2012. augusztus 20., hétfő

Colombiana (2011)

Luc Besson nevét a Nikita első évadánál említettem meg, lévén a sorozat az ő 1990-es filmjéhez nyúlik vissza. A Colombiana szintén az ő nevéhez fűződik és a témája is hasonló. A film kezdésekor 1992-ben vagyunk, amikor a 9 éves Cataleyának szeme láttára gyilkolják meg a szüleit. Ő is épp csak megússza a mészárlást és Kolumbiából az Egyesült Államokba menekül, ahol gengszter nagybátyja, Emilio fogadja be. Tizenöt évvel később bérgyilkosként dolgozik neki. A névjegye - egy az áldozatai mellkasára rajzolt orchidea - üzenet a szülei gyilkosainak. Cataleya ugyanis mindenáron bosszút akar állni. 



Az alapsztori kiszámítható, így nem is voltak nagy elvárásaim a film felé, de sajnos a Colombiana nem sikerült túl jól. Persze egy akciófilmtől nem feltétlenül minőségi szórakozást vár az ember (bár akad azért kivétel), viszont azt sem gondoltam volna, hogy ilyen sok ponton fog elcsúszni ez a film. Kezdve azzal, hogy a  főgonoszt nem lehetett komolyan venni, mert inkább tűnt egy beszari nagydumás alaknak, mint félelmetes vezérnek. Aztán az a rendőrség is megér egy misét, amelyik 22 gyilkosság után kezd érdemleges nyomozásba és még egy FBI-os ügynöknek is be kell segítenie, mert egyedül nem boldogulnak. Vagy amikor Emilio elkezd lövöldözni fényes nappal az utcán, majd lazán elsétál, mintha mi sem történt volna. És ez csak az első fél óra termése... 


Az akciójelenetek nagyjából rendben voltak, bár örültem volna, ha több olyan profin kivitelezett gyilkosságot látunk, mint a börtönben. Az a jelenetsor volt a film csúcspontja, utána szimpla lövöldözéssé, robbantássá és verekedéssé egyszerűsödnek a leszámolások. A Cataleyát alakító Zoe Saldana nem tartozik a testesebb színésznők közé (szerintem még Maggie Q-nál is vékonyabb), de így is mindent kihozott ebből a szerepből, amit lehetett. Mondjuk a fogkefével verekedős jelenetnél erősen fogtam a fejemet, hogy ezt most komolyan gondolták-e a készítők... Egy jobb írógárdával talán maradandóbb filmet lehetett volna alkotni, mert a Colombiana így egy logikai buktáktól hemzsegő, felejthető film lett. Kár érte.  

Értékelés: 4.5/10 

2012. augusztus 19., vasárnap

The Cabin in the Woods - Ház az erdő mélyén (2011)

Vannak olyan filmek, amik már a plakátjukkal megnyernek maguknak és vannak olyanok, amik után semmi kedvem nincs megnézni az adott filmet. A Cabin in the Woods szerencsére az első kategóriába tartozik. A Rubik-kockára hasonlító erdei házikó után már volt némi sejtésem a sztoriról, mégis kíváncsi voltam, mit tudnak még kihozni ebből a témából. (Megjegyzés: a trailert nem ajánlatos megnézni, mert nagyon spoileres.)


Öt fiatal egy erdei viskóban akarja tölteni a hétvégét. Útközben találkoznak egy mogorva benzinkutassal, aki kínhalállal riogatja őket. Hőseink persze nem tágítanak eredeti céljuktól és el is jutnak a házig. A ház pincéjében azonban az egyik könyv latin szövegét felolvasva olyasmit idéznek meg, amit nem lenne szabad...


Nagyjából az első fél óra eseményeit fedi le az alapsztori, ami egyébként sok más filmre emlékeztet (Péntek 13, Evil Dead). A különböző horrorfilmekből való koppintások persze ezt követően is megmaradnak, viszont úgy adagolják őket, hogy egy teljesen egyedi film lesz a végeredmény. De nemcsak ez ad pluszt a filmnek, hanem az irányítótermi megfigyelés (ami A kockából ismerős), valamint az utolsó jelenetek, amik igazi csemegét jelentenek a horrorfilmek kedvelőinek.


Néhány helyen ugyan meglátszott az alacsony költségvetés, de összességében nem lehet panasz a látványra. Sőt, egy-két jelenet kifejezetten ütősre sikerült. Főleg úgy, hogy éjjel néztem meg a filmet. A megvalósítás mellett essen szó a szereplőkről is. A többségük értelemszerűen klisés, de szimpatikus. Végig drukkolni lehet nekik, egyiküket sem éreztem soknak, feleslegesnek vagy idegesítőnek.  Az irányítótermi jelenetekről viszont már nem mondható el ugyanez. Míg a két fő irányító meglehetősen nagy játékteret kapott, a mellettük levő asszisztensek inkább csak kellékként funkcionáltak. Az év filmjének nem nevezném a Cabin in the Woodsot, de egész biztosan újra fogom még nézni, mert Joss Whedon és Drew Goddard úgy veszi sorra a slasher filmek sajátosságait, hogy a félelmetes és a komikus elemek tökéletes egyensúlyban maradnak. 

Értékelés: 8/10 

2012. augusztus 15., szerda

50/50 - Fifti-fifti (2011)

A cím ellenére nem a kaszinók és szerencsejátékok világában játszódik a film (pedig ez a hasonlat még el is hangzik benne), hanem egy jóval komolyabb témával foglalkozik: a rákkal. Adam (Joseph Gordon-Lewitt) 27 éves, egy rádiónál dolgozik, és bár barátnőjével vannak néha gondok, alapvetően elégedett az átlagos életével. Egészen addig a pillanatig, amíg egy rutin orvosi ellenőrzés során kiderül, rákbeteg...


Való igaz, hogy a betegségekkel nem illik viccelni, ez a film mégis a pozitív oldalát ragadja meg az életnek. Azt, hogy egy rákos ember is örülhet az örömöknek, nem kell letargiába süllyednie. Pedig amilyen komoly Adam betegsége és a kezelés mellékhatásai, inkább a szomorúság lenne a természetes reakció. Jól egyensúlyoz az 50/50 a drámai és a komikus vonalon és bár néhányszor kicsit túlzásba estek, alapvetően egy szerethető alkotással sikerült színesíteni a 2011-es év filmtermését. 


Drámai vonalon nem volt gond a filmmel. A hidegzuhanyként ható hír a hosszú nevű tumorról, a kemoterápia és a család reakciója erre a komoly betegségre abszolút átjöttek. Még arra is kitértek, mennyire idegesítő tud lenni, ha egy beteget folyamatosan arról kérdeznek, hogy jól van-e, vagy ha lépten-nyomon megsajnálják. Kyle pont az ellenkezőjét teszi: támogatja barátját, nem hagyja, hogy Adam önsajnálatba süllyedjen. A módszereivel viszont nem minden esetben szimpatizáltam. A festményégetés és az a jelenet, amikor Kyle előadja, hogy Adamet megcsalta a barátnője, nagyon nem illett bele a film atmoszférájába. 


A színészek jók, a Kyle-t alakító Seth Rogen kivételével mindegyikükre a természetesség jellemző. A terápia ugyan kicsit esetlenül indult, de pont ez adta a jelenetek báját, mert Anna Kendrick és Joseph Gordon-Lewitt remek párost alkottak. Talán a film végén lehetett volna javítani, mert a felvezetés után összecsapottnak tűnt a befejezés. 

Értékelés: 8/10

2012. augusztus 10., péntek

The Best Exotic Marigold Hotel - Keleti nyugalom - Marigold Hotel (2011)

Nem kísérte túl nagy reklám a Marigold Hotelt, a plakáton viszont csupa (el)ismert színész szerepel, úgyhogy biztos voltam benne, hogy jó filmet fogok látni. És szerencsére nem is kellett csalódnom.

"Sosem késő újrakezdeni!" - Akár ez is lehetne a film mottója, ugyanis egy csapat angol nyugdíjas egy színes brosúra láttán úgy dönt, hogy idős éveit egy indiai szállodában tölti. Ám amikor végre megérkeznek az áhított és meggyőzően olcsó új lakóhelyükre, egészen mást találnak, mint amit a hirdetés ígért. Kénytelenek alkalmazkodni az új helyzethez: a sok szokatlan színhez, illathoz, stílushoz, emberhez és állathoz. Van köztük, aki idegenkedik, van, aki lelkesen kíváncsiskodik - de lassanként mind megértik, hogy valami különleges, nagy ajándék vár rájuk az országban, ahol semmi sem úgy működik, ahogy várnánk.


A sztori egy kicsit meseszerűnek tűnik, mégis az életszerűség dominál a filmben. Rengeteg elgondolkodtató mondat hangzik el, amik egyáltalán nem lógnak ki a környezetből, mégis tanulságosak. Hétköznapi emberek a főszereplők átlagos problémákkal és életfelfogással, ami miatt együtt lehet velük érezni. Akkor is, ha az ember még csak huszonéves és nincs akkora élettapasztalata. És az egzotikus helyszínről még nem is beszéltem. India gyönyörű, ugyanakkor félelmetes, milyen nagy a nyomor. Itt találkozik a múlt és a jelen, a gazdagság és a szegénység. Az életszeretet viszont az ország minden szegletében egyformán erős. 


Bár alapvetően drámai jellegű a film, a humor is nagy teret kap. De persze csak annyira, hogy megmaradjon az összhang a komolyabb és a poénosabb részek között. A színészek egytől egyig fantasztikusak, nem is emelnék ki senkit, mert akkor napestig sorolhatnám az emlékezetes jeleneteket és alakításokat. Egyvalakit viszont mindenképp meg kell említeni: a szálloda tulaját játszó Dev Patelt, aki annyira természetesen mozgott ebben a szerepben, mintha a való életben is ezzel foglalkozna. Két film jutott eszembe, ami hangulatában, forgatókönyvben, tartalmában és a színészi játékban ugyanígy elvarázsolt. Az egyik a Napsütötte Toszkána, a másik pedig a nemrég megtekintett Életrevalók

Értékelés: 9/10

2012. augusztus 4., szombat

The Debt - Az adósság (2010)

A vizsga és a Tinker, tailor... után ismét egy ügynökös filmre esett a választásom. 
1965-ben három Moszad ügynöknek (Rachel, David és Stefan) fel kell kutatnia Kelet-Berlinben a közismert náci háborús bűnöst, Birkenau katonaorvosát, akit bíróság elé kell állítani. 30 évvel később azonban fény derül egy titokra, így az ügynököknek újra akcióba kell lépniük.  


Két idősíkon játszódik a film, 1965-ben és 1997-ben. Élesen elkülönül egymástól a két kor, ennek ellenére kicsit nehéz volt felvenni a történet fonalát. A film elejét emiatt kapkodónak éreztem, de a fordulópont után már követhetők voltak az események. Mindkét idősík érdekes volt és ahogy haladtunk előre az időben, úgy állt össze egységessé a film. A 60-as évek hangulatát jól vissza tudták adni és a feszültség is ugyanúgy jelen van, mint a bevezetőben említett filmeknél. Az adósságot is Budapesten forgatták, ami egyszerre szolgált helyszínül a hatvanas évek Kelet-Berlinjének és a kilencvenes évek Kijevének. Be is csúszott néhány baki (főleg a járműveknél), de jelentősen nem befolyásolták a filmélményt.


A színészek egytől egyig remek alakítást nyújtottak és a castingot is dicséret illeti. Jó idős-fiatal párosokat állítottak össze és bizony egyik generáció sem volt könnyű helyzetben. Azt például sosem gondoltam volna, hogy Jessica Chastaint és Helen Mirrent verekedni látom majd, mert a korábbi filmjeikben teljesen más karaktereket játszottak. Összességében tetszett az Adósság, de nem valószínű, hogy újra fogom nézni. Talán a film dinamikáján lehetett volna egy kicsit javítani, hogy a film eleje (is) megfogja a nézőt. 

Értékelés: 7/10