Petőfi Sándor: A hóhér kötele

"Ki ne ismerné az első szerelmet, e váratlan kedves vendéget, ki véletlenül betoppan, és egy kizsákmányolt tündérvilágnak minden csillagát és virágát körülöttünk hinti el; s a csillagok elveszik szemünk fényét, s a virágok illata lerészegít, elbódít."

Fülszöveg: Szerelem, szenvedély, bosszú... Petőfi Sándor egyetlen regényét, A hóhér kötelét, mely egy árulás miatti bosszú története, ez a három szó jellemzi legpontosabban. Petőfit elsősorban költőként tartjuk számon, és csak kevesen tudják, hogy vannak prózai művei is, többek közt novellák és A hóhér kötele. Regényének főhőse, Andorlaki Máté halálosan beleszeret egy Róza nevű lányba, azonban az esküvőjük napján barátja, Ternyei Boldizsár olyan terhelő információt hoz nyilvánosságra, ami miatt nemcsak meghiúsul az esküvő, hanem tragédiák sorozata indul el. 

Sokakhoz hasonlóan Petőfi nevét én is a költészettel tudom összekapcsolni, így nagyon meglepődtem, amikor ez a kötet szembejött velem. A hóhér kötele számomra teljesen ismeretlen volt, de mivel a költő születésének 200. évfordulója alkalmából 2023-ban újra kiadásra került, kíváncsian vettem a kezembe. 

1800-as évek eleje, szerelem, romantika, barátság, hűség, bujdosás, temető és síron túli kötődés, párbaj, szerencse, bosszú... nagyjából ezek azok a szavak, amik a regény olvasása közben eszembe jutottak. Főszereplőnkről, Andorlaki Mátéról nem sok mindent tudunk meg, csak azt látjuk, hogyan reagál a vele történtekre. Még az sem egyértelmű, hogy pozitív vagy negatív karakter ő. Egyébként az egész regényben megfigyelhető, hogy a szereplőkről csak egy-két jellemvonást kapunk, a részletesebb karakterábrázolások hiányoznak. 

Maga a bosszú nem rossz, bár a véletleneknek túl nagy szerepe van az események alakulásában.  Ternyei Boldizsár esküvő-szabotálása egy folyamatos adok-kapokot indít el, amelyben Ternyei és Andorlaki egymást akarják felülmúlni, miközben egyre durvább eszközökhöz folyamodnak. Ez a bosszú évtizedeket ölel fel és sem a főszereplők, sem a mellékszereplők nem érezhetik magukat huzamosabb ideig biztonságban: mire megszokjuk az aktuális status quot, addigra biztosan történik egy olyan esemény, ami tragédiával végződik. Ennek köszönhetően elég pörgős a regény tempója, egy pillanatra sem ül le a sztori. 

A régies nyelvezetet kifejezetten élveztem, könnyedén bele tudtam képzelni magam a regény környezetébe. Nincs semmi túlbonyolított körítés és cicoma, csak a lényeg. Egyszerűen. A cím is értelmet nyert a regény végére és ugyan végig a bosszú áll a történet középpontjában, mellékszálként egy kis tablót is kapunk a korabeli társadalomról. Van itt gazdag-szegény ellentét, szerencsejáték, könnyen szerzett és elvesztett vagyon, szülő-gyerek kapcsolat, a nők helyzetéről már nem is beszélve. 

Nagyon érződik a regényen a kidolgozatlanság - Petőfi mindössze egy hónap alatt írta meg -, ennek ellenére nem bántam meg, hogy elolvastam, mert sok gondolata még ma is aktuális. Arról nem is beszélve, mennyi műfajt és mennyi témát érint ez az alig 140 oldalas írás! Kár, hogy ilyen kevés idő állt rendelkezésre ennek a zsengének a megírásához, ugyanakkor ez a mű is azt bizonyítja, hogy Petőfi nagyon értett az íráshoz és nem véletlenül tartjuk számon a legnagyobb költőink között.

Tasmina Perry: Az utolsó vacsora

Fülszöveg: Viggo Widlund a gasztrovilág dédelgetett kedvence. Kluven nevű étterme, amely messze, a svéd vidéken található, az exkluzív konyhák minden toplistáját vezeti. Csak egyetlen út visz oda, és egyetlen asztal található a Kluvenben, amelyet tizenkét szerencsés kiválasztott ülhet körül.
Lara Stone, az oknyomozó újságíró is megkaparint egy foglalást, és biztos benne, hogy emlékezetes este elébe néz. De az étlapon a gyilkosság szerepel.
Viggót holtan találják, mindenki gyanúsított, aki a hólepte pihenőhelyen töltötte a hétvégét. Ki tudja bogozni Lara a hazugságok szövedékét? Megtalálja a gyilkost, mielőtt őt is megölik? 

A gyilkosság a karácsonyi expresszen felbuzdulva szerettem volna egy télen játszódó történetet olvasni. A krimi műfaj csak egy plusz adalék volt a csábító borító és fülszöveg mellett. Szóval: ebben a krimiben Svédország északi részén vagyunk, Kiruna környékén és a Kluven nevű luxuséttermet ismerjük meg közelebbről. Néhány ponton nagyon hasonlított a történet A menühöz, csak itt nem a kulináris élmények kerültek előtérbe. 

Tasmina Perry regénye egy jól felépített és szépen kifejtett történet, minden érvényesülni tudott benne, amit előzetesen vártam. A hófedte skandináv táj csodálatos, szinte a bőrömön éreztem a mínuszokat, ahogyan a havazást és a csontig hatoló hideget részletezte az írónő. A két főszereplő - Lara és Alex - az írónő korábbi regényében, a Jachtpartiban is feltűnik, de annak a könyvnek az ismerete nélkül is kellő mennyiségű információt tudunk meg róluk. Elég sok idő telik el a gyilkosságig, de mindenképpen szükségszerű volt a hosszú felvezetés, hiszen mind a szereplőket, mind az alaphelyzetet meg tudjuk ismerni. 

A nyomozás remekül működik, ebben a krimiben megkaptam azokat a csavarokat és red herringeket, amiket a már említett Gyilkosság a karácsonyi expresszenből hiányoltam. Jó a karakterizáció is, minden szereplő háttérsztoriját és motivációját megismerjük. Együtt tudtam nyomozni a két főszereplővel - akik amúgy oknyomozó újságírók - és a gyilkos személye és indítéka is logikusan lett levezetve. Természetesen nem sikerült kitalálnom az elkövetőt, csak a kört tudtam leszűkíteni, de ez semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből. A nyomozás végső fázisa így is izgalmas volt és a regény zárása is nagyon tetszett.

Alexandra Benedict: Gyilkosság a karácsonyi expresszen

Fülszöveg: Karácsony előestéjén a Londonból a Skót-felföldre induló éjszakai, hálókocsis vonat utasai már erősen ünnepi hangulatban múlatják idejüket, mikor a hófödte hegyek között kanyargó szerelvény kisiklik, egy csapásra hazavágva a hazatérni készülők hangulatát. Ha ez még nem volna elég, az ismert influenszert holtan találják a fülkéjében, majd egy másik útitársuk is elhalálozik. Aztán még egy…
Az unokája születésére a lányához igyekvő Roz Parker nyugalmazott rendőrnyomozónak nemcsak a hideggel, az egymást vádló utasokkal és a rejtélyes bűntettekkel kell megbirkóznia, hogy gátat szabjon a további gyilkosságoknak, de saját gyötrő emlékeivel és lelkiismeretével is meg kell küzdenie, hogy minden tekintetben épségben szálljon le a halálvonatról. 

Már akkor el akartam olvasni Alexandra Benedict könyvét, amikor először találkoztam a címével. A borítón Agatha Christie neve is szerepel és a fülszöveget olvasva elég sok a hasonlóság a Gyilkosság az Orient expresszennel. 18 utas, 7 megálló, 1 gyilkos... minden adott volt, hogy ez a karácsonyi krimi jó legyen. 

Az alapanyag remek: miután egy sínre dőlt fa miatt kisiklik a hálókocsis vonat, odakint pedig hóvihar tombol, a szereplők egy térbe kényszerülnek. Fűtés nincs és a tea is fogytán van. Az első gyilkosságra ugyan elég sokáig kell várni, de utána felpörögnek az események és Rozzal párhuzamosan lehet találgatni, hogy ki lehet a gyilkos. A nyomozás korrekt volt, a kedvenc részem egyértelműen a szemcseppes nyom volt, azt nagyon szépen levezették. Szerencsére a szerző nem másolja le egy-az-egyben Agatha Christie klasszikusát, hanem egy teljesen más történetet írt, ami önállóan is megállja a helyét.

Tetszett a társadalomkritika, a 21. századi eszközök, emellett a gyilkosság indítéka is megrázó és elgondolkodtató. Roz karaktere is tetszett, végig drukkolni tudtam neki és a lányának. Bár a két mű teljesen más, akaratlanul is eszembe jutott a Vörös posztó Laurája. Annak is örültem, hogy a nyomozás befejeztével Roz családi történetszála is méltó lezárást kapott. Ha csak néhány oldal erejéig, de volt egy kis karácsonyi hangulata a történetnek. A karácsonyi kvízlista és a karamellás recept szintén dicséretet érdemelnek.

Ami kevésbé tetszett, az a gyilkos személye. Számomra egyszerre volt meglepő és csalódást keltő. Olvasás közben végig figyeltem és próbáltam kitalálni, hogy ki lehet az elkövető, de szinte semmilyen utalás vagy jelenet nem volt, ami segített volna. Nekem nagyon ad hoc megoldás volt az, amit az író alkalmazott és bár teljesen érthető, hogy miért végzett a gyilkos az áldozattal, gyakorlatilag bármelyik másik szereplő lehetett volna helyette. Nem is igazán ismerjük meg őt, összesen talán két jelenetben bukkant fel a neve. A "nagy csavarral" is ugyanez a bajom: úgy éreztem, mintha az író egy random nevet húzott volna ki egy kalapból, akihez hozzá lehetett igazítani az események mozgatórugóit. Emiatt nekem nem volt túl izgalmas ez a krimi, részletesebb karakterizációval és több sejtetéssel, félrevezetéssel vagy nyommal sokkal jobban tudott volna működni.

Freya Berry: Madárkalitka könyvtár

"Azt hiszem, az a borzalmas a kalitkákban, hogy egyszerre jelentenek szabadságot és bezártságot."

Fülszöveg: A kalandor és növényvadász Emily Blackwood megbízást fogad el a különc Heinrich Vogeltől, aki egykor egzotikus állatokkal kereskedett Manhattan szívében lévő üzletében, most pedig hátborzongató gyűjteményével egy elszigetelt, ódon skót kastélyban él.
Emily egy rég eltűnt kincs nyomába ered, ám a kincs helyett Hester Vogel naplójának elrejtett lapjaira bukkan, melyeknek a sorai között titkos nyomok bújnak meg, akár egy rejtvény darabkái.
Hester naplója egy régi, ütött-kopott könyvhöz vezeti Emilyt, s ezzel kezdetét veszi egy egészen másfajta, izgalmakkal, fordulatokkal teli kincsvadászat. A nyomok veszélyes ösvényre terelik a lányt, arra kényszerítve, hogy szembenézzen élete legsötétebb titkával is… 

Még sosem került a kezembe élfestett kiadvány, nem is vadászom rájuk, mert nekem ez nem mérvadó egy könyvnél. Az élfestés számomra csak egy extra adalék, én a könyveket elsősorban a tartalmuk miatt szeretem. Na de amikor szembejött velem Freya Berry regénye, akkor egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Meseszép a borítója, szabályosan vonzza a tekintetet, az élfestés miatt pedig az egész könyv úgy néz ki, mint egy dobozka. A fülszöveg elolvasása azonnal felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy nagyon szerettem volna tudni, mi rejtőzik egy ilyen impozáns külső alatt. 

Nos, a történet összhangban van a borítóval, úgyhogy számomra nem okozott csalódást és az első oldaltól az utolsóig lekötött. Azt viszont el kell ismerni, hogy egy kicsit zsúfolt volt ez a regény. Nemcsak a műfajok tekintetében - mert egyszerre volt romantikus regény, krimi, gótikus horror, kalandregény és történelmi regény -, hanem az idősíkok és a tér tekintetében is. Az 1930-as évek végén kezdődik a cselekmény és egészen az 1800-as évek második feléig megyünk vissza. Ha a helyszíneket nézzük, akkor kis túlzással az egész világot bejárjuk. Emellett pedig megismerjük Emily és a Vogel család múltját is, szóval elég komplex történetet ad a Madárkalitka könyvtár. 

A hangulat minden helyszínen remek, a Párras-kastély minden elemében taszító, ugyanakkor kellőképpen rejtélyes és bizarr hely. Egy kicsit hasonlított a Pendragon legenda színhelyére. Pápua olyan részletes bemutatást kap, hogy olvasás közben szinte éreztem a párás, fülledt levegőt és a kúszónövényeket. A Vogel fivérek üzletében pedig az állatok nyűgöztek le. Remekül működött a könyv a könyvben szerkezet, élvezet volt követni a kulcsok megfejtését és a kincshez vezető utat. 

Az egyetlen dolog, ami kevésbé tetszett, az a "csavar" Emily életében. Elég hamar rá lehetett jönni, ráadásul később még egyszer elsüti a szerző és másodjára már nem ütött akkorát. Már csak azért sem, mert azt a fordulatot is könnyen ki lehetett találni. Ami viszont igazán megdöbbentett, az az írónő utószava. Az már Hester naplójában is feltűnt, mennyire nem tisztelték a természetet abban a korban, de az őszintén megdöbbentett, hogy a könyvben szereplő adatok valósak. Ijesztő belegondolni, milyen sok állatnak kellett értelmetlenül meghalnia és hogy ma, másfél évszázaddal később sem jobb a helyzet. Sőt. 

Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz a könyv és bár csak Emily és Hester életét köti össze, szerintem a mai kor emberéhez is sok ponton tud kapcsolódni.
"A fajunk hibája, hogy amint ámulatba ejt minket valami, azonnal birtokolni akarjuk, a birtoklással pedig megkezdődik a pusztítás."
"Az emberi faj egyszerűen képtelen értékelni azt, amit arra valóban érdemes. Folyton a külsőségekhez, a felszínhez vonzódunk, jobban foglalkoztat minket az, mit mutatunk a külvilág felé, mint az, hogy mit tapasztalunk meg a szívünkben."