangszó szintén csodálatos történet, nekem ez tetszett a legjobban a kötetből. Lélekre ható, elgondolkodtató és a szereplők is kedvelhetők. Kivéve persze a város gazdag elöljáróit, akiket Dickens szinte csak negatív tulajdonságokkal ruház fel. 

Érdekes olvasmány volt a Házi tücsök és Az élet csatája. Bár egyik sem kifejezetten karácsonyi vagy téli történet, nagyon szépen mutatja be a szeretet és a megbocsátás fontosságát. És a szeretet ünnepének közeledtével jólesett olyan történeteket olvasni, amelyeknek a végén elsimulnak a szereplők közötti sérelmek, a családtagok békében és boldogságban élhetik az életüket. 

A legkevésbé A szellem embere tetszett. Hiába a Karácsonyi fantázia alcím, ezt a történetet nem bírtam végigolvasni. Már az elején nagyon hosszúak a leírások, később pedig úgy éreztem, hogy egy helyben állnak az események és oldalakon keresztül nem történik semmi. Lehet, hogy ez néhány oldallal később megváltozik, én sajnos 15 oldal után feladtam a próbálkozást. 

A négy elolvasott történet mindegyike nagyon tetszett, Dickens történetei még ma is megállják a helyüket. Mindegyik tartalmaz olyan gondolatot, amit a 21. században is érdemes megfogadni.