Amour - Szerelem (2012)

A francia filmek általában külön helyet foglalnak el a filmes listámon. Vagy a témájuk, vagy a megvalósításuk (de előfordul, hogy mindkettő) miatt maradandóak szoktak lenni. Az Amour is beleillik ebbe a sorba. 

A 2012-es Arany Pálma díjas Amour történetének középpontjában egy idős francia zenetanár pár áll, akik szinte egész életüket egymás mellett élték le és ugyanúgy szeretik egymást, mint amikor megismerkedtek. Békés öregkorukat a feleség, Anne (Emanuelle Riva) agyvérzése árnyékolja be, melynek következtében a nő egész jobb oldala lebénul. A kórházból hazaszállítva megígérteti férjével, Georges-zsal (Jean-Louis Trintignant), hogy bármi történjék is, nem küldi vissza a vesztőhelyre. Georges ebbe maradéktalanul beleegyezik, mondván felesége a kórházban sem kapna jobb ellátást. Ezentúl példamutatóan, éjt nappallá téve gondoskodik szerelméről, szembemenve többek között lányuk (Isabelle Huppert) akaratával is. Azonban fizikailag egyikük sem bírja a végletekig és Anne állapota a film előrehaladtával egyre rosszabb lesz... 

Idén ez a harmadik olyan film, ami egy betegséggel foglalkozik, mégis teljesen másként hatott, mint az Életrevalók és az 50/50. Míg az említett két filmben voltak vígjátéki elemek, az Amour olyan, mint egy kőkemény gyomros. Sokkoló az a realitás és naturalizmus, amivel Michael Haneke ezt a témát feldolgozta. Maga a nyitójelenet is durva, de igazán a film legvégére állt össze a kép. Anne betegségét a kezdeti stádiumtól egészen a légvégéig követjük, miközben George mindvégig kitart a felesége mellett és minden tettével kedvese iránt érzett szerelmét bizonyítja. 

A betegség bemutatásán túl persze el is gondolkodtat a film. Kőkemény társadalom- és korkritikát mutat, aminek szerves része a generációk közötti különbség és az emberi kapcsolatok. Nagyon nem akarnám ezt részletezni, akinek a családjában van idős (és esetleg beteg) hozzátartozó, az tudja, mire gondolok. Észrevétlenül kavar fel a film. Az első megdöbbentő jelenet után fokozatosan kapjuk a többit, ezért a végefelé már úgy voltam vele, hogy legszívesebben elmenekülnék ebből a nyomasztó környezetből. 

Úgy tud folyamatosan jelen lenni a feszültség, hogy szinte semmilyen aláfestő zene vagy dal nem hallható a filmben. A tempó meglehetősen lassú, rengeteg a kitartott, vágás nélküli jelenet, de sok az olyan is, amik ki is maradhattak volna a filmből, mert nincs funkciójuk. A lakás helyiségeit például számtalanszor csak helykitöltésként pásztázza végig a kamera, így kissé hosszúnak éreztem a két órás játékidőt. A színészek azonban olyan játékot nyújtottak, hogy az tényleg elismerésre méltó. Különösen az Anne-t alakító Emmanuelle Riva, aki a maga 85 évével úgy tudja érzékeltetni a feleség egyre romló állapotát, hogy én már most neki ítélném az Oscart. 

Értékelés: 9/10