"Azt hiszem, az a borzalmas a kalitkákban, hogy egyszerre jelentenek szabadságot és bezártságot."
Fülszöveg: A kalandor és növényvadász Emily Blackwood megbízást fogad el a különc
Heinrich Vogeltől, aki egykor egzotikus állatokkal kereskedett Manhattan
szívében lévő üzletében, most pedig hátborzongató gyűjteményével egy
elszigetelt, ódon skót kastélyban él.
Emily egy rég eltűnt kincs nyomába ered, ám a kincs helyett Hester
Vogel naplójának elrejtett lapjaira bukkan, melyeknek a sorai között
titkos nyomok bújnak meg, akár egy rejtvény darabkái.
Hester naplója egy régi, ütött-kopott könyvhöz vezeti Emilyt, s
ezzel kezdetét veszi egy egészen másfajta, izgalmakkal, fordulatokkal
teli kincsvadászat. A nyomok veszélyes ösvényre terelik a lányt, arra
kényszerítve, hogy szembenézzen élete legsötétebb titkával is…
Még sosem került a kezembe élfestett kiadvány, nem is vadászom rájuk, mert nekem ez nem mérvadó egy könyvnél. Az élfestés számomra csak egy extra adalék, én a könyveket elsősorban a tartalmuk miatt szeretem. Na de amikor szembejött velem Freya Berry regénye, akkor egyszerűen nem tudtam elmenni mellette. Meseszép a borítója, szabályosan vonzza a tekintetet, az élfestés miatt pedig az egész könyv úgy néz ki, mint egy dobozka. A fülszöveg elolvasása azonnal felkeltette a kíváncsiságomat, úgyhogy nagyon szerettem volna tudni, mi rejtőzik egy ilyen impozáns külső alatt.
Nos, a történet összhangban van a borítóval, úgyhogy számomra nem okozott csalódást és az első oldaltól az utolsóig lekötött. Azt viszont el kell ismerni, hogy egy kicsit zsúfolt volt ez a regény. Nemcsak a műfajok tekintetében - mert egyszerre volt romantikus regény, krimi, gótikus horror, kalandregény és történelmi regény -, hanem az idősíkok és a tér tekintetében is. Az 1930-as évek végén kezdődik a cselekmény és egészen az 1800-as évek második feléig megyünk vissza. Ha a helyszíneket nézzük, akkor kis túlzással az egész világot bejárjuk. Emellett pedig megismerjük Emily és a Vogel család múltját is, szóval elég komplex történetet ad a Madárkalitka könyvtár.
A hangulat minden helyszínen remek, a Párras-kastély minden elemében taszító, ugyanakkor kellőképpen rejtélyes és bizarr hely. Egy kicsit hasonlított a Pendragon legenda színhelyére. Pápua olyan részletes bemutatást kap, hogy olvasás közben szinte éreztem a párás, fülledt levegőt és a kúszónövényeket. A Vogel fivérek üzletében pedig az állatok nyűgöztek le. Remekül működött a könyv a könyvben szerkezet, élvezet volt követni a kulcsok megfejtését és a kincshez vezető utat.
Az egyetlen dolog, ami kevésbé tetszett, az a "csavar" Emily életében. Elég hamar rá lehetett jönni, ráadásul később még egyszer elsüti a szerző és másodjára már nem ütött akkorát. Már csak azért sem, mert azt a fordulatot is könnyen ki lehetett találni. Ami viszont igazán megdöbbentett, az az írónő utószava. Az már Hester naplójában is feltűnt, mennyire nem tisztelték a természetet abban a korban, de az őszintén megdöbbentett, hogy a könyvben szereplő adatok valósak. Ijesztő belegondolni, milyen sok állatnak kellett értelmetlenül meghalnia és hogy ma, másfél évszázaddal később sem jobb a helyzet. Sőt.
Rengeteg értékes gondolatot tartalmaz a könyv és bár csak Emily és Hester életét köti össze, szerintem a mai kor emberéhez is sok ponton tud kapcsolódni.
"A fajunk hibája, hogy amint ámulatba ejt minket valami, azonnal birtokolni akarjuk, a birtoklással pedig megkezdődik a pusztítás."
"Az emberi faj egyszerűen képtelen értékelni azt, amit arra valóban érdemes. Folyton a külsőségekhez, a felszínhez vonzódunk, jobban foglalkoztat minket az, mit mutatunk a külvilág felé, mint az, hogy mit tapasztalunk meg a szívünkben."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése