2013. október 31., csütörtök

The Conjuring - Démonok között (2013)

Legutóbbi mozilátogatásomkor két film között vacilláltam: a Gravity és a Conjuring. Akkor az előbbire esett a választásom, utóbbira pedig most került sor. Az első előzetesek meggyőzőek voltak és a rendező korábbi filmjeit ismerve nagy várakozással ültem le a Conjuring elé. 


Szerencsére nem kellett csalódnom, James Wannak elég tisztességes horrorfilmet sikerült prezentálnia, ami megtörtént esetet dolgoz fel. Perronék öt gyerekükkel költöznek be új, magányosan álló vidéki házukba, de nem tudják, hogy valaki már él a falak között. Valaki, aki minden percben jelen van, gonosz és képtelenség megszabadulni tőle. A megmagyarázhatatlan földöntúli jelenlét pokollá teszi a napjaikat, és egyre veszélyesebb, ijesztőbb módokat talál ehhez. A család kénytelen paranormális ügyek nyomozóihoz fordulni: azokhoz, akik az amityville-i esetet is lejegyezték. A szakemberek nekilátnak, hogy kifüstöljék a gonoszt a házból de úgy tűnik, még ők sem bírnak vele. 


Klasszikus elemeket vonultat fel a Démonok között, mégsem mondható unalmasnak. Szépen építkezik a film, a kezdeti furcsaságoktól kezdve fokozatosan jutunk el a durvább dolgokig, véres jelenetekre azonban nem kerül sor. Amit én egyáltalán nem bántam. Az Evil Dead vérfürdője után üdítő volt olyan horrorfilmet látni, ami nem a brutalitással és az extremitással akar sokkolni. A Conjuring ugyanis inkább a jól megírt forgatókönyvre, az operatőri munkára, a hanghatásokra és a színészekre támaszkodik.


Az alapsztorit Perronék kálváriája adja, ezzel párhuzamosan pedig a Warren házaspárt (Lorraine és Ed) is megismerjük, akik paranormális esetekre specializálódtak. Velük már a film nyitányában találkozunk, amikor egy Annabelle nevű babáról megállapítják, hogy a gonosz szállta meg. Ez az incidens kísértetiesen hasonlít Chuckyra, a sorozatgyilkos játékbabára, míg egy későbbi jelenet Hitchcock Madarakját idézi meg. De ne szaladjunk ennyire előre.


A helyszínül szolgáló ház impozáns, rengeteg szobával és sötét zuggal rendelkezik, amiket remekül ki is használtak. A pince már önmagában is hátborzongató a félhomállyal, a sok kacattal és letakart tárggyal, de akkor válik igazán félelmetessé, amikor Carolyn Perron pár szál gyufa társaságában a helyiség foglya lesz. A szobák nyikorgó ajtói és recsegő padlói önmagukban nem lettek volna ijesztőek, de az éjszaka sötétjében és csendjében nem egyszer sikerült rámhozni a frászt. Folyamatos a feszültség és rengeteg a sejtetés a filmben. Sokáig nem is látjuk, ki a főgonosz és mi az igazi célja. 


Nincs gond a castinggal sem. Amellett, hogy jó színészeket válogattak be, még a szereplők megismerésére is maradt idő. Ja és a gyerekek sem idegesítőek, pedig volt bennem némi félsz, amikor az öt lány a beköltözéskor megrohamozta a házat. Mindegyik szereplőre nagy feladat hárul, de talán a Carolynt alakító Lili Taylor játéka ragadott meg a legjobban. Nem kis szerepe volt abban, hogy a film csúcsjelenete működni tudjon. És ez a többi jelenetre is igaz. Azzal, hogy a történet a 70-es évekbe lett helyezve, a szereplőknek a mai technikai felszerelések és eszközök nélkül kellett boldogulniuk és a végeredményt nézve ez sikerült is nekik. A Conjuring a régi horrorfilmes kliséket összegyűjtve és azok előtt tisztelegve az idei év egyik legjobb alkotását eredményezte. 

Értékelés: 8.5/10

2013. október 19., szombat

Gravity - Gravitáció (2013)

Már az előzetes megnézésekor tudtam, hogy nem mindennapi film lesz a Gravitáció, de hogy olyan hatást váltson ki, hogy utána órákig keresnem kell az államat, arra nem gondoltam. Korai lenne ráaggatni az "évtized filmje" címkét, az azonban biztos, hogy az utóbbi évek terméséből nem tudnék hasonló alkotást mondani. 


A történet igen egyszerű: a nem túl távoli jövőben három asztronauta a Hubble űrtávcsövön végez karbantartó munkálatokat, amikor hirtelen vészhelyzetben találják magukat. Egy felrobbant orosz műhold törmelékei ugyanis feléjük tartanak, ezért mielőbb el kell hagyniuk a helyszínt. Ez persze nem sikerül. Az űrrepülő súlyos károkat szenved, az űrhajósok pedig eltávolodnak egymástól és a sötét űr felé sodródnak. A balesetet csak az újonc Ryan Stone (aki a neve ellenére nő) és a tapasztalt Matthew Kowalski éli túl. 


Nem kellett sok hozzá, hogy megnyerjen magának a film, ugyanis már a nyitójelenetnél elakadt a lélegzetem. A Föld kékesen tündöklő képe már önmagában lenyűgöző volt, egy dokumentumfilmben sem lehetett volna szebben megmutatni azt a páratlan látványt, ami egy űrhajós szeme elé tárul. A végtelen nyugalom helyét aztán a folyamatos feszültség veszi át, ami szó szerint beleszegez a székbe. Levegőt alig mertem venni és a film feléig eszembe sem jutott, hogy egy kólát is bevittem a terembe. Érdekes, hogy teljes csend honolt a nézőtéren (amit csak egy tüsszentés tört meg), nem volt az a folyamatos eszem-iszom, mint a Hobbit közben. 


Pedig a sztori nem tűnik túl izgalmasnak és szereplőből sincs sok, mégsincs idő unatkozni. A felszín alatt ugyanis igen mély dráma rejtőzik, ami bár alapvető emberi érzelmekről szól, ebben a környezetben hatványozottabban tud érvényesülni. A súlytalanság, az űr ijesztő csendje, a rohamosan fogyó üzemanyag és oxigén kiszolgáltatottá teszi a szereplőket, így a túlélésért folytatott küzdelem és a remény a hazajutásra adják a film esszenciáját. Valóságos újjászületést mutat be a Gravity, ahol az élet olyan kincs, amiért érdemes küzdeni. 


Nehéz feladat hárult tehát a színészekre, már csak azért is, mert a Gravitációt földi körülmények között forgatták. George Clooney veterán kapitányként a nyugalom megtestesítője, a humora pedig képes oldani a végig uralkodó feszült légkört. Sandra Bullock pont az ellenkezőjének tűnik: állandó félelem és szorongás uralja, ami legtöbbször zihálásban nyilvánul meg. A sok felejtős limonádéfilm után itt olyan alakítást nyújt, hogy minden esélye megvan az Oscar díjra. 


Gyakorlatilag minden megvan a Gravityben, amire a mozit kitalálták. A fantasztikus operatőri munka, a hanghatások, a különböző effektek, valamint a sajátos történetmesélés olyan mesterművé teszik Alfonso Cuarón filmjét, aminek az élményére évek múlva is emlékezni fogok. 

Értékelés: 10/10

2013. október 12., szombat

Super Clyde - pilot

Ezt a szitkomot nem rendelte be májusban a CBS, pedig a pilot alapján vevő lettem volna rá. Maga az epizód sem került adásba, a csatorna honlapján lehet megnézni.


A sztori nem nagy eresztés és első olvasatra nem is tűnik érdekesnek: van egy Clyde nevű srác, aki egy gyorsétteremben dolgozik és minden vágya, hogy szuperhős lehessen. Ez persze nem megy könnyen, de szerencsére a gazdag nagybácsi hajdani inasa segít neki. A készítőt ismerve nem Supermanre kell gondolni, hanem egy hétköznapi hőst kell elképzelni. 


Az, hogy ez a koncepció működőképes, elsősorban a megvalósításnak köszönhető. A cold opentől kezdve az utolsó jelenetig ki van dolgozva, a lineáris történetvezetést pedig képregényes flashbackek színesítik. A karakterek is karikatúraszerűek, mintha csak a papírról léptek volna a képernyőre. A főszereplő a Harry Potter-filmekből ismert Rupert Grint, aki egy kissé félénk, de végtelenül jószívű és szerethető karaktert hoz. Az inassal (Stephen Fry) ők az epizód fénypontjai. 


Sajnos a két tesóról már nem mondható el ugyanez. A lány még hagyján, mert jól kihasználták az írók a karakterében rejlő lehetőségeket, de a Tyler Labine által játszott báty inkább idegesített. Túl egysíkú szereplőnek tűnt, látszólag nem tudtak mit kezdeni vele. Szerencsére a kisebb szerepekben feltűnő színészek ellensúlyozzák ezt. A buszsofőrt játszó színésszel a Raising Hope-ban találkozhattunk és a néha felcsendülő zene is a már említett komédiára emlékeztetett. Nem a sírvaröhögős poénok jellemzik az epizódot, mégis szinte az egészet végigmosolyogtam. Semmi mást nem akar, csak szórakoztatni, ami sikerült is neki. 

Értékelés: 7.5/10