2013. december 31., kedd

Évösszegző 2013

Te jó ég, milyen gyorsan eltelt ez az egy év! Mintha csak tegnap írtam volna meg a beszámolómat a 2012-es évről. Ahhoz képest, hogy semmi extrát nem vártam ettől az évtől, rengeteg mindent hozott. Jót és rosszat is, de tulajdonképpen elégedett vagyok vele. 

Az év eleje munkával és betegséggel telt. Az állandó stressz, a megfelelési kényszer és a penészes falú iroda nem voltak túl jó hatással az immunrendszeremre. Az influenzából hamar meggyógyultam, de ezután szinte mindig volt valami bajom. A köhögés, a különböző fájdalmak és a szívproblémák voltak a leggyakoribbak. Ebből a kálváriából a márciusi mongolkodás zökkentett ki. Ha csak egy este erejéig is, de jól éreztem magam, a kora tavaszi főváros pedig lenyűgözött. Pár nappal később pedig a havazás miatt lehetett bosszankodni. 

A rendes tavasz rövid volt, de hozott egy pár olyan lehetőséget, amire ugyan régóta vártam, de nem reméltem, hogy valaha is összejön. Az egyik egy olyan munkalehetőség, amit egy évvel korábban szerettem volna megcsípni, a másik pedig a lakhatásomat oldotta meg. Ezek persze a nyaramra is rányomták a bélyeget, de így végre felmondhattam és oda tudtam figyelni a munkálatokra, hogy minden elkészüljön a tanévkezdésre.


A költözés és a munkábaállás egy kisebb zökkenővel indult: a nyári szünet utolsó napján ugyanis kórházba kerültem, mert úgy begörcsölt a gyomrom, hogy orvoshoz kellett mennem. Szerencsére pár óra után kiengedtek, de a mai napig nem tudják, mi okozhatta a hirtelen fellépő erős fájdalmat. Valószínűleg akkor jött ki rajtam az előző munkahelyem "jótékony" hatása. Azóta egyébként nem volt hasonló gondom (*lekopog*) és remélem, nem is lesz. 

Az ősz hamar elszaladt, az őszi szünet döbbentett rá, hogy nemsokára vége az évnek. A szünetben sem tétlenkedtem, de az év folyamán először tudtam kipihenni magam. Szépen rendbejöttek az idegeim és az év elején tapasztalt fájdalmak is elmúltak. Úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. :) Így vágtam neki a novembernek és a decembernek, ami jobbára a karácsonyi készülődéssel telt. Énekelhettem az iskolai kórusban is (bár pont a karácsonyi műsorra betegedtem le), így az ünnepekre meg is volt az a hangulat, amiről a Karácsony igazából szól. 

És hogy mit várok a 2014-es évtől? Hogy legalább olyan jó legyen, mint a 2013-as volt. Fogadalmakat idén nem teszek, a tavalyi lista az új évre is ugyanúgy érvényes. 



2013. december 30., hétfő

A 2013-as év zenében

Az elmúlt évhez hasonlóan idén sem mellőztem az év közbeni zenehallgatást, ezeket gyűjtöttem egy posztba. A tavalyi évvel ellentétben az ideit nem éreztem annyira kiemelkedőnek, ennek eredményeképpen sok olyan együttest és albumot felfedeztem, ami eddig elkerülte a figyelmemet.

Január:
Daughter - The Wild Youth EP (2011)
Épp a youtube-on bóklásztam, amikor egy reklámfilmben felcsendült a Youth c. dal, én pedig kíváncsi lettem az együttes többi számára. A már említettYouth-ot egyik sem múlja felül, de amúgy kifejezetten kellemes zenét játszanak.
Rúzsa Magdolna - Tizenegy (2012)
Rúzsa Magdit a megasztáros szereplése óta kedvelem. A 2006-os Ördögi angyal nagyon jó album volt, az utána következő viszont már nem tetszett annyira. A 2012-es Tizenegy igazán "Magdis" lett, az Egyszer pedig egy szívbemarkolóan gyönyörű szám.

Február:
Maïa Vidal - God Is My Bike (2011) 
Ismerősi ajánlásra próbáltam be ezt az albumot, amit nem is bántam meg. Talán az aranyis jelző illik a legjobban ezekre a dalokra, bár a The alphabet of my phobias komolyabb mondanivalóval is bír.

Március:
Satellite - Ring the Bells EP (2010) 
Már nem tudom, hogy akadtam erre az albumra, de mivel szeretem a kicsit keményebb piano rockot, nem okozott csalódást a lemez. Emlékeztetőnek a Turning on my ownt választottam róla.

Április:
Volbeat - Outlaw Gentlemen And Shady Ladies (2013) 
A dán együttesről a Fallen c. daluk kapcsán hallottam és bár az tetszett, a keményebb számaikért nem rajongok. Az idei albumukat vártam ugyan, de nem annyira mint egy általam tényleg kedvelt együttesét. Ennek ellenére jó lett, sok olyan szám van rajtam, amit utána hetekig hallgattam. A Lola Montez is ilyen volt.

Május:
She & Him - Volume 3 (2013)
Na, ezt az albumot viszont nagyon is vártam! A Volume One-t és a Volume Two-t már szinte rongyosra hallgattam és ez az album is erre a sorsra jutott. Stílusban semmi változás nincs az előző két lemezhez képest, de ez nem is baj. Teljesen ugyanazt a hangzást hozzák a dalok, amiért megkedveltem ezt a formációt. Az I could've been your girl például teljesen tavaszias hangulatú szám.
Cold War Kids - Dear Miss Lonelyhearts (2013) 
Az év egyik csalódása lett ez az album. Sokszori meghallgatásra is csak két-három szám ragadott meg, pedig az előző albumukat imádtam. A Bitter poem még a jobb dalok között van.
Edenbridge - Sunrise in Eden (2000) 
Véletlen felfedezés ez az osztrák banda és bár sok albumuk megjelent, a Sunrise in Eden a legjobb. Stílusban talán a Within Temptationhöz áll a legközelebb. Rengetegszer végighallgattam az albumot, de talán a Cheyenne spirit fogott meg a legjobban.

Június:
Galt Aureus - Heralds to the Sun (2006) 
Ismét egy olyan felfedezés, ami a reklámoknak köszönhető. Az albumot ugyan nem tudtam teljes egészében beszerezni, de a többi dal is hasonló stílusú, mint a The Glass of Fashion.

Július:
The Stone Foxes - Small Fires (2013) 
Az év második csalódása ez a lemez. Idei felfedezés az együttes és az albumról is pozitív véleményekkel találkoztam. Talán emiatt támasztottam túl nagy elvárásokat, de engem nem hozott lázba ez a lemez. Pedig nem rossz, de a daloknak csak a fele tetszik róla.

Augusztus:
A nyári zenéket ebben a posztban szedtem össze.
Lana Del Rey - Born to die in Paradise (2013) 
Augusztusban sokat ingáztam Pest és Almádi között, ezért a Summertime Sadness-szel először a rádióban találkoztam. Aztán amikor meghallgattam az albumot, kiderült, hogy ennél sokkal jobb dalok is vannak rajta, úgyhogy kellemes meglepetés volt ez a duplalemez.

Szeptember:
Kings of Leon - Mechanical Bull (2013) 
A Kings of Leon új albumának megjelesési dátumát már hetekkel korábban felvéstem a naptáramba, ezért amint kijött, rögtön beszereztem. Elég tisztességes anyagot raktak össze a srácok, úgyhogy nem kellett csalódnom. A Last mile home nemcsak a Mechanical Bull legjobb száma lett, de az év legjobbjai között is ott van.
Mando Diao - Never seen the light of day (2007) 
A 2009-es Give me fire nagyon tetszett, ezért az együttes korábbi albumait is le akartam csekkolni. A 2007-es Never seen the light of day nem kicsit meglepett. Először is azzal, hogy sokkal jobb, mint a 2009-es album; másodszor pedig azzal, hogy mennyire jól áll a western stílus ennek a svéd bandának. Jó példa erre a  Mexican hardcore c. szám.

Október:
Arcade Fire - Reflektor (2013) 
A kanadai együttes a 2011-es év legnagyobb felfedezése volt, így hát lelkesen vártam az új lemezüket. Sokszor meg kellett hallgatnom a Reflektort, mert merőben különbözik az Arcade Fire korábbi munkáitól. Duplaalbum ez is, de csak az első felén van érdemleges tartalom. A második felével egyáltalán nem tudtam megbarátkozni, annyira gyenge lett. Az első feléről viszont a Reflektor és a Flashbulb eyes a legjobb.
Mando Diao - Ode to Ochrasy (2006) 
Haladás az időben visszafelé. Ez az album is remek lett, talán nincs is olyan szám, ami ne tetszene róla. Energikus lemez, csak a lírai Duel of the dynamite lóg ki a sorból.

November: 
Tennis - Small Sound EP (2013)
Amióta ezt a listát vezetem, a Tennis minden évben szerepelt. Idén sincs ez másként. A Small sound inkább a tavalyi Young & Oldot követi, nem pedig a Cape Doryt. Ez persze nem baj, mert ez a vonal is jól áll az együttesnek. A Small sound a rövidsége ellenére jó EP lett, a Timothyt ugyanúgy szerettem róla, mint a 100 Loverst.
Mando Diao - Bring 'Em In (2003) 
És elérkeztünk a legelső albumhoz. A későbbiekhez ez elég kezdetlegesnek tűnik. Nem rossz, de látszik rajta, hogy még keresik a stílusukat. A The Band ennek ellenére elég ütős lett. 
Billie Joe Armstrong & Norah Jones - Foreverly (2013)
Norah Jones régóta a kedvenceim között szerepel, ezért mindenképpen meg akartam hallgatni az idei duettlemezét. Kiváló album lett a Foreverly, mindkét zenész stílusát visszaadja. A 12 szám közül a Rockin' alone (in an old rockin' chair) tetszett a legjobban.

December: 
The National - Trouble will find me (2013)
Korábban sosem hallottam a The Nationalről, aztán egyre több zenei cikkben találkoztam a nevükkel. Ideje volt tehát bepróbálni a 2013-as albumukat, ami kiválóan sikerült. Nincs két egyforma dal, mégis egységes marad a lemez. Két szám is tetszett róla. Az egyik a Fireproof, a másik a Graceless
Travis - Where you stand (2013) 
Semmivel sem összetéveszthető, egyedi hangzás, ami tökéletesen passzolt a téli szürkeséghez. A főcímdalt egyenesen imádom. 
Vampire Weekend - Modern vampires of the city (2013) 
Az első albumukat agyonhallgattam annak idején, a Contra már nem annyira tetszett, de ez az album a régi időket idézi. Egymás után tudnám sorolni a kedvenceimet, de most csak egyet választok róla: az Unbelieverst.

Nikita - 4. évad

A CW akciósorozata eddig is kegyelemkenyéren élt, hiszen csak a szerencsének köszönhette, hogy a második és a harmadik évadot is berendelték, idén májusban azonban nem kegyelmeztek neki, így csak egy hat részes záróévadot kaphatott a sorozat. Nem kevés kíváncsisággal vártam tehát a 4. évadot és hogy mit tudnak kihozni ebből a 6 epizódból.


A korábbi évadok mindegyikében ekéztem az írókat (most sem fogom az egekig magasztalni őket), de azt el kell ismerni, hogy a 4. évadban igencsak kitettek magukért. Ebbe a hat részbe ugyanis annyi történést belezsúfoltak, hogy talán egy 20 epizódos etapot is ki tudtak volna tölteni. Emiatt kifejezetten tömények és pörgősek lettek a részek, nyoma sem volt annak a tökörészésnek, ami az előző évadot jellemezte. A csavarokat sem az évad végére tartogatták, hanem már az epizódok közben is elsütötték őket. 


Időugrással indult a 4. évad, a felvezetés mellőzésével rögtön belecsaptunk az események sűrűjébe. Már az előző évad is pedzegette a Shop nevű szervezetet, de igazán csak most láttuk át a működésüket és hogy mi mindenre képesek. Volt néhány ad hoc jellegű húzás, de alapvetően tetszett, ahogy a sok apró nyom egy egységes képpé állt össze. Ha egy szóban kellene összefoglalnom, hogy mi tetszett legjobban a 4. évadban, akkor a tudatosságot mondanám. Az egész évadon látszott, hogy honnan hová akarnak eljutni, nem dobálóztak össze-vissza a történetszálakkal. 


Az évad fő szála a Shop leleplezése és felszámolása volt. Amanda és Jones társulása erős ellenfélnek bizonyult, a velük való összeütközések pedig igazi macska-egér harchoz hasonlítottak. Így persze a tét is nagyobb lett: immár nemcsak egy ország, hanem a világ sorsa forgott kockán. Elsőre túlzásnak éreztem ezt a nagyzolást, ám jobban belegondolva mostanra érett meg a sorozat az ilyen kaliberű húzásokra. Logikusnak tűnt a harmadik világháború kirobbantására tett kísérlet és a világuralom egy egész világot behálózó szervezettől. A felszámolásuk sem volt egyszerű, hiába tűnt úgy az évad közepén, hogy Nikitáék pontot tudnak tenni az ügy végére. 


A történet mellett idén a szereplőkre is nagyobb hangsúlyt fektettek. Nikita ismét változáson esett át és a hisztit félretéve ugyanaz a szilárd és erős karakter lett, amilyennek a sorozat elején megismertük. Michael inkább a szerelmi oldalon bizonyított és sok olyan dolgot kimondott, ami nagyon is időszerű volt. Birkhoff külön történetet kapott, amivel tovább tudták árnyalni a karaktert. Alex diplomataként az emberekereskedelem nyomába szegődött, ami nem várt fordulatokkal járt. Ebben az évadban volt a legösszeszedettebb, a sorozat indulása óta ő járta be a legnagyobb ívet.  


Owen/Sam is visszatért a záróévadra, de szerencsére nem lett belőle agyatlan gyilkológép. Alex szerelmi partnereként hálásabb szerep jutott neki, bár ez nekem egy kicsit gyors tempónak tűnt. A korábbi évadokban már láttuk, hogy megvan a két színész közötti kémia, de kellett volna még néhány epizód, hogy ez a kapcsolat jobban kibontakozhasson. Ryan pedig... bár sosem volt a kedvenc szereplőm, a sorozat legtisztább és legracionálisabb karaktereként fájt az elvesztése. Az eddigi szereplők közül talán ő részesült a legvéresebb, legbrutálisabb halálban és bár sejtettem, hogy nem éli meg az évad végét, meglepett, hogy így kellett megválni tőle. 


A finálé előtt voltak fenntartásaim, mert nem tudtam elképzelni, hogy normálisan le tudják majd zárni a szálakat, de egy csavarnak köszönhetően végül megoldották. Először haragudtam a fordulatra és olcsó húzásnak tartottam, viszont az utolsó képkockák után már úgy éreztem, hogy igenis szükség volt rá. Ha ugyanis nem lépik meg, akkor a sorozat szembeköpte volna magát és lerombolták volna, amit 4 év alatt felépítettek. A karakterek ugyanis rengeteget fejlődtek a kezdetek óta, így hiba lett volna, ha ebből semmit sem látunk. Úgyhogy bármennyire meseszerű befejezést kaptunk, én elégedett vagyok vele.

Értékelés: 7/10

2013. december 24., kedd

2013. december 22., vasárnap

We're the Millers - Családi üzelmek (2013)

Közeledik az év vége, azaz ideje átnézni az idei filmes kínálatot és pótolni a még nem látott alkotásokat. Első körben a sokak által dicsért Családi üzelmeket vettem górcső alá.

David piti kis drogdíler, aki csak rászoruló családanyáknak vagy szorgos éttermi alkalmazottaknak árul, de gyerekeknek soha. Aranyélete van ezzel a munkával, ám egy este egy csapat huligán kirabolja és az anyagtól is megfosztja. Hogy a tartozását rendezhesse, át kell csempésznie egy nagyobb adag marihuánát a mexikói határon. Ehhez azonban álcára van szüksége, így pattan ki a fejéből az az ötlet, hogy a szomszéd sztriptíztáncossal, a szintén vele egy házban lakó kocka sráccal és a közelben csövező hajléktalan lánnyal egy családnak adják ki magukat. Csakhogy egy ilyen álcát nem könnyű fenntartani... 



Bevallom, a sztori olvasásakor nehezen tudtam elképzelni, hogy ez egy szórakoztató vígjáték lesz, mert tavaly csúnyán ráfaragtam a Teddel, de a film harmadától már azt éreztem, hogy nem lesz itt gond. Pedig ez sem egy világmegváltó vígjáték, mégis remekül kihasználták a benne rejlő lehetőségeket. A legnagyobb buktatót például simán elkerülték azzal, hogy mellőzték a gusztustalanságokat. Pár altesti poén így is becsúszott, de szerencsére nem olyan mértékben, hogy zavaróak legyenek. A készítők ugyanis inkább a karakterekre és a helyzetekre alapoztak. 



Jason Sudeikisnek jól állt az önző és tapló drogdíler szerepe, aki talpraesettségét a szövegének köszönheti, mintsem az erejének. Szinte mindenből kivágja magát és még az idilli, már-már patetikus szituációkat is letöri egy egyszerű "Na, húzzunk innen a picsába!" felkiáltással. Emma Roberts szintén jó választás volt a duzzogó, de a lelke mélyén szeretetre vágyó tinilány karakterére. Nem ő az elsődleges humorforrás (igazából azt sem nézem ki belőle, hogy valamikor népszerű komika lesz belőle), de az adott helyzetekkel derekasan megbirkózott. 


Will Poulter kocka (és szűz) srácként teljesen hihető volt, az arca miatt ráadásul szinte vonza a balekságot. Félő volt, hogy erre a készítők is rájátszanak majd, de bármennyire sértők a forgatókönyv elemei, ezúttal elkerülték a szereplők ilyen jellegű szívatását. Jennifer Anistont hagytam a legvégére, mert tőle tartottam legjobban a stáblista átfutásakor. Jó pár komédiában szerepelt már, de a látottak közül talán most volt a legjobb. Alapból jól áll neki a humor és a komolyabb oldalát is meg tudta mutatni. 


A nagyfőnök (Ed Helms) és a mexikói gorillák már a megjelenésükkel mosolyt csaltak az arcomra, mert olyanok voltak, mintha egy képregényből ragadták volna ki őket. Nem voltak igazán félelmetesek, de nagy mértékben hozzájárultak a történet élvezhetőségéhez. A pergő jeleneteknek és a (helyenként kiszámítható) csavaroknak köszönhetően nem volt unalmas a film és még a végére is odafigyeltek, hogy ne legyen összecsapva. A bakiparádé utolsó része például fenomenális. :) 

Értékelés: 7.5/10

2013. november 20., szerda

Reign - pilot

Miután vége lett a Borgiáknak, szerettem volna "utódot" találni neki, ezért megörültem, amikor tavasszal kiderült, hogy Reign címmel egy történelmi sorozat fog érkezni ősszel. Mégpedig a CW-re, ami kapásból lehúzta a várakozási indexemet. Nincs bajom a csatornával, de egy ottani sorozat általában fényévekre van egy kábelen futó sorozattól. Az előítéleteket félretéve a Reignnek is adtam esélyt és bár nem vizsgázott jelesre, kellemes meglepetés volt. 


Az 1500-as évek közepén játszódó történet Stuart Mária korába repít vissza. Skócia királynőjét még hat évesen ígérték oda a francia trónörökösnek, tizenévesként pedig a francia udvarba utazik, hogy megerősítse kapcsolatát a király fiával és előkészítse a leendő esküvőjét. Ezt viszont nem mindenki nézi jó szemmel... 


Májusban az alapsztori láttán féltem, hogy a tinidráma lesz hangsúlyos, de a pilot egyértelművé tette, hogy ez nem így van. Szerencsére. Hiába tűnik szappanosnak a történet, elég sokszor előkerülnek a történelmi tények és többször is érzékeltetik, hogy igenis nagy a tétje ennek a házasságnak. Hogy aztán ez hová fut ki, az a többi epizódból derül majd ki, a folytatás mindenesetre ígéretesnek tűnik. Egy összeesküvés már most kibontakozóban van és ezen a szálon még lehetnek váratlan fordulatok. 


A díszletek és a környezet szemet gyönyörködtető, a belső terek részletgazdagok, a kastély nagy udavarán pedig jó végignézni. Tetszett, hogy kihasználták az épületet és nemcsak két-három helyiséget láttunk, hanem  sötét folyosókat, "rejtekhelyeket" és titkos alagutat is mutattak. A ruhákról már nem vagyok ilyen jó véleményen. Szépek voltak ugyan, de inkább a mai korba illenek. Ami viszont nagyon zavart, az a folyamatos zene. A jelenetek többségéhez nem passzolt és csak a fejem fájdult meg tőle az epizód végére. 


A színészek rendben voltak, bár az látszott, hogy nem az A listások közül válogattak a castingnál. A szereplők nagy része a mostani tinikre emlékeztet (a főszereplő is), a két királyi fivérnél pedig feltűnően "cuki" srácot választottak a trónörökös szerepére. Mária jellemfejlődése mindenesetre érdekes lehet, hiszen az itt még naiv lány (és erre kifejezetten jól választottak színésznőt) egyre keményebb döntésekre kényszerül a későbbiek során. Ráadásul segítője is van, aki egyfajta védőangyalként funkcionál. 


Szóval van potenciál a Reignben (első blikkre jóval több, mint a Draculában) és ha kiaknázzák ezeket, akkor egész korrekt sorozat lehet belőle. Ha akciósorozatban (Nikita) bizonyított a CW, akkor talán egy történelmi sorozattal is meg fognak birkózni. 

Értékelés: 6/10

2013. november 18., hétfő

Dracula - pilot

Az évad eleji újoncok után következzenek a később startoló sorozatok. Az NBC-s Dracula a várós projektek között szerepelt és ugyan a májusi upfrontos posztban az aggodalmamat fejeztem ki a szerelmi szállal kapcsolatban, a pilot ezt sikeresen eloszlatta. A sorozat alaptémáját ismertem, hiszen nem egy filmben feldolgozták már, ennek ellenére kíváncsi voltam, hogyan lesz ebből tévésorozat. Mi újat tud mutatni a vámpíros témán belül (kell-e egyáltalán), lesz-e benne valami plusz, amiért érdemes lesz hétről hétre nézni. 


Az 1880-as években járunk, amikor is valaki feléleszti Draculát. Ezután Angliába kerülünk, ahol Dracula amerikai iparmágnásnak adja ki magát, aki modern tudományos vívmányokkal (elsősorban az elektromossággal) akarja megreformálni a társadalmat. De nemcsak ez a célja, hanem a Sárkány Lovagrendjén is bosszút akar állni, amiért évszázadokkal korábban tönkretették őt. Ezért szép lassan elkezdi likvidálni a rend tagjait. Tervszerű vérengzésre van tehát kilátás, a pilotban pedig ízelítőt is kaptunk belőle. 


Természetesen a Minával való kapcsolatra is kitértek a készítők, de egyelőre még csak másodlagosnak tűnik ez a szál. Ez nem feltétlenül baj, hiszen bőven lesz még idő ennek a szerelemnek a kifejtésére. A rész végi  előzetes alapján bizakodó vagyok, még akkor is, ha egy szerelmi háromszöget lebegtettek be nekünk. A romantikus vonulattal tehát előreláthatólag nem lesz gond. 


A gyilkosságok kivitelezése a lehetőségekhez mérten tetszett, de az izgalmat hiányoltam belőlük. Kiszámíthatók voltak a fordulatok és a karakterek sorsát is borítékolni lehetett. E téren remélhetőleg javul majd a sorozat a későbbiekben. Az ötlet egyébként tetszik, egy jó történetvezetéssel szépen ki tudják majd tölteni az epizódokat. 


Kosztümös sorozat lévén korhűek a jelmezek és a díszletek, így nem volt nehéz a 19. század végébe képzelni magam. Rengeteg apróságra odafigyeltek, amit én mindig értékelni szoktam a filmeknél és a sorozatoknál. A színészek korrektnek tűnnek, nincsenek idegesítő vagy túl gyenge szereplők. Jonathan Rhys Meyers a sorozat húzószereplője, kellőképpen karizmatikus, titokzatos és érzelmileg túlfűtött. Jó választás volt Alexander Grayson/Dracula szerepére. Csupa jót írtam a nyitórészről, pedig nem estem hanyatt tőle. Voltak üresjáratok és hiányosságok ebben a 40 percben, de érdekel a folytatás. Ebből az alapanyagból még bármi kisülhet. 

Értékelés: 6.5/10

2013. november 15., péntek

The Godfather Trilogy - Keresztapa trilógia

Könyvben és DVD-n is megvan Mario Puzo, illetve Francis Ford Coppola remeke, viszont amikor a Corvin mozi egész napos filmvetítést szervezett, egy percig sem haboztam, hogy vegyek-e rá jegyet. Már csak azért is, mert a trilógia első két részének ősbemutatójakor még nem éltem, a harmadik rész mozis debütálásakor pedig mindössze négy éves voltam. 


A gengszterfilmek legnagyobbika, világhírű színészek és rendező munkája, minden idők egyik legnagyobb szabású maffiafilmje a Keresztapa. A történet bemutatja azokat az embereket és azt a gépezetet, ami az olasz maffiában gyökerezve, a világ leghatalmasabb és legrettegettebb hatalmává vált az Egyesült Államokban. Figyelemmel követhetjük a kegyetlen, gyilkos módszereket, amivel Vito Corleone, a Corleone család feje dolgozik. Tanúi lehetünk a hihetetlen összetartásnak, az érdekek és a félelem összetartó erejének, ami ezt a világot jellemzi. Emberek sorsa, élet és halál kérdése dől el a Don dolgozószobájában. Egyesek védelemért fordulnak a nagyúrhoz, mások hadüzenettel érkeznek. A rivális maffia, a Tattaglia család ugyanis végső leszámolásra szólította fel a Corleone családot és a hadüzenet után az egész város lángba borul. 


Ha rangsorolnom kellene a trilógia részeit (ami cseppet se lenne könnyű feladat), akkor talán az 1972-ben bemutatott első filmet tenném a lista elejére. A történetvezetése jól követhető, gyakorlatilag előttünk rajzolódik ki a Corleone klán működése. Vito Corleone a család fejeként maga a megtestesült hatalom, hatalma hanyatlásakor mégis képes visszavonulni és átadni a helyét a legrátermettebb fiának, Michaelnek. Annak a fiúnak, akit mindig is távol kívántak tartani az "üzlettől". A sorsdöntő éttermes merénylettel azonban bebizonyítja, hogy méltó utódja apjának. 


A trilógia második része egyszerre előzményfilme és folytatása az elsőnek: bepillantást nyerhetünk Vito Corleone életének korai szaszába, láthatjuk, hogyan építette fel birodalmást; ezzel párhuzamosan pedig  megfigyelhetjük Michael Corleone keresztapaságát. Tempóban és színvonalban csak nüansznyival marad el az első résztől, a két fő történet végig érdekes tudott maradni. Marlon Brando fiatalkori énjéhez pedig Robert De Nironál keresve sem találhattak volna jobb színészt. 


1990-ben mutatták be a trilógia harmadik részét, ami 1978-ban játszódik. Michael Corleonét két cél vezérli. Egyrészt szeretné családja tevékenységét legalizálni, másrészt pedig megfelelő utódot szeretne magának találni. A régi típusú maffiának ugynis már leáldozott, ezért úgy dönt, hogy a szerencsejáték-iparból kiszállva inkább a tőzsde és a bankvilág irányába fordul. Így kerül kapcsolatba a Vatikán egyik bankjával is. S hamarosan olyan üzletet kötnek, ami végleg eldönti a Corleone család sorsát. 


Mindhárom film kiváló színészgárdával büszkélkedik, számomra mégis ennél a pontnál van a trilógia egyetlen negatívuma. Nevezetesen Sofia Coppola, aki a harmadik részben Mary Corleonét játssza. A film nagy részében beképzeltnek és lekezelőnek tűnt, egyszerűen idegesített a játéka. A többi színész viszont pazar teljesítményt nyújt, különösen Marlon Brando, Al Pacino, Diane Keaton és Andy García. Minden rezdülésükkel uralják a vásznat, nagyon sok egysoros az ő tolmácsolásukban válik klasszikussá. 


Mindhárom filmet jól megírt forgatókönyv és erős atmoszféra jellemez (utóbbihoz a zene is nagyon sokat hozzátesz), nekem mégis az tetszik bennük a legjobban, hogy nincsenek kifejezetten pozitív szereplők. A negatívakat is csak azért látjuk negatívnak, mert egy adott család szemszögéből követjük az eseményeket. Sok az akciójelenet a filmekben, a brutalitástól sem riadnak vissza, mégsem válnak öncélúvá, mint a ma készült filmeknél. A Keresztapa végig igyekezett a realitás talaján mozogni, ami a korábban említett elemeknek köszönhetően sikerült is. 40 év távlatából is mesterműnek tűnt és szerintem 40 év múlva is az lesz. 

Értékelés: 10/10

(Igaz, hogy ez nem a reklám helye, de riszpekt a Corvin mozinak a rendezvényért. Pontos kezdés, reklámmentes vetítés, szélesvászon, tűéles kép, nem dobhártyaszaggató hang, kényelmes székek és kulturált közönség... méltó környezet egy ilyen filmhez.)

2013. november 7., csütörtök

The Borgias - 3. évad

Három évad. Ennyi adatott meg a reneszánsz Itália egyik leghíresebb családját bemutató sorozatnak. A nézettség ugyan sosem volt acélos, de azért reménykedtem benne, hogy méltó lezárást kap a sorozat. Szerencsére így sem panaszkodhatunk, mert minőségét tekintve ez az évad sem marad el az előző kettőtől.  


Míg a második évadban Lucrezia volt a középpontban, addig a harmadik évad központi szereplője Cesare lett. Húgához hasonlóan ő is nagy változásokon esett át a sorozat kezdete óta, már nem az apja parancsainak engedelmeskedő báb, akinek megismertük. A bíborosi palást letételével ugyanis a család fejévé lépett elő. A pápai hadsereg fölötti uralom megszerzése, a kiváló diplomáciai érzék, a franciák bizalmának és segítségének elnyerése, valamint a stratégiai manőverezések során Cesare fokozatosan azzá a személlyé válik, akiről Macchiavelli a Fejedelmet mintázta. 


Mellette Lucrezia jutott még jelentősebb szerephez. Az Alfonz herceggel kötött házassága és annak következményei az egész évadot végigkísérték. A kezdetben még szerelmi kapcsolat hamarosan taktikák és hatalmi játszmák eszköze lett, így persze Alfonz sorsa is megpecsételődött. Halála a Borgiákra jellemző módon történt, talán ezért is volt annyira hatásos a búcsújelenete. 


Lucrezia kapcsán többször is előkerült a mágia és a boszorkányság, amit ugyan a történet elbírt, én nem mindig örültem neki. Az első két évadban ugyanis igyekeztek megcáfolni a közhiedelemben élő képet, a harmadikban viszont már-már meseszerű fordulatokat hozott a méregkeverés. Ami a Cesaréval való kapcsolatát illeti, értem is meg nem is, hogy miért került rá sor. A testvérek közötti szerelmet sokszor túlzónak éreztem, másrészt viszont a készítők bolondok lettek volna nem kihasználni a két színész közötti kémiát. Ugyanis mindketten fantasztikusak voltak a közös jeleneteikben. 


Szépen épített a sorozat a korábbi évadokra, Cesare és a pápa összetűzéseinek például már az első évadban megágyaztak. Ezekből aztán kiderül, hogy bár a módszereik különböznek, ambíciójuk nagy mértékben egyezik. A hatalom megszerzése és birtoklása a kezdettől fogva a Borgiák elsődleges céljai között szerepelt, a jövő viszont most vetődött fel először. Cesare egy egységes itáliai birodalmat szeretne, Rodrigo pedig felveti, hogy a pápaság szálljon apáról fiúra, mint egy monarchiában. 


Forlí elfoglalásával elérhető közelségbe került ez a cél. A Sforzák régóta szúrták a Borgiák szemét, nem csoda, ha többször is kísérletet tettek a városállam megszerzésére. Az utolsó részben aztán ez sikerült is. Tulajdonképpen az egész évad ezt az ostromot készítette elő, a Sforzákkal való leszámolás volt a történet fő mozgatórugója. A csata kellőképpen monumentális lett, le a kalappal a készítők előtt a megvalósításért. Nem mindennap sütnek el több száz kilós ágyúkat és döntenek le masszív városfalakat. Catherina Sforza Rómába szállítása is olyan volt, mintha a történelemkönyvet vitték volna filmre. Forlí tigrise méltó elbánásban részesült. 


Gyakorlatilag a csúcson hagyták abba a sorozatot és bár az epizódok leforgatása után sújtott le a kaszás, a zárórész nem okozott csalódást. Minden történetszálat sajnos így sem tudott lezárni és bár Neil Jordan szerint nem maradt volna elég agyag a 4. évadra, a legizgalmasabb események nem lettek megfilmesítve. Kíváncsi lettem volna, hogyan hullik darabokra Cesare álma, hogyan szerzi meg Della Rovere a pápaságot Rodrigo után és hogyan kerülnek kapcsolatba a Borgiák a d'Este családdal.


Voltak hibái a harmadik évadnak és a sorozatnak is, de összességében örülök, hogy elkészült és hogy ilyen minőségben került képernyőre. A gyönyörű díszletek és ruhák, a színészek alakításai és az intrikák felejthetetlenné tették ezt a korszakot, úgyhogy párszor még biztosan újra fogom nézni a Borgiákat. 

Értékelés: 8/10

2013. október 31., csütörtök

The Conjuring - Démonok között (2013)

Legutóbbi mozilátogatásomkor két film között vacilláltam: a Gravity és a Conjuring. Akkor az előbbire esett a választásom, utóbbira pedig most került sor. Az első előzetesek meggyőzőek voltak és a rendező korábbi filmjeit ismerve nagy várakozással ültem le a Conjuring elé. 


Szerencsére nem kellett csalódnom, James Wannak elég tisztességes horrorfilmet sikerült prezentálnia, ami megtörtént esetet dolgoz fel. Perronék öt gyerekükkel költöznek be új, magányosan álló vidéki házukba, de nem tudják, hogy valaki már él a falak között. Valaki, aki minden percben jelen van, gonosz és képtelenség megszabadulni tőle. A megmagyarázhatatlan földöntúli jelenlét pokollá teszi a napjaikat, és egyre veszélyesebb, ijesztőbb módokat talál ehhez. A család kénytelen paranormális ügyek nyomozóihoz fordulni: azokhoz, akik az amityville-i esetet is lejegyezték. A szakemberek nekilátnak, hogy kifüstöljék a gonoszt a házból de úgy tűnik, még ők sem bírnak vele. 


Klasszikus elemeket vonultat fel a Démonok között, mégsem mondható unalmasnak. Szépen építkezik a film, a kezdeti furcsaságoktól kezdve fokozatosan jutunk el a durvább dolgokig, véres jelenetekre azonban nem kerül sor. Amit én egyáltalán nem bántam. Az Evil Dead vérfürdője után üdítő volt olyan horrorfilmet látni, ami nem a brutalitással és az extremitással akar sokkolni. A Conjuring ugyanis inkább a jól megírt forgatókönyvre, az operatőri munkára, a hanghatásokra és a színészekre támaszkodik.


Az alapsztorit Perronék kálváriája adja, ezzel párhuzamosan pedig a Warren házaspárt (Lorraine és Ed) is megismerjük, akik paranormális esetekre specializálódtak. Velük már a film nyitányában találkozunk, amikor egy Annabelle nevű babáról megállapítják, hogy a gonosz szállta meg. Ez az incidens kísértetiesen hasonlít Chuckyra, a sorozatgyilkos játékbabára, míg egy későbbi jelenet Hitchcock Madarakját idézi meg. De ne szaladjunk ennyire előre.


A helyszínül szolgáló ház impozáns, rengeteg szobával és sötét zuggal rendelkezik, amiket remekül ki is használtak. A pince már önmagában is hátborzongató a félhomállyal, a sok kacattal és letakart tárggyal, de akkor válik igazán félelmetessé, amikor Carolyn Perron pár szál gyufa társaságában a helyiség foglya lesz. A szobák nyikorgó ajtói és recsegő padlói önmagukban nem lettek volna ijesztőek, de az éjszaka sötétjében és csendjében nem egyszer sikerült rámhozni a frászt. Folyamatos a feszültség és rengeteg a sejtetés a filmben. Sokáig nem is látjuk, ki a főgonosz és mi az igazi célja. 


Nincs gond a castinggal sem. Amellett, hogy jó színészeket válogattak be, még a szereplők megismerésére is maradt idő. Ja és a gyerekek sem idegesítőek, pedig volt bennem némi félsz, amikor az öt lány a beköltözéskor megrohamozta a házat. Mindegyik szereplőre nagy feladat hárul, de talán a Carolynt alakító Lili Taylor játéka ragadott meg a legjobban. Nem kis szerepe volt abban, hogy a film csúcsjelenete működni tudjon. És ez a többi jelenetre is igaz. Azzal, hogy a történet a 70-es évekbe lett helyezve, a szereplőknek a mai technikai felszerelések és eszközök nélkül kellett boldogulniuk és a végeredményt nézve ez sikerült is nekik. A Conjuring a régi horrorfilmes kliséket összegyűjtve és azok előtt tisztelegve az idei év egyik legjobb alkotását eredményezte. 

Értékelés: 8.5/10

2013. október 19., szombat

Gravity - Gravitáció (2013)

Már az előzetes megnézésekor tudtam, hogy nem mindennapi film lesz a Gravitáció, de hogy olyan hatást váltson ki, hogy utána órákig keresnem kell az államat, arra nem gondoltam. Korai lenne ráaggatni az "évtized filmje" címkét, az azonban biztos, hogy az utóbbi évek terméséből nem tudnék hasonló alkotást mondani. 


A történet igen egyszerű: a nem túl távoli jövőben három asztronauta a Hubble űrtávcsövön végez karbantartó munkálatokat, amikor hirtelen vészhelyzetben találják magukat. Egy felrobbant orosz műhold törmelékei ugyanis feléjük tartanak, ezért mielőbb el kell hagyniuk a helyszínt. Ez persze nem sikerül. Az űrrepülő súlyos károkat szenved, az űrhajósok pedig eltávolodnak egymástól és a sötét űr felé sodródnak. A balesetet csak az újonc Ryan Stone (aki a neve ellenére nő) és a tapasztalt Matthew Kowalski éli túl. 


Nem kellett sok hozzá, hogy megnyerjen magának a film, ugyanis már a nyitójelenetnél elakadt a lélegzetem. A Föld kékesen tündöklő képe már önmagában lenyűgöző volt, egy dokumentumfilmben sem lehetett volna szebben megmutatni azt a páratlan látványt, ami egy űrhajós szeme elé tárul. A végtelen nyugalom helyét aztán a folyamatos feszültség veszi át, ami szó szerint beleszegez a székbe. Levegőt alig mertem venni és a film feléig eszembe sem jutott, hogy egy kólát is bevittem a terembe. Érdekes, hogy teljes csend honolt a nézőtéren (amit csak egy tüsszentés tört meg), nem volt az a folyamatos eszem-iszom, mint a Hobbit közben. 


Pedig a sztori nem tűnik túl izgalmasnak és szereplőből sincs sok, mégsincs idő unatkozni. A felszín alatt ugyanis igen mély dráma rejtőzik, ami bár alapvető emberi érzelmekről szól, ebben a környezetben hatványozottabban tud érvényesülni. A súlytalanság, az űr ijesztő csendje, a rohamosan fogyó üzemanyag és oxigén kiszolgáltatottá teszi a szereplőket, így a túlélésért folytatott küzdelem és a remény a hazajutásra adják a film esszenciáját. Valóságos újjászületést mutat be a Gravity, ahol az élet olyan kincs, amiért érdemes küzdeni. 


Nehéz feladat hárult tehát a színészekre, már csak azért is, mert a Gravitációt földi körülmények között forgatták. George Clooney veterán kapitányként a nyugalom megtestesítője, a humora pedig képes oldani a végig uralkodó feszült légkört. Sandra Bullock pont az ellenkezőjének tűnik: állandó félelem és szorongás uralja, ami legtöbbször zihálásban nyilvánul meg. A sok felejtős limonádéfilm után itt olyan alakítást nyújt, hogy minden esélye megvan az Oscar díjra. 


Gyakorlatilag minden megvan a Gravityben, amire a mozit kitalálták. A fantasztikus operatőri munka, a hanghatások, a különböző effektek, valamint a sajátos történetmesélés olyan mesterművé teszik Alfonso Cuarón filmjét, aminek az élményére évek múlva is emlékezni fogok. 

Értékelés: 10/10

2013. október 12., szombat

Super Clyde - pilot

Ezt a szitkomot nem rendelte be májusban a CBS, pedig a pilot alapján vevő lettem volna rá. Maga az epizód sem került adásba, a csatorna honlapján lehet megnézni.


A sztori nem nagy eresztés és első olvasatra nem is tűnik érdekesnek: van egy Clyde nevű srác, aki egy gyorsétteremben dolgozik és minden vágya, hogy szuperhős lehessen. Ez persze nem megy könnyen, de szerencsére a gazdag nagybácsi hajdani inasa segít neki. A készítőt ismerve nem Supermanre kell gondolni, hanem egy hétköznapi hőst kell elképzelni. 


Az, hogy ez a koncepció működőképes, elsősorban a megvalósításnak köszönhető. A cold opentől kezdve az utolsó jelenetig ki van dolgozva, a lineáris történetvezetést pedig képregényes flashbackek színesítik. A karakterek is karikatúraszerűek, mintha csak a papírról léptek volna a képernyőre. A főszereplő a Harry Potter-filmekből ismert Rupert Grint, aki egy kissé félénk, de végtelenül jószívű és szerethető karaktert hoz. Az inassal (Stephen Fry) ők az epizód fénypontjai. 


Sajnos a két tesóról már nem mondható el ugyanez. A lány még hagyján, mert jól kihasználták az írók a karakterében rejlő lehetőségeket, de a Tyler Labine által játszott báty inkább idegesített. Túl egysíkú szereplőnek tűnt, látszólag nem tudtak mit kezdeni vele. Szerencsére a kisebb szerepekben feltűnő színészek ellensúlyozzák ezt. A buszsofőrt játszó színésszel a Raising Hope-ban találkozhattunk és a néha felcsendülő zene is a már említett komédiára emlékeztetett. Nem a sírvaröhögős poénok jellemzik az epizódot, mégis szinte az egészet végigmosolyogtam. Semmi mást nem akar, csak szórakoztatni, ami sikerült is neki. 

Értékelés: 7.5/10

2013. szeptember 30., hétfő

Welcome to the Family - pilot

A Sleepy Hollow és a We are men után íme az évad harmadik meglepetése: a Welcome to the family. Ez a sorozat sem szerepelt a májusi upfrontsos listámon, viszont annyira dicsérték a pilotot, hogy én sem hagyhattam figyelmen kívül.

A családi komédiák sorát gyarapítja a Welcome to the family, de nem azt a vonalat követi, mint a Modern Family vagy a The Middle. Középiskolai ballagási ceremóniával indít az epizód, Junior és Molly ugyanis most fejezték be a középiskolát. Mindketten élnék az egyetemisták/főiskolások életét, csakhogy kiderül, hogy a lány terhes, a babát pedig meg szeretnék tartani. Ehhez azonban a szülőknek is lesz egy-két szava... 


Nem olyan sorozatot kell elképzelni, mint a Raising Hope, de komikus helyzetekből itt sincs hiány. Molly szülei épp a lányuk kirepülése utáni terveiket szövögetik, amikor értesülnek a fejleményekről. A reakcióikban nincs semmi meglepő, de ugye ott van a fiú családja... ami nem kevés humorforrással szolgál. A két apuka fenomenális, a kettejük között húzódó ellentét adta az epizód legjobb momentumait és ez nagy valószínűséggel a későbbiekben is így lesz. 


Mégsem ez ragadott meg a sorozatban (hiszen ezt a témát sem most látjuk először), hanem a színészek. Remek a casting, nem is tudom, mikor láttam utoljára olyan pilotot, ahol ennyire jól működött a szereplők közötti kémia. Poénokból nem kaptunk túl sokat, a Welcome to the family varázsát sokkal inkább a szerethető karakterek adják. Az epizód zárása alapján pedig még a folytatás is ígéretesnek tűnik. 

Értékelés: 7/10