Eredetileg nem is akartam megnézni ezt a filmet, de a stáblista áttekintése után rögtön beiktattam a megnézendők közé. A magyar cím ugyan spoileres, mégsem von le semmit a film élvezeti értékéből.
Rory Jansen (Bradley Cooper) élete első kötetének
kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók
körében is nagy visszhangot kelt. Az utca embere is odavan a könyvért, a
kritikusok is ódákat zengnek róla: a regény a könyvkluboktól kezdve a
reptereken át a főiskolai kampuszokig mindenhol hódít. Friss hangjával
és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik
sztárjává válik. A karizmatikus, tehetséges, intelligens és fiatal
szerzőnek mintha mindene meglenne: a siker mellett gyönyörű feleség (Zoë
Saldana) várja otthon, a világ a lábai előtt hever - és mindezt pusztán
a szavainak köszönheti.
De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is
írta a hírnevet hozó történetet? A sikerben fürdő Rory-t egy nap
felkeresi egy rejtélyes öregember (Jeremy Irons), aki azzal a döbbenetes
állítással szembesíti, hogy valójában ő a könyv szerzője. A férfi
mesélni kezd fiatal korának gyönyörű, ám tragikus emlékeiről, amelyek
ihletésére papírra vetette a történetet. A találkozás hatására Rory
kénytelen számot vetni a kreativitás és az ambíció kérdéseivel, és
elgondolkodni azon, hogy a sikere mögött álló döntés kapcsán vajon
mennyire tiszta a lelkiismerete.
Egyszerű a történet és helyenként kiszámítható is, de ez egyáltalán nem zavart. Annyira erős ugyanis a színészgárda és az atmoszféra, hogy simán szemet tudtam hunyni efölött. Rengeteg értékes és tanulságos gondolat hangzik el a filmben, amik bizony elgondolkoztatják az embert és az internet korában különösen aktuálisak. Nemcsak a plagizáláshoz vezető utat és okokat látjuk, hanem a következményeket is. Az egész film gyönyörűen fel van építve, az írói válságtól és kudarctól kiindulva, a sikeren, majd a szembesülésen keresztül egészen a jövőig végigkövethetjük a könyv és az író sorsát. Három idősíkot kapunk: az öregemberét, Rory Jensenét és Clay Hammondét, akik mindannyian külön történettel rendelkeznek. Amikor először néztem a filmet, nem tudtam hová tenni a végét. Aztán utána beugrott: Brian Klugman és Lee Sternthal tulajdonképpen az intertextualitást filmesítette meg.
Rory Jensent Bradley Cooper alakítja, aki a Kitchen Confidential után ezúttal egy komoly szerepben állt helyt. Rendkívül széles érzelmi skálát jelenít meg és mindegyik jelenetében hitelesnek tűnik. Jeremy Ironst már a The Borgiasnál is dicsértem, így rá nem térnék ki részletesen. Itt is karizmatikus figurát hoz és olyan természetességgel jeleníti meg a 80 éves bácsikát, mintha ő maga is ennyi idős lenne. A fiatalkori énjét játszó Ben Barnes is remek, szép párt alkot Nora Arnezederrel. A visszatekintős részek pedig kifejezetten illettek a történetbe. Dennis Quaidet kell még megemlítenem, aki Clay Hammondot alakítja. Kevés jelenetben szerepel, de azokban uralja a képernyőt. A női szereplők már nem ilyen erősek. Zoe Saldana átlagos feleséget alakít, semmi kiemelkedő nincs a játékában. Olivia Wilde Daniellája pedig erőltetett és felesleges. Nyugodtan ki is hagyhatták volna a filmből.
Másfél órás a The Words, de ennél sokkal többnek érződött, mert sikerült maximálisan kitölteni a rendelkezésre álló időt. A párizsi jelenetek hihetetlen hangulatosak, amihez a narrálás is sokat hozzátesz. A három idősík sokszor megtöri a filmet, de utólag belegondolva mindegyik szükséges a történtek megértéséhez. Életszerűség sugárzik a filmből és bár van benne pár logikai baki, az év legjobb alkotásai között van a helye.
Értékelés: 8/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése