Sue Hincenbergs: A nyugdíj projekt

"Amikor rossz emberek rossz dolgokat csinálnak más rossz emberekkel, a lényeg, hogy te legyél az utolsó rossz ember a lánc végén." 

Fülszöveg: Három barátnő halálosan komolyan veszi a játékot, melyet életnek neveznek: ha már a házasságuk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, legalább a férjük halála biztosíthatja számukra a vágyott anyagi biztonságot. Egy jól fizető életbiztosítás és egy diszkrét bérgyilkos lehet a kulcs a gondtalan nyugdíjas évekhez. 
Csakhogy a férjeknek is megvan a maguk titkos terve. Miközben a nők új álmot szőnek, amely vért kíván, a férfiak saját „nyugdíj projektjükön” dolgoznak. És miközben mindenki játszmába kezd, lassan kiderül: ebben a partiban csak az maradhat talpon, aki egy lépéssel a többiek előtt jár…

Tudatosan törekszem arra, hogy ne a borító alapján válasszak magamnak olvasnivalót, de ez a könyv mágnesként vonzotta a tekintetemet. A fülszöveg is érdekesnek tűnt, úgyhogy kíváncsian vártam, miről szól ez a színes borítós, abszolút nyarat idéző, de nyomokban krimit sejtető történet. 

Nos, a könyv már az első mondatával levett a lábamról és szerencsére a folytatásban sem kellett csalódnom. Ahhoz képest, hogy ezt a könyvet sehol sem promotálták, nagyon bántam volna, ha kimarad az idei olvasmányaim közül. A nyugdíj projekt ugyanis maga a nagybetűs SZÓRAKOZÁS. Tele van a könyv hangosan röhögős jelenetekkel és olyan helyzetkomikumokkal, amik a filmvásznon is kiválóan működnének. Olvasás közben egyébként filmszerűen láttam magam előtt a szereplőket és az eseményeket, ami annak is köszönhető, hogy az írónő korábban televíziós producerként dolgozott. 

Elég sok a szereplő ebben a történetben, így az elején kellett egy kis idő, hogy átlássam, ki kinek a házastársa. Néhány fejezet után, amikor ez már letisztázódott, szépen összeálltak azok a szövetségek, akik mozgatták a történetszálakat. Élvezet volt látni, ahogy a négy csapat közül az egyik mindig egy kicsit előnyösebb helyzetbe került, majd erre lépett valamit a másik három fél. A pénz utáni hajsza nagyon sok fordulatot tartogatott, egy pillanatig nem ült le a sztori, és az utolsó fejezetig nem lehetett tudni, hogyan végződnek az események. 

Hogy tényleg kerek legyen minden, bónuszként azt is elénk tárja az írónő, hogyan is kezdődtek a bonyodalmak. Nekem ez a megoldás nagyon tetszett, mert így nem maradt elvarratlan szál. A fejezetek címei is frappánsak és eredetiek, mindegyiknél vártam, hogy vajon melyik szereplő vagy jelenet szövegéből lettek kiemelve. Remek élmény volt ez a regény, bátran tudom ajánlani azoknak, akik egy vicces, de ugyanakkor elgondolkodtató, pörgős és érzelmekkel teli történetet szeretnének olvasni. 

Charlotte Link: Sötét víz

"…az élet egyetlen nagy kockázat, és ha elkerülöd a kockázatot, elkerülöd az életet…" 

Fülszöveg: Viharos éjszaka Skócia nyugati partján. Két család egymástól függetlenül ugyanabban az öbölben táborozik, és az éjszaka közepén a legszörnyűbb rémálmukra ébrednek. Maszkos férfiak támadnak rájuk, az erőszak fellángol, és végül csak Iris, egy kamaszlány marad életben, akinek sikerül elrejtőznie. A Kilbride-gyilkosságok elkövetőit azóta sem találják…
Évekkel később Irist zaklató követi, a barátnője pedig nyomtalanul eltűnik egy közös nyaralásuk során Franciaországban. Iris véletlenül találkozik Caleb Hale volt nyomozóval, akit megragad a tragikus múltú lány története. Caleb Kate Linville segítségét kéri, aki a szabályokat megszegve együtt kezd nyomozni a férfival, és miközben az ügy egyre személyesebbé válik számukra, úgy süllyednek mind mélyebbre a saját rémálmukban is.

Sosem olvastam még Charlotte Linktől, erről a könyvről is ajánlás útján értesültem. A baljós hangulatú borító és a fülszöveg izgalmas történetet ígért, úgyhogy amint lehetőségem nyílt, rögtön bele is kezdtem ebbe a krimibe. Bár a Sötét víz egy sorozat része, a kötet önmagában is élvezhető, nem szükséges hozzá a korábbi részek ismerete. 

Már az első oldalak magukkal ragadtak és gyakorlatilag két nap alatt ki is végeztem a könyvet. Hajtott a kíváncsiság, hogyan fog végződni a sztori és hogyan kapcsolódnak össze azok a - látszólag véletlenszerű - jelenetek, amiket az írónő felvillant. Egyszerre haladunk a 2008-as kilbride-i gyilkosság eseményeivel és egy jelenkori eltűnéses ügy felgöngyölítésével. Eleinte nem sok közös pontot találtam a két ügy között, de idővel szépen összekapcsolódtak a szálak és volt logika a történések között. 

A baljós, feszült hangulat és az izgalom az utolsó pillanatig megmaradt, és a történet is kellően csavaros volt. Még a zárásban is van olyan fordulat, ami meglepett és kifejezetten bátor húzás volt az írónőtől. Nemcsak a krimiszál, hanem a karakterek is alaposan kidolgozottak. Az elkövetők is több személyes réteggel rendelkeznek, nem egydimenziós alakokat kapunk. Drámai fronton láthatjuk egy család lecsúszását, rossz döntések következményeit, lelki traumák feldolgozhatatlanságát és hogy mi sarkallhatja bosszúra az embert. 

Kate Linville és Caleb Hale magánéletébe is betekintést nyerhetünk, de csak annyira, amennyire szükséges. Nagy pozitívuma a könyvnek, hogy az írónő jól eltalálja az arányokat a személyes drámák és a bűnügyekhez kapcsolódó nyomozások között. Ja és Iris kapcsán a gefirofóbia (félelem a hidaktól) velejáróival is megismerkedhetünk. Számomra újdonság volt ez a fogalom, korábban még sosem hallottam róla. 

Összességében egy alaposan kidolgozott és következetesen végigvitt krimit olvashattam Charlotte Link tollából és bár nem éreztem a korábbi kötetek olvasásának hiányát, szeretnék még olvasni az írónőtől.  

Tavaszolás Görögországban

Görögországban jártam már néhányszor, de tavasszal még sosem. A legtöbb emberhez hasonlóan mindig nyári úti célként gondoltam rá. Eddig. Idén a Húsvét előtti időszak ideálisnak bizonyult ahhoz, hogy megnézzem, milyen a tavasz Görögországban. 

Akropolisz

Az út Észak-Macedónián keresztül vezetett, az első görög állomás Thermopüla volt. A híres csatáról természetesen tanultam a középiskolai történelem órákon, az ütközetre Leonidasz király szobra és a spártai katonák híres sírfelirata ("Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.") emlékeztet. Ma már nehéz elképzelni, hogy ezen a hegyes vidéken milyen komoly csata zajlott a görögök és a perzsák között. 

egy szépen fennmaradt templom az Akropoliszon

A következő helyszín Athén volt, ahol az Akropoliszt, a hozzá tartozó múzeumot és az őrségváltást néztük meg. Az Akropolisznál óriási volt a tömeg és sajnos a különböző csapások (földrengés, tűzvész) miatt kevés építmény maradt fenn eredeti formájában, de nekem így is nagyon tetszettek a megmaradt épületek. A múzeum gyakorlatilag ezeket egészítette ki. Az egykori templomokat, szentélyeket és egyéb épületeket díszítő szobrok nagy részét rekonstruálták, így könnyebb volt elképzelni, hogyan nézhetett ki teljes pompájában az Akropolisz. Maga Athén viszont egyáltalán nem nyűgözött le. Nagyon szét van terülve, az agglomeráció gyakorlatilag egybeépült a fővárossal, a házak falát graffitik csúfítják és alig van zöldfelület. A tengerparti rész egy kicsit szebb, de a város többi részében nem szívesen élnék. 

Hydra kikötője

Athéntól kb. 60 kilométerre található Szunion, ahol a Poszeidon-templomot néztük meg. Sokkal jobban fennmaradt, mint az Akropolisz és a tenger is gyönyörű onnan. Másnap hajókirándulás következett Hydra, Porosz és Aegina szigetére. A három sziget közül egyértelműen Hydra tetszett a legjobban a félköríves öblével és a rusztikus hangulatával. Érdekesség, hogy a szigeten nincsenek autók, a szállítás szamarak segítségével történik. 

Epidauroszi színház

A következő napon elég sűrű volt a program. Miután átkeltünk a Korinthoszi-csatornán (amelynek építésében magyar mérnökök is részt vettek - ezt magyar nyelvű emléktábla is jelzi), az Epidauroszi színházhoz látogattunk el. Nagyon szép állapotban maradt fenn és az akusztikája is annyira kiváló (ezt néhányan le is tesztelték), hogy még ma is lehetne használni szabadtéri színházként. Fantasztikus, mennyire precízen megtervezték az ókorban. Nafplion már inkább a mediterrán városok hangulatát hozta, a tengerpartról pedig a havas hegyeket lehetett látni. Bizony, hiába mutatott áprilist a naptár, a 2000 méteres hegytetőket ilyenkor is hó borította.  

Nafplion tengerpartja

Mükéné romjait is megnéztük, de sajnos nagyon kevés építmény maradt fenn ebből az ősi civilizációból. Az oroszlános kapu kivételével csak következtetni lehet, hogy hogyan nézhetett ki ez a terület a fénykorában. A hozzá kapcsolódó múzeumot mindenképpen érdemes megnézni, a kiállított tárgyak alapján sokkal gazdagabb és fejlettebb volt ez a kultúra, mint azt előzetesen gondoltam. 

Olümpia

Az ókori Hellász fontos helyszíne volt Olümpia és Delphoi - ezeket természetesen mi is megnéztük. Az ókori olimpiák helyszínére nyitáskor érkeztünk meg, így szinte teljes csendben csodálhattuk az idilli környezetet. A fennmaradt romokat virágzó fák és zöld pázsit szegélyezte, a friss, reggeli levegő pedig kifejezetten üdítőleg hatott. Delphoi a meseszép környezettel varázsolt el, az ókori jóshely ugyanis a hegyoldalban fekszik. 

Delphoi

Eddig is nagyon szép helyszíneket érintett az út, de a Meteorák szépségére egyszerűen nem találok szavakat. A semmiből hirtelen felbukkanó hatalmas sziklatömbök és a tetejükre épített kolostorok egészen elképesztőek voltak. A látogatható kolostorok közül a Varlaam kolostort tekintettük meg, ami nemcsak a külsejével, hanem a belső díszítésével is elvarázsolt. Na meg a teraszáról nyíló kilátással! A tavaszi virágok, a sziklákra épült kolostorok a távoli havas hegyekkel együtt páratlan látványt nyújtottak. Számomra egyértelműen a Meteorák volt ennek az utazásnak a fénypontja. 

Meteórák

 

Verlaam kolostor 

Ha már ilyen sokszor említettem a hegyeket, akkor az Olümposzt sem lehetett kihagyni. A tetejéig sajnos nem mentünk fel, de egy kisebb vízesésig igen. Végig napsütéses tavaszi időnk volt, de az idegenvezető elmondása szerint két nappal korábban még havazott azon az úton, amin jártunk. Az utolsó görög helyszín Thesszaloniki volt, ahol a Szent Demeter bazilikát, a Szent György rotundát, a Galerius diadalívet és a Fehér tornyot néztük meg. Athéntól eltérően Thesszaloniki sokkal több látnivalóval büszkélkedhet és a városkép is jobban tetszett. A tengerpartot Nagy Sándor lovas szobra őrzi, rövid séta után pedig indult is vissza a csoport Magyarországra. 

Érdekességek: 
- Időjárást tekintve nagyon széles volt a paletta: plusz 3 fok és 30 fok között minden előfordult: köd, télies hideg, szakadó eső, erős szél, szikrázó napsütés és nyárias meleg. Az eddigi utazásaim közül erre az útra volt a legnehezebb pakolni. Vastag pulóverre, kesztyűre, sálra, széldzsekire és könnyű nyári ruhára egyaránt szükség volt. 
- A görög kultúra szerves része a mitológia. Az idegenvezetőnk sok olyan mítoszról mesélt, amik kevésbé ismertek (és amúgy elég brutálisak) és mivel már nem emlékszem pontosan a középiskolai irodalomórákra, teljes káosz lett a fejemben az út végére. Úgyhogy tervben van, hogy pótlom az ebbéli hiányosságaimat és utánaolvasok, hogy mi hogyan történt. 
- A Peloponnészoszi-félszigeten rengeteg a narancsültetvény. A magyar üzletekben kapható görög narancs innen származik. 

Paige Toon: Ha bárhová mehetnél

"A hétköznapi élet is lehet jó, ha megtalálod hozzá a megfelelő partnert. A lángoló szerelem nem árt az elején, de idővel fárasztóvá válik, és végül mindent felemészthet. A lassú tűz mellett viszont évekig melegedhet az ember." 

Fülszöveg: Angie egész életében arra vágyott, hogy világot lásson. Mégis, a harminchoz közeledve még sohasem hagyta el az ausztrál sivatagban lévő kis bányászvárost, ahol születésétől fogva a nagyszüleivel élt. Amikor azonban a zárkózott, de melegszívű lány véletlenül talál egy levelet, amelyet az anyja az ő sohasem látott apjának címzett, Angie elhatározza, hogy megkeresi az egyetlen élő rokonát – még ha ehhez a világ másik végére kell is eljutnia. Az apja ugyanis olasz, és Rómában él! Angie egyik napról a másikra egy teljesen más világba csöppen: a szenvedélyes, pezsgő Itáliába, ahol a sajátjától gyökeresen eltérő temperamentumú emberekkel ismerkedik meg. Köztük a jóképű, de megközelíthetetlen Alessandróval, akinek a lelkét súlyos titok nyomja. Vajon lehet-e közös jövője két ennyire különböző embernek, és ki tudnak-e lépni a múlt árnyékából?

Könnyed olvasmányt kerestem tavaszra és Paige Toon könyve ilyennek ígérkezett. A címe sem szokványos és el is játszottam a gondolattal, hogy ha bárhová mehetnék, akkor a világ melyik pontja lenne az. Valószínűleg Olaszországot választanám és a könyv egyik helyszíne is az. Bár azt hozzá kell tennem, hogy a főszereplő Angie-nek nem volt más választása a kietlen, sivatagos Coober Pedy és a pezsgő, élettel teli Róma között...

Nagy meglepetések nincsenek Paige Toon könyvében, gyakorlatilag a fülszöveg előrevetíti a történet végét, én mégis élveztem az olvasást. Gyönyörűek a tájleírások, különösen azoké, ahol már én is jártam (pl. Zakynthos, Olaszország). Róma belvárosát olyan részletesen mutatja be az írónő, mintha egy útikönyvet olvasna az ember. 

Hogy mennyire valóságos a történet, abba most nem mennék bele, az események sodrása bőven feledtetni tudta velem ezt a kis gondolati kitérőt. A könyv alapvetően egy romantikus történetet mutat be, de a karakterek kapcsán elég mély témákat is érint. Egy családi kettős tragédia borzasztó erős nyomokat tud hagyni és teljesen reális az, hogy ennek a feldolgozása nem egyik napról a másikra történik. Az ausztrál sivatagban sem kihívásoktól mentes az élet, ugyanis nemcsak az időjárás jelent állandó küzdelmet, hanem az opálbányászat is. Tetszett, hogy nem egy felszínes, rózsaszín történetet kaptunk, ugyanakkor több mélységet és alaposabb jellemkidolgozást is elbírt volna ez a könyv.