Magyarázat mindenre (2023)

Nyár van Budapesten. A gimnazista Ábelnek az érettségire kellene készülni, de épp most ébredt rá, hogy szerelmes legjobb barátjába, Jankába. Janka jó tanuló, a vizsga miatt nem kell izgulnia, viszont ő is reménytelenül szerelmes, csak éppen a történelemtanárukba, Jakabba. Jakabnak családja van, pedagógusként próbál túlélni Magyarországon és korábban már összetűzésbe került Ábel konzervatív apjával. A két részre szakadt társadalom feszültségei felszínre törnek, amikor Ábel történelemérettségije országos botrányba torkollik, ő pedig valahol a két oldal között áll, mindennek a kellős közepén és még mindig szerelmes. 

Rengeteg pozitív kritikát olvastam Reisz Gábor legújabb filmjéről és az is növelte a várakozásomat, hogy a Magyarázat mindenre számtalan díjat nyert. Többek között a legjobb filmét a 2023-as Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. A film játékideje elsőre egy kicsit megijesztett, hiszen a történet egyszerűnek tűnik és nem indokolná a 151 perces hosszt. A film megtekintése után viszont már nem érzem ezt problémának, sőt. 

Na de mi is történik ebben a két és fél órában? Nos, azt hiszem, nincs olyan ember, aki ne félne, vagy félt volna az érettségitől. Én is ebbe a csoportba tartozom. Hiába érettségiztem majdnem 20 évvel ezelőtt, élénken emlékszem, mennyire izgultam a vizsgák előtt. Ábel teljesen átlagos 18 éves fiatal, akivel a szóbeli érettségi előtt ismerkedünk meg. Nagy rajta a nyomás, hiszen a szülei azt szeretnék, ha a fiúk egyetemen folytatná majd a tanulmányait. A Janka iránt fellobbant szerelem sem könnyíti meg a fiú életét, a szóbeli napja pedig vészesen közelít... 

A film egyik legfeszültebb jelenete pont ez az ominózus szóbeli vizsga, ami látszólag ugyanolyan, mint bármilyen másik vizsga. Egyetlen apróságot kivéve, ami aztán események furcsa láncolatát indítja el. Más körülmények között biztosan nem vert volna ekkora port ez a dolog, de mivel napjaink Magyarországán játszódik a film, nagyon is aktuális és fontos a mondanivalója. Tanárként maximálisan együttéreztem Jakabbal, nem véletlenül döntöttem úgy tavaly, hogy elhagyom a pályát. Ahogy a többi szereplő álláspontját is meg lehet érteni, a film alatt ugyanis egyszer sem éreztem azt, hogy a rendező bármelyik oldallal szimpatizál. 

Az egyetlen "áldozat" itt Ábel, aki sodródik az eseményekkel és nem igazán tudja megvédeni magát. Hasonlóan bátortalan karakter, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Áronja, csak az élethelyzete más. Sajnálni viszont nem tudtam, mert nem erőssége a saját hibáinak a felvállalása. Azt viszont tisztán megmutatja a film, hogy milyen ma végzős középiskolásnak lenni és a fiatalok mennyire szeretnék megélni a fiatalságukat és a szabadságot. A film utolsó jelenete is ezt a felszabadultságot próbálja érzékeltetni. Nagyon jók a színészek (talán csak a Jankát alakító színésznő beszédén lehetett volna javítani), senki sem játssza túl a szerepét és a bemutatott helyzetek is reálisak. Elgondolkodtató és jó film a Magyarázat mindenre, mindenképpen érdemes megnézni. 

Értékelés: 8/10

Valérie Perrin: Trió

"Az idő elválasztja azokat, akik szeretik egymást." 

Fülszöveg: Mulandó ​és örök, mint az ifjúság, a barátság, a szerelem.
1986. Adrien, Étienne és Nina a felső tagozaton ismerkednek meg egymással, és rövid időn belül elválaszthatatlan barátokká válnak. Van egy közös álmuk: együtt akarják elhagyni a porfészket, ahol felnőttek, hogy Párizsba költözzenek, és örökre életükre együtt maradjanak.
2017. Egy autó kerül elő a szülővárosuk melletti tóból. Virginie, az újságírónő kapja a feladatot, hogy tudósítson az ügy fejleményeiről. Lassan, lépésről lépésre tárul fel előttünk az a rendkívüli kötelék, amely a három gyermekkori jóbarátot összefűzi. Megtudjuk, hogy mi lett velük, hogy a barátságuk története miként kapcsolódik a hirtelen előkerült autóroncshoz. 

A Másodvirágzás és a Vasárnap koldusai után nem volt kérdés, hogy Valérie Perrin harmadik regényét is elolvasom. A már említett könyvek stílusa, valamint az izgalmasnak ígérkező történet miatt elég nagy elvárással kezdtem bele a Trió olvasásába.

A kezdés elég hamar berántott és egyre kíváncsibb lettem Nina, Adrien és Étienne sorsának alakulására. Tíz éves korukban ismerjük meg őket és 41 évesen "köszönünk el" tőlük. Felnövéstörténetként is jól működött a regény, de az elsüllyedt autóhoz kapcsolódó történetszálat sokáig nem tudtam hová tenni. Folyamatosan fel-felbukkant és apránként kaptunk róla információt. Amikor aztán kiderült, hogy Clotilde Marais hogyan kapcsolódik a szereplőkhöz, egyszerre értelmet nyertek az események és minden a helyére került. 

Főszereplőink más-más családi háttérből érkeznek, egy dolog viszont közös bennük: mindhárman különböző terheket és traumákat cipelnek magukkal, amiket csak a regény végére sikerül megérteniük és feldolgozniuk. Alapvetően mindhárom gyereket megismerjük, de a hangsúly Ninán van. Legjobban az ő életének alakulása érdekelt, a két fiú problémáival nehezebben tudtam azonosulni. És akkor még ottvan a mesélő (Virginie) is, aki rejtélyes módon kapcsolódik a trióhoz... Végülis passzolt a történethez a lelepleződése, de tény, hogy utána néhány esemény nagyon más megvilágításba került (pl. a Louise-zal való kapcsolat).

Ezt leszámítva viszont nagyon egyben volt ez a történet. Tele van élettel, illattal, zenével, színekkel és érzelmekkel. Valérie Perrin remekül megragadja a gyermekkor ártatlanságát, a kamaszkor kihívásait és mérföldköveit, valamint a felnőttkor viszontagságait. Gyakorlatilag három teljes életet követhetünk végig. Ugyanúgy látunk mélységeket és magasságokat, mint az írónő korábbi regényeiben és léleksimogató jelenetekből sincs hiány. Nagyon szép pillanattal zárul a regény, jó lenne látni, hogyan alakul később a szereplők sorsa; együtt marad-e a trió, vagy felbomlik. 

"A nap igazi melegét csak a szeretteinkkel együtt lehet érezni, azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk."

"Az ördög jobban szereti az angyalokat, mint a gazembereket, mert a jók szívét könnyebb felfalni."

Inside No. 9 - 7. évad

Kicsit meg vagyok késve ezzel a brit szériával, ugyanis a legutóbbi évad óta már kettő lement, de ahogy a 6. évadról szóló bejegyzést is zártam, nem ültem tűkön, hogy minél előbb lássam a folytatást. Így tehát elég sok idő telt el ahhoz, hogy egy kicsit "frissebb" szemmel nézzem meg a 7. évadot a (sokáig kedvenc) brit antológiás sorozatomból. 

A megszokott séma továbbra sem változott: ezúttal is hat különböző epizódot kaptunk, amiket csak a 9-es szám köt össze, na és persze az, hogy a sorozat kreátorai - nevezetesen Reece Shearsmith és Steve Pemberton - változatos szerepekben bukkannak fel. Ahogy a korábbi évadoknál is megjegyeztem, a sorozat fénye mostanra már erősen megkopott és ez sajnos a 7. évadra is igaz. Az egyetlen pozitívum talán az, hogy most az epizódok egyenletesebb színvonalúak voltak. 

A nyitórész a mini osztálytalálkozóval a maga abszurditásával és hangulatával egy kicsit visszarepített a sorozat korábbi évadaiba, de mivel hamar rájöttem a csattanóra, nem okozott akkora meglepetést az epizód. Ahogy a többi sem: mindegyiknek megvolt a maga szokatlan és egyedi sztorija, de könnyedén ki lehetett találni, hogy hová fut ki a történet. 

A legjobban talán a 2. epizódon lepődtem meg, mert olyasmit is bevállaltak a készítők, ami ki tudja verni a biztosítékot. Az első perctől érezni, hogy valami nem stimmel ebben az apró wales-i iskolában, de ezt lompos nélkül is át lehetett volna adni. Szóval egy kicsit ledöbbentett, hogy az a fényképválogatós jelenet ebben a formában adásba került Angliában. Persze az is lehet, hogy kicenzúrázták. (Aki látta az epizódot, az tudja, hogy mire gondolok.) 

Az epizódok témája egyébként elég változatos volt, de szinte mindegyikben megjelent valamilyen formában a halál és az elmúlás. A korábbi évadokra nem volt jellemző az effajta átkötő motívum, nekem mindenesetre tetszett ez az ötlet és a folytatásban is szívesen látnék még hasonlót.

A hat epizód közül a túszejtős-átverős tetszett a legjobban, remekül működtek a helyzet- és jellemkomikumok, minden apró részlet a helyén volt. A legfurcsább egyértelműen a szezonzáró epizód volt, ami egyszerre akart lenni oktatófilm és családtörténet South Parkos környezetbe csomagolva. Remekül ötvözték benne az animációt és az élőszereplős elemeket, emellett a története is nagyon erős volt. Egy kicsit bajban is vagyok az évad értékelésével, mert összességében nem volt rossz ez a hat rész, de a sorozat korábbi évadaihoz képest mégis érezhető a minőségi romlás. 

Értékelés: 7/10

A Haunting in Venice - Szeánsz Velencében (2023)

A kísérteties hangulatú, második világháború utáni Velencében Hercule Poirot borzongató rejtéllyel szembesül Mindenszentek napján. A munkától visszavonultan, önkéntes száműzetésben élő detektív vonakodva bár, de részt vesz egy szeánszon, amit egy omladozó, szellemjárta palazzóban tartanak. Miután az egyik vendéget meggyilkolják, Poirot árnyak és titkok csalfa világában találja magát. 

Ősz, eső, Agatha Christie-könyvön alapuló krimi... mi sem lehetne jobb kombináció szeptember végén - október elején. A Szeánsz Velencében már az előzetesével kíváncsivá tett, ezért nagyon vártam, hogy ez a film a moziba kerüljön. Ezt a filmet úgy harangozták be, hogy Agatha Christie: Halloween és halál (másik ismert címén Ellopott gyilkosság) című regénye alapján készült, de azt már most leszögezném, hogy ennek a filmfeldolgozásnak alig van köze az eredeti műhöz. Ami egyébként nem feltétlenül baj.

Valójában Kenneth Branagh (aki rendezte és a főszereplőt alakítja) fogta a krimi királynőjének regényét, kiemelte belőle a szereplőket és leforgatott egy teljesen új Poirot-filmet. A helyszín ezúttal Velence, de most a sötét, misztikus oldalát látjuk az olasz városnak, az ismert turistalátványosságok csak a vágóképekben jelennek meg. Az "eredeti" karakterekkel pedig teljesen más szerepkörben találkozunk. Úgyhogy a Szeánsz Velencében nem egy 100%-ig könyvhű adaptáció. 

A szeánsz és a családhoz kapcsolódó rejtély jól működött és a gyilkosság is viszonylag hamar bekövetkezik. A nyomozás, a gyilkos személyének és indítékának kiderítése viszont már lassabb tempóban zajlik. Kevés a kulcs és a támpont, így hiába próbáltam együtt nyomozni a belga detektívvel, nem sikerült rájönnöm, hogy ki a tettes. Az ügy megoldását ugyanakkor unottan és mindenféle felvezetés nélkül közli velünk Poirot. 

A szereplők hozzák a kötelezőt, senkit sem éreztem soknak vagy idegesítőnek. A gyerekszereplőkkel sem volt gond. Ariadne Oliver ábrázolása nagyon eltért attól, amilyennek a könyvekben megismertük, nem éreztem igazán Poirot barátjának, inkább egy távoli ismerősének tűnt. A címszereplő viszont... nos, Kenneth Branagh jól hozta Poirot jellegzetességeit, ugyanakkor ebben a filmben nagyon kimértnek tűnt és a szürke agysejtjei sem működtek úgy, ahogyan vártam. Ha már Poirot, akkor nekem David Suchet az etalon. Furcsa volt az is, hogy Poirot egy ilyen misztikus ügyet vállalt el, miközben tudvalevő, mennyire távol áll tőle a spirituális világ. 

Az ügy megoldása után az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen rémesen egyszerű volt ennek a filmnek a cselekménye, nem volt benne semmilyen váratlan fordulat. Számomra mégsem maradt túl emlékezetes, pedig mind a krimi műfaját, mind Agatha Christie műveit kedvelem. A hangulattal nem volt gond, a készítők remekül ki tudták használni az ódon palazzo sejtelmes fényeit, a folyamatos esőt és a zenék is tetszettek. A dialógusokat viszont jobban is megírhatták volna, mert helyenként nagyon mesterkéltté tették a jeleneteket és a szereplőket sem tudták közelebb hozni. Összességében tisztes iparosmunka a film, a műfaj kötelező elemeit szépen felvonultatja, de Poirot karakterét ismerve én egy kicsit többet vártam tőle. 

Értékelés: 7/10