Guillaume Musso: Mi lesz velem nélküled?

"A szerelem! Nincs annál törékenyebb, mulandóbb. A szerelem olyan, mintha tüzet raknál egy esős napon. Folyamatosan védelmezni kell, táplálni, gondját viselni, különben kialszik..."

Fülszöveg: Gabrielle számára két férfi létezik, illetve létezett. Az egyik első szerelme, Martin, a francia rendőrség műkincsrablásokra szakosodott sikeres nyomozója. A másik az apja, Archibald, a világ talán leghírhedtebb képtolvaja. Mindketten rég eltűntek a lány életéből, fájó űrt hagyva maguk után. Aztán egy napon újra felbukkannak, fenekestül felforgatva Gabrielle ha nem is boldog, de nyugodt életét. A két férfi között különös rabló-pandúr játék veszi kezdetét, amely hamarosan már vérre megy. Gabrielle pedig ott őrlődik köztük, nem tud választani, mindkettőjüket akarja. Ám vannak párviadalok, amelyek csak az egyik vagy mindkét fél halálával végződhetnek. Hacsak...

Régen olvastam már Mussotól, úgyhogy örültem, amikor idén nyáron új kiadásban is megjelent a francia író regénye. Az ismertetőt olvasva izgalmasnak tűnt a történet, bár Mussonál már szinte kötelező, hogy a főszereplők között felbukkanjon egy rendőr... Itt a "csavart" a műkincsrablás adja, Archibald felbukkanása igencsak felpörgette az eseményeket. Egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a Ruben Brandt forgatókönyvét olvasnám. Tetszett Archibald módszere, a Van Gogh-kép ellopása szerintem a regény egyik legjobban sikerült jelenetsora lett. 

A tolvajláson kívül egy szerelmi szál is meghúzódik ebben a történetben és már a könyv elején tudni lehet, hogy előbb-utóbb a szereplők útja keresztezni fogja egymást. A fő helyszín ezúttal San Francisco - ahol ismét találkozunk Elliot Cooperrel -, de míg Párizsban a festményeken és a képrabló elkapásán van a hangsúly, az óceánon túl már a szerelem és a karakterek múltja mozgatja a szálakat. Összességében nekem tetszett ez a Musso-regény, de az tény, hogy az amerikai helyszínen jócskán veszített a történet a dinamikából. 

A szereplők közül Gabrielle volt a legkevésbé szimpatikus, számomra kicsit furcsa volt, hogy 13 évig meg sem próbálta felvenni a kapcsolatot Martinnal, hogy magyarázatot adjon a tettére. Martin inkább koravénnek tűnt és rengeteg impulzusra volt szüksége, hogy megtalálja a saját útját. A legérdekesebb szereplő Archibald volt komplex háttértörténettel és érthető motivációval. A repülőtér és a terminál (Indulási zóna) különleges helyszín volt, jól illeszkedett az eseményekhez. 

Olvastam már Mussotól erősebb regényt, ennek ellenére nem mondanám rossznak a Mi lesz velem nélküled?-et. Egy kerek történetet kaptunk és a szirupos befejezést sem éreztem erőltetettnek (sőt, szerintem kifejezetten szépen lett megírva), valami mégis hiányzott ahhoz, hogy a legjobbak közé kerüljön.

Légrádi Gergely: Alkalomadtán

"Mennyivel elviselhetőbb lenne a csend, ha felejtés társulna hozzá. A felejtés lenne a fájdalomcsillapítóm."

Fülszöveg: Az Alkalomadtán feszültséggel teli családtörténet, ahol a generáció legfiatalabb tagjának kell szembenéznie a feldolgozatlanul hagyott múlt örökségével.
Légrádi Gergely új regénye a mindent felemésztő hallgatás története, egy magába forduló, csorbult családfa rajza, melynek ágai meghajlanak a generációs traumák és a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt. A regény négy szólamban, a fiú, az apa, az anya és a nagyapa hangján szólal meg, ahol ki-ki a saját történetét meséli – míg észre nem vesszük, hogy mind ugyanarról beszélnek. Szereplői együtt- és egyet álmodnak, együtt-hallgatnak, együtt-olvasnak és nem utolsó sorban végérvényesen együtt kovászolódnak egy lezárt csatosüvegben. 

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, mert már a borítója alapján érdekesnek tűnt. Elég drámai módon kezdődik az elbeszélés - édesanyja temetéséről számol be a fia -, majd a folytatásban egy meglehetősen furcsa család életébe nyerhetünk betekintést. A családtagok csendesek és katonás rend szerint élik a mindennapokat és bár nem történik velük rendkívüli esemény, a ház légköre meglehetősen nyomasztó. A fiú folyamatosan keresi a válaszokat a boldogtalanságára, de a szülők hallgatása miatt nem jár sikerrel. Hosszabb-rövidebb emlékképeket látunk András gyermekkorából, a felnőttkoráról pedig annyit tudunk meg, hogy zárkózott életet él és képtelen tartós kapcsolatot kialakítani. Kifejezetten sajnáltam őt és vele együtt én is kíváncsi voltam a válaszokra. 

Az apa (Zoltán) és az anya (Edit) fejezeteit olvasva lett egyértelmű a "diagnózis": ez a család tele van ki nem beszélt titkokkal, emlékekkel és feldolgozatlan traumákkal. Rögtön eszembe jutott Orvos-Tóth Noémi könyve, a szerzőnő nagyon sok hasonló esetet említ meg az Örökölt sorsban. És a múlttal való szembenézés, az ősök döntéseinek megértése Légrádi Gergelynél is kulcsfontosságú lesz.

Ahogy megismerjük a többi családtag nézőpontját és élettörténetét, úgy válik egyre érthetőbbé a szereplők viselkedése. Két részt vártam nagyon: az egyik a dolgozószobai párbeszéd, a másik pedig a nagypapa (Imre) levele az unokájának. Mindkettő fontos eseményeket taglal, valamint rávilágít arra, hogy kellő nyitottsággal és kommunikációval mennyi félreértést és lelki sérülést lehetett volna elkerülni. Az olvasó számára így lesz teljes a kép erről a diszfunkcionális családról. Elgondolkodtató könyv lett Légrádi Gergely regénye és annak ellenére, hogy nem egy könnyű olvasmány, érdemes volt elolvasni.

Samantha Downing: A saját érdekedben

Fülszöveg: Teddy Crutcher elkötelezett oktatója a neves Belmont Akadémiának. Ugyan szigorú, de mindig következetes, és kizárólag diákjai érdekeit tartja szem előtt. Ám Teddy szemlélete némileg eltér a megszokottól, különösen a tekintetben, hogy mit lehet és mit szükséges megtenni, hogy tanulóit a helyes útra terelje. Teddynek ugyanúgy megvan a maga nézőpontja arról is, miként kellene működnie a tanári karnak, és a maga részéről készen áll rá, hogy a legteljesebb titokban, a saját akarata szerint formálja át hőn szeretett iskolája sok évtizedes tradícióit.
Amikor egy napon Teddy egyik diákjának édesanyja holtan rogy össze egy iskolai ünnepségen, kezdetben senki sem gyanakszik, ám a jelek egyre inkább afelé mutatnak, hogy a szülői munkaközösség elnökének halála nem szerencsétlen véletlen volt csupán. Az események pedig olyan titkokat csalnak a felszínre, melyek végleg felborítják az iskola és az egész város életét. 

Egyáltalán nem terveztem elolvasni ezt a könyvet, de egyre több pozitív ajánlás jött velem szembe, úgyhogy kíváncsi voltam, tényleg olyan jó-e Samantha Downing krimije, mint amilyennek mondják. 

Már az első néhány oldal után berántott a történet és a rövid fejezeteknek köszönhetően elég hamar a könyv végére értem. Ami ebben a krimiben különleges, az az, hogy itt az első perctől fogva tudjuk, hogy ki a tettes. Ez persze semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből, ugyanis az indíték, a gyilkosság módja és az események utózöngéi bőven tartogatnak izgalmakat. Olyannyira, hogy az utolsó fejezet előtt legalább háromféle befejezést tudtam elképzelni, úgyhogy a történet végig fenn tudta tartani a figyelmemet. 

Az iskola, mint helyszín nagyon jól működött, de tény, hogy én se diákként, se tanárként nem érezném jól magamat a Belmont Akadémián. A diákokon óriási a nyomás, tehetős szüleik még az ötös alát sem nézik jó szemmel, a tanároknak pedig más-más elképzelésük van arra, hogyan hozzák ki diákjaikból a legjobbat. A diákok közül Zach Wardot ismerjük meg a legjobban, a tanárok közül pedig Teddy Crutchert. Imádtam Teddy módszerét a pluszfeladat kiválasztására, tanárként már én is csináltam hasonlót. Mind a diákok, mind a tanárok, de még a szülők oldaláról is hús-vér karaktereket kapunk és a pozitív tulajdonságaik mellett a hibáikat és a titkaikat sem takarja el az írónő.

A rendőrség és az FBI - természetesen - nagyon sokáig a sötétben tapogatózik, a nyomozás és az ügy felgöngyölítése irreálisan sok időt vesz igénybe. Az ügy zárása meglepett, ugyanakkor úgy éreztem, hogy így kerültek egyensúlyba a dolgok. Nem mellesleg a borító is értelmet nyert a könyv végére, nagyon illett ehhez a csavaros történethez. 

Egy krimitől/thrillertől nyilván nem vár az ember barokkos körmondatokat, ugyanakkor feltűnt, hogy mennyire egyszerű a könyv nyelvezete. A wardizmusok, azaz Zach Ward apjának életvezetési tanácsai bár a maguk nemében hasznosak, mégiscsak közhelyek. Ezt az apróságot leszámítva nagyon tetszett Samantha Downing könyve, egy remekül felépített és több ponton is elgondolkodtató történetet olvashattam.

Justified: City Primeval - 1. évad

Nyolc epizód után finálézott a Justified: City Primeval első évada. A pilotot kicsit megkésve néztem meg, de aztán sikerült felzárkóznom így a finálét már a vetítéssel egyidőben követtem. A nyitórésszel kapcsolatban voltak fenntartásaim, de összességében korrekt epizód volt és kedvet tudott csinálni a folytatáshoz. 

A pilot legnagyobb negatívumának a hangulatot (pontosabban annak hiányát) tartottam és ez sajnos a többi epizódban sem alakult másként. A 2015-ben leköszönő Justified stílusjegyeit szinte egyáltalán nem tudta hozni a detroiti helyszín, gyakorlatilag egy tucatnyomozós sorozat lett a City Primeval első évada. És ezen Raylan sem tudott javítani, ugyanis a főszál egy idő után ellaposodott.  

Az ügyvédnő karaktere az évad elején érdekesnek tűnt, de a Raylannal folytatott románcára nem feltétlenül volt szükség. Clement Mansell sem egy többdimenziós figura, az agyatlan lövöldözésen és a pénzéhségen kívül semmi mást nem láttunk belőle az évad folyamán. Őszintén drukkoltam, hogy valaki tegye végre hűvösre őt, mert csak vergődött a képernyőn. Nem volt méltó ellenfele Raylannek, a háttérsztorija sem volt rendesen kidolgozva. Bár a bűnlajstroma egyre hosszabb lett, látványosan könnyen ki tudott siklani a rendőrség kezei közül. Ez utóbbira szerencsére kaptunk magyarázatot.

Kifejezetten jó húzás volt Raylan lányát melegebb éghajlatú vidékre küldeni. Willa lázadó kamaszként egy idő után felesleges szereplővé vált és csak lassította volna a nyomozást. Az albánok behozatala szintén jót tett az évadnak. Mivel Raylan egyedül maradt az ügy felgöngyölítésében, minden segítségre szüksége volt, hogy megszerezze a néhai Guy bíró noteszét és leszámoljon Mansellel. Mindezt persze törvényes keretek között. 

A finálé tisztességes iparosmunka volt, bár egy kicsit ütősebb megoldásra számítottam. Az utolsó 15 perc viszont sok mindenért kárpótolt. Öröm volt látni a régi szereplőket, ez a néhány perc konkrétan nagyobb élményt nyújtott, mint az előtte levő 7 x 50 perces teljes évad. Nem tudom, lesz-e 2. évad, de ha készül, akkor bele fogok nézni. 

Értékelés: 6/10 (a finálé utolsó 15 perce nélkül)