Pár hónapja megragadott Dentorel egyik blogbejegyzése, ahol is arról írt, miért törölte magát a kék madaras mikroblogról. Én ugyan még nem töröltem a saját Twitter-oldalamat, viszont elgondolkodtam azon, hogy mihez is kezdjek vele.
A Twitterre még 2009-ben regisztráltam és nagyon hamar meg is kedveltem. Tetszett a pörgés és az információáradat, mindenből naprakésznek éreztem magam. Nem mellesleg nagyon jó közösség tudott kialakulni, sok kedves emléket köszönhetek a 140 karakteres üzeneteknek és azoknak az embereknek, akikkel lehetőségem volt személyesen is találkozni. A legpraktikusabb azonban kétségtelenül a sorozatfordítások ideje alatt volt a Twitter, hiszen gyorsan hírt tudtam adni az adott sorozatepizód feliratának állapotáról és én is tudtam követni másokét.
2017-ben azonban kifutott az utolsó általam fordított sorozat (a Salem 3. évada volt az), amivel fordítói pályafutásomat is lezártam. Utána még jó ideig csiripeltem a velem való történésekről, de kezdtem úgy érezni, hogy már nem akarok annyi mindent megosztani magamról a nagyvilággal. Emellett akkoriban éppen egy OKJ-s tanfolyamot csináltam, aztán munkahelyet váltottam, így egyre kevesebb időt tudtam áldozni arra, hogy esténként átfussam a napi történéseket. Ráadásul sokszor volt olyan, hogy reagáltam valamelyik tweetre, ami már a visszaolvasás pillanatában abszolút nem volt aktuális.
2018. szeptemberében aztán új telefonom lett, amire egész egyszerűen már nem telepítettem Twitter klienst. A 10-12 órás munkanapok mellett ugyanis nem maradt már kapacitásom arra, hogy Twittert böngésszek (napközben ez amúgy is esélytelen lett volna) és világmegváltó gondolataim sem voltak, amikről úgy éreztem volna, hogy mindenképpen világgá kell kürtölnöm. A napjaim is egyhangúan alakultak, ezért úgy gondoltam, tartok egy kis szünetet és majd akkor csiripelek újra, ha történik velem valami említésre méltó. Nos, az utolsó tweetem 2018. szeptember 19-i, és bár azóta rengeteg dolog történt velem, Twitterre azóta sem írtam. Néha azért felnézek az oldalra, mert érdekel, mi történik, de 10-20 tweetnél többet nem tudok elolvasni, mert lefagy az oldal.
Ahogy látom, túl sok minden nem változott a Twitteren: még mindig azok a legaktívabbak, akik annak idején is elsőként osztották meg a fontos híreket vagy épp olyan szcénában mozogtak, hogy érdemes volt követni őket. Én viszont az utóbbi néhány évben már nem tudom követni a napi információdömpinget (sem Twitteren, sem máshol), ráadásul néhány dolog jobban felértékelődött nálam. Bár mindig is szerettem a Twittert, sokszor úgy éreztem, hogy meg van kötve a kezem és nem írhatok akármiről. Nem egyszer bontakoztak ki heves viták arról, hogy ki éppen miről és miért tweetelt, azzal kit és hogyan bántott meg és ki kivel van éppen haragban. Nekem ugyan szerencsém volt ebben a tekintetben, mert nem robbantottam ki vitát, de néhány ilyen flamewar olvasása után eszembe jutott, vajon mikor jön el egy olyan pont, amikor az én egyik tweetem miatt leszek közutálat tárgya. Sokszor rugózott ezen az agyam, egy kicsit úgy éreztem, mintha az elvárások foglya lennék.
Mindezt végiggondolva arra jutottam, hogy ez a blog adja meg nekem azt a fajta szabadságot, amit a közösségi média nem tud. Mert itt szabadon írhatok bármiről, ha valakinek észrevétele van, azt komment formájában meg tudja írni nekem, nem kell azon görcsölnöm, hogy éppen milyen elvárásnak kellene megfelelnem. Szóval a blog biztosan marad még, a Twitter sorsában azonban továbbra is bizonytalan vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése