Öt díjat zsebelhetett be az idei Oscar Gálán (Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb rendező, Legjobb filmzene és Legjobb kosztüm) Michel Hazanavicius filmje, ami a díjátadók előtt abszolút hidegen hagyott. A díjeső miatt viszont kíváncsi lettem rá.
A címben (mindegy, hogy az eredetit vagy a magyart vesszük alapul) minden benne van: a The Artist ugyanis egy utazás a filmtörténelembe, egészen pontosan a némafilmek korába. 1927-et írunk, amikor George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb filmcsillag. Az élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és gyönyörű színésznőbe (Bérénice Bejo), miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal.
Manapság nem igazán készülnek némafilmek (főleg nem nagyközönségnek), így eleinte furcsálltam, hogy miként lehetett ez a film a tavalyi év legjobbja. Merthogy ez inkább rétegfilm, ami a véres-lövöldözős-robbantós filmen felnőtt nézőknek unalmas lehet. Való igaz, hogy nem nézném meg újra, de egyszer érdemes megtekinteni. Már csak azért is, mert úgy tiszteleg a némafilmek előtt, hogy tulajdonképpen a műfaj halálát mutatja meg. Olyan korszak az, ahol hang híján a színészeknek sokkal több mindent bele kell adniuk a játékba, mint a normál filmeknél. Gondolok itt a gesztusokra és a mimikára, hiszen a film során csak a kiírások nyújtottak némi támpontot a cselekményre vonatkozólag, az érzelmeket már a színészeknek kellett visszaadniuk. És ez maximálisan sikerült, egy idő után már nem is hiányzott a beszéd a filmből.
A zene amellett, hogy tökéletesen visszaadja a 20-as, 30-as évek hangulatát, kitölti azokat az űröket, amiket a cselekmény és a "némaság" nem tud visszaadni a vásznon. A zene mellett a ruhák is nagyon korhűek voltak, néha olyan érzésem volt, mintha a Midnight in Parist nézném fekete-fehérben. Zeneileg talán annyiban volt jobb az Artist, hogy itt nem volt annyira monoton a dallam és a csendnek is jóval nagyobb szerepe volt. A legjobban az a jelenet tetszett, ahol elhallgatott a zene és a tárgyak zörejei veszik át a terepet, a főszereplőt kivéve pedig hirtelen mindenki hangot kap. Sok jelenet játszódik a kulisszák mögött, így láthatjuk, milyenek voltak az akkori stúdiók és hogyan zajlott egy filmforgatás.
A színészi játék az első perctől fogva magával ragadó, különösen a két főszereplőé, Jean Dujardiné és Bérénice Bejoé. Dujardin az érzelmi paletta teljes skáláját megjelenítette és majdnem olyan jó alakítást nyújtott, mint Gary Oldman a Tinker Tailorban. Azért csak majdnem, mert nekem Smiley alakja maradandóbb élményt nyújtott, mint a némafilmes. Bérénice Bejo pedig a természetességével és a bájosságával nyűgözi le a nézőt. Elég csak az öltözős jelenetet megemlíteni, ahol a fogason lógó zakó szinte életre kel a kezei között. A színészeken kívül még a főszereplő kutyáját, Uggie-t kell megemlíteni, aki amellett, hogy imádnivaló, fontos szereppel bír a történetben.
Az egyedüli negatívum az utolsó jelenet, amit elég összecsapottnak éreztem. A szép és alapos felvezetés után rövidnek tűnik a befejezés. Egy pár perces levezetéssel teljesebb lehetett volna a filmélmény. Nem egetrengető hiba ez, de emiatt nem érzem úgy, hogy ez lett volna a tavalyi év legjobb filmje. Ha a díjazást nézem, a Legjobb főszereplő és a Legjobb filmzene kategóriában való győzelmet megérdemli, a többinél viszont túldíjazták a filmet. Hiába jó film a The Artist, nincs meg benne az a plusz, ami miatt később újranézném.
Értékelés: 8.5/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése