2014. november 9., vasárnap

Interstellar - Csillagok között (2014)

Amikor olvastam, hogy Christopher Nolan új filmet készít Matthew McConaughey főszereplésével, akkor hirtelen az év egyik legvárósabb filmjévé lépett elő az Interstellar. A rendező eddigi munkáit ismerve pedig az is biztos volt, hogy ezt a filmet moziban szeretném megnézni. 


Történetünk valamikor a jövőben játszódik, amikor a Föld egy porviharokkal sújtott hely és a legnagyobb gondot az élelmiszerhiány jelenti. Posztapokaliptikus hangulat még nincs, de a prioritások egyértelműen a mezőgazdaságra tevődnek át. Ebben a világban neveli a megözvegyült Cooper a két gyermekét, Tomot és Murphöt. Egy nap azonban Cooper lehetőséget kap, hogy megmentse az emberiséget a pusztulástól, amivel egy nem mindennapi utazásnak lehetünk tanúi. 


Nem tudok elmenni az Interstellar mellett úgy, hogy ne ejtsek szót a tavaly ilyenkor látott Gravityről, ami számomra olyan élményt jelentett, hogy amikor hazafelé mentem a moziból, hálát adtam az égnek, hogy szilárd út van a lábam alatt. Az Interstellar után is percekig kerestem a szavakat, annyira lenyűgöző alkotásról van szó, de nem nyújtotta teljesen azt, amit vártam tőle. 


A látványvilág itt is lélegzetállító, amihez szerencsére tartalom is párosul. Van egy-két olyan jelenet, ami tényleg könnyfacsaróan őszinte és szép, éppen ezért kissé értetlenül állok a film vége előtt. Nem akarok spoilerezni, mindenesetre Murph és az apja találkozása után én másfajta befejezésre számítottam. A játékidő ugyan hosszú, ugyanakkor a sztori kellőképpen izgalmas. Olyannyira, hogy egyes helyszíneken akár tovább is el lehetett volna időzni, mert a film univerzuma megengedte volna. 


Meg kell említenem még a zenét, ugyanis Hans Zimmer egészen monumentális hangzást komponált. Tény, hogy sok volt az ismétlődő traktus, de valljuk be, nem sok sci-fiben csendül fel orgona. A csendnek is nagy jelentősége volt, a feszültséget például remekül tudták érzékeltetni vele. A színészi játék fantasztikus, de a névsort olvasva ez nem meglepő. Mindent összevetve jó film az Interstellar, pár apróságon múlik csak, hogy nem 10/10-es osztályzatot kap. 

Értékelés: 8 és 9 közé lőném be a 10-es skálán.

2014. november 1., szombat

Boyhood - Sráckor (2013)

Az idei Cinefest környékén rengeteg dicsérő véleményt olvastam erről a filmről, de a közel 3 órás hossz elrettentett a moziban való megnézéstől. Most, hogy beszerezhető lett, elérkezettnek láttam az időt a Boyhood pótlására. 


A film a 6 éves Masont követi az ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák, első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó időszakok, ijesztő időszakok, és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésének ismerős kavargásán keresztül. Ám a végeredmény kiszámíthatatlan, ahogy az egyik pillanat a másikba szövődik, így adva ki a felnövésünket formáló események mélyen személyes élményét, és életünk állandóan változó természetét. 


Nem sok filmnek van olyan keletkezéstörténete, mint a Boyhoodnak: 12 éven keresztül forgatták ugyanazokkal a színészekkel. Így a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim: végigvezet a gyermekkor örömén, a családi változásokon és magán az időn. A történet kezdetén megismert álmodozó tekintetű Masonnek a költözések, a változó iskolák, az édesanyja házasságaival hozott apák, majd saját szerelmei között sikerül rátalálnia a saját útjára. 

 
Érdekes utazás volt ez a film, főleg azért, mert nem tudtam, mi lesz az a pont, ahol Mason úgy érzi, hogy minden szempontból rendben van az élete és kiteljesedhet. Furcsa, de mégsem neki drukkoltam igazán, hanem az anyjának, Olivianak. A sorozatos rossz házasságok miatt romokban hevert a magánélete és bár a gyerekeinek igyekezett mindent megadni, én egy kicsit sajnáltam, hogy végül magára maradt. 
 
Mason a kezdetektől fogva szimpatikus szereplő, a tinik minden tipikus élethelyzetét megtapasztalja és bár nem a legrózsásabbak a körülményei, minden helyzetből igyekszik jól kijönni. Számomra a film legjobb karaktere azonban mégsem ő, hanem az apja. Az Ethan Hawke által alakított vasárnapi apuka a maga lazaságával (és hanyagságával)  rengeteget foglalkozott a gyerekeivel, az anya zűrjeiben ő jelentette számukra a biztos pontot. Nagyon tetszett az az őszinteség és nyíltság, ahogy Masonnel és Samanthával beszélt. Reméltem, hogy idővel Olivia és ő ismét összejönnek, de az valahogy túl meseszerű lett volna. A történtekből így is ő jött ki a legjobban.

 
Életszerűség jellemezte a Boyhoodot és bár nem szolgált világmegváltó tanulságokkal, jó volt végigkövetni egy 12 évig tartó folyamatot. Egyes életszakaszokból többet, másokból pedig kevesebbet láttunk és Mason fejlődése mellett az amerikai társadalomról is képet kaptunk. Néhány jelenet (főleg a szabadtériek) nagyon hangulatosra sikerült és bár nem valószínű, hogy újra fogom nézni, kellemes emlékként fog megmaradni bennem a Boyhood. 

Értékelés: 8.5/10