Közel egy éve írtam legutóbb a (sokáig kedvenc) brit antológiás sorozatról, amelynek epizódjait csak a 9-es szám köti össze. E tekintetben az aktuális hatodik évad sem tér el a korábbiaktól és a sorozat kreátorai (Reece Shearsmith és Steve Pemberton) is ugyanúgy felbukkannak az epizódokban.
Az ötödik évad kapcsán már megjegyeztem, hogy számomra kimerülőben van a sorozat. Sajnos a hatodik évadról is ugyanezt lehet elmondani: a hat epizódból talán csak kettő volt kimagasló, a többi inkább a felejthető kategóriába esik. A sorozat korábbi évadaihoz viszonyítva pedig még látványosabb a különbség.
Személy szerint a nyitóepizódot éreztem most a legerősebbnek. Nemcsak azért, mert nyomokban hasonlított a Nagy pénzrabláshoz, hanem azért is, mert remekül tudott benne működni az a fajta abszurd humor, ami miatt anno megkedveltem az Inside No. 9-t. A másik, jobban sikerült epizód a hotelszobában játszódó 6x03 volt, mert az adott helyzetből mindent ki tudtak hozni és a csattanó is kreatívra sikerült.
A sorozatos vonatkozású epizódok (a 6x02, ahol egy tévés sorozat írója és rajongója van fókuszban, valamint a 6x04, amely egy sorozat forgatásán játszódik) számomra túl kiszámíthatók voltak, az idős ügyvéd és az ápolója közötti beszélgetés után pedig borítékolni lehetett, hogy a sorozat egyik főszerepét játszó színész nemcsak egy rövid jelenet erejéig fog feltűnni a liftben. Az évad mélypontja egyértelműen a finálé, ami inkább egy katyvasznak tűnt a patrióta mondatokkal, a rasszista családtagokkal és a sokféle családi konfliktussal.
Tény, hogy a sorozatot jegyző író- és színészpáros nagyon kitett magáért és sokféle szerepben állt helyt, de az évad nagy részében ötlettelenek voltak az epizódok és nem hagytak mély nyomot bennem. Még úgy sem, hogy a vendégszereplők listája most is impozáns volt. Még egy évad érkezik majd a sorozatból, de a legutóbbi két évad fényében nem fogom tűkön ülve várni.
Értékelés: 6.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése