Meló-dia

Régóta adós vagyok ezzel a poszttal, amit eredetileg nem ilyen formában akartam megírni, de mivel lefedi az elmúlt három hónapot, nem akartam továbbhúzni vele az időt. A legutóbbi személyes bejegyzésemet a diplomaosztóról és az egyetemi évek lezárásáról írtam, de az azóta eltelt időszak sem volt eseménytelen. A diploma kézhezvétele után ugyanis álláskeresésbe kezdtem. Azt tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolog, mert nyári munkát is nehéz volt találni annak idején. Most viszont nem idénymunkában, hanem hosszútávú és stabil munkahelyben gondolkodtam. A legnagyobb akadályt az jelentette, hogy nyelvtanárként majdhogynem esélytelen munkát találni tanév közben. A végzettségem ráadásul eléggé behatárolja a megpályázható állásokat.

Első körben egy nyelviskolába jelentkeztem, ahová angoltanárokat kerestek. Az állásinterjú tetszett, örültem, hogy gyakorlati dolgokat kérdeztek, a reakciókból ítélve jók voltak a meglátásaim és az elbeszélgetés után meg is kaptam volna az állást. A hangsúly itt a volna szócskán van. Ezt a munkát ugyanis csak vállalkozóként tudtam volna csinálni és az adók befizetése után gyakorlatilag mínuszban lettem volna. A következő állás egy Waldorf iskolában volt meghirdetve. Ez felettébb érdekesnek tűnt, mert még sosem jártam ilyen intézményben. Itt csoportos interjú volt, ahová rajtam kívül tíz másik pályázót hívtak be. Tartottak egy kis bemutatót a Waldorf rendszerű nyelvtanításról, de a módszerek nagy része szokatlan volt nekem; arról nem is beszélve, hogy egy külön tanfolyamot is el kellett volna végeznem a tanítás mellett. A felvételi kör második fordulójára így már el se mentem. A környékbeli iskolákba nem kerestek tanárt, így ez a kör gyorsan lement. Az iskolák után a turizmus felé vettem az irányt és utazási irodákat céloztam meg. Az egyikbe be is hívtak interjúra és az interjú végén közölték, hogy egy hónapon belül válaszolnak. Nos, azóta is várom a választ...

Ezután egy biztosítótársaságnál próbálkoztam. Na, nem úgy, hogy bekopogtattam náluk, hanem egy újsághirdetésben kerestek tanácsadókat. Az elején még úgy tűnt, hogy teljesíteni tudom a követelményeket, de ahogy elmélyedtem az információkban, be kellett látnom, hogy ez nem nekem való munka. Nem volt meg hozzá a kiállásom (az ott dolgozók átlagéletkora 45 év, én 20 évvel fiatalabb vagyok) és nem éreztem jól magam az öltönyös-nyakkendős-kiskosztümös közegben. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem tudtam volna hasznosítani az egyetemen megszerzett tudásból. Igazából "csak" a januári ösztöndíjamba került ez a kitérő, de most már tudom, hogy hiba volt belevágni. 

Három hónap keresgélés után elfogytak a lehetőségek, és szomorú volt szembesülni a helyzettel, hogy sehová sem kellek. Egy percig sem képzeltem azt, hogy pár hét alatt találok munkát, de ez a sorozatos kudarc eléggé letaglózott. Megfordult a fejemben, hogy talán másik szakra kellett volna jelentkeznem az egyetemen, de mivel magolni nem szeretek (és nem is tudok), a matekhoz meg hülye vagyok, valószínűleg most is ugyanazt a szakot választanám, mint 6 éve. Meg aztán a tanítási gyakorlatok sok szép élményt adtak, amik nélkül sokkal szegényebb lenne az életem. 

Júniusban aztán rám mosolygott a szerencse és egy olyan állásajánlatot kaptam, amit el is tudtam fogadni, úgyhogy megkezdődhettek a dolgos hétköznapok. Egyelőre tetszik a munka, valamennyire a végzettségemhez is kapcsolódik és a feliratfordítós tapasztalataimat is hasznosítani tudom. A kollégák rendesek és ha sikerül megtanulnom a műszaki dolgokat, akkor nem lesz gond. :)