Come pecore in mezzo ai lupi - Bárány a farkasok között (2023)

A 2023-as filmtermés finoman szólva nem nyűgözött le, kevés igazán jó filmet láttam. Az egyedüli kivétel a Magyarázat mindenre volt. Így elkezdtem csemegézni a nem angol nyelvű alkotások között, ekkor bukkantam rá erre az olasz filmre. Tetszett az ismertetője és mivel eddig kevés olasz filmet láttam ebben a műfajban, kíváncsian vártam, milyen lesz. 

Két, egymástól elszakadt testvér belecsöppen ugyanabba a bűnügybe, csak az egyikük rendőrként, a másik bűnözőként. A régi sebek újra felszínre kerülnek és olyan döntéseket kell meghozniuk, amelyek veszélybe sodorják céljaikat. 

Ha nem tudtam volna előzetesen, hogy ez egy olasz film, akkor simán skandinávnak mondtam volna. Leszámítva persze a helyszíneket. Az olaszokra jellemző latinos temperamentum ugyanis teljes mértékben hiányzik, erőszakból viszont nincs hiány. Mindezt nagyon jól visszaadják a színek, szinte az egész film szürke és depresszív környezetben játszódik. Csak a családi jelenetek kapnak világosabb és melegebb tónusokat, de ennek is megvan az oka. 

A krimi műfaj ellenére ugyanis egy elég kemény családi drámát mutat be a film. Egy szétszórt családot látunk erősen vallásos apával, bűnöző fiúval és egy nővérrel, aki a rendőrség oldalán áll. A családnak megvan a maga problémája; az, hogy Bruno és Vera ellentétes oldalra kerül, csak tetézi a bajt. Ebben a helyzetben csak Bruno kislányát, Martát tudtam sajnálni. Alkoholista anyával és bűnöző apával nem egy tündérmese az élete, Bruno számára ugyanakkor ő jelenti a reményt egy boldogabb és jobb életre. Csakhogy ezt nem egyszerű elérni. 

Az események alakulása nem lepett meg, Vera döntésének viszont örültem, mert így tiszta lappal kezdhet új életet. A színészi játék nagyon jó, különösen a Verát alakító Isabella Ragonese alakítása tetszett. Látszólag kevés mimikával dolgozik, de valójában mindenfajta érzelem kiül az arcára. Verát emiatt sokáig nem tudtam hová tenni, csak a film második részében lett szimpatikus karakter. Maga a film nem volt rossz és a címe is találó, de kiemelkedő alkotásnak nem mondanám.

Értékelés: 7/10

The First Wives Club - Elvált nők klubja (1996)

Hosszú kihagyás után jöjjön ismét egy filmes bejegyzés. A friss alkotások helyett egy régebbi, mára már klasszikusnak számító filmet néztem meg, ami eddig kimaradt a filmes listámról. A sztori és az előzetes alapján jó kis vígjátéknak ígérkezett az Elvált nők klubja, úgyhogy kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből az alapanyagból. 

1969-ben egyszerre diplomázik le négy lány: Cynthia, Elise, Brenda és Annie. Négy elválaszthatatlan jóbarát, akik örök segítséget és barátságot fogadnak egymásnak. Az évek múlásával azonban messze kerülnek egymástól és egy szomorú tragédia hozza ismét őket össze. Kiderül, hogy nagy szükségük van egymásra. Mindhárman elváltak és mind lelkileg, mind anyagilag csúnyán rászedték őket. A közös katasztrófa egységbe kovácsolja őket, elmés bosszúra készülődnek az ex-férjeik ellen. Mivel az asszonyok saját karrierjükön túl nem csekély szerepet vállaltak férjeik üzleti életének felépítésében, tisztában vannak gyenge pontjaikkal. Az örökre megbélyegzett "első feleségek" támadásba lendülnek volt férjeik ellen, hogy "visszafizessenek" nekik mindent, kamatostól. 

Úgy tartja a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Na de mi történik akkor, ha a sikeres férfi otthagyja a biztos hátországot jelentő nőt egy fiatalabb jelölt kedvéért? Nos, a film kiindulópontja pontosan ez. Bár egy közel 30 éves filmről beszélünk, sok tekintetben aktuális a mondanivalója. Az öregedés megélése - férfi és női oldalról egyaránt -, valamint Cynthia öngyilkossága ellenére az Elvált nők klubja egy vígjáték, ennek megfelelően humorral próbálja meg feldolgozni ezeket a témákat. 

Hogy ez mennyire sikerül neki, az már egy más kérdés. A forgatókönyv sajnos nem túl erős, a három nő a film harmadában szembesül azzal, hogy a férjeik el akarnak válni tőlük, így a "bosszú" elég összecsapott és kidolgozatlan lett. Ezt ellensúlyozandó igazi sztárparádét vonultat fel a film - konkrétan 6 Oscar díjas színész játszik benne! -, számomra csak ők mentették meg ezt az alkotást. A vígjátéki elemek csak a revansban jelennek meg, de egyik sem volt emlékezetes vagy hangosan nevetős. Sőt, mai szemmel már inkább kínosnak mondanám őket.

Elise, Brenda és Annie triója működőképes, de azért vannak benne döccenők. És számomra pont itt jöttek ki a film legnagyobb negatívumai. Több filmet is láttam már Diane Keatonnal, de ebben a filmben borzasztóan idegesítő volt az alakítása. A trió veszekedését sem igazán tudtam hová tenni. Az érthető volt, hogy miért ugrottak egymásnak, de nagyon fura volt látni, hogy ötvenévesek tinilányok módjára viselkednek.  

Nyilván a volt férjek iránti bosszú nem folytatható a végtelenségig, amit a szereplők is belátnak. A film vége ezért is tetszett, mert van karakterfejlődés és a három nő olyasmit hoz létre, ami túlmutat a személyes sérelmükön és veszteségükön. Ez tetszett a legjobban ebben a filmben; enélkül és a színészek nélkül egy könnyen felejthető film lett volna az Elvált nők klubja. 

Értékelés: 6.5/10

Laura Barrow: Hívd haza a kanárikat

"Időnként bele kell néznünk a visszapillanó tükörbe, hogy teljes egészében láthassuk a múltat és rájöhessünk, hogyan kötöttünk ki ott, ahol éppen vagyunk."

Fülszöveg: Savannah még csak négyéves volt, mikor ikertestvére, Georgia eltűnt, és azóta sem került elő. Ennyi évvel később talán erre a rejtélyre is fény derül. Savannah meggyőzi nővéreit, hogy ássák ki az időkapszulát, melyet még gyermekkorukban rejtettek el a régi házuk udvarán. Ám a három lánynak a hazatéréssel együtt szembe kell néznie a múlt kísérteteivel és makacs nagyanyjukkal, Mamóval is.
Az előásott emlékek között kutakodva egy fényképre bukkannak, mely Georgia eltűnésének napján készült, és felfedeznek rajta egy ismeretlen nőt a háttérben. Míg a nővérei tovább akarnak lépni, Savannah elhatározza, hogy megkeresi a titokzatos nőt, és így talán az igazsághoz is közelebb kerül.
Mikor a régi feszültségek, versengések és emlékek a felszínre törnek, mindannyian kénytelenek átgondolni, mit tudnak arról a sorsdöntő napról, egymásról és önmagukról. Miközben próbálják kideríteni, mi történhetett Georgiával, mindegyikük felismeri azt, amit Mamó mindvégig tudott: az összetartás és egymás támogatása a legfontosabb.

Amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, a borítója és az élfestés fogott meg. Viszont a fülszöveget elolvasva egyáltalán nem érintett meg a történet, túl elcsépeltnek éreztem. Le is húztam a végtelen hosszú olvasmánylistámról, de időközben több pozitív véleménybe is belefutottam, úgyhogy végül mégiscsak adtam egy esélyt Laura Barrow regényének. És milyen jól tettem!

Merthogy nagyon sok témát érint ez a könyv: az ikreket, a gyereknevelést, a szeretetet, a gyászt és annak feldolgozását, a bűntudatot, de leginkább a családi kötelék erejét és fontosságát. Lényegében azt mutatja be az írónő, hogy egy tragédia hogyan hat egy család életére és milyen hosszú út vezet el ennek feldolgozásához. Bár Clara Dupont-Monod is hasonló témákat dolgoz fel, Laura Barrow regényében teljesen más a kiindulópont. Mindig egy-egy szereplő nézőpontjából látjuk a történéseket - a múltban és a jelenben játszódókat egyaránt. Nem minden szereplőt tudtam megkedvelni, de ez a fajta írásmód segített megérteni a jellemüket és a gondolkodásmódjukat. 

Sorsfordító pillanat az időkapszula elásása, majd 25 évvel később a kinyitása. Negyed évszázad nagy idő és ami gyerekként fontosnak tűnt, az felnőttként már nem feltétlenül az. És ugyanez fordítva is igaz: aminek gyerekként nem tulajdonítunk nagy jelentőséget, felnőttként nagyon is érdekes lehet. Jelen esetben ez egy fénykép és a rajta szereplő ismeretlen nő. A Celia utáni nyomozás összekovácsolja az egymástól eltávolodott testvéreket, ugyanakkor mélyen eltemetett sérelmeket is a felszínre hoz. 

A lányok részéről ez a hétvége egy önismereti út kezdete, Mamó visszaemlékezéseiből pedig nagyon sok dolog értelmet nyert. Bár meg tudtam érteni a helyzetét, szó szerint agyonnyomta a szeretetével a családtagjait. Nem csoda, hogy a fiai, valamint Rayanne és Sue Ellen is Marylynntől távol állapodott meg. Mamó karaktere jó példa arra, hogy a túlzott szeretet és féltés is lehet káros. A visszaemlékezések alapján számomra egyértelmű volt, hogyha másképp viselkedik és nem szól bele folyamatosan a lánya életébe, akkor egész máshogy alakultak volna az események. 

Tetszett, hogy alaposan kidolgozott, hús-vér szereplőket kapunk ebben a regényben, a hibáikat ugyanúgy látjuk, mint a pozitív tulajdonságaikat. A humor is nagyon jól volt adagolva, a kedvencem a lakókocsit elvontató jelenet volt. Bár a könyv befejezése kicsit szirupos lett, én nagyon élveztem az odáig vezető utat és azt, hogy a könyv elejéhez képest mindegyik karakter képes volt belátni a hibáit, megbocsátani és továbblépni. 

Helena Dixon: Gyilkosság a Dolphin hotelben

Fülszöveg: Rejtélyek ​egy (eddig) békés, angol szállodában. Kitty Underhay, egy éles eszű, ifjú hölgy rövid időre átveszi a bájos, tengerparti hotel vezetését. Mindezt pont 1933 nyarán, amikor hamarosan ide utazik a híres, amerikai jazz-díva. Micsoda izgalmas feladat! Az csak természetes, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.
Ám váratlanul furcsa események sora veszi kezdetét – titokzatos, fenyegető üzenetek érkeznek, és több szobába betörnek. Szárnyra kel a pletyka, hogy mindez egy értékes rubin miatt történik. Ám amikor gyilkosságra is sor kerül, Kitty eldönti: kideríti, vajon a vendégei között van-e a tettes. 

Ezt a könyvet még tavaly néztem ki magamnak és akkor szerettem volna elolvasni, amikor már kora nyárias az idő. A borító nagyon nyári hangulatú, emellett az Agatha Christiehez való hasonlítás is sokat nyomott a latba. A történet abszolút összhangban van a borító színvilágával, ugyanis a Gyilkosság a Dolphin hotelben egy habkönnyű, visszafogott, de minden elemében a nyarat idéző krimi. 

A sztori egy holttest felbukkanásával kezdődik, majd ahogy haladunk előre az időben, úgy növekszik az áldozatok száma és válik szerteágazóbbá az ügy. Az események sajnos igen lassan indulnak be, a könyv harmada tulajdonképpen csak alapozás, utána már gyorsabb a tempó. 

Maga az ügy egyszerű - a rubin lelőhelyére már sok fejezettel korábban rájöttem, mint ahogy előkerült volna -, a nyomoknak és az elhintett információknak köszönhetően nem volt nehéz kitalálni a gyilkos személyét. Ennek ellenére élveztem a nyomozást, jó volt a szereplőkkel együtt összerakni a kirakós darabjait. A karakterek nagy része sajnos eléggé egysíkú lett, pár mondat után rögtön tudni lehetett róluk, hogy a pozitív, a negatív vagy a semleges kategóriába tartoznak-e. 

Csak Kitty és Matthew jelleme van alaposabban kidolgozva és bár más-más személyiségűek, remek párost alakítotnak. A viszonyuk nagyon visszafogott és tiszteletteljes, az Ida regényében volt ilyen finom a szereplők modora. Ezt leszámítva viszont nem érződik a regényen a korszellem, pár apróságtól eltekintve minden olyan, mintha napjainkban játszódnának az események. 

Végeredményben nem volt rossz ez a krimi, de az igazán jótól sajnos messze van. Ha valaki egy ízig-vérig szórakoztató könyvet keres, ami hasonló környezetben és korban játszódik, annak inkább a Vesztegzár a Grand Hotelben c. Rejtő Jenő regényt ajánlanám.