2014. augusztus 31., vasárnap

The Expendables 3 - A feláldozhatók 3 (2014)

Alapjáraton nem rajongok az akciófilmekért, de az Expendables kivételt képez. Az előző két filmet ugyanis nagyon élveztem, így hát kíváncsian vártam a harmadik részt. 


A Feláldozhatók visszatérnek Barney Ross-szal az élen, hogy eddigi legbrutálisabb ellenségükkel nézzenek szembe. Felbukkan ugyanis Barney egykori társa, Conrad Stonebanks, akivel annak idején együtt alapították meg a verhetetlen Feláldozhatók csapatát. A tömeggyilkossá vált egykori csapattag, a könyörtelen fegyverkereskedő egyszer már megmenekült Barney karmai közül, és most bosszúra éhes: végleg le akar számolni egykori bandájával, célja, hogy kiiktassa a Feláldozhatókat. Ám Barneynak is megvan a maga terve. Fiatal zsoldosokkal frissíti a csapatot, akik gyorsaságukkal, technikai tudásukkal felrázzák a berozsdásodott gépezetet. És megkezdődik az eddigi legszemélyesebb Expendables hadjárat. 


Egy hónappal a bemutató előtt már felkerült az internetre a Feláldozhatók 3 egyik digitális kópiája, ráadásul lépten-nyomon azt lehetett olvasni, hogy a film messze elmarad az elődeitől. Tartottam tőle, hogy rossz szájízzel jövök majd ki a moziból, de szerencsére nem így történt. A lehúzó kritikák ellenére ugyanis ugyanolyan szórakoztató lett a film, mint az előző két rész. Azon meg még jobban meglepődtem, hogy tele volt a terem. 


Valóságos akcióorgiát láttunk ebben a 120 percben, a szakma nagy öregjei ismét megmutatták, hogy keményen oda tudnak csapni. Jó volt újra látni azokat, akiket az előző két részben megismertünk, viszont most a fiatal generációk felé is nyitni próbáltak. Az utánpótlás ugyan kiállta a próbát, mégis azok a jelenetek voltak a legjobbak, ahol a "régi" szereplőket (is) láthattuk. Épp ezért fájdalmas, hogy Jet Li és Dolph Lundgren olyan kevés játékteret kapott. Antonio Banderas és Mel Gibson ellenben fantasztikus voltak, érezhetően lubickoltak a szerpükben. 


A humorral ezúttal sem spóroltak és a magyar szöveg is frappáns lett. Persze jó pár dologba bele lehetne kötni, de azt hiszem, ennél a filmnél felesleges lenne. Az Expendables minden eleme remekül működik és bár néhány színészen igencsak meglátszik a kor, én még egy filmben el tudnám nézni ezt a társaságot. 

Értékelés: 7.5/10

2014. augusztus 22., péntek

Frozen - Jégvarázs (2013)

Fura dolog nyáron karácsonyi (vagy havas) filmeket nézni, de amikor a tavalyi év filmtermését átfutottam, eszembe jutott, hogy a Frozent még nem láttam. Bő fél éve jó véleményeket olvastam róla és mivel amúgy sem mostanában láttam mesét, kíváncsian ültem le a film elé. 
  

Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Svennel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel is találkoznak. Annának és Kristoffnak mágikus kalandokkal kísért útjukon a természet erőivel kell dacolniuk, hogy megmentsék a királyságot a teljes pusztulástól. 


Gyerekként rajongtam a Disney mesékért és bár azóta sok minden más lett, a Jégvarázson így is remekül szórakoztam. Andersen Hókirálynőjét nagyon sokszor olvastam, így túl sok izgalmat nem nyújtott az alaptörténet, de a szereplők miatt kifejezetten szerethető lett a film. A testvérek jellemét meglepően jól kidolgozták, a hóember és a szarvas pedig nem kevés humort vitt a történetbe. Néhány jeleneten és szövegen ugyanúgy nevettem, mintha egy szitkomot néztem volna. 


Nem kevés dal csendült fel és néhol a fordítás is szokatlan volt (szinkronosan néztem), de emlékszem, a klasszikus Disney produkciókban is sok volt anno a zene. Az elején még zavart a sok ének, de idővel a karakterekre helyeződött a hangsúly, ami sokat javított a film élvezhetőségén. A megvalósítást is dicséret illeti. A hópelyheket, a jégpalotát és Sven bundáját olyan aprólékosan kidolgozták, hogy csak lestem. Összességében sokkal jobban tetszett a film, mint reméltem, de a 90-es évek remekeitől messze van. 

Értékelés: 7.5/10

2014. augusztus 20., szerda

The Hobbit: The Desolation of Smaug - A hobbit: Smaug pusztasága (2013)

Kicsit megkésett ez a bejegyzés, ugyanis a Hobbit 2. részét eredetileg moziban szerettem volna megtekinteni, de mivel tavaly decemberben nagyon megsűrűsödtek a teendőim, idén nyáron tudtam csak pótolni ezt a hiányosságot. 


Miután Zsákos Bilbó, Gandalf, Thorin és a törpök sikeresen átkeltek a Ködhegységen (illetve alatta), a  Bakacsinerdő felé indulnak tovább. Mielőtt a többiek bevetnék magukat a sűrűbe, Gandalf elbúcsúzik a csapattól és másfelé veszi az irányt. Az erdőben óriáspókok támadnak a társaságra, majd erdőtündék ejtik fogságba őket, Bilbó kivételével, aki segít megszökni a többieknek, hogy együtt haladjanak tovább az emberek lakta Tóvárosba. Innen vezet a folyó a Magányos Hegyhez, ahol Bilbónak meg kell találnia a titkos ajtót, majd szembe kell néznie Smauggal, a rettenetes sárkánnyal. Eközben Gandalf sem rest, a Fehér Tanács felkeresése után elutazik Dol Guldurba, ahol megtudja, valójában ki az ott tanyázó Fekete mágus. 


Ott folytatódik a történet, ahol legutóbb abbamaradt és bár tartottam tőle, hogy nem fogják tudni kitölteni a közel három órás játékidőt, félelmem ezúttal is alaptalannak bizonyult. A kalandos utazás ugyanis legalább olyan izgalmas és eseménydús volt, mint az első részben. Elég gyorsan változtak a helyszínek és mind a törpök, mind Gandalf történetszála érdekes volt. Itt kerül említésre először Szauron, aki alapvetően meghatározza a későbbi történéseket. Ugyan többször is elhangzik, hogy még nem elég erős, ennek ellenére már most tekintélyes ork sereggel rendelkezik. 


A tündék királyságánál történt látogatáskor találkozhattunk Thranduil királlyal és Legolasszal, valamint  Taurielt is megismerhettük. Jó volt Evangeline Lillyt újra képernyőn látni, a szerelmi szál viszont már nem tetszett annyira. Erőltetettnek éreztem, ráadásul Kili meggyógyításán kívül nem volt nagy jelentősége. A csatáknak már annál inkább. Most is a közelharci jelenetek voltak többségben, de a tündék stílusos harcmodorának köszönhetően élvezet volt nézni ezeket az összecsapásokat. Még úgy is, hogy Tolkien regényében egyáltalán nem szerepelnek ezek a momentumok. 


Az első résznél jóval komorabb volt a hangulat és a zene sem volt annyira meghatározó. Emlékszem, a Gyűrűk Ura trilógiában sem a középső rész zenéje volt a legemlékezetesebb, mindenesetre a Smaug pusztaságából hiányoltam a markánsabb dallamokat. A látványvilággal szerencsére ezúttal sem volt gond, a sárkány például már a megjelenésével ámulatba ejtett. Nem ez az első film, amiben sárkány szerepel, de Smaugnál nagyobb és kidolgozottabb tűzokádót még talán sosem láttam. Ennek fényében joggal reménykedhetünk abban, hogy a Hobbit trilógia záródarabja is hasonlóan látványos lesz. 

Értékelés: 8.5/10 

2014. augusztus 18., hétfő

Utopia - 2. évad

A zseniális első évad után elég sokat kellett várni a folytatásra, de megérte. Igaz, hogy nem tudta felülmúlni a tavalyi 6 epizódot, de így is kellemes néznivaló volt a darálások mellett. Kár, hogy a nézettség ennyire megcsappant idén, mert az évadzáró után sokkal jobban várom a következő etapot (amiből nagy valószínűséggel semmi sem lesz), mint tavaly.


Magát az évadot a Janusra és annak módosítására fűzték fel. Maximálisan kibontották ezt a szálat és a létező összes kérdésre választ adtak, ami felmerült. A flashbackes évadnyitóban például az is kiderült, hogyan és miért került anno Jessicába. Apropó, megismertük végre Philip Carvelt is, a vírus és a képregény ötletgazdáját, aki a furcsaságai mellett az évad egyik legfontosabb szereplője volt. 


A tavaly megismert szereplők (Ian, Becky, Wilson, Grant, Jessica, Arby, Milner és Dugdale) közül mindenki visszatért, de igazán nagy fejlődési ívet csak Wilson kapott. Az ő karakterével foglalkoztak a legtöbbet, a fináléban már gyökeresen más ember, mint amilyennek korábban megismertük. Valamennyire persze a többiek is változtak, de nem ilyen mértékben. Érdekes eseményeket vetít előre, hogy ő lett a Network fejese (vagy kirakatembere), ennek ellenére nem hiszem, hogy ebből a sztoriból ki tudnának hozni még egy évadra valót.  


Az egész évad inkább csak átkötő szerepű volt, a cliffhangerrel megágyazott a lehetséges harmadik évadnak, de összességében nem volt annyira üdítő és jól összerakott, mint az előző. Sok volt az üresjárat, a furcsa karakterkezelés (pl. Jessica kavarása Ian és Becky között) és a rejtélyközpontú pörgés is hiányzott. Utóbbit mondjuk remekül ellensúlyozták a Janus körüli morális eszmefuttatások, amik logikus és nem kicsit bátor húzások voltak. Az évadzáró nyitányában elhangzó monológ hallatán ugyanúgy leesett az állam, mint a jelenetben szereplő anyukának. 


A látvány idén is bámulatos volt, egyszerűen imádtam a sorozat vibráló és élénk színvilágát, csakúgy mint a zenéjét. Annyira szokatlan és egyedi atmoszférát sikerült teremteniük, hogy még a gyengébb epizódok is magukkal tudtak ragadni. És bár a finálé kissé összecsapott lett, én azért reménykedek egy pár epizódos folytatásban vagy lezárásban. 

Értékelés: 8/10

2014. augusztus 15., péntek

The Knick - pilot

Általában nincs bajom az orvosos sorozatokkal, pár rész után mégis búcsút intek nekik. A The Knicket elsősorban a történelmi vonal miatt próbáltam be és bár nem volt rossz a pilot, a folytatásra biztosan nem maradok. 


A sorozat az 1900-as évek elején a New York-i Knickerbocker nevű kórházban játszódik, ahol elszánt sebészek és ápolók küzdenek a betegek életéért. Cselekmény igazából nincsen, lényegében az akkori orvostudományba nyerhetünk bepillantást. A szakmai elhivatottság megvan az orvosok részéről, ám a kezdetleges eszközök és a képzetlenség nem segíti a betegek gyógyulását. 


Kőkemény realizmussal van tehát dolgunk, amit a sorozat csak még jobban felnagyít. A műtétek teljesen élethűek, már-már dokumentumfilmbe illőek. Érdekes látni, hogyan zajlott egy császármetszés és egy bélműtét száz évvel ezelőtt, nem szívesen lettem volna a betegek helyében. Ha úgy vesszük, rajtuk kísérletezik ki a ma ismert (de sokszor veszélyes) és sikerrel alkalmazott eljárásokat. 


A korhűséggel nincs gond, az orvosok mellett a mentősök munkáját is megismerjük és a társadalom akkori helyzetéről is képet kapunk (szegénység, higiéniás szokások, feketék elleni előítéletek és korrupció). Mindehhez sikerült egy kellően karizmatikus főszereplőt (Clive Owen) választani, de a többiekkel sincs gond. Sokszereplős és izgalmas sorozatnak ígérkezik a The Knick, de valahogy mégsem tudott megnyerni magának. Nem tudnám megfogalmazni, miért van ez így, mindenesetre csak akkor fogom bepótolni az évadot, ha a későbbiekben meggyőző véleményeket olvasok a sorozatról. 

Értékelés: 7/10 

2014. augusztus 10., vasárnap

The Double - A hasonmás (2013)

The Double címmel már készült egy film 2011-ben (az az Álcák csapdája lett a magyar fordításban), ez a tavalyi Torontói Nemzetközi Film Fesztiválon mutatkozott be. A félénk Simon teljesen tehetetlennek érzi magát élete alakulását illetően; munkatársai keresztülnéznek rajta, anyja megveti, álmai asszonya pedig ügyet se vet rá. Amikor új kolléga érkezik a munkahelyére, elkeseredése csak tovább fokozódik, James ugyanis fizikailag pontos mása Simonnak, személyiségében azonban gyökeresen eltér tőle: magabiztos, karizmatikus és szeretik a nők. Simon legnagyobb rémületére hamarosan azt veszi észre, hogy James nemcsak a saját életét irányítja, de kezdi átvenni az uralmat Simon ügyei felett is. 


Meglehetősen lassan indul a film, az első fél órában csak Simon életébe nyerünk betekintést. Egy rettentő félénk srácot látunk, akinek egyáltalán nem irigylésre méltó az élete. Tulajdonképpen csak azért nem kér elnézést, hogy él. Többször felvetődött bennem, hogy miért nem áll ki magáért és miért nem tud értelmes beszélgetést folytatni a csinos fénymásolós lánnyal, Hannah-val. Egy kicsit dühített a karaktere, hiszen a nyámnyilasága miatt kész szerencse, hogy létezni tud egy ilyen közegben. James felbukkanását követően viszont egyre jobban sajnáltam Simont, még úgy is, hogy sokszor ő maga adott támadási felületet a hasonmásának. 


Nem ez az első film ebben a műfajban, mégis érdekelt a történet; kíváncsian vártam, hogyan végződik Simon kálváriája. Simon egyébként az egykori csinovnyikokra emlékeztet és nem is véletlen ez a hasonlóság, a film ugyanis Dosztojevszkij kisregényén alapul. Újat nem mutat, nincsenek benne egyedi ötletek, de ez a film is jó példa arra, hogy egy adaptációnál nem mindig érdemes elszakadni az irodalmi alapoktól. Mert A hasonmás így is kiválóan működött. 


Gyönyörű a fényképezés, a játék a színekkel és a fényekkel (külön érdekesség, hogy nincs a filmben természetes fényben játszódó jelenetek). Az iroda a maga labirintusával és szűk tereivel ridegnek hat és a díszleteket is minimálisra vették. A hangulat szinte végig nyomasztó, amit még a zene is felerősít. A szereplőgárda remek, a főszereplő(ke)t alakító Jesse Eisenberg talán ebben a filmben volt eddig a legjobb,  Mia Wasikowska pedig ezúttal színesebb karaktert hozott, mint legutóbb a Lawlessben.

Értékelés: 8.5/10

2014. augusztus 7., csütörtök

The Grand Budapest Hotel - A Grand Budapest Hotel (2014)

Teljesen véletlenül bukkantam rá erre az idei filmre és csak azért ültem le elé, mert a rendező (Wes Anderson) legutóbbi filmje, a Holdfény királyság nagyon tetszett. A cím alapján volt némi sejtésem, mire számíthatok, a Grand Budapest Hotelnek mégis sikerült felülmúlnia a várakozásomat. 


Valahol a békés, bogaras Európában, valamikor a békeidőkben, a két világháború között működött egy elegáns hotel: a Grand Budapest. Vendégei átlagos arisztokraták, vénkisasszonyok és műkincstolvajok; alkalmazottai pedig a legjobbak a szakmájukban. Gustave, a híres főportás itt barátkozott össze az egyszerű kifutófiúval, Zero Musztafával, akivel együtt keverednek bele az évszázad festményrablásába. Miközben a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz képet keresik, egy családi vagyon elvesztése vagy visszaszerzése is kockán forog: és a nyomozás meghökkentő fordulatai magukkal ragadják a hotel összes lakóját. 


Nem egy olyan filmet láttam mostanában, amit öt-tíz perc után meguntam, ez a film viszont nagyon hamar berántott és a stáblistáig el sem engedett. A többszintes és keretes történetből, az izgalmas cselekményből, a különböző stílusok és műfajok ötvözetéből egy olyan egyveleg született, ami maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. 


A már említett Holdfény királysághoz képest ugyan komolyabb lett a Grand Budapest Hotel, mégis többet tudtam rajta nevetni. A börtönös szökés olyan volt, mintha egy paródiát néznék, de verbális poénokból és abszurd helyzetekből sem volt hiány. Hihetetlenül szórakoztatóak voltak ezek a jelenetek, pedig tulajdonképpen Kelet-Közép-Európa 20. századi történelme van megfilmesítve ebben a 110 percben. 


Gustave egy letűnt kor utolsó képviselője: nem nemes, de minden helyzetben úgy tesz, mintha az lenne. Próbál ügyeskedni, de egy idő után már nem vevők az emberek a modorosságára. Ennek ellenére szimpatikus figura; felkarolja Zerót és ahogy kialakul, majd elmélyül a barátságuk, lassanként egyenrangú felekké válnak. A hotel legalább ugyanilyen változáson megy keresztül. A film elején látott patináns épület az arisztokrácia után a német katonák szálláshelye lesz, a kommunizmus után pedig az enyészeté válik. 


A látvány varázslatos, sok a szimmetrikus beállítás és a színek is remekül harmonizálnak egymással. Minden részlet aprólékosan kidolgozott, ami a külső és a belső terekre egyaránt értendő. Rengeteg helyszínt járunk be és olyan sűrűn váltakoznak, hogy a címből kiindulva nem is gondoltam volna. A színészek névsora impozáns és még a kisebb mellékszerepekre is karizmatikus embereket sikerült választani. A legtöbb játékidőt Ralph Fiennes és Tony Revolori kapta, Adrien Brodyt pedig jó volt ezúttal negatív szerepben látni. Tilda Swintont szinte a felismerhetetlenségig átmaszkírozták, de a többi színész alakítására sem lehet panasz. 

Értékelés: 9/10

2014. augusztus 4., hétfő

Hodejegerne - Fejvadászok (2011)

Szeretem a skandináv filmeket. Van bennük valami utánozhatatlan, ami az amerikai alkotásokból hiányzik. Roger Brown Norvégia legsikeresebb fejvadásza, aki hivatása mellett titokban műkincstolvajként tevékenykedik, nem kevés hatékonysággal. Ám amikor eddigi legmerészebb betörését készíti elő, rá kell jönnie, vadászból ezúttal üldözötté vált. Méltó ellenfélre talál, akinek nemcsak műkincsekre fáj a foga, de célja elérése érdekében az emberéletet sem kíméli. Kezdetét veszi az országos hajtóvadászat. 


A film a norvég Jo Nesbo 2008-as regényének adaptációja. Nem olvastam a könyvet, a történet azonban felkeltette az érdeklődésemet. A film első fele kevésbé eseménydús, inkább a szereplők megismeréséül szolgál. A főszereplő nem tartozik a rokonszenves alakok közé, mégis hamar meg tudtam kedvelni. Ez főleg a találékonyságának köszönhető, ugyanis nem egyszer csak egy hajszálon múlik az élete. 


Az események könnyen követhetők voltak, így az elejtett apróságok miatt a végső csavar sem okozott túl nagy meglepetést. Sok helyen az egyik legjobb kriminek tartják a filmet, én egy kicsit többet vártam tőle. Pedig minden működött benne és a színészi játék is tetszett (különösen a Roger Brownt alakító Aksel Hennie-é), az első 40 perc mégis kissé vontatottan haladt. 


A hideg és barátságtalan atmoszféra az elejétől kezdve jelen van és a későbbi feszültséget is jól vissza tudták adni. Nem az a lebilincselő alkotás, ami alatt az ember még levegőt sem mer venni, inkább szórakoztatónak mondanám. Igen sajátos a film humora és a durvasággal sem fukarkodnak, mégsem tudom meleg szívvel ajánlani a filmet. Hiába tetszett, ha skandináv krimit kellene ajánlanom, akkor a 94-es Nattevagtennél maradnék. 

Értékelés: 7/10

2014. augusztus 3., vasárnap

Hannibal - 2. évad

A nagyszerű első évad után nem volt kérdés, hogy a másodikat is megtekintsem. Annyira hiányzik a tévéből a sorozatra jellemző különlegesség és sokrétűség, hogy ha ilyen produkcióra bukkan ez ember, akkor nehezen tud betelni vele. 


"Bevált recepten ne változtass! - tartja a mondás és Bryan Fuller nem is tett másként. Mindaz, ami az előző évadot jellemezte, megmaradt a másodikban is, csak ezúttal sokkal erősebben hatott. A Will és Hannibal közötti párbeszédek egytől egyig fantasztikusak és tele vannak olyan nüanszokkal, amiket elsőre nem is mindig lehet észrevenni. Nem egy dialógust néztem újra, hogy teljesebb legyen a kép, vagy éppenséggel magyarázatot találjak a korábbi vagy a későbbi eseményekre. 


A színek és a kompozíciók mellett a szimbólumoknak is nagyobb lett a jelentősége és az évad végével a szarvas motívum is értelmet nyert. A gasztronómiai elemek szintén tetszettek, már csak azért is, mert a vacsorák közben sokszor igen súlyos mondatok hangzottak el. Érdekes, hogy az emberi alapanyagot mellőzve is fontosak és funkcióval bírók maradtak az ételek, nem kellett bizarr eszközöket bevetni a hatásosság érdekében. 


Alapvetően Will és Hannibal viszonyára és barátságára lett kihegyezve az évad, így jóval kevesebb mellékszálat és különálló részt kaptunk. Tudtuk, hová tartanak az események, hiszen az évadnyitóban már láttuk, de az ahhoz vezető út így is izgalmas volt. Ennek ellenére az előző évadot egy kicsit következetesebbnek és racionálisabbnak érzem. 


Tény, hogy a pszichológiai aspektus miatt szeretem ezt a sorozatot, de az FBI töketlensége nagyon zavaró volt ebben az évadban. Jack hezitálása, Beverly magánakciója és Alana viselkedése egyszerűen nem fért a fejembe. Nem ilyen karaktereknek ismertük meg őket és bár a történet szempontjából meg lehet őket érteni, azért maradt bennem némi törés. Hannibal például többször is elszólja magát, nagyon közel áll ahhoz, hogy felfedje a kilétét és az ellene szóló bizonyítékok is gyűlnek, sokáig mégsem történik érdemleges lépés. Az előző évad sem volt hibátlan, de ott nem tűntek fel az ilyesmik. 


A finálé viszont remekül sikerült, minőségét tekintve magasan kiemelkedik a többi rész közül. A színészi játék ebben a részben volt a legjobb (Will lebukását például gyönyörűen megcsinálták) és a hangulat is itt volt a legfeszültebb. A záró képsorok után egyértelműen várós a harmadik évad, már csak azért is, mert kíváncsi vagyok, ki élte túl a vérfürdőt. 

Értékelés: 8/10