C .J. Cooke: A világítótorony boszorkányai

Fülszöveg: Liv, a három lányát egyedül nevelő anya új élet kezdete előtt áll: megbízást kap egy freskó megfestésére a távoli skót sziget világítótornyának belső falára. Ám nemsokkal a szigetre érkezés után lányai - Luna, Sapphire és Clover - közül kettőnek nyoma vész...
Huszonkét év telik el, de a magára maradt testvér nem adja fel a reményt, hogy eltűnt családtagjainak nyomára bukkan. Végül egy napon az állapotos Luna hírt kap: egyik testvére, Clover előkerült. Ám a kórházba érve olyan meglepetés várja, amire legvadabb álmaiban sem számított. Ki ez a hét év körüli gyermek, aki a 22 évvel ezelőtt eltűnt húgának kiköpött mása?
Valóban a rég elveszett kislány került elő valamilyen csoda folytán? Vagy egy gonosz szándékú, alakváltó vadonc, az egykor máglyán elégetett boszorkányok bosszújának álnok teremtménye? 

Kedvelem a boszorkányos alkotásokat, anno ezért is lelkesedtem az Eastwick, majd a Salem c. sorozatok iránt. Erre a könyvre a fülszöveg miatt figyeltem fel és úgy gondoltam, hogy tökéletesen illik majd a ködös, esős, sötét és hideg novemberhez. A cselekmény összefoglalóját olvasva félelmetes olvasmányra számítottam, de néhány ijesztőbb részt leszámítva nem azt a hátborzongató élményt nyújtotta, mint amit előzetesen vártam. 

Ennek ellenére nem volt rossz olvasmány a Világítótorony boszorkányai, sőt. Három idősíkon zajlanak az események: 2021-ben, 1998-ban és az 1600-as évek végén. A váltakozó szemszögeknek köszönhetően folyamatosan kapjuk az információkat, így mindhárom idő érdekes tudott maradni. Kedvenc időm nem volt, az viszont nagyon tetszett, hogy az események összefüggtek és ami a regény elején furcsa volt, az szép lassan értelmet nyert. És persze az is kiderült, hogy a Saffy által olvasott könyv hogyan kapcsolódik a jelen eseményeihez. 

Múlt, jelen és jövő. Liv és a lányok életét ugyanúgy meghatározza ez a három idősík, mint Lón Haven lakóiét. Liv a múltja és a betegsége elől próbál menekülni és új életet kezdeni, a sziget lakói viszont még mindig hisznek a régi babonákban és hiedelmekben, emiatt egészen hajmeresztő dolgokra képesek. Még a 21. században is. A sziget közösségének összetartása és zártsága egyszerre jelent menedéket és veszélyt, Amy és Patrick szerelme pedig egyáltalán nem mondható mindennapinak. Érdekesség, hogy az 1662-es események valóban megtörténtek, a könyv utószavában az írónő külön kitér a regény hátteréül szolgáló történet kutatómunkájára és Amy Hynsmannre. 

A fő csattanóra és magyarázatra elég hamar rá lehetett jönni - főleg úgy, hogy a regény hasonlít Musso: Most! c. regényére - és a könyv zárásával sem volt különösebb bajom. Volt néhány dolog, ami az olvasottak tükrében erőltetettnek tűnik (pl. Clover fura cselekedetei a szálláshelyeken, a túl sok "véletlen"), de ha az egész művet nézzük, akkor el lehet siklani ezek felett. A boszorkányos vonal mellett egyébként kifejezetten "emberi" volt ez a regény, hiszen alapvetően egy család történetét követhettük nyomon. Liv nehézségeit könnyen át lehetett érezni, mint ahogy Saffy lázadását, vagy éppen a kisebb lánytestvérek félelmeit. 

Helyszínként a sziget is nagyon jól tudott működni, a regény során minden zegét-zugát megismerjük. Basil, az óriáscápa kifejezetten aranyos volt és tökéletesen illett a gyerekek világához. A borongós és rejtélyes hangulat maximálisan érvényesülni tudott C.J. Cooke könyvében és a történet is nagyon egyben volt.

Mörk Leonóra: Ködkirálynő

Fülszöveg: Mihez kezdjen egy nő, ha hamarosan ötvenéves lesz, a házassága tönkrement, a lánya felnőtt és külföldön él, az anyja érzelmi zsarolással tartja őt sakkban, és ráadásul még a munkahelye is megszűnt? Megpróbálja maga mögött hagyni a múltját, és új életet kezdeni. A tolmács és nyelvtanár Kriszta hátat fordít magányos hétköznapjainak, a világtól elvonulva beköltözik a Türingiai-erdő közepén álló kolostorba és ott fordítani kezd egy bő kétszáz évvel korábban született német mesekönyvet. Ám ahogy halad előre a munkával, egyre erősödik benne a meggyőződés, hogy a történetekben a szerző saját életének fájdalmas eseményeit rejtette el. 

A tavasszal olvasott Törött tulipánok nagyon tetszett, ezért az írónő más műveire is kíváncsi voltam. A Ködkirálynő a címe és a fülszövege miatt az őszt juttatta eszembe, ezért vettem le most a polcról. Érdekes módon pont az ősz nem szerepelt ebben a regényben, csak a másik három évszak. Na de sebaj. 

A Törött tulipánoktól eltérően ezt a regényt nem éreztem annyira zsúfoltnak, pedig most is sok témát érint az írónő. Először is a főszereplőn, Érsek Krisztán keresztül belelátunk egy zátonyra futott házasságba és a generációs problémákba - az idősebb, a fiatalabb és a kortárs nemzedék is képviselteti magát -, másrészt az utazásokon keresztül a szerelem különböző formáit is megismerhetjük. A feminizmus és a társadalomkritika ugyancsak megtalálható a regényben.

Két idősíkon haladnak az események: a jelenben (2018-ban) és a múltban (az 1700-as évek végén), Kriszta és Charlotte életének egy-egy szegmensébe nyerünk bepillantást. A váltott szemszögű elbeszélésben az idősíkok csak Charlotte mesekönyvén keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Időutazás nincs, a múlt történései nem változnak meg, igazából csak a 200 évvel korábbi eseményeket deríti ki Kriszta. Ennyire minimális a nyomozás a regényben, a fő hangsúly Kriszta és Charlotte sorsán van. Kriszta kap egy második esélyt az élettől és Paul mellett megtalálja a boldogságot, a 18. század végén pedig Charlotte és Friedrich egymásra találását és törékeny kapcsolatának alakulását követhetjük nyomon. 

Nagyon tetszett a remény és az életigenlés, ami átszövi ezt a történetet. Az ötvenéves Krisztát nem egy megkeseredett és a sorsába beletörődő nőként látjuk, hanem egy olyan embernek ismerjük meg, aki folyamatosan rácáfol arra, ami a reklámokból ránk ömlik. Nem esik kétségbe, amikor elveszti a munkáját, nem akar mindenáron megfelelni a környezetének, keresi és él a kínálkozó lehetőségekkel és mindenről megvan a véleménye. Charlotte legalább ilyen bátor, őt is kemény próbatételek elé állítja az élet. Mindkét idősík tetszett és bár számítottam rá, hogyan fognak alakulni az események, néhány fordulat igencsak meglepett. 

A leírások most is gyönyörűek, szinte láttam magam előtt a türingiai tájat és a szereplőket. Minden természetesnek tűnt, a 18. századot ugyanúgy el tudtam képzelni, mint a jelenkori eseményeket. Nem volt túlzó a romantika és a humor sem. Egyedül a sok kitekintés és mellékszál zavart. Kriszta ugyanis még egy csésze kávé elfogyasztásakor is órákig tartó anekdotázásba kezd valamelyik ismerőséről vagy családtagjáról. Ezt egy kicsit soknak éreztem, ettől eltekintve viszont nagyon jó élmény volt olvasni a Ködkirálynőt.

Valérie Perrin: Másodvirágzás

"A múlt megmérgezi a jelent. Ha túl sokat rágódik rajta az ember, szép lassan felemészti."

Fülszöveg: Violette egy francia kisváros temetőgondnoka. Férje tizenkilenc éve eltűnt az életéből, de a nő nem kerestette, hiszen már rég nem volt mit mondaniuk egymásnak. A férfi minden nap felpattant a motorjára és mogorván, idegen nők illatát árasztva jött haza - ha egyáltalán hazajött.
Violette békében és nyugalomban él a temetőben: ápolja a veteményesét, feljegyzést készít minden temetésről, a gyászbeszédekről, gondozza a sírokat és a temetőkertet éppúgy, mint a hozzá betérő gyászolók lelkét. Egy nap beállít hozzá egy nyomozó, aki anyja végakaratát teljesítve az asszony urnáját jött elhelyezni egy számára ismeretlen férfi nyughelye mellé. Különös kapcsolat alakul ki közöttük, és lassan megismerjük nemcsak a nyomozó édesanyjának különös szerelmét, de Violette, férje és a kislányuk történetét is. 

Dióhéjban így foglalható össze ennek a csodálatos könyvnek a tartalma, pedig elsőre nem is tűnt olyan érdekesnek Valérie Perrin regénye. A borító sokkal jobban vonzotta a szememet. Nagyon szeretem a tavasszal nyíló magnólia látványát, nem tudom elképzelni a kedvenc évszakomat nélküle. Miután hozzáolvastam a fülszöveget, kíváncsi lettem, vajon hogyan kapcsolódik ez a borító a történethez, van-e jelentősége annak, hogy ez a gyönyörű rózsaszín virág szinte leugrik a képről és ennyire uralja a sírkövekkel teli szürke hátteret. 

Nem egy vékonyka könyv Valérie Perrin regénye, a maga 600 oldalával jóval nagyobb terjedelmű, mint amit általában olvasni szoktam. Mégis amint belekezdtem, rögtön rá tudtam hangolódni a történetre és amikor a könyv utolsó mondatához értem, szomorúan konstatáltam, hogy elfogytak a betűk és el kell engednem a szereplőket. Annyira magával ragadott ugyanis ez a történet, hogy folyamatosan az olvasottak jártak a fejemben és alig vártam, hogy újra elmerülhessek benne. Ráadásul a hosszúsága és a hangulata miatt nyugodt körülmények között akartam elolvasni ezt a könyvet, nem akartam ide-oda cipelni. 

Bár a temető kiemelt helyszín a könyvben, egyáltalán nem a nyomasztó oldala van kihangsúlyozva. Sőt, a "lakóit" is úgy ábrázolja a szerző, mintha még mindig élnének. Vagy az életművükön, vagy a rájuk emlékező szereplőkön keresztül. Érdekesség, hogy a regény 94 fejezetének mindegyike egy-egy rövid idézettel kezdődik, amik akár sírfeliratként is megállják a helyüket. Néhány elhunytnak egész fejezeteket szentel az írónő, Iréne és Gabriel kapcsolata azonban különleges helyen áll. Julien Seul megjelenésével ugyanis olyan eseményláncolat indul el, aminek az eredete ebben a szerelemben keresendő.

A regény nagy része Violette élettörténetét mutatja be a gyermekkorától kezdve. Nem egy tündérmesébe illő sors az övé, mégis minden helyzetét át lehetett érezni. A kislánya iránt érzett szeretete szívmelengető és sok ponton (pl. esti meseolvasás, felfújható úszómedencében pancsolás) a saját gyerekkoromra emlékeztetett. Léonine a boldogságot és a fényt hozza Violette életébe, aki igyekszik mindent megadni a kislányának, amiből ő annak idején nem részesülhetett. Aztán a regényben eljön az a bizonyos pont, amire én nem voltam felkészülve... Nagyon finoman vezeti be az írónő, mégis nagyon megérintett. És itt kétfelé ágazik a történet: hogyan lehet egy ilyen eseményen túllépni és tovább folytatni az életet, illetve hogyan lehet magyarázatot találni a történtekre. 

Violette az előbbit választja és örömteli, hogy vannak segítői, akikre támaszkodhat. A férje, Philippe Toussaint viszont a másik oldalon indul el. Teljesen érthető, hogy melyikük miért dönt így, a regény végén mégis Philippe-t sajnáltam jobban. Az ő élettörténetét is nyomon követhetjük és az olvasottak tükrében nekem ő tűnt a valódi áldozatnak. 

A sok fájdalom ellenére a történet minden pontján érződik, hogy a boldogtalanság egy mulandó állapot és a jelen lehetőségeit kell megragadni. A regény utolsó szavai is ezt a reményt sugallják, így a bevezetőben felvetett kérdésem is megválaszolásra került: a borító tökéletes összhangban van az olvasottakkal. A címről nem is beszélve. Ennél tökéletesebben nem is lehetett volna átültetni magyarra az eredeti címet (Changer l'eau des fleurs = Másodvirágzás). 

Az egész könyv nyelvezete gyönyörű és tele van olyan gondolatokkal, amiket érdemes magunkkal vinni belőle. Olvasás közben jelölgettem ezeket és benne is hagyom a könyvben a post iteket. Az év legjobb könyve volt számomra a Másodvirágzás, illusztris helyre kerül a könyvespolcomon.

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Fülszöveg: 1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója és szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták között. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.
A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg... A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete. Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik. 

Zafón nevével már sokszor találkoztam és szerettem volna mielőbb megismerkedni a műveivel. A Marina a fülszöveg mellett a borítójával hívta fel magára a figyelmemet. Sötét, misztikus, titokzatos... pont illik a novemberhez. Zafón ráadásul már a bevezetőben bevallja, hogy ezt a regényét tartja a legnehezebben bekategorizálhatónak és a legszemélyesebbnek. Ez szintén növelte a kíváncsiságomat. 

Olvasás után azt kell mondanom, hogy ez a regény maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. Már néhány oldal után beszippantott a történet, teljesen belemerültem az Óscarral történt eseményekbe és szinte együltő helyemben olvastam el az egész könyvet. Nem hosszú ez a regény - csupán 265 oldal -, mégis rengeteg réteget tudtam benne felfedezni. Tetszett az érzelmek finomsága, a Germán és Marina közötti szeretet, a visszaemlékezések, a fiatalok között kibontakozó szerelem és a rejtélyes szállal is elégedett voltam. A sztori abszolút filmre kívánkozik, Zafón nagyon jól lefesti a helyszíneket, a szereplőket és a tárgyakat. 

A temetői látogatóhoz kapcsolódó történetszál nagyon részletesen kidolgozott és néhány részletnél konkrétan libabőrös voltam olvasás közben. Az üvegház sötétben himbálózó tárgyai, a kísérteties lények és Mihail Kolvenik története egy thrillerben is megállná a helyét. Tényleg csak az eső kopogása és a villámlás hiányzott a tökéletes olvasmányélményhez. 

Rémtörténetként tehát nagyon jól tudott működni a regény, de alapvetően Óscar és Marina kapcsolata áll a középpontban. A Marina az ifjúsági regények sorába is beleillik, miközben a könyv gerincét képező kaland is izgalmas a maga nemében. Zafón tökéletesen egyensúlyoz a műfajok között, emiatt jóval terjedelmesebbnek és tartalmasabbnak éreztem a könyvet, mint amilyennek első látásra tűnt. A karakterek aprólékosan meg vannak rajzolva (a mellékszereplők is), így tényleg komplexnek éreztem ezt a művet. Tetszett az is, hogy Zafón minden történetszálat lezár, Eva és Mihail történeténél ugyanúgy nem volt hiányérzetem, mint Marina és Óscar történeténél. Folyamatos figyelmet igényelt a könyv, a legkisebb részlet is komoly jelentőséggel bírt, emellett a hangulat is nagyon jól átjött az oldalakon. Biztos, hogy fogok még olvasni Zafóntól, mert engem teljesen elvarázsolt ez az írásmód.