Mentés másképp (2021)

A legutóbb látott (és nagy csalódást keltő) Hóember adaptáció után egy időre jegeltem a filmnézést. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy a krimiket félretéve más műfajból válasszak. A közelmúlt filmtermései közül a magyar Mentés másképp a sztorija miatt érdekesnek tűnt, úgyhogy gondoltam, teszek vele egy próbát. 

Márk, egy fiatal könyvelő kezd beleszürkülni a munkájába. Egy nap felkeresi őt apja egykori munkatársa, hogy mentse meg a lányát, Dórát a depressziótól. Márk ugyanis sajátos pszichológiai terápiát dolgozott ki a közgáz előtt a hasonló esetek kezelésére: úgy manipulálja az emberek életét, hogy azok nem tudnak róla. Hosszas vonakodás után anyagi érdekből elfogadja az ajánlatot, később azonban megszállottjává válik az esetnek és mindent megtesz a lány sikeres kezeléséért. 

Őszintén szólva kicsit többet vártam ettől a filmtől. Dóra depressziójából annyira keveset kapunk, hogy aki nem tudja, mivel jár ez az állapot, az a film alapján sem valószínű, hogy megérti. Az meg különösen bosszantó, hogy Dóra apja egy amatőrt bíz meg egy ilyen súlyos probléma kezelésével. Krisztián "felbukkanása" után vártam, hogy egy kicsit árnyalják a pár kapcsolatát, de ez sajnos nem történt meg. Gyakorlatilag Krisztián minden tette teljesen érthető: ahogy kiosztja Márkot a munkahelyén és ahogy tőle telhetően mindent megtesz Dóra boldogságáért és az esküvőért. Az egyetlen durvább kifakadása is jogos, mert mások provokálják ki belőle. 

Szóval én egy kicsit hiteltelennek éreztem a fő történetszálat, amit a végső "megoldás" is csak megerősít. Kíváncsi lettem volna, Márk milyen útmutatót írt Krisztiánnak, de csak néhány mondatot tudunk meg belőle, utána már a happy endet látjuk. Ja és az érintettek közül senki sem köszöni meg Márk fáradozását, ami szintén nagyon furcsa. Vagyis hiába a jó alapötlet, ez a film inkább a felszínt karcolgatta, a mélység hiányzott belőle. Akkor is, ha ez nem kőkemény dráma, hanem könnyed vígjáték.

A humor szerencsére sokat javít az összképen, Csabika karaktere nagyon jól el lett találva és az időközben felszedett barátnő is üde színfoltja volt a filmnek. A zenét szintén dicséret illeti, mindegyik dal illett az adott jelenethez. A színészek játékával alapvetően nem volt problémám, sok olyan színész szerepelt ebben a filmben, akiknek eddig nem találkoztam a nevével. A statiszták már jobban zavartak, némelyikük szövege úgy hangzott, mintha egy iskolai memoritert mondana fel. Ahhoz képest, mennyire kevés büdzséből valósult meg ez a film, örvendetes, hogy el tudott jutni a mozikba, de egy erősebb és kidolgozottabb forgatókönyv sokat javított volna ezen az alkotáson. 

Értékelés: 6/10

Ég veled, katedra!

Ahogy a poszt címéből is látszik, azok sorát gyarapítom, akik ősztől nem tanárként folytatják a pályafutásukat. Régóta érlelődött bennem ez a döntés, de idén - kilenc év tanítás után - jutottam el arra a pontra, hogy kimondjam: elég volt, nem csinálom ezt tovább.
Az egyik szemem sír, a másik nevet: sok szép élményt köszönhetek ezeknek az éveknek, ugyanakkor elszomorít, hogy nem látok más megoldást.

Én azok közé tartozom, aki tanár akart lenni. Már kisgyerekként elhatároztam ezt és senki sem tudott lebeszélni róla, pedig sokan próbáltak. Az egyetemnek is eszerint vágtam neki: tudtam, mit akarok és keményen küzdöttem is a célomért. Végig arra törekedtem, hogy minél több mindent megtanuljak és később jó szakember legyek, így nagyon örültem, amikor az öt és fél éves képzés után átvehettem a diplomámat.
A munkábaállás nem volt egyszerű, az első munkahelyem nem sokban kapcsolódott a végzettségemhez, de igyekeztem helytállni. Közben persze reménykedtem, hogy sikerül tanári állást kapnom, ami aztán egy év múlva be is következett.
A kezdet nem volt könnyű. Pályakezdőként szinte minden új volt, ki kellett alakítanom a munkamódszeremet, a tanítási stílusomat, rengeteg tankönyvet be kellett szereznem, de legfőképpen: újra kellett építenem magamat, mert az előző munkahely teljesen szétzilálta az idegeimet és az önbizalmamat. Egy év kellett hozzá, hogy tényleg úgy érezzem, hogy a helyemen vagyok és jól végzem a munkámat. Végigjártam utána a ranglétrát: portfóliót írtam, minősítővizsgáztam, számtalan továbbképzést elvégeztem, osztályfőnök lettem és szép lassan a szakmai sikerek is jöttek. Nem kevés pénzt és időt rááldozva törekedtem arra, hogy egyre jobb legyek a szakmában. Nagyon szerettem azt az iskolát, ahol 4 évig tanítottam, de az élet úgy hozta, hogy a későbbiekben többször is intézményt kellett váltanom. Vagy az óráim nem voltak meg a teljes álláshoz, vagy olyan problémák adódtak, amiket nem lehetett máshogy megoldani. Aztán jött a Covid és vele együtt az online tanítás, amikor már megfogalmazódott bennem az, hogy nem biztos, hogy az elkövetkezendő 30 évben ezt szeretném csinálni. Pedig a diákokkal nem volt gondom, minden tanítványomra szeretettel gondolok vissza. A legelső csoportom névsorát a mai napig fejből tudom és a diákok arcára is emlékszem. :) A körülményekből lett elegem. 

- Tényleg szerettem a munkámat, de az állandó ellenőrzéstől már herótom volt. Mindenféléből kijutott: igazgatói, igazgatóhelyettesi, tanfelügyeleti, szakfelügyelői, szülői nyílt nap, random online óralátogatás, stb. A legjobban mégis az bosszantott fel, hogy jövőre kötelező lett volna megcsinálnom a Ped. 2-be lépéshez szükséges portfóliót, miközben már emelt szintre is készítettem fel diákokat és idén már vizsgáztattam is emelt szinten. Mégis hányszor kellene bebizonyítanom azt, hogy értek ahhoz, amire tíz éve a diplomámat kaptam? Ha igazán kíváncsiak arra, hogyan végzem a munkámat, akkor meg lehet nézni, hány tanítványom érettségizett le sikeresen és szerzett nyelvvizsgát.

- Arról nem beszélve, mennyi időt vett volna el a portfólió írása az érdemi és hasznos munkától. Világéletemben utáltam a felesleges és értelmetlen dolgokat, és ezt különösen annak tartom. Még ha nyáron előre is dolgozok, nagyon sok dokumentumot tanév közben kellett volna megírnom. Mikor készülök az órákra, ha állandóan dokumentumot gyártok? Én annak idején arra esküdtem fel, hogy a diákok jövőjéért felelek és az ő tudásukat gyarapítom. 60-70 oldalnyi önfényező papírhalom szerintem nem alkalmas erre. Főleg ha el sem olvassa az a kedves személy, aki aztán a munkámat minősíti és a sorsomról dönt... (személyesen megtapasztalt eset)

- Ne szépítsük a dolgot: mindannyian pénzből élünk. Én azon szerencsések kis csoportjához tartoztam, akik meg tudtak élni a tanári fizetésből, de egyre többször megfordult a fejemben, hogy előbb-utóbb egy mellékállásra is szükségem lesz. Amikor a lakóközösség megválasztott felügyelőbizottsági tagnak és láttam, hogy a lépcsőházat takarító 3 fős brigád mennyit kap a munkájáért, komolyan elgondolkoztam néhány dolgon. Tény, hogy fontos és hasznos tevékenységet végeznek, de az én fizetésem a nyomában sincs az övéknek. És azért lássuk be, egy takarítói munkához nem kell egyetemi diploma és a felelősség is kevesebb, mint egy tanárnak. 

- 2021. nyarán került sor a 15 éves érettségi találkozó megrendezésére. A találkozó jól sikerült, de ahogy a bejegyzésben is említettem, inkább a volt évfolyamtársak karrierjéről és gyerekeiről esett a legtöbb szó. Nyilván örültem a többiek sikereinek, de nagyon fájt a felismerés, hogy elment mellettem az élet: se férj, se gyerek. Szinte ugyanott tartok, mint kilenc évvel ezelőtt. Miközben már a volt diákjaim is szép lassan férjhez mennek/megnősülnek és családot alapítanak... Ahhoz ugyanis, hogy jó tanár legyek, rengeteg időt kell áldozni. Nekem soha nem ért véget a munkaidő akkor, amikor kijöttem az iskola épületéből. Hétköznap szerencsés esetben éjfélig dolgoztam és készültem a következő munkanapra, de gyakran a hétvégét is rá kellett szánnom a munkára. Hogy lehet így ismerkedni és tartós párkapcsolatot kialakítani? Hogy lehet napi 4-5 órányi alvással éveken/évtizedeken keresztül minden nap minőségi munkát végezni?

- A felsorolt dolgok ellenére még tudtam volna folytatni a tanítást, de volt egy sokkal fontosabb dolog, ami miatt végül a pályaelhagyás mellett döntöttem. Ez pedig a mai magyar rögvalóság. A Covid-helyzet rávilágított arra, amit korábban nem érzékeltem ilyen látványosan: mégpedig azt, hogy a tanári szakma társadalmi megbecsültsége a béka feneke alatt van. Folyamatosan úgy éreztem, mintha a tanár a társadalom lábtörlője vagy boxzsákja lenne. Akibe végtelenszer bele lehet rúgni, akit dróton lehet rángatni és aki mindenért is hibáztatható. A vírushelyzet miatt egy hétvége alatt át kellett állni online tanításra (amihez egyébként semmilyen segítséget nem kaptunk, csak annyit mondtak, hogy "Oldd meg, ahogy tudod!"), utána pedig jött az általános szidás és számonkérés. Mindenkitől. Szülőtől, gyerektől, főnöktől. 

- Arra, hogy a politikusok folyamatosan a nyári szünetet meg a hivatástudatot mantrázzák, már fel sem kaptam a fejemet. Az viszont nagyon fáj, hogy odáig fajult a helyzet, hogy szégyellnem kell a szakmámat.

- Nem egy tüntetésen voltam, de pár órányi tiltakozás után soha nem történt semmi. Ja de. Megkaptuk, hogy hisztiző és semmittevő libernyákok vagyunk. Kösz.

- Idén januárban a tanársztrájkokkal aztán elindult valami. Én nem álltam be közéjük. A tiltakozással maximálisan egyetértettem, a formájával viszont nem. A sztrájk ugyanis az én értelmezésemben azt jelenti, hogy teljes munkamegtagadás. Nincs gyerekfelügyelet, óratartás, meg elégséges szolgáltatás és kiskutya füle. Hanem bezárják az iskolákat, ha kell több napra is, mert akkor mindenki rádöbbenne, hogy mekkora baj van - és lesz! - a közoktatásban. Nos, nem ez történt. Se kicsiben, se nagyban. Az iskolám főnöksége közölte a sztrájkolókkal, hogy az akciójukkal rossz fényt vetnek az iskolára és hogy a sztrájkjuk nem a többség véleményét tükrözi. Nos, nekem ezen a ponton telt be az a bizonyos pohár...

Így nézne ki tehát ez a fantasztikus tanári életpályamodell. Találó neve van, nekem viszont csak egy életem, amit nem így szeretnék élni.

A 9 év alatt azt láttam, hogy a tanári munka igenis fontos, gyakorlatilag a társadalom alapköveit tesszük le és meghatározzuk az ország jövőjét. És akkor ezt kapjuk érte cserébe, amiket most pontról pontra felsoroltam. Végtelenül elkeserít és hogy egy klasszikust idézzek: nem tudom, hogy "ki fog tanítani szeptembertől".
Én ugyanis máshol folytatom, mert a választási eredmények is azt tükrözik, hogy ebben az országban nincs szükség kiművelt és gondolkodó emberfőkre. Én pedig nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni egy ilyen rendszerhez. Az igazi vesztesek a diákok lesznek: nagyon nem ezt érdemlik.

Janne Teller: Semmi

Fülszöveg: "Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá." Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre Anthon egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki - és maguknak - az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze - ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontos fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét... Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie... 

Egy csapat 8. osztályos diák, akik az élet értelmét keresik. Ugyan mi baj lehet belőle? Nagyjából ezzel a feltevéssel kezdtem bele ennek a könyvnek az olvasásába. Kiskamaszok, iskola, osztályközösség, útkeresés, barátság, lázadás, bizonyítás... Tanárként jól ismerem ezt a korosztályt és olvasás közben sok esemény ismerősen csengett. Egy bizonyos ponton túl azonban inkább megrémített a gyerekek tette, hiába vezérelte őket nemes szándék az elején. 

Ha egy felnőttet megkérdeznek arról, hogy mi az élet értelme, akkor biztosan más dolgok jutnak eszébe, mint egy gyereknek. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes volt a könyv, hiszen láthattuk, miből épült fel a Fontos Dolgok Halma: az alapja nélkülözhető kacatokból állt, amire egyre értékesebb tárgyak kerültek. Érdekes volt megfigyelni, melyik gyerek hogyan viszonyul a maga "áldozatához", amiket nem is önként ajánlanak fel, hanem az osztálytársaik jelölnek ki egymás gyenge pontja alapján. Tiltakozni persze nem lehet, a gyerekeket egyfajta véd- és dacszövetség köti össze. Nem alakítanak ki hierarchiát maguk között, mindenki egyenrangú, de a felnőtteket mindenáron igyekeznek távoltartani a dolgoktól. 

A helyzet eszkalálódását borítékolni lehetett, de a végkifejlet így is megrázó volt számomra. A kegyetlenség, az elfojtott indulatok és érzelmek sosem vezetnek jóra, és bár a gyerekek erre maguktól is rájönnek, ez szó szerint nincs kimondva a műben. Az utóhatás is nagyon érdekes, hiszen a halom közösséggé kovácsolta a gyerekeket, a zárásban mégis azt látjuk, hogy az egykori osztálytársak semmilyen kapcsolatot nem ápolnak egymással a későbbiekben. 

Maga a mű egy visszaemlékezés, Agnes meséli el a 8 évvel korábban történteket. Mindent az ő szemszögéből látunk és bár sokszor megfogalmaz véleményt az eseményekről, azokat soha nem mondja ki az osztálytársai előtt. Csupa rövid mondatból áll a könyv, egyfajta naplóra hasonlít, de végig olvasmányos és leköti a figyelmet. Csak az zavart benne, hogy a gyerekek megnyilvánulásai sokszor felnőttesek voltak és olyan szavakat használtak, amik nincsenek benne egy 14 éves gyerek szókészletében. Ezt leszámítva nagyon elgondolkodtató Janne Teller könyve és nemcsak a fiatal korosztálynak érdemes elolvasnia.

Edith Eva Eger: A döntés

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni, amit tettél vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Fülszöveg: Dr. Edith Eva Eger tizenhat éves volt, amikor a nácik megérkeznek magyarországi szülővárosába, Kassára, és családjával együtt Auschwitzba hurcolták. Szüleit a hírhedt náci orvos, Josef Mengele küldte gázkamrába, aki később arra kéri Edithet, hogy táncolja el a Kék Duna keringőt. Edith túlélte a borzalmakat, és úgy döntött, megbocsát fogva tartóinak, és mindennap élvezi az életet. Évekkel a kiszabadulását követően egyetemre ment és pszichológusnak tanult, ma pedig többek között bántalmazott nőknek, poszttraumás stresszel, függőséggel vagy gyásszal küszködőknek segít. A döntés egyszerre memoár és útmutató, melynek célja, hogy mindannyiunknak segítsen kiszabadulni saját elménk börtönéből. Dr. Eger műve reményt és lehetőséget ad mindazoknak, akik meg akarnak szabadulni a fájdalomtól és a szenvedéstől. Ez a könyv arra tanít, hogy a körülményektől függetlenül dönthetünk úgy, hogy az örömöt és a szabadságot választjuk. 

Nagyon rég a könyvespolcomon volt ez a kötet és valamiért most éreztem úgy, hogy ideje elolvasnom. Tudtam, hogy igaz történetet dolgoz fel, mégis több helyen hátborzongató volt olvasni, hogy a fiatal Edithnek mi mindenen kellett keresztülmennie. Nincs annyira részletezve, mint a holokausztról szóló filmekben, inkább azokat az eseményeket emeli ki, amik a legjobban megérintették 16-18 évesként. Engem leginkább az fogott meg, hogy még ezekben a kilátástalan helyzetekben is tudott kapaszkodót találni és reménykedni a túlélésben. 

Úgy tudtam drukkolni Edithnek, hogy tudtam, hogy - nyilván - túl fogja élni a borzalmakat, annak viszont még jobban örültem, hogy Magda (Edith nővére) is életben maradt. Az egyik legszebb pillanat számomra az volt, amikor a sok borzalom és viszontagság után a három nővér - Edith, Magda és Klára - az egykori otthonukban újra találkozik Kassán. Hihetetlenül erős kapocs van közöttük, ami a későbbiekben is megmaradt. Annak ellenére, hogy szétválnak útjaik, Edith folyamatosan tartja a kapcsolatot a testvéreivel (időről időre találkoznak is) és sok esetben kikéri a véleményüket. 

A családi kötelékek mellett Edith további életútját végigkövethetjük egészen 90 éves koráig. Látjuk a megismerkedését és az esküvőjét a későbbi férjével, Bélával, gyermekeinek születését, az emigrációját és az amerikai karrierépítését. Elég gyorsan halad a könyv az életesemények felvonultatásával, az eltelt évtizedekből csak egy-két jelentősebb év kap kiemelést. Ezzel párhuzamosan viszont Edith traumafeldolgozása is elkezdődik és mivel érdekel a pszichológia, kifejezetten élveztem a felsorolt eseteket és hogy ezek hogyan segítenek a múlt feldolgozásában. Az eseteken keresztül Edith módszerét és gondolkodásmódját is megismerjük, a felvázolt esetek pedig nemcsak Edith számára, hanem nekünk, olvasóknak is tanulságos. Volt olyan eset, amihez hasonlót én is tapasztaltam már, úgyhogy sokszor olyan volt, a Döntést olvasni, mintha egy önsegítő könyvet tartanék a kezemben. 

Rengeteg megszívlelendő gondolat és fontos megállapítás van a könyvben, de egyáltalán nem érződik a könyvön a tankönyvszerűség. Inkább az életigenlés, a pozitív életszemlélet és a reménykedés hatja át az egész művet. Biztosan újraolvasós lesz részemről, mert útmutatásként szolgálhat, ha úgy érzem, hogy valamilyen törést vagy fájdalmat fel kell dolgoznom.