The Borgias - 2. évad

Pár hónapra megint el kell hagynunk a reneszánsz Itáliát és a Borgia családot, de szerencsére 2013-ban újra visszatérhetünk, mert a Showtime berendelte a 3. évadot. A készítők egyébként korábban azt nyilatkozták, hogy 4 évadosra tervezik a sorozatot, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy még sokáig élvezhetjük ezt az ármánnyal és intrikával átszőtt, izgalmas történelmi korszakot.

Az első évadhoz képest idén sokkal szerteágazóbb volt a történet, ami sajnos nem mindig vált előnyére a sorozatnak. Sok olyan eseményt felvázoltak, amikkel aztán nem foglalkoztak a későbbiekben. A tempó sem volt gyors, csak az évad második felében pörögtek fel az események. Két fő történetszál mentén haladt az évad: az egyik szál a pápaságot és a Borgiák uralmát veszélyeztető személyeket ölelte fel, míg a másik a Borgia családon belüli konfliktusokba engedett betekintést. Juan és Cesare rivalizálására az előző évad ismeretében számítani lehetett, Della Rovere pedig a kezdetektől fogva meg akar szabadulni a pápától, így nem volt kérdéses, hogy mindent megtesz majd ennek érdekében.

A színészek és az atmoszféra viszont bőven kárpótoltak a kissé kidolgozatlan és helyenként következetlen történetvezetésért. Jeremy Ironsról már tavaly is elismerően írtam, de most még erősebb volt a játéka. A legapróbb rezdülésével is képes uralni a jeleneteket, szemmel láthatóan élvezi ezt a szerepet. A francia nagykövettel folytatott beszélgetése, a bazilikát ért kár feldolgozása vagy a fia eltemetése a legemlékezetesebb pillanatok közé tartoznak. De a többi színész is nagyszerű alakítást nyújtott, különösen Lucreziát játszó Holliday Grainger és a Cesarét alakító Francois Arnaud, akik között továbbra is remek a kémia.

Karakterfejlődés tekintetében is látványos volt az évad. Lucrezia jellemfejlődése egyszerűen páratlan, gyakorlatilag a szemünk előtt vált naiv és fiatal lányból tudatos és érett nővé, aki a bosszú érdekében nem fél drasztikus eszközökhöz folyamodni. Michelettot is jobban megismertük és bár a családja körében igyekezett megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hidegvérű gyilkosként volt igazán elemében. Juant az első évadban engedelmes hadvezérként láttuk, a hedonista életvitel (és annak következményei) viszont a sötétebb énjét is a felszínre hozta. És bár a halála meglepetésként ért, maga a karakter nem fog hiányozni a következő évadból.

A díszletek, az épületek és a ruhák továbbra is korhűek és részletgazdagok, és Rómából is többet láttunk, mint tavaly. A Forlí-i csata szintén látványosra sikerült, csakúgy, mint az ünnepségek és a máglyán való égetések. Simán el tudom képzelni, hogy így festett a reneszánsz kori Itália a Borgiák idején. És ha már  reneszánsz, mindenképpen szót kell ejteni az ókor kincseinek és poétáinak tiszteletéről, a korabeli orvostudományról és a későbbi reformáció csíráiról, amik nagyban hozzájárultak a kor hiteles ábrázolásához. A castingot is dicséret illeti, Steven Berkhoffnál keresve sem találhattak volna jobb színészt Savonarola szerepére. Teljesen olyan volt a megjelenése, mintha a történelemkönyvekből lépett volna elő.

Megvalósítás terén az operatőri munkát érdemes még kiemelni. Gyönyörű, már-már filmszerű a sorozat fényképezése és a színekkel is nagyon jól játszanak. A tömlöcök és a kínzókamra sötétje, a kandallóban égő tűz aranyszínű fénye, az ünnepségek pompája és a tragikus események kőkemény drámaisága egészen egyedi hangulatot képesek teremteni. A kísérőzene pedig még rá is tud erre erősíteni. A finálé pont ezért tetszett, mert a jelenetek szembeállításával nagyon jól tudták érzékeltetni az adott esemény súlyát. Juan temetése például az évad legszívfacsaróbb jelenete lett, ami nemcsak Jeremy Ironsnak köszönhető, hanem a már említett eszközök sokaságának is. 

Értékelés: 8/10 - A következő évadtól sokkal feszesebb és következetesebb történetvezetést várok, mert benne van a sorozatban a potenciál, hogy a legjobbak között legyen.