2012. március 30., péntek

The Grey - Fehér Pokol (2011)

Ritka, amikor egy film magyar címe találóbb, mint az eredeti. A The Grey ennek ékes bizonyítéka, ugyanis már a címben benne van az egész sztori. Egy repülőgép lezuhan az alaszkai hegyekben, és a nyolc túlélő - egy olajfinomító dolgozói - hóvihar kellős közepén találják magukat. Hamarosan egy farkasfalka veszi őket üldözőbe, hogy megvédjék területüket a betolakodóktól...


A történet csak háttérként szolgál, inkább a megvalósításon van a hangsúly. Elég, ha csak a forgatási helyszínt vesszük. Az interjúk szerint -30 fokos hidegben vették fel a jeleneteket, ami bizony embert próbáló idő. A szél, a havazás és a hófúvások miatt volt egy dokumentumfilmes színezete is a The Greynek. Fogcsikorgató a hideg, kietlen a táj, nincs semmi, ami az életben maradást segítené. Márpedig itt az emberi élet a tét. És a hideg csak az egyik veszély, a farkasok ugyanilyen félelmet keltenek. Ugyan misztikus lényekként ábrázolják a farkasokat, de a kegyetlenségük hihető, így nem volt velük különösebb bajom.


Mind a nyolc túlélő más tulajdonságokkal bír és persze egy rebellis szereplő is van a csapatban, aki nélkül unalmas lett volna a film. És bár nem ismertük meg őket teljesen, lehetett értük aggódni. A főszereplőt játszó Liam Neeson viszont messze kitűnik a többi közül. Nem is kell beszélnie, az arcáról gyakorlatilag minden leolvasható. Tisztában van az élet és a halál mélységével, végig racionálisan gondolkodik és akkor sem adja fel, amikor már tényleg nincs esély.


Érdemes még megfigyelni a ruházatot és a rendelkezésre álló eszközöket, amik mind a hitelességre játszanak rá. Nekem még a zuhanással sem volt bajom, mert azt is hihetőként tálalták. A zuhanás után meg tényleg a szerencsén és a találékonyságon múlt minden. Tetszett, hogy végig a realitás talaján maradt a film, nem volt benne olyasmi, ami kilógott volna ebből a környezetből.


A film hosszán viszont lehetett volna rövidíteni, mert volt egy-két unalmasabb jelenet. Általában a tűz körüli beszélgetések tűntek hosszúnak, amik a karakterizációul szolgáltak, de kevés szereplőre fókuszáltak. Így maradhatott a film végére egy olyan illető Liam Neeson mellett, aki alig szólalt meg a 110 perc alatt. A lázadó vagy a rémhírkeltő szereplő sokkal nagyobb játékidőt kapott, pedig ők korábban meghalnak. Emellett a főszereplő feleségére vonatkozó kitekintések egy részét is feleslegesnek éreztem. Egy kicsit feszesebb tempóval nem törték volna meg a film dinamikáját.

Értékelés: 7.5/10

2012. március 23., péntek

The River - 1. évad

Finálézott az első midseasonös újonc, aminek nemrég írtam a pilotjáról. Nyolc részt kaptunk első körben, de sajnos gyenge nézettséggel futott a sorozat, úgyhogy a 2. évad egyelőre csak halvány remény. (Update: A sorozat hivatalosan is megkapta a kaszát, tehát nem lesz folytatás.)

Az a helyzet, hogy sokkal jobban bejött a The River, mint vártam. A kezdés a hibák ellenére bíztató volt, de igazán az utolsó epizódokban teljesedett ki a sorozat. A környezetet és az atmoszférát már korábban is dicsértem és szerencsére a folytatásra sem lehetett panasz ezen a téren. A kézikamerás jelenetek még nagyobb hangsúlyt kaptak és teljesen olyan érzést keltettek, mintha mi is a szereplők között lennénk. Bármennyire tartottam tőle az elején, rögzített kamerával nem valószínű, hogy ilyen hatást el tudtak volna érni. Mégsem ettől volt jó ez az évad, hanem attól, hogy maximálisan ki tudták használni az alapsztori nyújtotta lehetőségeket.

A fő cél ugyebár Emmet Cole megtalálása volt, de emellett olyan legendákat vettek elő (Akasztott ember legendája, Szellemhajó), amik önmagukban is érdekesek voltak. A történethez csatolva meg pláne. Megvolt bennük az a plusz, amiért érdemes volt várni a következő epizódot. Nem sok ez a 8 rész, de 22 epizódban nem tudott volna működni a sorozat. Túl sok lett volna a filler epizód és az sem biztos, hogy a minőséget is tartani tudták volna. Tetszett még a karakterizálás és a színészi játék, mindenkit pont annyira ismertünk meg, amennyire kellett. A Leslie Hope-ról alkotott véleményem viszont nem változott. A legidegesítőbb alakítás hozzá köthető.

Az egzotikus helyszín miatt elkerülhetetlen a Losthoz való hasonlítás. Nos, a 8 rész kevés az objektív véleményhez, mindenesetre a River jó úton halad, hogy a "nagy előd" nyomába érjen. Az első évad még messze van a kultikus sorozat minőségétől, de így is olyasmiket sikerült megcsillogtatnia, amiket mindig díjazok egy highconcept sorozatnál. A flashbackek, a karakterizáció, a megvalósítás, a hangulat és a fordulatok jól sikerültek, válaszokat is kaptunk a felvetődött kérdésekre és a szereplők köre is bővült a pilot óta.

Az első 5 epizód hasonló sémát követ, a 6-os rész viszont egy az egyben főszálas. Nem történik sok minden, hiszen végig egy videofelvételt látunk, amin keresztül jobban megismerhetjük Emmet Cole-t. A korábbi visszatekintésekből már kaphattunk róla képet, de a jelen eseményeinek szempontjából mindenképpen szükség volt erre az epizódra. Ahogy az utána következőre is. A 7. epizódban ugyanis olyasmiket megléptek a készítők, amikre nem számítottam. Az egész epizód a képernyő elé szegezett és sosem lehetett tudni, mi lesz a következő jelenetben. A doki megtalálását én az utolsó epizódban vártam, úgyhogy sikerült meglepniük. A fináléban ismét a varázslaté volt a főszerep, ami nem tetszett annyira, de az utolsó jelenet alapján simán el tudom képzelni a 2. évad fő vonalát. 

Értékelés: 7/10

2012. március 22., csütörtök

Alcatraz - pilot

Az Awake-hez hasonlóan az Alcatraz is a várós újoncok között szerepelt a májusi upfrontskor és ez a sorozat is az alaptörténetével és a szereplőgárdával nyűgözött le. Ennek ellenére elég sokára jutottam el a pilot megtekintéséig, hiszen a tengerentúlon lassan véget ér a sorozat első évada.

1963-ban vagyunk (egész pontosan március 21-én), amikor elavult mivoltának és a növekvő költségeknek köszönhetően az Alcatraz hivatalosan is bezárta kapuit. Minden rabot elszállítottak a szigetről. Csakhogy nem ez történt. Közel sem… A rabok ugyanis eltűntek. Most viszont visszatértek és ugyanott folytatják, ahol a börtön előtt abbahagyták: gyilkolnak. Ráadásul ugyanúgy néznek ki, mint fél évszázaddal korábban. A jelenség felkelti egy kisebb nyomozócsapat figyelmét, akik a bűnözők lekapcsolása mellett megpróbálják kideríteni, hogy mi is történt valójában.


Történet pipa, lássuk a szereplőket. Rebecca Madsen nyomozót Sarah Jones alakítja, aki a Sons of Anarchy 2. évadából ismerős. Társa, a képregény geeket alakító Jorge Garciát a Lostban ismertük meg. Segítőnek és felettesnek megkapják Emerson Hausert, aki börtönőr volt az Alcatrazban. Őt Sam Neill alakítja, akit legutóbb a Happy Townban láthattunk és ezúttal is rejtélyes karaktert hoz. Az ígéretes színészek ellenére azonban nincs összhang a szereplők között. Sarah Jones és Jorge Garcia párosa nem működik, Sam Neill pedig túlságosan kívülállónak tűnik.


A fényképezés szép, rengeteg a közeli kép és a külső helyszínen játszódó jelenet. A flashbackek kellőképpen hangulatosak, a zene filmszerű. A zeneszerző egyébként Michael Giacchino, akinek a Lost zenéit köszönhetjük. Viszont akárhogy is nézzük, ez egy nyomozós sorozat, amihez az Alcatraz csak keretként szolgál. Az aktuális ügy megoldása túl gyors és sablonos. Az átívelő sztoriból és a válaszokból nem sokat kapunk. A visszatekintések jók, sőt, sokkal élvezetesebbek, mint a jelenben játszódó események. Egyrészt képet adnak a hatvanas évekbeli börtönéletről, másrészt valamennyire megismerjük az aktuális szökevényt. Ha viszont nem elég érdekesek a visszatérő börtönlakók, akkor könnyen unalomba fulladhat a sorozat. Ráadásul a sztoriban sincs annyi lehetőség, hogy sok évadon át kitartson a sorozat. Kérdéses, mi lesz azután, hogy az összes rabot elfogták és lecsukták.


Az Alcatraz kezdése tehát kicsit felemás és bár jobban tetszett, mint a Terra Nova pilotja, a folytatásra egész biztos nem maradok. Hiába az ütős háttérsztori, úgy fest, hogy a heti ügyek fognak dominálni. Azok pedig nem elég érdekesek, hogy kitartsak a sorozat mellett.

Értékelés: 6/10

2012. március 21., szerda

La habitación de Fermat - Fermat szobája (2007)

"Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre egy negyedik hatványt két negyedik hatványra és általában a négyzet kivételével egy hatványt egy ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." - Pierre de Fermat

Ennyire azért nem bonyolult a film, de annyit tudni kell róla, hogy a címben szereplő matematikus létező személy, akinek ezt a sejtését azóta már bebizonyították. És hogy miért egy matematikai idézettel kezdtem a posztot? Azért, mert a film főszereplői matematikusok. Négy matematikus levelet kap, amiben egy Fermat fedőnevű házigazda egy titokzatos találkozóra invitálja őket, ha sikerül megoldaniuk egy számokkal kapcsolatos feladványt. A találkozó helyszíne egy szoba, amelynek falait hidraulikus présgépek mozgatják. A gépek akkor lépnek mozgásba, ha nem sikerül egy perc alatt megoldani Fermat feladványait. A tér és az idő pedig egyre fogy...


A fő sztorit már a plakát ellövi, amibe óhatatlanul is belebotlik az ember a film beszerzése közben. Ettől eltekintve viszont kellemes meglepetés volt a film. Főleg azért, mert a szoba területének szűkülésével párhuzamosan egyre mélyebbek lettek a karakterek. A találkozó helyszínére érkezéskor ugyanis látszólag nem ismeri egymást a négy ember, később azonban felszínre kerülnek a köztük levő kapcsolatok. Az idő előrehaladtával pedig az is kiderül, hogy ki és miért hívta egybe ezeket az ártatlannak tűnő tudósokat. A karakterek életszerűek, a viselkedésük pedig abszolút hitelesnek tűnik.


Feszültségteremtésben is remek a Fermat szobája, ami főleg a zenének, illetve a kameramozgásnak (közeli képek, felülnézeti felvételek) köszönhető. Ennek eredményeként jó párszor olyan érzésem volt, mintha én is abban a kis szobában lennék. A krimis szálnak örültem, mert szeretem az intelligens filmeket, ahol gondolkodni is kell filmnézés közben. És bár elég hamar kitaláltam a megoldást, jó volt látni azt a tudatosságot, ahogy felépítették a filmet. A csavarok és a logikus magyarázatok adtak némi Agatha Christie-s hangulatot a mozinak. Annak ellenére, hogy a film nagy része egy szobában játszódik, egyáltalán nem mondható unalmasnak. A dialógusok pörögnek és a falak is meglehetősen gyorsan mozognak, ami gyors döntéseket kíván.


Mindezek alapján akár zseniális film is lehetne a Fermat szobája, de sajnos van benne néhány olyan hiba, ami rontotta az összképet. Az egyik legszembetűnőbb Fermat feladványainak egyszerűsége. Sosem voltam jó matekos, de néhányat még én is meg tudtam volna oldani, míg a matematikusokon kifogott. Habár ezt betudom annak, hogy a film nem matekzseniknek készült. Aztán az a jelenet, amikor az elhagyott úton azért nem tudja felvenni az illető a mobilját, mert vezet, de egy pillanatra sem áll meg, inkább megy tovább... Ez a jelenet túl irracionális volt.


Noha a matematika elég száraz tudomány, a készítők jó pár kikacsintást és némi humort is becsempésztek a filmbe:
"- A nyomás kiszámíthatatlan. A szemétből szenet csinálhat, vagy gyémántot is.
- Ez Archimédesz volt?
- Nem, MacGyver."
Jók voltak ezek az apróságok, mert valamelyes enyhíteni tudták a feszültséget. És hát a Lostos számok sem mindennap fordulnak elő spanyol thrillerben. :)

Értékelés: a hibák ellenére simán hozott egy 8/10-es filmélményt.

2012. március 10., szombat

Boss - 1. évad

Elég régen beharangoztam az írást a sorozatról, de a Homelandhez hasonlóan ebből is évadkritika született. Ősszel egyébként egyáltalán nem szerepelt a Boss a nézősök között, csak akkor kezdett el érdekelni, amikor a Starz még a bemutató előtt két évados berendelést adott a sorozatnak. Az sem volt utolsó szempont, hogy a készítőket Shakespeare Lear király című tragédiája inspirálta a forgatókönyv írásakor, ami csak növelte a kíváncsiságomat. A pilotról jobbára pozitív véleményeket olvastam, úgyhogy mindenképpen bele akartam nézni a sorozatba.

A sorozat középpontjában Tom Kane (Kelsey Grammer), Chicago városának polgármestere áll, aki aktívan gyakorolja is hatalmát a város felett. Egy nap azonban súlyos és egyre rosszabbodó mentális betegséget diagnosztizálnak nála, ami idővel a józan ítélőképességére is kihat majd. Arra pedig szüksége van, hogy egy 50 kerületből álló várost irányítson és manipulálhassa a kormányzóválasztást. Egy ilyen pozíció karizmatikus és mindenre elszánt politikust kíván. Kane megfelel ezeknek a kritériumoknak, hiszen számos korábbi ügy miatt ő lett Illinois állam leghatalmasabb embere. Ezek miatt viszont rengeteg áldozatot kellett hoznia. Feleségétől, Meredithtől (Connie Nielsen) elhidegült és csak a formalitás kedvéért él együtt vele. Lányától, Emmától (Hannah Ware) annak drogos múltja miatt tisztes távolságot tart. A betegség viszont rádöbbenti Kane-t, hogy elveszítheti az eddig megszerzett hatalmát.


Az első három részben a betegség lesz hangsúlyos és ízelítőt is kapunk arról, mi vár Kane-re a későbbiekben (kézremegés, akadozó beszéd, zavaros tudat). A betegség bemutatása mellett természetesen a politikai eseményekre is kitérnek, de az első 3-4 epizódban ezek csak alapozásként vannak jelen. Az igazi politikai játszma az évad második felében kerül előtérbe. Eleinte tartottam attól, hogy ez a sorozat kárára válik, de szerencsére a készítők tudták, mit akarnak. Az egész évad rendkívül tudatosan fel lett építve és egy nagyon erős politikai drámát sikerült prezentálniuk. A pilot önálló filmként is megállja a helyét, de igazán a 7-8. részben teljesedik ki a sorozat.


A pilotban még sablonosnak és érdektelennek éreztem Meredithet és Emmát, de a későbbiek meggyőztek arról, hogy fontos szerepük van a veszélyes hulladékot lakott terület közelében lerakó polgármeseter és a kormányzati székre vágyó, de a riválisok ajánlatára ugró és a feleségét úton-útfélen csaló Zajack mellett. Kane ugyanis csak a lányának számol be a betegségéről, mindenki más előtt titokban tartja. A gyógyszerekhez is csak a lányán keresztül jut hozzá. Meredith pedig rideg és kimért feleségként ugyanolyan karakter, mint a férje. Bármit megtesz a hatalomért, még ha ezért el is kell távolítania a férjét.


A sorozat erősségei közé tartoznak a jól megírt nagymonológok, amikben a főszereplőt alakító Kelsey Grammer brillírozik. Nélküle nem lenne ennyire karizmatikus a polgármester. Olyan elementáris erővel bír a játéka, hogy a többi színész majdhogynem eltörpül mellette. Az első három rész után nem is nagyon emlékeztem a többi szereplőre. Kane ugyanis szemrebbenés nélkül elsöpri azokat, akik az útjában állnak. Legyen szó a talpnyalóiról, a nevét besározókról vagy akár a családjáról. Epizódról epizódra válik belőle önző, gátlástalan és keménykezű diktátor. Hatalomvágya a hozzá közelieket is megfertőzi (Zajack, Kitty, Stone), de amikor ezt a legközelebbi tanácsadója a szemére veti, Kane őt is eltakarítja.


A megvalósítást tekintve is igényes a Boss. A főcím depresszív hangulata a folytatásban is megmarad. Végig a komor, elmosódott színek dominálnak, csak a választás napján térnek vissza az élénk, meleg színek. Sok a színészek arcára fókuszáló közeli kép és a szabadtéren játszódó jelenet, amik némi dokumentarista színezetet kölcsönöznek a sorozatnak. A kissé lassú, de bíztató kezdés után szép ívet járt be az évad, egyedül az újságíróval nem tudtak mit kezdeni az írók. A történethez csak minimálisan tett hozzá, az évad második felében már felesleges volt a jelenléte.

Értékelés: 8/10

2012. március 8., csütörtök

Breaking In - 1. évad

Érdekes karriert futott be a Fox tavalyi midseason szitkomja. A csatorna be sem akarta kérni az első évadot, de a gyártó stúdió közbenjárásának köszönhetően végül hét részes berendelést adtak neki. Tavaly tavasszal képernyőre is kerülhetett, de a gyenge nézettség miatt már az upfronts előtt elkaszálták. Nyáron azonban úgy döntöttek, hogy a Breaking In kap egy 13 részes 2. évadot. A 2. évad első része a héten került bemutatásra, ezért újranéztem az amúgy sem sok epizódból álló első szezont.


Egy olyan biztonságtechnikai cég van a középpontban, ami arra szakosodott, hogy a megrendelők rendszereit tesztelje és azt mérje fel, hogyan lehet azokba betörni. A fő karakter az újonc Cameron, aki végighackeli magát az egyetemen, tandíjat nem fizet, a vizsgákat pénzért lopja ki társainak és minden prof szémítógépéhez hozzáfér. Fel is kelti a Contra főnökének, Oznak a figyelmét, aki felveszi a csapatba. A csapatban megtaláljuk a munkatársait előszeretettel szívató Casht, a különcködő Josht, a zárfeltörő és dögös Melanie-t és barátját, Dutchot, aki később csatlakozik a bandához.


Stílusát tekintve a Breaking In a Chuckra, a Big Bang Theoryra és a Communityre hajaz. Rengeteg a geek poén, a popkult utalás (különösen a Comic Conos részben), a betörések pedig sokszor elég mulatságosra sikerülnek. Bár a sorozat címe a betörésekre utal, ezekből látunk a legkevesebbet. Az évad első részeiben még nagy hangsúlyt kapnak, a későbbiekben azonban inkább az irodai légkörön és a szereplőkön lesz a hangsúly. Ez persze egyáltalán nem válik a sorozat hátrányára, mert így a karakterek nagyobb lehetőséget kapnak a kiteljesedésre. Az elején még csak elnézegettem a sorozatot, az évad vége felé azonban már jó néhány hangosan nevetős jelenet adódott. A Cameron és Cash közti versengés és szívatás például végig megmarad, de Dutch-hoz is számos humoros jelenet köthető. A Melanie és Cameron közötti (plátói) szerelmet is helyén kezelték, nem vált romantikus giccsparádévá a sorozat.


A szereplők teljesen rendben vannak, hozzák a tőlük elvárhatót. Annak ellenére, hogy a pilotban Cash és Josh kifejezetten idegesítő és ellenszenves volt, hamar meg lehetett kedvelni őket. Cash például ugyanolyan szerethető figura lett, mint Abed a Communityben. A prímet mégsem ő viszi (és nem is Cameron), hanem Oz és Dutch. Az őket játszó színészek (Christian Slater és Michael Rosenbaum) egyszerűen lubickolnak a szerepükben, a karakterükben pedig rengeteg a lehetőség, amit a készítők szerencsére ki is használnak. Bár a hét epizód kevés, mégis egy többször újranézős, szórakoztató évadot láthattunk.

Értékelés: 7.5/10

2012. március 5., hétfő

My week with Marilyn - Egy hét Marilynnel (2011)

Marilyn Monroe a mai napig a filmvilág egyik ikonjának számít, akinek a nevével bármit el lehet adni. Hogy ezt a kisugárzásának vagy a tehetségének köszönheti/köszönhette-e, azt mindenki döntse el maga. Ez a film csak egy kis szeletet mutat meg belőle. A trailer megtekintése után alig vártam, hogy láthassam a filmet. A hangulatot már ott sikerült megalapozni, úgyhogy olyasfajta varázslatra számítottam, mint a The Help esetében.


1956 nyarán a 23 éves friss diplomás Colin Clark (Eddie Redmayne) úgy döntött, hogy a filmiparban próbál szerencsét, és alacsony beosztású asszisztensként dolgozott A herceg és a színésznő forgatásán, a filmen, ami Sir Laurence Olivier (Kenneth Branagh) és Marilyn Monroe (Michelle Williams) főszereplésével készült. Monroe éppen a mézeshetét töltötte új férjével, Arthur Miller-rel (Dougray Scott). 40 évvel később a film forgatása alatt írt naplóját közzé tették - egy hét eseményei kivételével, ami néhány évvel később Egy hetem Marilynnel /My Week with Marilyn/ címen jelent meg. A film ennek az egy hétnek a története: hét idilli hangulatú napé, amikor Colin segítségével az ünnepelt sztár kicsit kiszabadult Hollywood és a gyakran nyomasztó munka szorításából.


Minden adott volt ahhoz, hogy egy szerethető és hangulatos filmet láthassunk, ám a végeredményben csak az egyik valósult meg. Hangulatilag teljesen rendben van a film. A zenék, a ruhák, az autók tükrözik a kort és a film üde színfoltjaihoz tartoznak. Ráadásul sok jelenet játszódik színfalak mögött (mint az Artistban), ami szintén sokat emel a színvonalon. De sajnos mindez kevés, ha a főszereplőn elbukik az egész. Jó pár kritikát olvastam a film előtt és a látottak fényében egyet kell értenem velük: Michelle Williams nem volt túl jó választás Marilyn Monroe szerepére. Az a helyzet, hogy az összes többi színész jobb nála. Még a nyúlfarknyi szerepet kapó autósofőr is. Kenneth Branaghról és Judi Denchről már nem is beszélve. Külsőleg sikerült Marilyn Monroe-vá válnia, de a Colint alakító Eddie Redmayne-nel közös jeleneteknél egyszerűen nem működik a kémia a két színész között, míg Colin és Lucy (akit Emma Watson alakít) között igen.


Pedig Michelle Williams mindent megtesz, de így is borzasztó erőltetett a játéka. A plakátok és a megjelenése alapján könnyedebbre számítana az ember. Az Oscar-jelölése is teljesen érdemtelen. Egy másik színésznővel (pl. Scarlett Johanssonnal) talán jobban működött volna a film. Ha eltekintek a főszereplőtől, akkor tényleg nem találni kivetnivalót a filmben. De mivel az Egy hét Marilynnel a főszereplőn áll (illetve jelen esetben bukik), sajnos nem volt olyan élvezetes a múltbéli utazás, mint a Helpnél vagy az Artistnál.

Értékelés: 6/10

2012. március 4., vasárnap

The River - pilot

Hatvan százalékos várakozási indexszel startolt az ABC horrorsorozata, aminél két dologtól tartottam. Mivel a Paranormal Activity készítői jegyzik a sorozatot, tartottam tőle, hogy sok lesz a hatásvadász jelenet, illetve hogy a kézikamerázás miatt nem fog úgy tetszeni. Az alapsztori már upfrontskor ismert volt: egy bizonyos Emmet Cole nevű természetfilm-sorozatot gyártó férfi eltűnik az Amazonas-vidékén, a családja pedig fél évvel később a keresésére indul. Az utazás költségeit az eddigi sorozatot támogató csatorna állja, de csak úgy, ha filmre vehetik a mentést. Ami persze csak elsőre tűnik egyszerű feladatnak.


Ahogy az alaphelyzetből is sejthető, a végeredmény olyan, mintha egy National Geographic műsort néznénk. Ez persze nem baj, sőt, a legpozitívabb csalódás az, hogy a kézikamerás felvételek egyáltalán nem voltak zavaróak. Helyenként dokumentarista jellegű a megvalósítás, de ez nagyon is jól állt a Rivernek. A táj csodaszép és ezt maximálisan kihasználták a duplapilotban: sok a felülnézeti felvétel és az elidőzés egy-egy folyószakaszon, tisztáson. Még a CGI szitakötők sem lógtak ki a képből, bár ha már őket ennyire kihangsúlyozták, akkor egy kicsit többféle állatot is megmutathattak volna. Így egy picit üresnek éreztem a környezetet, de ha a folytatás is ilyen lesz, akkor sem lehetünk szomorúak.


Tetszett, hogy hamar beindult a sztori és csak később bontották ki a karaktereket. Ez vélhetően a későbbiekben is így lesz, mert az összes szereplőt nem sikerült teljes egészében bemutatni a pilot során. A hangsúly érthető módon az eltűnt doktor feleségén, Tessen és a fián, Lincolnon van. A Lincolnt alakító Joe Anderson remek, de az anyját játszó Leslie Hope-ot túl fiatalnak éreztem a szerephez. Az epizód elején levő báros jelenetnél inkább tűnnek testvéreknek, mint anya-fia párnak. Arról nem is beszélve, hogy helyenként nagyon idegesítő volt a viselkedése (pl. amikor sikítva kérdezi a szellemtől, hogy él-e még a férje).


Az ijesztgetésekkel sincs gond, pont annyit kapunk belőle, amennyit a sztori megkíván. A szellem-témához is úgy nyúltak, hogy ne legyen idegesítő a végeredmény. A horrorelemek működnek, a babás rész például kimondottan jól sikerült. Láttunk egy életre kelt legendát is, amikből bizonyára lesz még az évad során. A kisípolások viszont sokat rontanak az élményen, mert nagyon erőltetettnek tűnnek.
A hangulat tehát megvan, a kutatás és a varázslat pedig izgalmasnak tűnik. Az első két epizód egy kicsit a Supernatural első évadára emlékeztet, vagyis úgy fest, hogy jobbára heti "ügyeket" fogunk kapni, miközben a fő szál is halad.

Értékelés: 7/10

2012. március 3., szombat

The Artist - A némafilmes (2011)

Öt díjat zsebelhetett be az idei Oscar Gálán (Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb rendező, Legjobb filmzene és Legjobb kosztüm) Michel Hazanavicius filmje, ami a díjátadók előtt abszolút hidegen hagyott. A díjeső miatt viszont kíváncsi lettem rá.

A címben (mindegy, hogy az eredetit vagy a magyart vesszük alapul) minden benne van: a The Artist ugyanis egy utazás a filmtörténelembe, egészen pontosan a némafilmek korába. 1927-et írunk, amikor George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag. Az élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal.


Manapság nem igazán készülnek némafilmek (főleg nem nagyközönségnek), így eleinte furcsálltam, hogy miként lehetett ez a film a tavalyi év legjobbja. Merthogy ez inkább rétegfilm, ami a véres-lövöldözős-robbantós filmen felnőtt nézőknek unalmas lehet. Való igaz, hogy nem nézném meg újra, de egyszer érdemes megtekinteni. Már csak azért is, mert úgy tiszteleg a némafilmek előtt, hogy tulajdonképpen a műfaj halálát mutatja meg. Olyan korszak az, ahol hang híján a színészeknek sokkal több mindent bele kell adniuk a játékba, mint a normál filmeknél. Gondolok itt a gesztusokra és a mimikára, hiszen a film során csak a kiírások nyújtottak némi támpontot a cselekményre vonatkozólag, az érzelmeket már a színészeknek kellett visszaadniuk. És ez maximálisan sikerült, egy idő után már nem is hiányzott a beszéd a filmből.


A zene amellett, hogy tökéletesen visszaadja a 20-as, 30-as évek hangulatát, kitölti azokat az űröket, amiket a cselekmény és a "némaság" nem tud visszaadni a vásznon. A zene mellett a ruhák is nagyon korhűek voltak, néha olyan érzésem volt, mintha a Midnight in Parist nézném fekete-fehérben. Zeneileg talán annyiban volt jobb az Artist, hogy itt nem volt annyira monoton a dallam és a csendnek is jóval nagyobb szerepe volt. A legjobban az a jelenet tetszett, ahol elhallgatott a zene és a tárgyak zörejei veszik át a terepet, a főszereplőt kivéve pedig hirtelen mindenki hangot kap. Sok jelenet játszódik a kulisszák mögött, így láthatjuk, milyenek voltak az akkori stúdiók és hogyan zajlott egy filmforgatás.


A színészi játék az első perctől fogva magával ragadó, különösen a két főszereplőé, Jean Dujardiné és Bérénice Bejoé. Dujardin az érzelmi paletta teljes skáláját megjelenítette és majdnem olyan jó alakítást nyújtott, mint Gary Oldman a Tinker Tailorban. Azért csak majdnem, mert nekem Smiley alakja maradandóbb élményt nyújtott, mint a némafilmes. Bérénice Bejo pedig a természetességével és a bájosságával nyűgözi le a nézőt. Elég csak az öltözős jelenetet megemlíteni, ahol a fogason lógó zakó szinte életre kel a kezei között. A színészeken kívül még a főszereplő kutyáját, Uggie-t kell megemlíteni, aki amellett, hogy imádnivaló, fontos szereppel bír a történetben.


Az egyedüli negatívum az utolsó jelenet, amit elég összecsapottnak éreztem. A szép és alapos felvezetés után rövidnek tűnik a befejezés. Egy pár perces levezetéssel teljesebb lehetett volna a filmélmény. Nem egetrengető hiba ez, de emiatt nem érzem úgy, hogy ez lett volna a tavalyi év legjobb filmje. Ha a díjazást nézem, a Legjobb főszereplő és a Legjobb filmzene kategóriában való győzelmet megérdemli, a többinél viszont túldíjazták a filmet. Hiába jó film a The Artist, nincs meg benne az a plusz, ami miatt később újranézném.

Értékelés: 8.5/10