A kísérteties hangulatú, második világháború utáni Velencében Hercule Poirot borzongató rejtéllyel szembesül Mindenszentek napján. A munkától visszavonultan, önkéntes száműzetésben élő detektív vonakodva bár, de részt vesz egy szeánszon, amit egy omladozó, szellemjárta palazzóban tartanak. Miután az egyik vendéget meggyilkolják, Poirot árnyak és titkok csalfa világában találja magát.
Ősz, eső, Agatha Christie-könyvön alapuló krimi... mi sem lehetne jobb kombináció szeptember végén - október elején. A Szeánsz Velencében már az előzetesével kíváncsivá tett, ezért nagyon vártam, hogy ez a film a moziba kerüljön. Ezt a filmet úgy harangozták be, hogy Agatha Christie: Halloween és halál (másik ismert címén Ellopott gyilkosság) című regénye alapján készült, de azt már most leszögezném, hogy ennek a filmfeldolgozásnak alig van köze az eredeti műhöz. Ami egyébként nem feltétlenül baj.
Valójában Kenneth Branagh (aki rendezte és a főszereplőt alakítja) fogta a krimi királynőjének regényét, kiemelte belőle a szereplőket és leforgatott egy teljesen új Poirot-filmet. A helyszín ezúttal Velence, de most a sötét, misztikus oldalát látjuk az olasz városnak, az ismert turistalátványosságok csak a vágóképekben jelennek meg. Az "eredeti" karakterekkel pedig teljesen más szerepkörben találkozunk. Úgyhogy a Szeánsz Velencében nem egy 100%-ig könyvhű adaptáció.
A szeánsz és a családhoz kapcsolódó rejtély jól működött és a gyilkosság is viszonylag hamar bekövetkezik. A nyomozás, a gyilkos személyének és indítékának kiderítése viszont már lassabb tempóban zajlik. Kevés a kulcs és a támpont, így hiába próbáltam együtt nyomozni a belga detektívvel, nem sikerült rájönnöm, hogy ki a tettes. Az ügy megoldását ugyanakkor unottan és mindenféle felvezetés nélkül közli velünk Poirot.
A szereplők hozzák a kötelezőt, senkit sem éreztem soknak vagy idegesítőnek. A gyerekszereplőkkel sem volt gond. Ariadne Oliver ábrázolása nagyon eltért attól, amilyennek a könyvekben megismertük, nem éreztem igazán Poirot barátjának, inkább egy távoli ismerősének tűnt. A címszereplő viszont... nos, Kenneth Branagh jól hozta Poirot jellegzetességeit, ugyanakkor ebben a filmben nagyon kimértnek tűnt és a szürke agysejtjei sem működtek úgy, ahogyan vártam. Ha már Poirot, akkor nekem David Suchet az etalon. Furcsa volt az is, hogy Poirot egy ilyen misztikus ügyet vállalt el, miközben tudvalevő, mennyire távol áll tőle a spirituális világ.
Az ügy megoldása után az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen rémesen egyszerű volt ennek a filmnek a cselekménye, nem volt benne semmilyen váratlan fordulat. Számomra mégsem maradt túl emlékezetes, pedig mind a krimi műfaját, mind Agatha Christie műveit kedvelem. A hangulattal nem volt gond, a készítők remekül ki tudták használni az ódon palazzo sejtelmes fényeit, a folyamatos esőt és a zenék is tetszettek. A dialógusokat viszont jobban is megírhatták volna, mert helyenként nagyon mesterkéltté tették a jeleneteket és a szereplőket sem tudták közelebb hozni. Összességében tisztes iparosmunka a film, a műfaj kötelező elemeit szépen felvonultatja, de Poirot karakterét ismerve én egy kicsit többet vártam tőle.
Értékelés: 7/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése