Janne Teller: Semmi

Fülszöveg: "Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá." Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre Anthon egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki - és maguknak - az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze - ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontos fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét... Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie... 

Egy csapat 8. osztályos diák, akik az élet értelmét keresik. Ugyan mi baj lehet belőle? Nagyjából ezzel a feltevéssel kezdtem bele ennek a könyvnek az olvasásába. Kiskamaszok, iskola, osztályközösség, útkeresés, barátság, lázadás, bizonyítás... Tanárként jól ismerem ezt a korosztályt és olvasás közben sok esemény ismerősen csengett. Egy bizonyos ponton túl azonban inkább megrémített a gyerekek tette, hiába vezérelte őket nemes szándék az elején. 

Ha egy felnőttet megkérdeznek arról, hogy mi az élet értelme, akkor biztosan más dolgok jutnak eszébe, mint egy gyereknek. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes volt a könyv, hiszen láthattuk, miből épült fel a Fontos Dolgok Halma: az alapja nélkülözhető kacatokból állt, amire egyre értékesebb tárgyak kerültek. Érdekes volt megfigyelni, melyik gyerek hogyan viszonyul a maga "áldozatához", amiket nem is önként ajánlanak fel, hanem az osztálytársaik jelölnek ki egymás gyenge pontja alapján. Tiltakozni persze nem lehet, a gyerekeket egyfajta véd- és dacszövetség köti össze. Nem alakítanak ki hierarchiát maguk között, mindenki egyenrangú, de a felnőtteket mindenáron igyekeznek távoltartani a dolgoktól. 

A helyzet eszkalálódását borítékolni lehetett, de a végkifejlet így is megrázó volt számomra. A kegyetlenség, az elfojtott indulatok és érzelmek sosem vezetnek jóra, és bár a gyerekek erre maguktól is rájönnek, ez szó szerint nincs kimondva a műben. Az utóhatás is nagyon érdekes, hiszen a halom közösséggé kovácsolta a gyerekeket, a zárásban mégis azt látjuk, hogy az egykori osztálytársak semmilyen kapcsolatot nem ápolnak egymással a későbbiekben. 

Maga a mű egy visszaemlékezés, Agnes meséli el a 8 évvel korábban történteket. Mindent az ő szemszögéből látunk és bár sokszor megfogalmaz véleményt az eseményekről, azokat soha nem mondja ki az osztálytársai előtt. Csupa rövid mondatból áll a könyv, egyfajta naplóra hasonlít, de végig olvasmányos és leköti a figyelmet. Csak az zavart benne, hogy a gyerekek megnyilvánulásai sokszor felnőttesek voltak és olyan szavakat használtak, amik nincsenek benne egy 14 éves gyerek szókészletében. Ezt leszámítva nagyon elgondolkodtató Janne Teller könyve és nemcsak a fiatal korosztálynak érdemes elolvasnia.