Bauer Barbara: Vörös posztó

"Az élet annál sokkal nagylelkűbb, mint hogy megmutassa a fordulatokat. Azok csak utóbb látszanak, csak utóbb mutatják meg, hányféleképpen lehetett volna dönteni."

Fülszöveg: Körösi ​Laura háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Az élete ugyan izgalmaktól mentes, de talán éppen ezért gondolja úgy, hogy ennél többet nem is kívánhatna magának.  Laurának nincs más dolga, mint egyengetni a gyerekei útját, és segíteni férje munkáját. Nagy ritkán mégis rátör egy sosem élt élet utáni nosztalgikus vágy. Ilyenkor elmegy a nagyanyjához, és szétnéz a dédnagymama festményei között a padláson.
Hosszú évek teltek el, mire Laura teljesítette egykori ígéretét, és a dédnagymama festményeiből kiállítást szervezett. Arra azonban nem számított, hogy minden egyes kép a saját múltjának egy darabja, minden egyes szín egy emléktöredék, a képekhez tartozó elbeszélések pedig lassan kibontakozni engednek egy évtizedekre hallgatásba burkolódzott történetet.
Titkok, elhallgatás. Vajon mi okoz nagyobb lelki terhet: a kíméletes csend, vagy a kimondott, olykor kegyetlen valóság?

Bauer Barbara nevével már sok helyen találkoztam, de eddig még nem olvastam az írónőtől. A Vörös posztó már a fülszövege (amit egy kicsit lerövidítettem) alapján érdekesnek tűnt. Négy nőt ismerhetünk meg: Deniset, Flórát, Irént és Laurát. A négy nő négy generációhoz tartozik és az a közös bennük, hogy mindegyikőjük élete másképp alakult, mint ahogyan szerették volna. 

A könyv elején még zavartak Laura elkalandozásai, de aztán hozzászoktam, hogy egy-egy apróságról egy sok évtizeddel korábbi emlék jut a nő eszébe. És meg is értettem, hogy ez miért van így. A regény egyetlen nap eseményeit meséli el, de a dédi festményeinek segítségével sokkal nagyobb időtávot járunk be és persze minden dolog értelmet nyer, ami Laurát jelenleg nyomasztja. A Vörös posztó ugyanis hasonló történetet tár az olvasók elé, mint Légrádi Gergely az Alkalomadtán c. regényében. Vagyis olyan transzgenerációs traumákkal találkozunk, amik a feldolgozatlanság miatt Laurán "csapódnak le". 

"Hamar megtanulta, hogy a csend a legbiztonságosabb. Az sosem mond mást, mint amit hallani akar. Az úgy veszi körbe, hogy közben soha nem változik. Az olyan, mint a sötét. Abban sem lehet csalódni. Nem vet más árnyékot az idő múlásával." A csend tehát itt is központi elem és amikor kiderül ennek a csendnek - ami sokkal inkább elhallgatás - az oka, akkor érthető lesz Laura felmenőinek a döntése. Nekem egyébként hamarabb összeállt a kép, mint Laurának, mert eszembe jutott, hogy Orvos-Tóth Noémi írt ugyanerről az Örökölt sorsban. 

Laura mellett Ádám a Vörös posztó főszereplője, na meg Denise festményei. Ádám egyfajta mediátorként van jelen és el is kel a segítsége. Támogatja és végigvezeti Laurát a múlt és az önismeret útján, de nem lépi túl a szerepét. Érdekesség, hogy a festményeket nem "látjuk", csak a hozzájuk kapcsolódó történetet kapjuk meg. Pontosabban azt, hogy az adott szín (pl. tintakék, selyemfűszőke, ködfehér) milyen szereppel és jelentőséggel bír a dédi visszaemlékezéseiben. "Minden színnek van egy története. Amitől életre kel. Mert történet nélkül nem lenne múltja, múlt nélkül nem lenne miről meséljen, akinek pedig nincs miről mesélnie, az nem is élt. A színek pedig élnek." Tetszett ez a vezérelv, kiválóan át tudta adni az írónő a történetek mögötti érzelmeket és hangulatokat. A tükörről nem is beszélve! Minden aspektusa ki lett használva és remekül illett a történetbe.

Összességében sokkal többet adott nekem ez a könyv, mint azt előzetesen vártam tőle. Nagyon tanulságos Laura jelenlegi helyzete és múltbeli utazása, a korábbi generációk által őrzött titkokkal való szembenézés és az, ahogyan megfogalmazódik benne a változásra való igény. Nagyon szépek és találóak a festmények előtti F. D. Bonfini gondolatok is, sokat hozzátettek a történethez. Emiatt a Vörös posztó nemcsak egy családregény, hanem az önismeret útján való elindulást is segíti.